Persze volt, hogy épphogy átlendültem, és volt, hogy magasan felette szálltam, de mindig elégedett voltam. Ahogyan a közönségem is. Imádtak engem.
Aztán egyszer volt egy verseny... Sokan bíztak bennem. Túlzottan elbíztam magam... Még azt sem vettem figyelembe, hogy pár napja sajgott az egyik lábam.
Nekifutottam. Tudtam, hogy sikerülni fog. De elvétettem. Ugrottam és még célba sem értem, mikor tudtam, hogy ez lesz a bukásom.
Elvesztettem. A léc nagy zajjal landolt a földön. Ahogyan én is elterültem. Hallottam a rajongóim csalódott sóhaját a tömött sorok között. Lassan szivárogtak ki a nézőtérről...
Sokáig nem mentem azután a nyilvánosság elé... Miután már jól kipanaszkodtam magam, az edzőm mérgesen csapott az asztalra.
"Hagyd már végre abba a nyavajgást és állj fel! Légy férfi!"
Igaza volt. Az én döntésem volt, hogy visszateszem-e azt a lécet és nekifutok-e újra. És én úgy döntöttem, nem adom fel.
Egy magányos délután, kimentem a pályára és visszatettem magamnak a mércét. Ahogyan azelőtt mindig is.
És most itt állok előtte és az erőmet gyűjtöm nekiveselkedni... De vajon mindig ilyen magasan volt az a rúd, vagy csak a gödör aljáról tűnik egy hatalmas toronynak?
Nem fogom tudni elérni. A közelében sem leszek egykori önmagamnak.
Mély levegő. Nekifutok. Elrugaszkodom és ugrok.
A többi pedig, még most íródik...
Pontosan így érzem magam...
