Furcsa dolog a zene is, mert boldoggá tesz, s szomorúságodban vígaszatal a dalszöveg is. Furcsa, egy jó dal alatt mennyi minden tud átfutni az ember agyán.
Furcsák az emberek, többnek hiszik magukat puszta állatoknál.
Furcsák az állatok, hogy mindezt tűrik, s tán boldogabbak nálunk. Szeretni így is képesek minket.
Furcsa a lét, értelmét nem látni, de hisszük hogy mégis van, mi lehet az?
Furcsa, hogy amit mi utálunk, más azt szereti mindennél jobban. Furcsa, hogy ez fordítva is így van.
Furcsa, e sorok miért pont most jutnak eszembe?
Furcsa, mennyit tudok úgy írni, szinte nem is töprengek, csak jön a szó. Furcsa, mégis mennyiszer nem jut eszembe semmiféle mondat sem.
Furcsa, mennyi gonosz van, ki egyszer jó volt, mennyi jó van, ki egyszer gonosz volt. Furcsa, ez mennyire igaz az éltünkben is.
Furcsa, mennyi süket fülre találhat egy boldog, jót akaró mondat, s furcsa, mennyi ember hallgathat meg egy őrültet.
Furcsa, hogy terjedt el a pénz, a vagyon? Furcsa, mennyi keserűséget okoz most mindaz, mi egyszer még jó ötletnek tűnt, könnyítette a létet.
Furcsa, milyen könyörtelenek az emberek, miközben ő maguk is boldogságról beszélnek.
Furcsa, mennyi történet maradt feledésben, melyek az igazságért folytak, s mennyi ember maradt életben, kik a kapzsiságukért harcoltak.
Furcsa az is, az élet könnyítései válnak újabb konfliktussá ma, az új felfedezések rombolnak le mindent, miközben mást építenek.
Furcsa, hogy lehet valami egyszerre jó, és rossz is a világban.
Furcsa, miért vezet minden út a halálba...
Furcsa, de nem akarok iga alá kerülni, mint oly sok más.
Furcsa, de okosnak érzem magam, és egyszerre butának.
Furcsa, miért pont én okoskodok, hisz annyi mindent nem tudhatok... de nem is tudhat mindent egyikőnk sem.
Furcsa, miért pont én?
Furcsa, hogy döbbentem rá hirtelen, ki is lettem 2 év alatt?
Furcsa, mennyit jelent ez az idő. Furcsa, hogy változott meg minden körülöttem. Egyik percről a másikra, fontosságomra ébredtem. Furcsa, de eddig nem hittem el, milyen furcsa is az, ha valaki ennyit tud írni mint én. Furcsa, de nem is akarok másabb lenni magamnál.
Furcsa, hogy elszálltak a sorok... furcsa mily hamar véget érhetett ez a mondatom is.
Furcsa, mennyi minden várhat még reám, furcsa, mennyire bizonytalan az utunk.
Furcsa, mennyire lázban tudunk égni, még ha ennek tárgya valótlan is.
Furcsa, milyen boldog tud lenni a szomorúság.... Milyen szomorú a boldogság.
Furcsa a bölcsesség, nem csak ész kell hozzá...
Furcsák vagyunk mi mind... különlegesek, másak mind...
Furcsa, mire jó az átlagos szó?
Furcsa, de én az egészet kidobnám, és magam építeném újra a világot.
Furcsa, de inkább elvonulnék, ha már elveszett az emberi faj... furcsa de összegyűrném a társadalmat, ami felnevelt.
Furcsa, de én csak jót akarok... s ha furcsa ha nem, nem sokszor jön ez nekem össze....
Nem furcsa, ha élni akarok, nem furcsa ha mást akarok. Nem furcsa, ha boldogságot akarok.
De talán furcsa... ehhez én most csak írni akarok... jobban saját magamnál.
~ W.Sz.V.
Nagyon szép, és nagyon igaz! Tényleg könyvet kéne írnod, mert gyönyörűen fogalmazol! Csak így tovább, HTTYD Fogatlan!
VálaszTörlés