~Hiányzik az a nyár...

A dolgok néha csak úgy minden ok nélkül összekuszálódnak bennem... Sőt, szinte mindig ez történik! Egyszer minden homályos, máskor összeáll valami, amit úgy hiszek, mintha az egyetlen igazság lehetne. S pár óra múlva ez is szétesik, folytatódhat az örökös keresgélés…

Hiányzik az az év. Kicsit jól esik kimondani, és kicsit fáj, hogy erre gondolok. De hiányzik úgy mindenestül…

Hiányzik a szerelem. Ó, de még mennyire… Hiányzik mikor elutaztam hozzátok. Hiányoznak az élmények, amelyeknél nem volt fontos semmi más, csak hogy én ott voltam, és hogy te átélted őket velem… Talán most jutottam el oda, hogy le merjem írni ezeket, akár előtted is. Hiányzik minden, ami volt, mert sosem feledem, de nem kellenek az újabbak már. Van, ami sohasem lesz a régi, és ezt te is tudod.

Hiányzik azért valahogy az az utolsó nyár… Hiányoznak az akkori problémák. De tényleg, én sem értem magamat. Hiányzik minden cikis helyzet és minden boldogság. Hiányzik a tábor, hiányzik az Egri út. Hiányzik mindegyik nyár, amit nálad töltöttem kedves barátném…

Hiányzik az írás. Hiányzik, hogy egy gondolat papírra vetődjön, hogy a billentyűk nyomán, valami újat adhassak a kis világomnak. Valamit, ami megnevetett, vagy megsirat: gonoszság vajon, hogy mindkettőre egyaránt vágyom?

Hiányzik, ahogy egy részletet az oldalaimra kitéve a reakciókat lessem órák hosszat, napokon át, egyre elhaló lelkesedéssel, de büszkén, mintha csak ez lenne az egyik legjobb dolog a világon…

Ha még néha visszaolvasok, eszembe jut az a nyár. Eszembe jut az a tavasz vagy az a tél, eszembe jut minden, amit akkor éreztem, mikor az ötletek szavakká álltak össze. Minden sor egy emlék, minden visszajelzés egy kis csoda. És mikor azt olvasom vissza: Soha ne hagyd abba! – mert ezt kaptam meg oly sokszor - már teljesen más jut eszembe, mint akkor…

Valamiért mindig azt gondoltam, hisz ez csak természetes… miért hagyná abba az ember azt, ami jól megy neki, és amit ilyesformán imád? Heteken és hónapokon keresztül, szinte minden nap írtam… És már tudhattam, hogy ez nem csak egy hobbi, ez már szenvedély; de nem érdekelt, mert elrabolt ez a csillogás, ez a varázs; amitől, ha belegondolok, hogy valaha is az enyém volt, még most is rögtön elfog az izgatottság.

…És most? Csak arra gondolok, van egy olyan mondás, sosem tudod, mid van, míg el nem veszíted. És ha szerintem én tudtam? Hogy történt, hogy nem sikerült eléggé vigyáznom rá? Miért veszett el, miért hagyott el, mintha csak kedvesemnek fohászkodnék? Minden nap keresem őt, de még azt sem tudom, mi is hiányzik igazán…

Nem hiányzik ötlet: van elég. Nem hiányzik kedv: mindennél jobban vágyom az érzésre, mint egy drogra, ami a hatalmába kerít… Normális ez egyáltalán?

De talán hiányzik a motiváció… Nem tudom biztosan, mi is lehetne az, de nagyon hiányzik. És rettegek, hogy sosem lesz a régi… De hát ki tudná megmondani?

Hiányzik a régi csillogás… Hiányzik az a pörgés. Hiányzik a megszokott író csapat, akikkel egyben egymás közönsége voltunk. Hiányoztok csajok…

Hiányoznak azok a boldog nyarak, pont, ahogyan a mostani, pedig most is alig történt valami. De hiányzik elutazni, és ezekkel az élményekkel a lelkem fekete űrjét kipótolni. Hiányzik itt hagyni a megszokottat, barátoknál lenni, és hosszú idő után újra hazatérni.

Fáradtnak érzem magam, de ez nem boldog fáradtság… Bármit teszek, nem olyan; nem elég jó, vagy csak még nem is elég rossz. A jó dolgok nem elég boldogak, a problémák pedig nem elég rosszak. Nincs miért panaszkodni… Ezért az ember már minden apróságra ráfogja, hogy azon fakad ki. Pedig valójában az egész olyan egyszerű…

Hiányzik a legutolsó nyár. Amikor egy újabb lyukat befoltoztam a szívemen. Hiányzik az azelőtti, amikor az a lyuk keletkezett a lelkemen. Hiányzik a jövő nyár, mert nem tudom, mit hoz, de igazán jöhetne már… Viszem a varró készletet, aztán meglátjuk, foltozunk, vagy megint szakad majd a toldás…

~Vannak dolgok...

Vannak dolgok, amiket akárhogy fogsz próbálni elmagyarázni, mindig lesz, aki sehogyse fogja megérteni...

Rajzolás

Azért szeretem a rajzolást, mert mikor a szavak cserben hagynak, ő mindig ott van nekem.
Beleönthetem az érzéseimet, anélkül, hogy meg kellene őket fogalmaznom. És szerintem ez csodálatos...

~W.Sz.V.

Magasugrás - Az írás metaforája

Már hozzá szoktam ehhez az egész játékhoz. Én emeltem olyan magasra a lécet, ahol volt, amit aztán mindig könnyedén át is ugrottam. Magasabbra emeltem minden alkalommal, mikor túlszárnyaltam önmagam.
Persze volt, hogy épphogy átlendültem, és volt, hogy magasan felette szálltam, de mindig elégedett voltam. Ahogyan a közönségem is. Imádtak engem.
Aztán egyszer volt egy verseny... Sokan bíztak bennem. Túlzottan elbíztam magam... Még azt sem vettem figyelembe, hogy pár napja sajgott az egyik lábam.
Nekifutottam. Tudtam, hogy sikerülni fog. De elvétettem. Ugrottam és még célba sem értem, mikor tudtam, hogy ez lesz a bukásom.
Elvesztettem. A léc nagy zajjal landolt a földön. Ahogyan én is elterültem. Hallottam a rajongóim csalódott sóhaját a tömött sorok között. Lassan szivárogtak ki a nézőtérről...
Sokáig nem mentem azután a nyilvánosság elé... Miután már jól kipanaszkodtam magam, az edzőm mérgesen csapott az asztalra.
"Hagyd már végre abba a nyavajgást és állj fel! Légy férfi!"
Igaza volt. Az én döntésem volt, hogy visszateszem-e azt a lécet és nekifutok-e újra. És én úgy döntöttem, nem adom fel.
Egy magányos délután, kimentem a pályára és visszatettem magamnak a mércét. Ahogyan azelőtt mindig is.
És most itt állok előtte és az erőmet gyűjtöm nekiveselkedni... De vajon mindig ilyen magasan volt az a rúd, vagy csak a gödör aljáról tűnik egy hatalmas toronynak?
Nem fogom tudni elérni. A közelében sem leszek egykori önmagamnak.
Mély levegő. Nekifutok. Elrugaszkodom és ugrok.
A többi pedig, még most íródik...

Pontosan így érzem magam...

~ Chat-beszélgetés

Csak egy átlagos beszélgetés...


"Én: *Hosszan dumálok az álmodozásaimról*
Nah jó, nem kalandozok xd

Barátnő: XD Ha lehet maradj a földön, és ne nagyon szállj el, mert az olvasóid várnak rád ;)

Én: Majd léghajóval érkezem :D "

~A Naiv és a Realista

Naiv - Fontosnak tartom az életben, hogy tudjuk, az emberek nem a vetélytársaink, hanem a barátaink!
Realista - Csak erről ne felejts el szólni a többieknek is...

~W.Sz.V.




Amikor a naiv, és a realista énem beszélget...

~Egy idő után...

Felfedeznek.
Megbecsülnek.
Nem engednek.
Úgy döntenek, hogy maguk mellett tartanak.
Könnyen megbízok és naív vagyok.
Könnyen megszeretem őket.
Mint egy kiskirály élvezem a szeretetet.
Élvezem a tiszteletet és felém irányuló figyelmet.
Próbálok mindenkire odafigyelni, mindenkire vigyázni.
De újra és újra gödörbe botlok:
Egy angyalnak hisztek.
De mi lesz, ha rájöttök, hogy belül szörnyeteg vagyok?

Egy idő után...
Mindenkit elveszítek.

~W.Sz.V.

~Csak lásd a jót

Álmodtam ma:
Szép volt a világ,
Szép volt az ég és szép a föld.
csak álom volt...

Álmodtam ma:
Ott voltam én,
és ott voltál te is velem.
csak álom volt...

Álmodtam ma:
együtt repültünk
sárkány szárnyakon szálltunk.
csak álom volt...

Álmodtam ma:
Nem volt semmi gondunk,
Nem éreztem, csakis a jót magamban.
csak álom volt...

Álmodok már régóta:
Ami a fejemben van, az valóság,
ami néha körülöttem van, rémálom.
csak álmodozok...

Álmodok erről ma is:
Megválthatom még én is a világot,
ha kevés is az esélyem most rá.
csak álmodok...

Álmodom sokat:
Nincs mitől félnem,
ugye ti megvédetek, drága álmok?
Nem csak álmok vagytok.

Mondják csak, álomvilágban élek...
De én így vagyok boldog!
Mondjátok, hogy bolond vagyok,
de sosem voltam jobban!
Mondjátok ezerszer, hogy rossz ember vagyok,
mert én most látom magamban a jót!

Csak mondjátok, hogy nem akartok látni...
Én nem leszek senki terhére...
De elhatároztam, hogy ha egyszer le is teszem
ezt a staféta botot... Az nem egy kritika miatt lesz.
Erős leszek, és nem hagyom megtörni magam.
Csak írom ami jön, és rajzolom ami a kezem alól kikerül.
Így helyes, vagy talán nem?


Álmodok most...
Szép a világ.
Szép az ég és szép a föld.
Nem csak egy álom.

Álmodok most:
Itt vagyok én
és itt vagy velem te is.
Nem csak egy álom.

Álmodok most...
Együtt repülünk,
Sárkány szárnyakon szállunk.
Nem csak egy álom.

Álmodok most:
Nincsen akkora gondunk,
amit ne győznénk le,
A jót látom magamban.
Nem csak egy fura álom.

Nem csak álmodom ezt:
A világ egyszerre jó, és egyszerre rossz.
Ne hagyd, hogy a rossz fele uralkodjon rajtad,
Lásd a jót, hogy jól légy!
Boldognak kell lenned az életedben,
Hogy ne csak végig bukdácsold.
Élvezned kell, de nem a saját rovásodra!
Csak élvezd amit tenned kell, ez a titkom számodra ;)

~Furcsa dolgok...

Furcsa dolog.... furcsa, mi mindent tud az ember elfelejteni, észre sem venni.
Furcsa dolog a zene is, mert boldoggá tesz, s szomorúságodban vígaszatal a dalszöveg is. Furcsa, egy jó dal alatt mennyi minden tud átfutni az ember agyán.
Furcsák az emberek, többnek hiszik magukat puszta állatoknál.
Furcsák az állatok, hogy mindezt tűrik, s tán boldogabbak nálunk. Szeretni így is képesek minket.
Furcsa a lét, értelmét nem látni, de hisszük hogy mégis van, mi lehet az?
Furcsa, hogy amit mi utálunk, más azt szereti mindennél jobban. Furcsa, hogy ez fordítva is így van.
Furcsa, e sorok miért pont most jutnak eszembe?
Furcsa, mennyit tudok úgy írni, szinte nem is töprengek, csak jön a szó. Furcsa, mégis mennyiszer nem jut eszembe semmiféle mondat sem.
Furcsa, mennyi gonosz van, ki egyszer jó volt, mennyi jó van, ki egyszer gonosz volt. Furcsa, ez mennyire igaz az éltünkben is.
Furcsa, mennyi süket fülre találhat egy boldog, jót akaró mondat, s furcsa, mennyi ember hallgathat meg egy őrültet.
Furcsa, hogy terjedt el a pénz, a vagyon? Furcsa, mennyi keserűséget okoz most mindaz, mi egyszer még jó ötletnek tűnt, könnyítette a létet.
Furcsa, milyen könyörtelenek az emberek, miközben ő maguk is boldogságról beszélnek.
Furcsa, mennyi történet maradt feledésben, melyek az igazságért folytak, s mennyi ember maradt életben, kik a kapzsiságukért harcoltak.
Furcsa az is, az élet könnyítései válnak újabb konfliktussá ma, az új felfedezések rombolnak le mindent, miközben mást építenek.
Furcsa, hogy lehet valami egyszerre jó, és rossz is a világban.
Furcsa, miért vezet minden út a halálba...
Furcsa, de nem akarok iga alá kerülni, mint oly sok más.
Furcsa, de okosnak érzem magam, és egyszerre butának.
Furcsa, miért pont én okoskodok, hisz annyi mindent nem tudhatok... de nem is tudhat mindent egyikőnk sem.
Furcsa, miért pont én?
Furcsa, hogy döbbentem rá hirtelen, ki is lettem 2 év alatt?
Furcsa, mennyit jelent ez az idő. Furcsa, hogy változott meg minden körülöttem. Egyik percről a másikra, fontosságomra ébredtem. Furcsa, de eddig nem hittem el, milyen furcsa is az, ha valaki ennyit tud írni mint én. Furcsa, de nem is akarok másabb lenni magamnál.
Furcsa, hogy elszálltak a sorok... furcsa mily hamar véget érhetett ez a mondatom is.
Furcsa, mennyi minden várhat még reám, furcsa, mennyire bizonytalan az utunk.
Furcsa, mennyire lázban tudunk égni, még ha ennek tárgya valótlan is.
Furcsa, milyen boldog tud lenni a szomorúság.... Milyen szomorú a boldogság.
Furcsa a bölcsesség, nem csak ész kell hozzá...
Furcsák vagyunk mi mind... különlegesek, másak mind...
Furcsa, mire jó az átlagos szó?
Furcsa, de én az egészet kidobnám, és magam építeném újra a világot.
Furcsa, de inkább elvonulnék, ha már elveszett az emberi faj... furcsa de összegyűrném a társadalmat, ami felnevelt.
Furcsa, de én csak jót akarok... s ha furcsa ha nem, nem sokszor jön ez nekem össze....
Nem furcsa, ha élni akarok, nem furcsa ha mást akarok. Nem furcsa, ha boldogságot akarok.
De talán furcsa... ehhez én most csak írni akarok... jobban saját magamnál.

~ W.Sz.V.

~Szárnyalnom kell!

Vissza fordulnék, de nem tehetem, nem nézhetek hátra, az utam csakis előre vezet.
Leszállok egy kis szirten... kémlelem az eget, azt a légörvényes eget, amiben oly nehéz repülni és szabadon szárnyalni.
Kezek kötnek meg, barátságok adnak szárnyat, jobb életek fakadnak amerre jársz.
Légy méltó rá, hogy te légy az, akire felnéznek, ne félelem hajtsa melléd őket. Én csakis ezt akarom: szeressenek, ne bántsanak engemet.
Tudom rövid az időm, és attól félek elszúrom... a félelmeim valóra válnak, és én elveszek bennük.... Az életemet nem kezdhetem újra, mint egy játékot.... csak egy van belőle, és azt ki akarom élvezni, és véghez vinni mindent, amit akarok.
Sikerülnie kell... még akkor is ha ezrek állnak elém... nem adhatom fel, nem vonulok vissza, megkűzdök, és kitartok azok mellett, akik velem kűzdenek! Ezt akarom elérni. Legyen kivel kűzdeni, és legyen miért.
Bár sajnos sokszor kell megállnom pihenni... Szükségem van a bátorításra, hogy kitartóbb legyek.... Szégyenlem, hogy ilyen vagyok... Szükségem van rátok. És az álmaimra.
Azokra a gyönyörű, nem evilági álmokra, amik a fejemben születnek meg s válnak valóvá. Bárcsak igaziak lennének.. egy másik dimenzió szülöttei. És én megtalálnám az átjárót.
De addig is... az enyémek vagytok.. az én fejemből születtetek meg, és arra vártok csak, hogy másokat is boldoggá tegyetek. és én arra várok, hogy megmutathassam mindegyikőtöket.
Nem kell soká várnotok... A reflektor fény a tiétek... ahogyan a tietek a szívemben is.
Repülök hát tovább.. felszállok az olykor felhős égre, és szárnyalok tovább... mert ennek élek!

~ W.Sz.V.

~Ugye nem baj?

Úgy járok, kelek itt köztetek, mint valami sztár.
Nem arról van szó, hogy nagy híresség lennék. Mégis, ha megosztok valamit, azt egész sokan megnézik, s könnyebben terjed.
Ha írok egy blog alá, ahol még nem írtam azelőtt sose, sokszor boldogan fogadnak, hogy hát én is itt vagyok?
Számomra is van egy pár ilyen ember, akire felnézek. Ha kommentel, hogy látta, amit csináltam, és tetszik neki, az büszkeséggel tölt el.
Sokan bíztatnak, azt hiszem egész sokaknak tetszik, amit csinálok. És ettől egyre nagyobb embernek érzem magam.
Nem várom el senkitől, hogy hanyatt essen egy hozzászólásomtól, egy posztomtól, de megfordul a fejemben, ha az iskolámban belépek a google+ -ra: vajon, ha valaki utánam ideül, s meglátja, hogy itt be volt előtte jelentkezve HTTYD Fogatlan, elgondolkodik, hogy: melyikük lehet az, akit már oly régóta olvasok?
Nem akarok nagyképűvé válni, nem akarok egoista idióta lenni. De büszke vagyok dolgokra, amiket ÉN csináltam...
De vajon... ez mennyire baj?

~ W.Sz.V.

~Szeretem, ha látom...

Szeretem, ha látom,

Hogy örülnek, hogy látnak;

Szeretem, ha újra

Rám találnak.

Szeretem, ha látom,

Nem csak én vagyok a világon,

De szeretem, ha látom,

Fontos vagyok:

Én és az Álmom.

~Azt akarom...

Azt akarom, hogy felnőttként is gyermek legyek lélekben.... és hogyha egyszer már felnőtt leszek.. vagy csak egy öreg asszony.... akkor is legyen miért élnem. Legyen miért dolgoznom. Legyen kinek írnom. Legyen mire visszatekintenem, s legyen aki visszatekint rám.
Azt akarom, hogy ha felnőtt leszek.. és talán már más lesz a művész nevem... Akkor is legyen bennem valami, ami HTTYD Fogatlan. Akkor is mellettem legyenek a sárkányaim lélekben. Auróra örökké a lelkem tükre legyen. És ha egyszer felnövök.... és munkába kell hogy álljak.... boldog legyek azzal amit csinálok. Elmehessek a Dream Works-höz... Hogy megköszönjem nekik... Hogy megmutatták mit akarok csinálni az életemben. Hogy megkaptam tőlük Aurórát. És a barátaimat. Hogy megmutatták... az utamat.

Mert én örökké gyermek leszek. Én örökké HTTYD Fogatlan leszek. Örökké egy kicsit Auróra leszek... Örökké álmodni fogok, és szárnyalni. 

~ W.Sz.V.