Miraculous - Macskából lett szőke herceg

Sziasztok!! ^^
Ez a rövid kis irományocska a Miraculous fanoknak szól, bár igen, kissé (szerintem) összecsapott lehet, mert eredetileg nem ezt akartam kihozni belőle XD Valahol elkalandoztam, sodortak az események, és nem volt vissza út... *megvonom a vállam* Szerintem azért annyira nem vészes (hisz kimerem tenni xd), szóval remélem tetszeni fog :))
Jó olvasást! :*





- Nincs menekvés, Bogárkám... - a vigyorom gonoszul támadja a lány lelkét, s bár nekem is furcsa, a hangom kicsit sem remeg meg - Az enyém leszel te, és a talizmánod is!
- Macska, kérlek hagyd abba! Ez nem te vagy! - kiabál velem a tető túlfeléről, miközben jojóját vadul pörgeti.
Copfba fogott hajából régen kihullott a szalag, fekete zuhataga a vállára omlott, most csak kócos volt és rendezetlen. Arcán tehetetlenség, szemében pedig szomorúság csillant. Szinte éreztem magamban, ahogyan remeg a fáradtságtól.
A szám ijesztő vigyorra húzódott, pedig legbelül egyszerűen teljes szívemből sírtam.
Igaza van, ez nem én vagyok!! Ez csak a gyűrűmbe bújt akuma. Mégis hogy kerülhetett oda? Hogy engedhettem, hogy belemásszon?? Halálfej elkapott engem is, és túl szomorú voltam, hogy nemet mondjak neki. Lehet egyáltalán nemet mondani?
Fekete jelmezem kifakult, hófehér színt öltött, maszkom alakja inkább egy pillangó szárnyára hasonlított most.
Idétlenül felvihogva Katica felé csaptam a botommal, de ő elugrott onnan. A fogam csikordult, mikor elvétettem az ütést.
Én mindig csak őt akartam. Senki mást, csak őt, hogy szeressen, hogy átölelhessem, vele lehessek... Engedjen legalább egy kicsit közelebb magához! És ő mintha átsétált volna rajtam, minden egyes alkalommal, mikor visszautasított. Rám lépett és a szívemet a földbe taposta, még ha nem is szándékosan tette. Az utolsó csepp az volt, mikor végre rávettem magam... Szerelmet vallottam.

- Mi az a fontos, Macska, miért hívtál engem ide? - lépett mellém az éjszakai, kivilágított Eiffel torony egyik gerendájára. Azonnal felpattantam és kezet csókoltam a hölgyemnek.
- Örülök, hogy itt vagy, Bogaram! - hajoltam meg, s felemelkedtem, mikor némileg kipirulva felkuncogott és elvette a kezét.
- Ne kábíts Macska. - mosolygott rám gyönyörű kék szemeivel, melyekben minden pillantással egyre jobban elveszek. - Térj a tárgyra, kérlek!
- Rendben... - vettem mély levegőt, és idegesen elmosolyodtam.
- Tudod Katica, aznap, mikor az első bevetésünkön összefutottunk... pontosabban te rám estél... - mosolyogtam, s ezzel próbáltam oldani a feszült hangulatot.
- Jahj hagyd már, bele kellett jönnöm! - legyintett szégyenlősen.
- És ez sikerült is. - vigyorogtam és felbátorodva közelebb léptem hozzá. Erősen felfelé kellett néznie, hogy a tekintetünk összeérjen. Két kezemet összefontam a hátam mögött.
- Aznap egy angyal repült felém a semmiből... És ezt rövid időn belül fel is fedeztem. - nyúltam tétován az arca felé és gyengéden kisöpörtem a frufruját a szeméből. Meglepetten nézett rám, de nem mozdult.
- Katica... csak annyit szerettem volna mondani, hogy... Szeretlek... - pirultam el és éreztem, hogy a szívem hevesen ver. Vártam, mit fog mondani rá. Féltem, de egyben boldog voltam, hogy végre be tudtam vallani neki. De ez csak egy röpke érzés volt csupán...
- Oh, Macska... - húzta fáradt mosolyra a száját. Ez nem jó. Nagyon nem... Hát persze...Ő nem érez semmit. Egy kicsiny érdeklődést sem, semmi vonzalmat... Miért is gondoltam, hogy így van? Már is megrepedt a szívem.
- Annyira sajnálom, de... - lépett kicsit hátrébb, és a homloka rosszallóan ráncolódott. - Én már valaki mást szeretek... Ez nem a te hibád. - nézett rám bocsánatkérően. Szinte hallottam darabokra hullani a szívemet. Mégis próbáltam nem kimutatni: fájdalmas mosolyra húztam a szám szélét.
- Már jársz valakivel, igaz? - keserű volt a szám, ahogy kimondtam. Egy ilyen nagyszerű lánynál hiszen ez természetes... Én is beleszeretnék, ha minden nap a közelében lennék.
- Nem... - nézett a cipőm felé, majd egy fél perc múlva ismét a szemembe - Csak szerelmes vagyok...
- Éppen elég... - mosolyogtam tovább idétlenül. - És ha ő nem lenne?
- De van, Macska... nem szeretnék belegondolni abba, ha nem lenne.
- Értem... - fordultam el. Egy darabig csak álltunk némán egymás mellett, a szél borzolta a hajunk. Mindketten magunkba meredtünk, azt kívántam, bár tudnám, mire gondol éppen.
Nem hittem el neki, hogy semmit nem érez irántam. Tudtam, hogy valahogy mégiscsak szeret. És ezt nem csak azért gondoltam, mert társak voltunk, és egyben valahogy barátok is... Hanem mert láttam rajta. Éreztem. Valami megváltozott, mióta megismertem. Régen sokkal tartózkodóbb volt, már jobban bízott bennem. Hagyta, hogy fél méterre legyek csak tőle, minden ok nélkül, és elpirult, mikor közelebb hajolva eltűrtem a haját. Akkor meg mégis mire vár?
- Macska, jól vagy? - törte meg a csendet és a kezét a vállamra tette. A tenyere még a ruhán keresztül is puha volt, és meleg.
Rá emeltem a tekintetem, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Megleszek, my Lady! - fogtam meg a vállamon pihenő kezét és csókot leheltem rá. Szomorúan nézett rám és szánakozóan, ami bántott.
- Remélem, boldog leszel. - vettem a kezembe a botomat és ezzel leugrottam a toronyból.
Azóta sem tudtam elfelejteni az érzést, mikor a szavak elhagyták a száját: Már valaki mást szeretek...

Ez a gondolat még jobban feltüzel, és teljes erővel ugrok a hősnőnek, miközben már vagy egy fél órája kűzdünk szűntelenül, egyik térről a másikra, tetőről-tetőre ugrálva.
- Feladod végre?? - ordítom neki teljes erőből, és már csorog rólam a víz.
A lány arcán egy könnycsepp gördül le és a lábai összerogynak alatta. Erőtlenül ül a térdei közt a porban, míg jojóját maga mellé ejti. Lehajtja fejét, hogy ne kelljen rám néznie.
- Nem akarok veled harcolni, Fekete Macska...
- Fekete Macska nincsen többé, Szivi.... Az én nevem most már Hó Macska! - állok elé szinte vicsorogva.
- Engem választasz, vagy a halált?? - emelem fel botom végével az állát, hogy rám nézzen.
De olyan történik, amire valahogy nem számítok.... Az álarcát lecsurgó könnycseppek nedvesítik meg, s az állán keresztül pöttyös ruhájára hullanak. Könyörgő tekintettel bámul rám, amitől összeszorul a szívem.
- Nem tudom elengedni őt egészen Macska... Kérlek, ne kényszeríts választásra... - suttogja. Egy pillanatra teljesen összezavarodom, de hát mégis mit vártam?
- Ennyire borzalmas lennék? - húzom el a botomat és összeráncolom a homlokomat. Ha nem lehet az enyém, senkié nem lesz! - döntöm el fejben, és emelem a kezemet, közben az ismerős szót kiáltva, s a kezem körül fekete köd párolog.
- Mi az utolsó szavad, Bogaram? - tartom felette a kezemet. Készen állok a végső csapásra, ami végleg elporlasztja a szerelmemet és ezzel talán az én lelkemet is. Már az én szemeim is nedvesednek. El sem hiszem, hogy ezt akarom tenni. De mikor arra gondolok, hogy nem kéne, Halálfej megszólal a fejemben.
~ Ne bizonytalankodj, tedd meg Hó Macska, Katica nem érdemel meg téged!! - buzdít, s ökölbe szorul egy percre a tenyerem.
- Nos?? - rivallok rá a szipogó lányra. Fáradt szemekkel néz fel rám. Vonásai egy percre ellágyulnak, mikor szinte mosolyogva mondja:
- Hogy lehetnék együtt Hó Macskával, ha én a Feketébe szerettem bele?
A kezem reflexből megindul felé, hogy örökre elpusztítsa, de még időben állítom meg. Annyira ledöbbenek a hallottaktól, hogy meg sem tudok mozdulni, csak tartom a kezemet egy centire a lány fejétől. Összeszorított szemekkel várja a halálát, míg én tágra nyitott szempárral bámulok rá. Jól hallottam, amit mondott?
A szívem megremeg, hirtelen teljesen összezavarodok, a kezemet dühösen csapom neki az alattam elterülő háztetőnek, mire az szétporlad én pedig bezuhanok a lyukon.
- Macska!! - kiált utánam riadtan, és beugrik a résen a törmelékek közé. Résnyire nyitott szemeimmel látom, ahogyan lehajol mellém, de úgy hallom, mintha víz alól beszélne nekem.
Ébresztgetni próbál és meleg könnyei az arcáról egyenest az enyémre hullanak. Egy kisebb kő eshet le a szívéről, mikor halványan elmosolyodom.
- Bárcsak magamon használtam volna a Macskajajt... - buggyan ki pár kövér könnycsepp a szememből. Borzalmas, hogy mit műveltem... Ezt soha nem bocsájtom meg magamnak. Sajnálom, hogy a mennyezet nagy darabjai csak mellettem fekszenek és nem rajtam, mint pár kisebb társuk.
- Jahj Macska... - kezd zokogni - Te buta cica! - üt az öklével karon, majd rám borul és ajkát az enyémre tapasztja. A szívem hevesebben ver, ahogyan megérzem az édes csókját, és a fejemben ezer dolog kavarog. Az ajka meleg és a csókja egyszerűen megrészegít! Az egyik kezemmel tétován átölelem és ujjaimat kiengedett hajába bújtatom, még jobban magamhoz húzom és visszacsókolok.
Halálfej dühös hangja egy pillanat alatt eltűnik a fejemből, és hirtelen egyszerre érzek hatalmas megkönnyebbülést és mérhetetlen fájdalmat. Az akuma kirepült a gyűrűmből, hátrahagyva egy hollófekete ruhás fiút, aki a gonosz varázslata nélkül immáron sokkal gyengébbnek érzi magát. Minden sérülés jobban fáj, minden érzelem erősebb, és ismét sírni támad kedvem.
Katica lassan húzódik el, de még mindig olyan közel van, hogy az orrunk összeér. Kinyitjuk a szemünket és csak nézünk egymásra meglepetten. Halványan elmosolyodok.
- Kapd el gyorsan azt a kis férget, mielőtt újra megfertőz. - lököm kicsit el magamtól, hogy könnyebben felálljon.
Fel is pattan, és a jojójával egy pillanat alatt megtisztítja, majd elengedi a lepkét. Letérdel hozzám, és a fejemet az ölébe hajtja.
- Fel tudsz kelni, Macska?
- Nem hiszem... Úgy érzem, kissé elmacskásodtak a tagjaim. - nevetek fel erőtlenül. Halkan felkuncog, majd esetlenül az ölébe vesz és éppen akkor illan el velem a tetőn keresztül, mikor néhány ember beront a szobába.

Persze nem kell sok idő, hogy ismét megálljunk. Mikor kinyitom a szememet éppen letesz egy tetőterasz padlójára, hátamat a korlátnak támasztva. Körülnézek, és rájövök, hogy ez Marinette-ék háza. Marinette... Katica most csókolt meg, és a szívem mégis megdobog, mikor rágondolok a lányra. Döntsd már el, mit is akarsz, te őrült!
- Miért ide hoztál, Bogaram? - kérdezem inkább erőtlenül.
- M-mert itt találtam megfelelő helyre, és látom, hogy most nincsenek itthon a lakók... - habogja, majd leül velem szemben.
- Akarod, hogy elmenjek, míg visszaváltozol? - kérdi. Ránézek a gyűrűmre és valóban már csak 2 percem maradt.
- Nem... Maradj még, kérlek. - fogom meg az egyik kezét és finoman megsimítom. Látom, ahogy ettől elvörösödik.
- Katica... Azt akarom, hogy lásd, hogy ki vagyok álarc nélkül.
- Macska, tudod, hogy...
- Nem Bogaram... - szakítom félbe egy félmosollyal - Az imént csókoltál meg... Nem akarod megtudni, ki volt az igazából?
- Macska, ha tudnád, mennyire szeretném... De az úgy korrekt, ha én is megmutatom magamat... És azt nem akarom, hogy csalódj...
- Nem csalódom benned, My Lady. - mosolygok fáradtan, s a talizmánom csipog. - Bízz bennem... Bárki is légy a maszk nélkül, tudom, hogy az az ember ugyanaz, mint ez a pöttyös lány, itt előttem. Ugyanilyen csodálatos. - simítom meg a kezemmel az arcát. Halvány mosoly fut az arcára, és odahajol hozzám. Csupán fél centire van az orrunk.
- Akkor ez most az igazság pillanata, igaz Cicám? - súgja.
- Igen. - mosolyodok el és átölelem a derekát, míg ő ráül a lábaimra. - Csak ígérd meg, hogy nem hagysz itt, mikor meglátod ki vagyok.
- Ígérem, ha te is. - néz könyörgően. Látom, hogy izgul.
- Ne aggódj, Bogaram! - suttogom és csókot lehelek az ajkaira. Ez már sokkal magabiztosabb csók, mint az előző volt. Olyan, ami azt üzeni: sosem akarlak elengedni.
- Tikki... Pöttyöket le.... - suttogja két csók közt, s ugyanekkor csippan fel az én gyűrűm is. Megközelítőleg egyszerre változunk vissza.
Nem nyitjuk ki azonnal a szemünket, bár a szívem remeg az izgalomtól. Tudom, hogy a lány, akit a karjaimban tartok, már az az átlagos lány, aki Katica álarca mögött rejtőzött egészen idáig. És tudom azt is, hogy mostmár nem Macska öleli ezt a lányt, hanem Adrien Agreste. A tartása kicsit elernyed, ahogyan az enyém is. A ruha adta magabiztosság eltűnt, és már csak azt érzem, hogy egy átlagos fiú vagyok.
Lassan elhúzódunk és a homlokunkat egymásénak döntjük. Még nem merem azonban kinyitni a szememet, és azt hiszem, hogy ő sem. Kezeimmel óvatosan megtapintom a ruháját, s magamba szívom annak illatát. Ami egyszerűen... annyira ismerős.
- Nyisd ki a szemed, Bogaram... - suttogom, s hátrébb húzódunk, hogy lássuk egymást. Mikor félve kinyitom a szemem, pillantásom találkozik az övével, ahogyan elképedve bámul. Ő nyitotta ki előbb a szemét, és most meg sem tud moccanni.
Bár nagyon közel van még így is az arca, az apró, halovány szeplőiről azonnal felismerem... A szívem ismét megdobog, mikor tudatosul bennem: Marinette az, akit megcsókoltam.
- Marinette? - kérdezem és a meglepettségtől a szám idétlen mosolyra húzódik. A lány egyre fehérebb színt ölt és a szavaimra hirtelen hátraugrik az ölemből, egészen a terasz túloldaláig, ahonnan már nincsen messzebb.
- A-Adrien?? - lihegi. Egy piros kis lény lebeg mellé.
- Marinette, jól vagy? - kérdezi félve. A lány nem felel.
- Mari... - lehelem alig hallhatóan és egyre jobban mosolygok. Fel akarok állni és mellé lépni, de nagyon fáj a mellkasom. Marinette riadtan felém kap, de valami megállítja.
- N-ne mozdulj! - mondja végül egy nagy levegő után és a kis csapóajtót felemelve elsiet. Nem telik bele 5 perc és egy elsősegély dobozzal a kezében jön fel. Az arca vörös, és mindent, amit talál rápakol a feljáróra, nehogy valaki oda tudjon jönni.
- Engedd, hogy bekössem a sebed. - néz a szemeimbe erőltetetten komoly arccal, de mikor találkozik a tekintetünk, elkapja azt. Olyan szerelmesen nézek rá, mint még soha senkire azelőtt.
- Köszönöm, Marinette... - felelem, mire kinyitja a táskát és némileg felhajtja a felsőmet. Elfintorodik a vérző seben, de látom, hogy el is pirul, mikor hozzám ér.
- Tartsd így meg a pólódat, amíg bekötöm... - suttogja úgy, hogy alig hallom meg, és nekikezd a fertőtlenítésnek. A büdös szagú folyadék csíp, de pár halk szisszentésen kívül nyugodtan tűröm, hogy bekösse az oldalam. Közben halványan mosolyogva figyelem az arcát. Egészen addig vörös marad a feje, míg nem végez. Valamiért szórakoztat a zavara és tehetetlensége.
- Készen vagy... - rakja végül félre a dobozt és, megpróbál hátrébb ülni tőlem, de megragadom a kezét és magam mellé húzom.
- Ülj ide, kérlek... - mosolygok rá, mire az ő arcára is egy halvány mosoly költözik egy pillanatra.
- Figyelj Adrien, nem kell ilyen kedvesnek lenned velem, kérlek mondd meg, hogy csalódtál bennem!
- Csalódni? - ráncolom a homlokom - Miért mondod folyton ezt? Nem csalódtam benned! - nézek rá ellentmondást nem tűrően, ami mindkettőnket zavarba hoz.
- Marinette... - húzom magam mellé, és végre leül, de távolságot tart, és nem néz rám, a kezeit tördeli.
- Te egy csodálatos lány vagy... És ezt nem azért mondom, mert te vagy Katica... - nevetem el magam zavaromban - Gyönyörű és tehetséges... Mindig segítesz másokon, ahol csak tudsz. - indítom meg óvatosan a kezemet az arca felé, és összerándul kicsit, mikor hozzáérek és magam felé fordítom. - Szeretlek... - súgom, de fájdalmas pillantás a válasz csupán és arcát két tenyerébe temeti. Nem értem mi történt, segítséget várva Plaggra nézek, de ő csak megvonja a vállát. Nem igazán izgatja. A másik kwamival egy virágcserép mellett ülnek és aggódva figyelnek minket.
- Nem szeretsz engem igazán, Adrien... Te Katicát szereted... nem Marinettet... - szipogja a lány.
- És mi van azzal, hogy te valaki mást szeretsz? - mosolygok rá fáradtan. A szemembe néz és letörli a könnyeit.
- Azt hittem mást szeretek. De igazából te voltál az... Adrien volt az, akibe szerelmes voltam... - néz rám félve.
Akaratlanul is elmosolyodok, ahogy ezt hallom.
- És Macska?
Megvonja a vállát.
- Olybá tűnik, mégis szórakoztatnak a bugyuta szójátékai. - mosolyog. Aztán fel is nevet. Sőt én is nevetni kezdek vele. Azt hiszem ez már a végleges kiborulás. Már kínunkban nevetünk, mert nem tudunk jobbat tenni. Ez valahogy egyszerre borzalmas és isteni.
- Látod Hercegnő, neked is két szerelmed volt egyben. - hajolok oda és kisöpröm a szeméből a haját. - Hát én is így voltam Katicával és Marinette-el.
- Komolyan mondod? - mosolyog mostmár felszabadultabban.
- Komolyan. - nyomok puszit a homlokára, mire kuncogni kezd.
- Hajaj Adrien! - öleli váratlanul át a nyakamat és úgy szorítjuk egymást, hogy lassan mindketten fuldoklunk.
Hirtelen húzódik el és a szeme játékosan csillog.
- Várj, azt mondtad, Hercegnő?
- Azt. - vágok elégedett fejet.
- Mióta hívsz te így? - áll fel, és nagy nehezen engem is felhúz.
- Mióta tudom, hogy én vagyok a szőke herceged. - vigyorgok és erőtlenül tartom a kezemet Plaggnak, aki rá repül.
- Ja értem. - nevet és karba teszi a kezét.
- Marinette, bemutatom Plaggot. - bökök a fekete sajtzabáló cica felé. Mosolyogva biccent.
- Bonjour kishölgy!
- Szia Plagg. - simítja meg a kwami feje búbját a lány és az egy percre mintha dorombolna.
- Ő itt Tikki. Tikki, azt hiszem már ismered Adrient. - kuncog, s a kis katica elém reppen.
- Szia, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mondja vékonyka hangon. Nyújtom az ujjamat és mintha kezet fognánk.
- Én is, Tikki! - sandítok most a lányra. Sosem láttam még ilyen boldog mosolyt az arcán. És ez most végre nem az az idétlen kis vigyor, amit a legtöbbször látok Marinetten. Ez igazi, szívből jövő mosolygás. Megremeg tőle a gyomrom.
- Kezd hűvös lenni... gyere be. - int a lány, vállán a talizmánnal, és követjük a szobájába. Mikor leérünk, feltűnik, hogy a falakon mindenhol a saját modell fotóim néznek rám.
- Azt is illett volna ám hozzá tenned, hogy a rajongóm vagy. - nevetek fel. Idegesen a hajába túr.
- Az csak egy apró részletecske... - kuncog és beharapja az ajkát.

Egészen estig nála vagyok aznap, mert a szülei sokáig vannak távol, és nincs szívem egyedül hagyni. Már sötét van, és gyanítjuk, hogy lassan megérkeznek a szülők, de mi még a lány ágyán fekszünk egymás mellett. Pontosabban én fél karommal ölelem, míg ő a mellkasomra hajtja a fejét. A kwamik közben az íróasztalon beszélgetnek és csokis, valamint sajtos sütiket majszolnak. Így pihenünk és beszélgetünk.
- Hogy mondjuk ezt mi el Alyáéknak? Mármint gondolom titkolni nem érdemes, de akkor hogy? - kérdi kuncogva.
- Mire gondolsz? - mosolyodok el.
- Hát hogy... mi... vagyis... - néz fel rám riadtan - Mi egyáltalán...? ha nem akarod nem muszáj ám csak hát a mai dolgok után én azt hittem...
- ...hogy járunk? - fejezem be a mondatát és az ujjamat a szájára teszem, hogy megálljon a dadogásban.
- Igen. Szeretném ha járnánk, hercegnőm.
- Én is sz-szeretném, kiscicám... - húz közelebb és ismét megcsókol. A pillanatot ajtózáródás nesze töri meg odalentről.
- Azt hiszem, megjöttek a szüleim. - mondja és azonnal felkelünk.
- Mondjam nekik, hogy itt vagy, vagy...? - kérdi de megingatom a fejem.
- Macskaként jöttem, Macskaként távozom. - felelem és felmegyünk a teraszra.
- Viszlát Plagg! - int a katica talizmán és Plagg is int neki.
- Szia Tikki!
- Plagg, karmokat ki! - mondom rögtön és átváltozok. Felugrok a párkányra és Marinette utánam hajol.
- Vigyázz magadra Macska... - mosolyog.
- Te is Mari! Holnap találkozunk. - adok egy gyors búcsú csókot és elillanok a sötét házak közt.


Sosem tudtam egészen kiverni a fejemből azt napot... Az emléke egyszerre sorvaszt el és gyógyítja be a sebeket a szívemen. Sosem fog semmi felérni az érzéssel, mikor Katica cicámnak szólít... Vagy éppen Marinette súgja oda az iskolapadban ülve: Minek az embernek béka, ha egy macskából is lehet szőke herceget varázsolni? ;)

Miraculous ~ Hogyha kwami vagy...

Sziasztok, az én nevem Tikki! Én vagyok a Katicabogár talizmán kwamija. A mi kis különleges és varázslatos életünkről szeretnék elmesélni néhány dolgot…

De hogy meddig fog tartani a kis mese, azt még nem tudom, mert itt körülöttem most nagy ünnepség van. Végre egyetlen napig mindannyian együtt lehetünk, mielőtt ismét szétszóródnánk: talán ismét dobozba kerülünk, talán az embereinkkel kötött barátságunk elég ahhoz, hogy továbbra is maguk mellett tartsanak minket, ébren… De talán ezen törjük most a fejünket a legkevésbé. Hiszen győztünk! Mienk a végső csata győzelme, és minden szuperhős és minden kwami együtt ünnepel. Nincs több titok, mindenki tudja, ki a másik. Fiatalok és öregek együtt beszélik át a küzdelmes, olykor hosszú, olykor nevetségesen fárasztó harcokat. Közben nem törődünk azzal, hogy a hajnali napfény már közel jár, egy új kezdet első napjára figyelmeztetve minket.

Régen volt a perc, mikor utoljára láttam a többi kwamit. Örömmel tapasztalom, hogy az évezredek alatt sem változtunk semmit. A többiek éppen sajttorta-evő versenyt tartanak, és mind sejthetitek, ki áll nyerésre…

Örülök, hogy újra együtt vagyunk. Már a kezdetek kezdete óta őrködünk az erőn, a szuperhősök felett, a béke felett. Erre születtünk, és tudjuk jól. Mégsem könnyű.

Több ezer év, több ezer Katica… Több ezer barát, akit újra és újra megismersz és aztán újra és újra látod elveszni… Mert mi nem halunk meg… de az emberek igen. És nekünk mindegyikük halálát végig kellett élni. Aztán nem kaptunk persze együttérzést… Visszakényszerültünk hosszú évekre a dobozainkba, várva a következő barátra. Ki tudja, egy-egy alkalommal mennyi idő esett ki, míg valaki ismét magára vette a talizmánunkat. De mi mindig bizalommal fordultunk a következő hősünk felé. Minden ember kicsit más, és különleges. Soha nem volt két ugyanolyan Katica, és nem is lesz. Ahogyan nem lesz Macska, Páva, Róka, Pillangó, Teknős és Méh sem. És mivel ők emberek, ők is hibázhatnak. Ezt el kell fogadnunk. Tanulni az elődeik hibáiból, erre meg kell tanítanunk őket. Vigyáznunk kell rájuk, hiszen nem akarjuk idő előtt elveszteni őket…

Néha csak egy kis pihenésre vágyunk… egy kicsit kimozdulni a mindennapi csatákból, de ez a dolgunk. És nem jobb gazdátlanul sem… A doboz sokszor puha, és pihentető, de sokszor rideg és sötét.

És még valamire nagyon kell vigyáznunk… A hősök nem ismerhetik egymás kilétét. Hülyeségnek tűnhet, de ez csak az ő érdekük. Néha ez csapatokat és barátságokat… sőt, szerelmeket rombol össze, majd állít fel újra, és ez kezdődik elölről. És sajnos jól tudjuk milyen, mikor pont az ismeretségek miatt, bomlik fel a csapat... De sajnos ez nem csak az emberekre vonatkozik…

Hét kwamit alkottak meg. Akik heten barátok voltunk. Akkor, aznap megesküdtünk egymásnak, hogy mindig segíteni fogjuk egymást és kűzdeni fogunk a jóért. Hogy barátok leszünk... az idők kezdetétől az idők végezetéig. De akkor még nem tudtuk, hogy ezerévente egyszer, ha láthatjuk egymást… Néha csak száz év telik el, néha vagy tízezer… És néha eszembe jutnak, azok a régi, közös csaták, amiken mind jelen voltunk, és tudtuk, hogy ott a másik, és mégsem tudtunk beszélni egymással a talizmánokból soha. Az első generáció katasztrófája óta nem voltunk mindannyian együtt… Akkor még nem volt meg a „senki nem tudhatja, ki a másik” szabály… éppen miattuk kreáltuk. Túl hamar vesztettük el őket… Ügyetlenek voltunk és tudatlanok, de a problémák is mások. Nem tagadom, a mi hibánk volt… Ezért esküdtünk meg, hogy megtiltjuk, hogy a hősök megtudják a másik énjét. Nem is értem, most hogy sikerült, hogy kiderült. – nézek végig a boldog társaságon. Elmosolyodom, ahogy a boldog arcok egymásra néznek. Melyikek barátságosan, melyikek szerelemtől fűtve. – Azt hiszem, az idők változnak… És néha jobb, ha úszunk az árral.

Én most csak örülök, hogy bár enyém az egyik legnehezebb feladat, eddig mindent meg tudtunk oldani. Tűzön, vízen, néha másik, gonosszá lett hősökön át, foggal-körömmel harcolva, de mindig vettük az akadályt. Sosem fogom elfelejteni ezt a napot… És éppen ezért, azt hiszem, most megyek és kihasználom az időt. Visszamegyek Marinette-hez és a többi hőshöz és kwamihoz, és nevetek velük egy jót. Remélem megértettétek, hogy mikről beszéltem az előbb… És talán már beleláttok abba, milyen is egy kwami élete, egy másik szemszögből… Igen, sokszor nehéz, de mindig öröm újból neki látni… Mindig bíztat az új kaland és a jó célért való kűzdelem ígérete. Segítőkész, céltudatos, óvatos, erős, bizakodó, és makacs. Azt hiszem, ilyen az, ha kwami vagy…

Tudom, hogy nem teljesen (kb semennyire) sikerült eltalálni Tikki karakterét... De azt nagyon remélem, hogy az üzenet átjött. Én ilyennek képzelem, milyen lehet kwaminak lenni. Remélem tetszett! :)

Egy kis Miraculous

Halika emberek! :)
Bocsi, de most nem résszel jöttem hozzátok... Ezúttal a Miraculos-os történeteimre térnék ki egy kicsit xd Mindjárt meglátjátok, miről van szó.

Először is kezdem azzal, hogy aki olvasta a Fekete Macska egy napra c. külön részemet, azoknak hoztam pár képet a szereplőkről.
Csak mert miért ne, és lerajzoltam őket, és egészen elégedett vagyok, ahhoz képest, hogy én alapból 1. nem tudok jól embereket rajzolni 2. nem tudok színezni xdd

Íme a rajzok:

Nagyon remélem, hogy tetszenek, bár az biztos, hogy akárhányszor teszek ide fel olyan rajzot, amin én is rajta vagyok, egyiken sem hasonlítok XD
Ráadásul mindig lehagyom magamról a szemüveget X'D Amit egyébként nem tudok felfogni, hogy miért csinálok, hiszen nélküle vakegér vagyok, ami a távoli dolgokat illeti.
Bár Fekete Mauról nem véletlenül került le a szemüveg, mert egy macska jó szeméhez, minek még az? ;)


Szóval ez lett volna az egyik dolog. A másik pedig az, hogy van egy újdonságom... Megint xd
Vigyázat, önreklám következik!!!
Mondtátok, hogy szívesen olvasnátok még további Miraculous fanfikciókat is tőlem, és ezeken dolgozok is, vagyis van egy ötletem és azt még próbálom megírni, de ezen kívül eszembe jutott még több másik dolog is xd
Megfogadtam most magamnak, hogy addig nem kezdek egy új történetet, legalábbis úgy, hogy netre is kiteszem, míg nincsen meg abból annyi rész, hogy úgy érzem, ha kicsit leállok az írással, akkor sem fog hosszú hetekre megszakadni a történet.
Egyet viszont előre írtam, és elhatároztam, hogy csak bizonyos időközönként teszem ki az új részeket, hogy legyen időm írni, és közben talán a többit se hanyagoljam el. Nem tudom, hogy fog ez sikerülni, de bizakodó vagyok.

Nem szaporítom hát tovább a szót, itt az új blogom linkje:
http://miraculouscerf.blogspot.hu/


Remélem kedvetekre lesz, és nem kapok túl nagy lecseszést, hogy folytatnám inkább a többi történetet xdd
Túl sok ötletem van, néha meg túl kevés. De annyira izgatnak az újak, hogy muszáj írnom, csak nem minden van kint... (biza, lapulnak még dolgok a gépemen :33) De most tegyetek le róla, hogy betörjetek a házamba, 5 sárkánnyal őrzöm, hisz tudjátok xd

Oké, elkalandoztam. Azt hiszem ennyi lett volna...
A viszont olvasásra! :*