A tökéletes Tökéletlenség - 9. rész

" ~ Kész rémálom.... - fordultam izzadtan a hátamra reggel.
~ Miért pont velem? Miért?
~ Mi a baj, Alinda? - ébredt fel ekkor Krizokoll. Mindenki más aludt ekkor még. Még sötét is volt, lassan hajnalodott csak.
~ Csak elgondolkodtam...
~ Min?
~ Ezen az egészen... itt vagyok egy faluban, ahol mindenki úgy kezel mint egy cselédet, senki sem kedvel, mindenki gonoszkodik velem, pedig egy 17 éves lány vagyok, egy sárkány társaságában, és még azt sem tudom, ki vagyok valójában...
~ Nah jó, ki vele, mit álmodtál? - ráncolta homlokát Krizokoll.
~ Ott volt az a sárkány. Az a fehér sárkány... Gyémántnak hívják.
~ H-honnan tudod? - kérdezte ijedt hangon.
~ Ő maga mondta el ma nekem...
~ És mit mondott még? - kérdezett ingerülten.
~ Semmit.... egy szirten ült...... s én utána mentem. Majd megkérdeztem ki ő, aki ilyen sokat tud rólam... olyan bölcsnek tűnt.... - gondoltam vissza a hófehér állatra.
~ És ő megmondta a nevét. És még annyit... hogy legyek türelmes... - hunytam le a szemem és a homlokomra csúsztattam a tenyerem.
~ Azt hiszem a tudat alattim így próbál figyelmeztetni, hogy ne érjem el megint azt mint legutóbb... - vágtam fájdalmas fintort.
~ Ne is emlegesd... - morgott halkan odakint sárkányom....
Ugyanis... egyszer már majdnem világgá mentem. Begőzöltem, hirtelen elég lett, és nem bírtam tovább. Fogtam magam és se szó se beszéd az éjszaka elmentem... Krizokoll másnap egy közeli szigeten talált meg egy barlangban, eszméletlenül. És a mai napig nem tudom, hogy jutottam el odáig gyalog... Mindenesetre Krizokoll nagyon meg volt ijedve.. amit nem csodállok... annyira sajnálom, hogy kitettem ennek....
~ Ne haragudj azért Krizokoll... Nem lesz még egy olyan. - ültem fel nyikorgó ágyamon.
Felálltam hát, megmostam az arcomat, felöltöztem, persze mindezt a lehető legnagyobb csöndben. Megvetettem az ágyamat is, s közben Krizokollal folyamatosan kommunikáltunk.
~ Egyébként meg nem igaz, hogy mindenki utál... Leon biztosan nem.
~ Leon egy teljesen más eset. - forgattam meg a szemeimet - Leon elveszettnek érzi magát, nem találj a a helyét és egy kis újdonságra vágyik, azért akar megismerni... Ne félj, nem soká lesz a nyakunkon...
~ Nem értem, hogy akarhatod, hogy az emberek szeressenek, ha te még abban sem tudsz megbízni, aki barátkozni próbál veled. - húzta fel az orrát.
~ Ha túl sokan bántottak, Krizokoll, már egy kicsit nehéz bízni... - töröltem le homlokomról az izzadságot, mikor mindennel végeztem. Még fel is söpörtem.
~ És Norton?
~ Ő megint más, van benne valami különleges... - gondolkodtam el. ~ De jó, hogy szólsz, mert ma este már visszamegyünk hozzá. Rendben?
~ Rendben, ott legalább nyugalom van. - mondta sárkányom, s én ekkor léptem ki az ajtón.
- Szép jó reggelt! - simogattam meg kedvesen a fülecskéit.
- Neked is! - fújt rám, miközben orra barátságosan mozgott.
- Nah gyere, menjünk egy gyors kört, ha már így felkeltünk! - ültem fel a hátára. Ekkor azért már világosodott, de igen csípős hideg volt. A szél gyengén fújta szét a tincseimet.
Felszálltunk és körbe repültük a szigetet: repültünk a hatalmas fák között és fölött is, repültünk sziklás hegyvidékek felett és tengerszint felett pár méterrel. Olyan szép volt a víz, még láttam is a tükörképünk, ahogy elmosódottan suhant a víztükör felett. A hullámai aprók voltak, most kicsiny volt az elmosódás. Sosem láttam még ilyen tisztán magam benne. És éreztem, hogy ez jelent valamit. Ezért mosolyodtam el.

Hosszasan repültünk azon a reggelen, visszamentünk rég megtalált barlangokba, szép rétekre, hol néhány elkóborolt szarvasmarha legelészett a hó alatt, és mély erdőségekbe, hol csak pár vékony sugárban sütött be a fény. Krizokoll különösen jámbor volt azon a reggelen, s én kivételesen nyugodt és boldog.
Átsétáltam a magas havon, hol a fű nyáron legalább ugyanúgy a derekamig ért. Futottam a tehenek után, s Krizokoll futott én utánam. Nevetve felugrottam az egyik hátára, s mikor ledobott Krizokoll kapott el. De ismertem ezeket a teheneket, hiszen a falubelieké voltak. De nem igazán kapkodtam magam, hogy visszatereljem nekik. Hadd élvezzék a szabadságukat még egy kicsiny ideig.
A barlangokban denevérekre leltem, valahogy különös vágyat éreztem, hogy lerajzoljam őket, s végül ezt meg is tettem. Igazán aranyosak voltak, olyan volt a szárnyuk mint egy sárkányé. Ám Krizokoll egyetlen tüsszentésével elkergette mindüket. Én mégsem haragudtam rá. Csak mosolyogtam tovább.
Az erdőben hatalmas fenyők közt sétáltunk a tűlevelek között, melyek ropogtak a talpunk alatt, akárcsak a réten a hó.
Az egyik fa mellett, ahogyan elhaladtam, egy követ ragadtam meg, s bele karcoltam vele a törzsébe Krizokoll fejét. Ahogyan elégedetten balra néztem, láttam Krizokoll is éppen művészkedni próbált, ő a karmaival egy nyuszit ábrázolt egy tálon. Azt hiszem éhes lehetett. De rám csak mosolygott én meg felnevettem.
Ahogyan hazafelé indultunk volna, a levegőből megláttam Norton házának füstjét. És bár ez nem biztos, de egy üzenetet véltem felfedezni a füstjelekben:
- Ne felejts el gyakorolni jönni! - olvastam, s rögtön mosolyogva vettem az irányt hazafelé.


Olyan boldogságot éreztem, mint azelőtt talán soha, vagy csupán olyan rég volt, hogy már nem emlékszem rá.
Azonban ezt a boldogságot rögvest felére csökkentette a tény, hogy dolgozni kell mennem.
~ No jól van.. túl fogom élni ezt a napot is. - vettem nagy levegőt, s így léptem be a boltba. Ám ott nem volt senki. Kijöttem, s megláttam, hogy az ajtón egy fa tábla van odaszögelve, miszerint: Fontos dolgom akadt, ma a helyettesem dolgozik.
Nos, azt mondanom sem kell, hogy Uzor helyettese, aki szerencsére nem én voltam, mert volt olyan, akit ilyen esetekre kijelölt maga helyett, szóval  erről az egészről egyáltalán nem tudott. Gondolom, mivel nem igazán serénykedett a boltban. Ígyhát mivel tudtam ki az, fogtam magam és elmentem érte.
Egy igen goromba ember volt, még éppen aludt, pedig délelőtt 10 körül járhatott az idő, igen nagy késésben volt a pékség, ő meg csak horkolt.
- Elnézést uram, de mennie kell a pékségbe, mert Uzor uram nem érzi jól magát, és maga a helyettese. - mondtam, hisz általában Uzor ilyenkor beteg szokott lenni, vagy hosszú útra megy fontos ügyben.
- Beteg lenne..? - kapta fel egy pillanatra hunyorogva a fejét és elgondolkodott.
- Akkor menj és végezd a munkát fruska... - ejtette vissza a fejét az ágyba és ráhúzta a takarót.
- Kérem uram, én csak kisegítő vagyok, nem pék, és ne sértegessen!! - szóltam vissza ingerülten.
- Majd adok én neked sértegetést! - ült fel, és bennem ekkor tudatosult (szerencsére még időben), hogy a férfi a takaró alatt anyaszült meztelen!! Gyorsan el is fordultam, ő meg mintha mi sem történt volna, felkelt és magára vette az öltözékét.
- Akkor eredj és várj odakint... - morgolódott a lusta ember, és nekem nem kellett kétszer mondania.
~ Ilyen egy embert... - morgott Krizokoll.
~ Azt... - csuktam be az ajtót, s összedörzsöltem két tenyeremet, ahogyan vártam, hogy kijöjjön.
Nemsoká kijött nagy bundában, s maga mellé parancsolt egy hatalmas, tűzpiros sárkányt. Rettentő hosszú nyaka volt, és vagy 5 feje. Mindnek volt neve, de fel nem tudnám idézni őket.
~ Ne állja az utamba féreg... - ásított az egyik fej Krizokollra pillantva.
~ Előbb harapjuk el a torkod, minthogy a megfelelő szempárba néznél.
~ Melyik szarkától loptad a bőröd tollas?
~ Úgyis régen ettem csirke húst...
~ Nagyszájú, gőgös... - kezdett morogni Krizokoll, de leállítottam.
~ Nyugi, ha feldűhíted, azzal nem lesz jobb.
~ A te fejedet is leharapom szőkeség. - vicsorgott az 5. fej rám, miközben a férfi még a nyeregcsattal bajlódott.
~ Jobban tennéd ha behúznád a hasad. - feleltem nemes egyszerűséggel. Az meg csak visszamorgott, mert ebben igazam volt, amint behúzta a hasát véget ért a férfi kínlódása a nyergeléssel. Egyébként ezt az igen "kedves" embert Atosz-nak hívták.
Végre befáradt velem a pékségbe és segítségemmel kezdetét vette a sütés. Szerencsére Uzor volt olyan előre látó, hogy néhány adagot már előre odakészített nekünk, hogy csak be kellett gyújtanunk a kemencébe, hadd süljenek, míg Atosz megcsinálja a következő adagot.
Azonban ennek az embernek most igencsak rossz kedve volt, vagy talán ilyen lusta lett volna: ki tudhatja? Mindenesetre inkább ő segített nekem, mint én neki.
Régen nem dolgozott már, főleg ilyesmit, s ez látszott is, hiszen még abban is én segítettem, hogyan kezdjen a dagasztásnak.
- Minek fizetnek te lány, ha annyit nem tudsz megmondani, hol tartja Uzor a kukorica magokat? - morgolódott, miközben egyre csak kutatott a raktár mélyén. Egyre dühösebb voltam rá, nem arra vettek fel, hogy inas legyek, Uzor sem kezelt úgy sosem, honnan is tudhatnám? Még Uzor legsötétebb napjain is élvezetesebb volt felsöpörni, mint hogy ez az Atosz kontárkodjon a kemencék előtt.
- Megmondtam már uram, hogy én csak a takarításban vagyok kisegítő, az efféle dolgokat nekem senki sem mutatta meg!
- Hát pedig aki ennyit nem tud ott, ahol már évek óta dolgozik, annak a pékségben semmi helye! - mérgelődött és kivágott az asztalra egy üres zsákot, de majdnem eltalált.
- Amíg maga próbálja vezetni, addig nem is segédkezem. - dobtam el dühösen a seprűt. - A dolgomat elvégeztem, a padlója tiszta, este visszajövök és felsúrolom a gyúródeszkákat. - vettem le a kötényem és nyitottam is az ajtót.
- Azonnal gyere vissza, hallottad? - csapott dühösen az asztalra, mire visszafordultam ,s így szóltam:
- Én árva vagyok uram, de nem a maga cselédje. Sem senki másért. Ember vagyok mint maga, és nem tűröm el, hogy így beszéljen velem. - s ezzel kimentem az ajtón.


Azzal a lendülettel repültem is Nortonhoz. Ezúttal nem felejtettem el az íjamat is elhozni, hátha szükség lesz még rá.
~ Jó voltál Alinda, végre megmondtad valakinek!
~ Igen.. de sajnos mindegyiküknek meg kéne ugyanígy mondanom, ahhoz, hogy nyugtom legyen... Ráadásul lehet, hogy többet nem takaríthatok és elcserélik a munkámat valaki mással.. a végén még istálló takarításra ítélnek.. meg verésre... - sajgott előre a lábam.
~ Nyugi... nem engedem, hogy mégegyszer megverjenek. - mondta komolyan.
~ Drága vagy Krizokoll... - öleltem meg.

Csakhamar oda is értünk a házhoz, ezúttal pedig rögtön a hátsó ajtónál próbálkoztunk. Odamentünk a hatalmas sárkány ajtóhoz, s félénken, de büszkén bekopogtam.
- Gyertek csak be, Alinda! - jött a kedves válasz, s be is jöttünk.
Krizokoll behúzta maga mögött az ajtót, s körbe néztünk, hol lehet Norton?
- Szervusztok! - jött oda mosolyogva a folyosóról, s egy sárkány szobrocska és egy rongy volt a kezében. Azt hiszem épp törölgette.
- Szervusz, ne haragudj, ha megzavartunk valamiben... - mosolyogtam rá. Norton azon kivételes (talán egyetlen) ember volt, akire mosolyogni tudtam, s ezt szívesen is tettem.
- Dehogy zavartatok meg, éppen csak porolgattam ezt azt a házban... De hogy hogy ilyen korán jöttetek, valami gond volt a faluban?
- Talán úgy is mondhatjuk.. de nem nagy dolog. - sütöttem le a szemem.
- Egyik probléma sem túl nagy. Csakis mi tehetjük azzá. - mosolyodott el bölcsen, s ahogy elgondolkodtam, rájöttem milyen igaza is van.
- No de majd elmeséled egy kis gyakorlás után. A hegedűszó mindig felszabadítja a lelkemet... - ment ki mosolyogva a konyhába.
~ Csak nem az én zeném... - mosolyogtam fáradtan magamban.
Az öreg ember egy tálcával a kezében jött vissza, amin 2 csésze, egy kancsó, és egy tányér volt. Letette az asztalra, s a kannából teát öntött a két csészébe.
- Igyál egy kicsit, jót tesz ebben a hidegben! - mondta, s míg én a teába kortyoltam, ő a tányérral Krizokoll felé lépett, s letette előtte. A tálon valamiféle apró szőrös állat volt, legalábbis Krizokollhoz képest kicsinek tűnt.
- Egy nyuszt, az erdőben találtam a tetemét, a hideg miatt múlt ki... Én nem nyúlnék hozzá, de úgy hallottam egyes sárkányok szeretik. - mondta, s leült mellém teájával a kezében.
Krizokollnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, megszagolta az állatot, s egy falásra le is nyelte. Azt hiszem ízlett neki.
Eközben mi csöndesen beszélgettünk, s közben forró teát szürcsöltünk. A kandallóban kellemesen ropogott a tűz és ontotta magából a meleget, miközben odakint havas eső esett. Ám Norton hamar megitta a csészéje tartalmát, és rögtön a hegedűje felé nyúlt. Felvette, művészien az álla alá emelte, s mély lélegzetet vett. S ismét játszani kezdett.
Először lágyan, halkan, lassan kezdett neki, érzelemdús pillanatok voltak, éreztem, hogy most egészen máshol járnak az érzései mint legutóbb. Szinte láttam a fájdalmat koncentráló szemeiben.
De ekkor hirtelen élénkebb tempóra váltott. És énekelt is hozzá.

És én valahogy éreztem.. hogy most igazából magáról énekel.
Csöndben hallgattuk végig Krizokollal, míg ő már beleizzadt, úgy húzta a vonót. Az arcán valahogy szinte csillogott a tűz fényében a fájdalom. Össze szorított szemekkel játszott, miközben a hegedő szólójánál nagyokat nyelt és szinte lihegett. Igazán bele élte magát.
~ Szegény pára... - gondolta Krizokoll, s nekem is össze szorult a szívem.
Mígnem végül a vonót tartó kezét leengedte, s csak lihegett némán tovább. Én sem tudtam mit szólni. Még sosem láttam ilyennek eddig. Fájdalmai voltak... lelki sebek. Mint az én szívemen. És ezáltal még erősebb lett a kettőnk kapcsolata. Mert tudtam, hogy valahol ugyan olyanok vagyunk. Nem tudom, mi történt vele pontosan... A dal alapján azt gondolom, volt egy szerelme... akivel nem lettek egymáséi. Nem tudom ki lehetett az, nem tudok erről semmit... de megértem őt. Pedig nem igazán mondanám, hogy én lettem volna valaha szerelmes... Lehet hogy voltam.. de nem tudok róla. Hogy is tudhatnék róla.... Csak egy tudatlan kislány vagyok őhozzá képest... engem nem tanítottak a szüleim semmire. Nem is hibáztatom őket, hogy eldobtak... Ki akarna egy olyan kislányt mint én. - itt akaratlanul is ökölbe szorítottam a kezemet. De tudtam, hogy ettől nem lesz jobb... egyikőnknek sem.
Norton, még mindig csak állt álla alatt a hegedűjével, és könnyes szemekkel meredt a ropogó tűzre. S nem szólt semmit. Meg kellett hát törnöm a csöndet.
- Nagyon szép volt... - mondottam jobb gondolat híján.
- Köszönöm... - engedte végre le a kezét. - Bárcsak én írtam volna. - mosolygott kicsit.
- No tessék, most te jössz, lássuk, hogy megy ma. - nyújtotta nekem a hangszert, s átvettem tőle.
Lágyan mosolyogtam rá, s állam alá emeltem a hangszert. Ő leült a kanapéra, s rögtön kezdte is a tanítást.
- Nagyobb terpeszben állj... úgy, magasabbra a kezedet, egyenes a hát! ...


Sokáig gyakoroltunk, és ezúttal nem csak úgy mint legutóbb. Norton egyszercsak azt mondta tegyem le a hegedűt. Egy kis asztalt hozott be valahonnan, lesöpörte róla a port, és a könyves polcok egyikéhez lépett. Elővett onnan egy halom könyvet és az asztalra tette. Mindnek dohos szaga volt, de nekem valamiért tetszett. Ám igen vékony könyvek voltak és nem volt borításuk. Amikor kinyitotta, furcsa vízszintes vonalak futottak egymás alatt és számomra értelmezhetetlen betűjelek sorakoztak rajtuk. Az egyetlen, amit tudtam értelmezni, az a pár szám ,ami a sorok elején csücsült, és a vonalak fölé írt pár furcsa szó, mint például ez: Mezzo forte.
- Ez miféle könyv, Norton? - nézegettem elgondolkodva.
- Ezek nem könyvek, hanem kották. - mosolygott. - Ezek dalokat írnak le, ha nem tudok egy dalt fejből, innen le tudom olvasni, hogyan kell lejátszanom.
- Ezek itt hangok leírva?? - képedtem el. El nem tudtam képzelni, hogy lehet leírni egy zenét. De nagyon fellelkesített.
- Bizony, Alinda. És ahhoz, hogy te is tudj előlük játszani, meg kell tanulnod kottát olvasni.
- Akkor vágjunk bele! - mosolyodtam rögtön el.
Neki is láttunk, megtudtam melyik hangnak mi a neve, meg még pár apróságot, elmesélte melyik jel, melyik ritmushoz tartozik. Nem tudom legközelebb mennyire fogok emlékezni, de akkor nagyon örültem, hogy értem!
- ÉS ez itt az "A" hang! - játszotta le a hegedűn. - Ha a jel itt van, akkor az ezt a hangot jelöli.
- És Norton, ne haragudj, hogy közbe szólok, de az a felirat ott mit jelent? - böktem ujjammal ismét a "mezzo forte" feliratra.
Mindeközben már ránk esteledett, ám a ház nagyon kellemes volt és szívélyes. Gyertyák fényénél tanulmányoztuk a kottákat, míg Krizokoll érdeklődve figyelt minket, vagy éppen el ment egyet sétálni.
- A forte azt jelenti, hangosan, a mezzo pedig közepes. Tehát közepesen hangosan kell játszani. - felelt a kérdésemre az öregúr.
- Ezek szerint még az is oda van írva, milyen hangosan kell játszani? - lepődtem meg.
- Igen. A piano például halkat jelent. De nem csak hangerőre vonatkozó utasítások vannak, ilyen például a pizzikato (piccikátó), ami feszélyezett tempót jelent, szinte katonásan.
~ Ez mind ide van írva? - dugta oda ekkor a vállam felett Krizokoll a fejét és megszaglászta a papírokat.
- Krizokoll, nehogy összegyűrd! - emeltem nevetve némileg feljebb a fejét.
- Hadd érdeklődjön. - nevetett Norton is. - Sárkánynak és lovasának egy hullámhosszon kell lennie, már csak ezért is természetes, hogy érdeklődtök egymás dolgai iránt. - mondta, s miközben kezemet Krizokoll orrán tartottam, ahogyan átöleltem a fejét, egyszercsak rá pillantottam. Meglepett pillantások voltak ezek. Már bizonyos voltam, hogy neki is volt valaha sárkánya.
- Honnan tudsz ilyen bölcsességeket? Neked is volt sárkányod, ugye? - kérdeztem. Norton arcán azonnal kisimultak a nevető ráncok, szemei elkomorodtak. Sóhajtva válaszolt nekem.
- Igen, valamikor nekem is volt egy társam...
- Norton... mesélj kérlek róla. - kértem csöndesen. Krizokoll feje még mindig az enyém mellett pihent, kezemmel folyamatosan vakargattam az állát. Vártam Norton válaszát, s közben fél szememmel láttam, ahogyan Krizokoll aprányit mozgatja füleit, ahogy kint kopog az eső.
- Fiatal koromban történt... - kezdte halkan. - A faluban volt még egy velem egy idős fiú, ő volt az egyetlen igaz barátom. Vele mentünk el aznap csavarogni az erdőbe. Ő igazán jó íjász volt, nekem késeim voltak. Felfedező utakat szerveztünk, szinte minden nap a hegyekbe, vagy erdők mélyére. Ám mifelénk sárkányok nem igen éltek... - beszélt, s mi némán figyeltük.
- Egy nap az erdőben túráztunk, egy vadkant követtünk. Ám mikor oda értünk az állatot már megölték. Egy kisebb bika méretű sárkány ölte meg. Hím volt, a teste zömök és a lábai igen kicsik voltak. A farka annál hosszabb, és szárnya is igen nagy. Szennyes zöld volt a teste, a hasa szennyes sárga, és a hátát barna foltok és csíkok tarkították. Nem csoda, hiszen mocsári sárkány volt... Nagy karmok, két nagy sárkányfül, mocsári szenny az álla alatt és hatalmas szemek... - gondolkodott el, s közben leültünk egymás mellé a kanapéra. Krizokoll mellénk feküdt, s mögülem figyelte ő is a történetet.
- Nem mondanám, hogy a legszebb állat volt, akit valaha láttam.. főleg ekkor, hiszen nagyon sovány volt, és sebesült. De amikor egymás szemeibe meredtünk, éreztem valami furcsát... Mintha már akkor ezer éve ismertem volna.
Mifelénk úgy tartották, aki megöl egy sárkányt, abból nagy hős fog válni. Ezért először a barátom azt gondolta meg kellene ölnünk. Ám hamar be látta ő is, hogy nem tehetjük. A sárkány felénk ugrott, de én nem féltem tőle. Bátran álltam előtte, mire ő megtorpant. Farkas szemet néztem vele. Még ha pislogtam is, nem riadtam meg, bár ő pislogás nélkül meredt rám. - S ekkor megérintettem a fejét. De nem mozdult és nem bántott... Aztán lehunyt szemmel a homlokomnak döntötte saját fejét. És ekkor hallottam meg a hangját a fejemben.
- Kialakult a köteléketek... - suttogtam magamnak.
- Bizony. - mosolyodott halványan el. - Az első szava pedig egy drágakő név volt: Jáspis.
- Jáspis? - kérdeztem meglepetten vissza. Ő csak bólintott.
- Így hívnak... - mondta.
- Norton a becsületes nevem. - mutatkoztam be illedelmesen. Onnantól fogva nem tágított már mellőlem. Tudtam, hogy egy halálig tartó barátság köttetett ekkor. Nem tudtam pontosan hogy, vagy miért, de tudtam, hogy az lesz. És nem tévedtem...
- Szép történet... - törtem meg a csöndet. Láttam egy könnycseppet az öreg szemében.
- Szép vagy sem, de minden esetre igaz.... - sóhajtott, s ahogy felállt nagyot nyikkant a kanapé. Az asztalkához lépett és összepakolta a kottákat.
- Mára végeztünk.. ideje haza mennetek. - tette el őket a helyükre, s elfújta a gyertyát az asztalon. Egy kicsi viasz az asztalra folyt és ott szilárdult ismét ridegen meg.
- Legközelebb mesélsz még nekem? - álltam fel ekkor. - Én egész életemben csak annyit ismertem.. azt a keveset a világból, amit magam láttam. Annyira szeretném meghallgatni más tapasztalatait is...
- Szívesen mesélek lányom. - mosolygott kedvesen. - De mostmár induljatok, már le ment a Nap.
- Igazad van, indulnunk kell! - kaptam észbe, ahogy kinéztem az ablakon, s ültem is fel Krizokollra.
- Mindent köszönünk! Szia! - nyitottuk az ajtót.
- Szívesen, jó utat és jó éjszakát! - intett mosolyogva. Én is vissza intettem neki, majd Krizokoll behúzta az ajtót.


Repültünk is hazafelé a sötét, csillagos égbolton. Fújt a szél, kicsit esett az eső, de nyugodt volt minden. Ahogyan visszanéztem már keveset láttam csak Norton házának füstjéből. Tényleg, vajon a falusiak tudnak arról, hogy ott lakik? Remélem nem.. Remélem nem zargatják.
~ Krizokoll....
~ Igen?
~ Mi is ilyenek voltunk, mikor találkoztunk... - kérdeztem halkan. ~ Tudom, nem akarod elmondani ,de... én is hasonlót éreztem vajon, mikor megláttalak, mint Norton?
~ Nem tudom, te mit éreztél... Csak azt, hogy én mit.... Rögtön tudtam, hogy hozzám tartozol..... - suttogta meghatott hangon. Hosszasan gondolkodtam ezen. Azt hiszem, őt is meghatotta Norton szomorú hangja és kis története. Ugyanis ennyit sem mondott még soha el a találkozásunkról... Ismét én törtem meg gondolataimmal a csöndet...
~ Én nem emlékszem.... de valamit én is bizton állítok. - suttogtam, s előre dőltem és átöleltem a nyakát. ~ A barátságunk örökké fog tartani... "

Alinda White