2016. december 26., hétfő

Démoni jégszív

Szervusztok Kedves olvasóim, akik még velem vagytok! ^^
Remélem nem haragszotok rám, amiért eltűntem... Majd én megteszem helyettetek is, nyugi.
Mostanában kicsit nehezebben áramlanak át a gondolataim a billentyűzeten át a storykba, szóval.. Minden leállt. Sajnos nem tudok mit mondani, ez a helyzet :/ De majdcsak lesz valami ;)

Először is ezzel a kis novellával szeretnék nagyon Boldog Snoggletogot kívánni mindnyájótoknak! ^O^ Remélem jól telik a téli szünet (habár itt hó még nem volt), és azt is, hogy tetszeni fog majd nektek ez a kis karácsonyi szösszenet! ^^
Nyu jó szórakozást, és remélem nem sokára egy újabb bejegyzésnél is találkozunk!
Addig is: a viszont olvasásra! :*





Fagyos tájak, kopár sziklák… Elvétve egy-két hóvihar.
Az erdőkben magasan áll a hó a fákon, és az avart is teljesen eltakarja. Az a néhány állat, aki előmerészkedik élelemért, nagy veszélynek teszi ki magát, ha a hóban meglátszik a lábnyoma. De mit is érdekli mindez a földek valódi urát?

A hatalmas farkas szörny most még komorabban néz maga elé a tróntermében, mint általában szokott.
A démonkastélyt egy vulkán gyomra rejti, így odabent egész évben pokoli forróság honol. Mégsem mondhatja el az ember, hogy ettől kevésbé rideg ez a hely.
Mortiferum Lux, a démonok koronázatlan hercege, éppen az imént küldetett el minden élőt és holtat a kastélyából. Üres az egész épület. Csak ő maga van ott, elterülve egy aranyozott bársonydíványon, ahogy a falakon lobogó fáklyák lángjába mered.
Előtte ugyan egy hatalmas terített asztal, tele csodálatos tálakban felszolgált, jobbnál jobb falatokkal. Minden, amit halandó, vagy démon szeme kívánhat. Mégsem megy le egy falat sem a torkán.
Egész nap ott ül, és hallgatja a vulkán halk morajait, amelyek hozzá beszélnek. Magába szívja a terem illatait, majd erősen söpri ki őket a tüdejéből.
Nem is akar arra gondolni, hogy elvileg ma van karácsony. Az ő naptárában nincs helye ünnepeknek, egyszerűen eltörölné őket, ha tehetné. Túl sok a boldogság a népnek. Túl sok a boldogság, miközben a világ igazából sivár.
De hát akinek ő hűbérese, az nem engedte. Felsőbb parancsra, felsőbbre, mint ő maga, az ünnepeket szentül meg kell tartani. De akkor legalább menjen mindenki a maga dolgára, ne az ő otthonában rontsák a levegőt. Miért van az, hogy ebben a várban mindenkinek van hová hazamenni, csak ő nem tud elbújni a nyilvánosság elől? Egy úrnak már nem fér az életébe magánélet. Bele kellene végre törődnie.

Nagyot sóhajt, majd végre négy mancsra áll. Nem kell erre gondolnia, most végre egyedül van. Olyan egyedül, amennyire régen vágyott rá. És olyan egyedül ott belül, amennyire nem elég régen volt… Sosem vallaná be, még magának se, de igazából csak magányos. Végtelenül magányos.
Kicsit megrázza magát, kutyásan, hogy fakó bundáját elrendezze vele, s szárnyait is megmozgatja, nehogy elgémberedjenek. Ami azt illeti, nem is emlékszik, azokat a kicakkozott sárkány szárnyakat mikor használta utoljára.
Kihúzza magát újra, hiszen ehhez szokott, megköveteli az elegancia, a tisztelet akarata. Úgy sétál ki a fekete kövezetű márványpadlón, ahogy karmai végigkarcolják annak felületét, mintha csak a legelőkelőbb vendégsereg előtt lépne ki, hogy nyugovóra térjen egy bál végeztével.
Mereven maga elé bámulva lép ki a hatalmas ajtón, melyet varázserejével végre maga nyithatott ki az orra előtt. Úgy járja be a hatalmas épület minden kesze-kusza, hosszú folyosóját, mintha a lehető legtermészetesebb dolog lenne lejárni egy kilómétert a hálószobádig. Figyelmen kívül hagy minden rá szegeződő festmény szempárt. Úgy érzi, a régen halott rokonok, egyenesen őt bámulják.
Egy vörös bársonydíszítésű ajtó előtt áll meg végül, és fáradt szempárral tekint fel rá. Kisebb korában, még mikor az apja volt itt az úr, sokat járt ide. Izgatott volt amiatt, ami odabent várt rá. Azonban, mióta neki kellett a hercegi palástot magára vennie, valahogy már nem volt minderre ideje. Csak szerette volna elfelejteni, hogy létezett élet, mielőtt ez a szörny lett belőle.
Most viszont tudni akar a külvilágról. Régóta először, tudni akarja, milyen az élet odakint. Ezért nyit be végül a régi szobába.
Az ajtó nem egy pókhálót von magával, mikor nyikorogva kitárul előtte, és a terem is dohos szaggal van felruházva.
Lux egyetlen fülmozdulattal fényt varázsol a rozoga bútorok köré, és ezzel egy időben nagy hanggal csapódik mögötte az ajtó.
Lehunyt szemmel vesz egy mély levegőt a szoba ismerős illatából, majd hosszan fújja ki azt. Megszemléli a hatalmas sornyi könyvespolcokat, melyek őt sosem nyűgözték le igazán, de ismer olyat, akinek nagyon tetszettek volna. Ez pedig egy igazán halvány mosolyt varázsol az arcára. Persze csak egy pillanatra, azután ezt is elrejtette.
Könnyebb úgy titkolnod valamit mások elől, hogy magadnak sem vallod be.
Megköszörülte a torkát - A gömböt kérem.
Ennyit szól rekedtes hangján, és az egyik polc egy fiókja felragyog a sarokban. Belőle valami narancsos fény szűrődik ki, majd nagy nehezen kitépi magát a beragadt, rozsdás fiók fogságából, és egy nagy üveggömb repül Lux elé.
Előtte lebeg, és ezernyi féle képen csillog rajta a fény. A farkas még önmagát is tisztán látja benne, ám ez csak ingerültté teszi. Hogy is lenne büszke egy szétégett, meggyötört arcra?
Ellazítja vonásait, és újra megköszörüli a torkát.
- Mutasd nekem, hogyan karácsonyoznak Ők odaát.
A gömb nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, és nem értetlenkedik. Csak végrehajtja, amit parancsba adtak neki, és azonnal működésbe lép.
Mikor a farkas fölé hajol, már nem magát látja az üveggömbben, hanem egy kis házat, valahol a halandók földjén. Esik a hó, és már késő este is van. Mindent beterít a hótakaró, mégis mindent megtölt az ünnep hangulata, a kis égők fénye. Fényárban úszik az egész utca.
Érdeklődve bíztatja a gömböt egy beljebbi nézetre, ahonnan már a házban ünneplő embereket és állatokat is tisztán látni lehet.
A ház tulajdonosa, az a látszólag mindig boldog lány, éppen bulit szervez a barátainak, hogy együtt ünnepelhessék a szeretet ünnepét. A fa már áll, szépen kidíszítve, sárkányok ugrálnak a konyhában sürgölődő lány körül, és valaki már éppen engedi be a vendégeket. Persze a féldémon mindegyiküket jól ismeri.
Még talán tíz percig figyeli őket elgondolkozva, ahogyan vidáman beszélgetnek és hülyéskednek. Egyszerűen csak boldogok voltak. Túl boldogok. Ami már felettébb idegesítette Luxot.
- Ez baromság! - fakad ki belőle egy morgás, és ellöki magától az üveggömböt. A vízió eltűnik benne, és nagy koppanással esik a parkettára. Messzire gurul, egészen egy íróasztal lábáig.
A farkas még egyszer hátrapillant rá, ám azon egy karcolás sincs. A varázstárgyakat nem olyan könnyű tönkre tenni.
Sarkon fordul hát és indulattól fűtve csapja be maga mögött az ajtót.
Semmi értelme ennek a napnak. Lenne már végre vége! A szeretet ünnepének semmi értelme, ha nincs kivel megosztanod. Hiszen nem figyel rád senki, és nincs kire figyelned. Élvezné, de tudja, hogy így neki nem lehet. Varázsereje van és sok mindenhez ért, csak egy dolog fog mindig ki rajta. Az érzelmek.
Egyszer próbálta meg, és mindenkit elveszített. Akkor miért próbálja újra? Hogy megint minden összeomoljon körülötte?
Dühösen fújtat – Hányok ettől az egésztől…
Ám a sarokban ekkor kondul meg az egyik régi óra. Éjfél van. Most történik meg az a híres karácsonyi csoda, nem igaz? Ami úgysem létezik…
Vagy mégis?
Mikor az óra mind a tizenkettőt megütötte, az előtér felől is kopogás nesze jut a füléhez. Végig visszhangzik az üres épület falain, és eljut minden folyosóra.
Fogait csikorgatva megy, hogy kinyissa a hatalmas kaput.
- Ki mer zavarni, mikor megmondtam, hogy mindenki tűnjön innen a fenébe?
Letekint a lábai elé. Ráförmed az ajtóban álló kis lényre.
- Mit akarsz?
- Ü-üzenetet hoztam Mo-Mortiferum L-Lux nagyúrnak! – dadogja reszketve és átnyújtja, majd egy meghajlás után már rohan is el a sötét hóesésben.
- Patkányok… - morogja és bezárja a kaput, mielőtt a befújó szél kihűti az egész előteret.
Megszemléli a fehér borítékot, és azonnal feltűnik neki rajta az ismerős illat. A kézírás eléggé olvashatatlan, de sejti ki küldhette. Az biztos, hogy nem természetfeletti küldemény, hiszen elég sokat késett.
Kibontja és azonnal egy vakítóan színes üdvözlőlappal találja szemben magát. Értetlenül vonja fel a fél szemöldökét.

„Kedves Mortiferum Lux!
(Úristen, de hosszú leírni a teljes neved… Nem magyarosítanál a kedvemért?)

Ezzel a lappal szeretnénk Boldog karácsonyt, és újévet kívánni neked, meg a kastélyod népének! ^^ Szerettem volna Füstivel küldetni a levelet, de azt mondta, nem mer odamenni a démonok közé :P Mindegy, azért remélem valahogy elér hozzád még szenteste előtt!
Ugyanis szeretnék tartani egy karácsonyi partyt a barátaimmal, hogy együtt ünnepeljünk, és szerettelek volna téged is meghívni! Tudod, semmi pia meg hasonlók, csak süti, meg gumicukor, és jó barátok, ahogy szoktuk ^^ Remélem nem lesz sok dolgod, és benézel!

Szeretettel: Vera, és a sárkányok”

Az első meglepettségen túljutva, valahogy értelmezi a leírtakat, és talán még egy apró mosolyra is futja tőle. Talán mégis van olyan, aki gondol rá?
Próbál erre nem gondolni, de egy kicsit megmelengeti jégszívét az az aprócska levél, ami talán pont időben érkezett meg. Felpillant az órára. Még csak tíz perccel múlott éjfél. Talán… mégis elmehetne. Úgysincs más dolga, és csak mérgelődne.
Ugyanakkor lehet, hogy lassan vége lesz az egésznek, és talán a vendégek sem néznék jó szemmel, ha ott álldogálna. A megvető pillantásokra meg egyszerűen nincs szüksége. Egy karácsonyi bulin meg amúgysenem lehet senkit sem megfojtani…
Végül fogai közé veszi a levelet, majd komótosan elsétál a saját lakosztályáig, ahol az egyik szekrénysorhoz lép.
Egyetlen palástját, melyre a családi címere van hímezve, a hátára teríti, és így néz bele fél szemmel a mögötte álló, szilánkosra repedt egész alakos tükörbe.
Mély levegőt vesz - Már megint a szívedet követed, te idióta farkas…


***

- Amúgy kikre várunk még? – kérdezi Bella, ahogy az előszobában állunk a vendégekkel, mert hát hol állhattunk volna meg ilyen csodásan máshol…
- Öhm... – így gondolkozok végignézve a vendégseregen, majd előkapok a zsebemből egy apróra összehajtogatott kis papírt, ami kinyitva viszont vagy a térdemig leér. Átolvasom - Hát Predatoréknak kéne még jönni ugye...
- Nah már megint... – persze a kis féltékeny Nath is közbeszólt…
- Azt nem tudom, hogy tőletek jön-e még valaki… - nézek fel Vikire - Jah meg elvileg elment a meghívó Luxnak is, de nem tudom, hogy ő eljön-e... – teszem le elgondolkodva a listámat. Amilyen morcos, lehet, hogy a levelemet sem olvass el. Bár volt már, hogy eljött, mikor meghívtam hozzánk… Olyan macerás a démonkastélyba levelet küldeni... -_-
Ahogy ezen gondolkozok, és mind beszélgetünk, egyszer csak a kint tomboló erős szél nagy erővel kivágja az ajtót. Mind ledermedve kapjuk oda a fejünket, és ebben egyben van benne a hideg, és a meglepettség ereje.
Elhűlve figyelem, ahogyan egy nagy, fehér hópamacs lép be a küszöbön, és pont megáll előttem. Ijedtemben egyetlen mozdulattal ugrok bele a mellettem álló Nathaniel karjaiba.
- Ez… ez egy hószörny!!
Az izé morogva rázza magáról le a havat, és így már előtűnik kopottas, kócos bundája, mely egyértelműen az én Lux barátomhoz tartozik.
Méltatlankodva löki be egyik hátsó lábával maga mögött az ajtót.
-Miért kell nektek ilyen északon bulit tartani? Mindenem szétfagyott. – horkant, belőlem viszont egy megkönnyebbült sóhaj tör elő. Végre észreveszem magam és kimászok az engem tartó fiú öléből.
Hogy ne is kelljen erről beszélnem, inkább a démon mellé ugrom és átölelem a nyakát, még ha ő láthatóan legszívesebben le is szedne magáról.
- Sziaaaa Luuuux!! Már azt hittem el se jössz *-*
- Hát egészen fél órával ezelőttig én is azt hittem… - forgatja meg a szemét, majd az egyik mancsával gyengéden eltol magától – Tudod, rakni kéne a leveleidre elsőbbségi bélyeget…
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem…! – csapok a homlokomra.
- A lényeg hogy ide értél, Lux! ^^ - öleli át utánam Viki is a didergő farkast.
- Szegény démon, a pokol után kész kínzás lehet itt neked XD - nevet Bella.
- Kiheverem… jobban zavar, hogy mindenki összeölelget. – tolja el Vikit is, nem mintha mi nagyon megharagudnánk rá. Szerintem minket ilyenkor nem lehet elkeseríteni XD
- Te mondtad, hogy fázol - nevetek rá.
- Hamar felmelegszem – feleli szűkszavúan, majd a hátam mögé pillant – Amúgy ő ki?
Oda fordulok, hogy lássam kire is gondol, és rájövök, hogy Lux még sosem találkozott Bettivel…
- Uuuu, ő Betti!! *-* Betti, ő Mortiferum Lux, a démon nagyúr! – lököm elé a lányt – Régi barát ^^
- Nem vagyunk barátok…
- Akkor nem jöttél volna el – okoskodik karba tett kézzel Bella. Persze Bettit sem sikerül ennyivel letörni, vagy megijeszteni!
- Szia örülök, hogy megismerhetlek! :3
- Hihetetlen, hogy egyikőtök sem fél tőle… - sóhajt fel a háttérben Füsti.
- Én először féltem tőle, de hát… olyan aranyooos! *--* - egy Vikiféle lelkendezést hallhattunk emberek.
- Juj, mielőtt elfeledem!! – futok ekkor be a konyhába, majd egy nagy tálnyi süteménnyel lépek újra elő - bejglit valaki? *-*
- ÉÉN!!! :DDD
Au is érdeklődve szagol a levegőbe.
- Egy kicsit sztem odaégett...
- Hát ez van… füstös lett. Vagyishogy Füstis :33 – fojtom el a nevetést – Értitek.
- Neeeee... – csap a homlokára Nath - légyszi ne kezdd megint!
Míg a társaság nagyja szépen kibeszéli, hogy legalább olyan rosszak a szóvicceim, ha nem rosszabbak, mint Adriennek, Lux a lehető legészrevétlenebbül vág át köztünk, majd leheveredik a kandallónk elé.
- Hé, most miért mész el? Te nem kérsz kaját? – nézek utána enyhén félre döntött fejjel.
- Nem vagyok éhes… - morogja halkan.
- Nah tessék! – bökök felé, ahogy a többiekre nézek - Szeretet ünnepe van, ez meg morcosabb, mint általában...!
- Ne keress értelmet, egy démonban…
- Kedves… - morogja magának, de ezt persze senki nem hallhatja. Hát nem beskatulyázták megint? Igazából, már nem látja mi értelme volt eljönnie. Az a levél talán egy kicsit meghatotta, de ettől nem változik a tény, hogy ezen az ünnepen nincsen keresni valója.
- Lux, figyelsz te rám? – rázom fel a gondolataiból, és hirtelen felkapja rám a tekintetét.
- Mi van?
- Akkor megismétlem… BOLDOG SNOGGLETOGOT LUX!! ^^ - nyomok egy dobozt a képébe.
Meglepetten pislog rá és megszagolja – Ugye nem adtál ki pénzt rám? Felesleges volt.
- Még szép, hogy nem volt az! – teremtem le és azért is leteszem az orra elé – Nah kibontod végre, te nagy mamlasz?
Megforgatja a szemét és feltornázza magát ülésbe. Fogaival megcsippenti a szalag egyik végét, és kibontja a masnit. Ezután mancsával lelöki a dobozról a fedőt, majd elkerekedett szemekkel szemléli a tartalmát.
- Komolyan vettél nekem egy fekete sálat?
- Ami azt illeti, én kötöttem… - nevetek zavartan – Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem tudtam, minek örülnél... T-T – megköszörülöm a torkom – Egyébként meg nem teljesen fekete.
Kiveszem a dobozból, és megmutatom neki rendesen is. A közepén van egy felirat vörössel – Add a lelkedet!
- Nah? :33
- Nagyon szellemes… – neveti el magát. A hangja rekedt és mély, és mégis meglepően kellemesen adja át a pillanatnyi boldogságot.
Én pedig hirtelen lemerevedek. A többiek ugyanilyen kerek szemekkel nézhetnek ránk mögöttem, ugyanis a házban síri csönd támad.
A farkas is rögtön észreveszi magát, és elkomolyítja az arcát. Összehúzza szemöldökét – Most mi van már megint?
- Még… sosem hallottalak nevetni. – pislogok meghatottan. Egy mosoly kúszik az arcomra, míg ő csak rendezi a vonásait és visszafekszik.
- Nagy cucc. Tudod, nem olyan jég a szívem, mint gondolod – morogja, pedig belül tudhatja, hogy ezzel most maga ellen játszik.
Csak vállat rántok és a nyakába tekerem a sálját. – Tessék :)
- Hé, Vera… - suttogja.
- Hm?
- Boldog Snoggletogot, vagy mit. – néz rám hűvösen, de én csak mosolygok.
- Köszi, Luxi ^^
Sóhajt egy hatalmasat - Nah azért ne vidd túlzásba… elég a becenevekből.
- Miért én tökre szeretem őket! :’D
- Ne is mondd… - sóhajt Nath.
- Tudod, hogy szeretlek, Vöröske :33
Bettiből feltör a röhögés - Neee... XDD
- Te jó ég, Vera, mióta hívod így? :’D – száll be Bella is. Csak vigyorgok.
- Az titkos infó ;)
- Asszem elég rég óta… - röhög Adrien, mire cinkos mosollyal az arcomon, lábbal elé tolok egy kibontott dobozt.
- Nézd cica, doboz *-*
- Ne… légyszi ne… - hunyja le a szemét és elbújik Betti mögött, mielőt még előtör belőle a macska és beleugrik – Védj meg!
- Készek vagytok – Au meg a földön fetreng xD

Ezután még zenét is kapcsolok, és aztán egész este bulizunk! Igaz, hogy Lux egész végig csak a sarokból figyel… Néha még meg próbálom felrángatni onnan, de ő nem hazudtolja meg a természetét.
Az igazság az, hogy csak is ő tudja, de a mai este kicsit még neki is különleges. Évszázadok óta először, végre nem azt érzi, hogy egyedül van. Egy kicsit talán még ő is úgy hiszi, hogy sűrű bundája alatt, lassan melegszik az a kihűlt jégszív.

És ehhez nem kellett más, mint egy levél, amit egy halandó lány írt…







És egy bónusz kép Luxról, hogy végre tudjátok egy kicsit, hogy hogy néz ki a drágám XD

(Nem lopni, 100%-ig saját munka!! °^°)

Most pedig megyek elbújni, mielőtt megjelenik, és bajban leszek, mert megint becézgetem... Ha nem jelentkeznék, ne felejtsetek elsőbbségit kérni a levélre a démonkastélyba! :*

Au revoir, mes amis!


2016. december 5., hétfő

Rajzolás

Azért szeretem a rajzolást, mert mikor a szavak cserben hagynak, ő mindig ott van nekem.
Beleönthetem az érzéseimet, anélkül, hogy meg kellene őket fogalmaznom. És szerintem ez csodálatos...

~W.Sz.V.



2016. november 8., kedd

A tökéletes Tökéletlenség - 20. rész

Heló mindenki! ^^ Örülök, hogy újra írhatok nektek, hiányoztatok! :*
Tudom, volt itt (is) egy hosszú kiesés a részek közt (az előző bejegyzésben burkoltan ott a válasz, h miért :P ), de talán eljött az ideje, hogy ezt is kitegyem!

Na igen, nem szoktam ezen részek előtt túl sokat beszélni, szóval rá is térnék a lényegre:
Megcsináltam A tökéletes Tökéletlenség wattpad könyvét! *-* Nah jó, lehet ez nem hoz titeket annyira lázba így elsőre, hiszen itt már olvastátok, én viszont szerettem volna feltenni egy másik oldalra is, ahol könnyebben megtalálják az emberek, hogy lássam, ki mit szól hozzá :)

Nektek pedig azért mondom ezt mind el (és húzom az időtöket), mert mikor wattpadre kiteszek egy részt a TT-ből, ahogyan magamban becézem, akkor mindig átnézem, és ÁTJAVÍTOM, mind a helyesírási, mind a logikabeli hibákat, így talán nem túl nagy részletekben, de a történet is változik. Emiatt szólok, hogy akit érdekel, az úgymond véglegesített verzió, nyugodtan nézze meg a könyvet, és hát remélem, hogy továbbra is szeretni fogjátok ^^



Nah akkor időhúzás vége: íme a rész! Jó olvasást! ^^





"Néma gyászmenet kísérte Delit és sárkányát a napfelkeltében, akik a kis Bettát vitték a törzs ideiglenes lakhelye felé. Hangtalanul követtük őket, Leon szintén elöl repült velük, mi kissé lemaradva Krizokollal, ölemben az égő házból kimentett kislány csücsült. Mint kiderült, őt Rúnának hívták. Szerintem gyönyörű név…
A Drágaköveknek meghagytam, hogy repüljenek utánunk, ha végleg eloltották a lángokat. Mi pedig lassan közeledtünk a többiek felé, és az arcunkon táncot járt a reggeli napfény. Közben reménykedtem, hogy a folyamatosan nekem fecsegő kislány nem fog úgy elárvulni, ahogyan én is. Nagyon aranyos volt és egyből megkedveltem.
- Alinda néni, meddig fogunk még repülni? – mozgolódott, ami mosolygásra késztetett.
- Azt hiszem, már nem sokáig! Nézd a tájat, gyönyörű! – mutattam magunk elé. Előre meredt és magához szorította a nyusziját.
- Az a felhő olyan, mint egy bébisárkány! – lelkesedett, de aztán elkomorult az arca és hozzám bújt – De olyan a feje, mint annak a nagynak…
Összehúztam a szemöldököm, ahogy elgondolkodtam.
- Milyen nagy sárkány?
- Ami tegnap délután jött be a faluba… - szipogta, így inkább nem faggattam. Most már biztos, hogy valami furcsa dolog történt itt!
Megsimogattam a fejét és magamhoz öleltem.
- Nem kell félned, már vége van! És nem hagyom, hogy bármi ártson neked. – mosolyogtam felé. Rám emelte azúrkék tekintetét, s kis arca piros volt a könnyektől. Mégis láttam rajta egy őszínte mosolyt.
Azt imádom a kicsikben, hogy még őszínték: az érzéseik, amit tesznek, amit mondanak… Nincs rajtuk hamis mosoly, nincsenek hamis szavak. Bár ne tanulnánk meg ezt soha. Bár ne lenne szükségünk hazugságokra.
~ Azt hiszem, közeledünk. – szólított meg Krizokoll. Lenéztem és valóban megláttam magunk alatt az egyik szomszédos szigetet. Már állt néhány kis fa- és ponyva kunyhó, s tábortüzek égtek. Közeledtünkre néhány felderítő lovas repült felénk, hogy beazonosítsanak minket.
Mosolyogva nyugtázták jöttünket, majd látva veszteségünket, csak némán lesütötték a szemüket és elsuttogtak egy részvétet. Vezettek minket tovább a Miller család ideiglenes kunyhói felé.

Leszálltunk, és azonnal meg is pillantottuk Leonék anyukáját, Elinát, ahogyan a kisfiával az ölében ült Kvarc hátán. Már messziről intettek nekünk, de csak Leontól és tőlem érkezett egy szomorú viszonzás.
Mikor Deli leugrott a sárkányáról, és eléjük lépett, Elina arca rögtön lefehéredett. Odaléptek Kvarccal és Deli fel adta neki a szegény kis Betta testét. Halkan folyó könnyekkel simította mega kislány orcáját, majd magához ölelte. A kisfiú is hangosan sírt.
- Sokat szenvedett? – kérdezte elhaló hangon. Leon megingatta a fejét.
- Kihoztuk Alindával a házból… De túl gyenge volt… - szorult ökölbe a keze. Elina rám emelte a tekintetét és remegő hangon elsuttogott egy köszönömöt… Bánatos mosolyt küldtem feléjük, ahogy biccentettem. Nem tesz semmit…
Lesütöttem a szemem és hagytam, hogy mindenki körbe állja őket. A falu java odagyűlt, én pedig nem éreztem ide tartozónak magamat. Amúgy is, még volt egy feladatom.
Megfordítottam magunk alatt Krizokollt és elindultam szemben a gyűlő tömeggel. Szemeimmel egy magányos házaspárt kerestem.
- Hogy is hívják az apukádat, Rúna? – néztem a kislányra.
- Ódor Silverman. – vidult fel az arca – Most megkeressük a szüleimet?
- Igen, még szép. – mosolyogtam és megsimogattam a fejét, majd nézelődtem tovább. Néhány emberhez oda is mentem, és megkérdeztem, hogy nem látták-e ezt a családot. Nagyjából mindenki azt mondta, hogy a tűzeset óta nem találkoztak egyikükkel sem.
Kezdtem komolyan aggódni, hogy nem lesznek meg… Gombóc volt a torkomban, ahogy a kislányra néztem. Ő is nagyon nyugtalannak tűnt. Lassan beletörődtem a rideg valóságba… Nem fogjuk őket megtalálni.
Éppen vissza akartam fordulni, mikor azonban Rúna felkiáltott:
-Anyu!! – kezdett el kapálózni. Azonnal oda kaptuk a fejünket, és megláttunk egy párt, akik egymás karjaiban sírtak. A sárkányaik próbálták vígasztalni őket, mikor is az egyikük észrevett minket.
Mosolyogva mentünk közelebb, ők pedig szintén szóltak a gazdáiknak és hamarosan már ők is könnyes szemekkel rohantak felénk.
- Rúna, kislányom, hát jól vagy!! – nyújtotta a karját, és segítettem a kislánynak a karjai közé ugrani. Az asszony azonnal átölelte és megpörgette párszor a levegőben. Az édesapával össze-vissza puszilgatták. Meghatottan mosolyogtam, és én is átöleltem Krizokoll nyakát. Egy boldog horkantást kaptam tőle válaszul.
- Köszönöm, hogy megtaláltad a kislányomat! – nyújtott kezet a férfi. Én is mosolyogva fogtam vele kezet, ő pedig a végén kezet is csókolt. – Örök hálánk neked!
- Semmiség… - hatódtam meg és magukra hagytam a boldog kis családot. Azt hiszem, még látni fogom a kis Rúnát.
Elindultam körbe a kis táborban, ahol megannyi ember futkosott fel-alá, családok találkoztak újra, keresték egymást, és volt, aki egy elvesztett szerette miatt sírt. Nagy felfordulás történt itt, az biztos. Már csak az a kérdésem: miért?
Egy lámpás gyújtott volna fel egy épületet, és nem vették időben észre? Vagy köze van ehhez az egészhez ahhoz, amit Rúna a nagy sárkányról mondott?
Ahogy elgondolkodva léptettem a sok megzavarodott ember között, épphogy megpillantottam Gundát, ő már oda is sietett hozzám, és egy percre az ölelésébe zárt. Mikor elengedett, idegesen pislogva jobban is szemügyre vett.
- Hát megvagy végre!! Merre jártál? Jól vagy? – vizslatott tovább gyanakodva, amin elmosolyodtam.
- Igen, nincs semmi bajom. – bólogattam. Még Ruben is elő jött a többi árvával, és néhány lány megkönnyebbülten mosolygott rám.
- Látom, túlélted. – biccentett Ruben is. A hangja egészen megvető volt, de az arcán szintén megkönnyebbülést láttam, amit furcsálltam is. De végülis, legalább nem kívánja a halálomat.
- Ne félj, engem nem lehet csak úgy eltűntetni a Föld színéről. – küldtem felé egy higgadt pillantást.

Ebben a percben hallottam meg néhány kiáltást, majd sárkányszárnyak csattogását. Hátrafordultam és a Drágaköveket láttam közeledni, élükön a fenséges Gyémánttal.
Az emberek ijedten hátráltak el a térről, ahová aztán a sárkányok méltóságteljesen leszálltak. Kicsit körbenéztek, és rendezték vonásaikat, míg a falusiak bizalmatlanul pattantak morgó sárkányaikra.
~ Sikerült eloltani a tüzet? – lépdeltem feléjük kedvesen. Gyémánt némán bólintott.
~ Te jól vagy, Alinda? – Fordult hozzám Azurit. Mosolyogva bólintottam.
~ Minden rendben.
- Menjetek innen, idegen sárkányok!! – jöttek közelebb a harcosaink, mire a Drágakövek vicsorogni kezdtek. – Semmi keresnivalótok itt!
Gyémánt higgadtan húzta összébb a szemeit, és mind egyre hangosabban morogtak. Az emberek elővették a fegyvereket, és láttam, hogy ha nem avatkozok közbe, most rögtön egymásnak támadnak!
Azonnal közéjük ugrottam, és kinyújtottam két kezemet a két ellenfél között.
- Nyugalom! Mi egy oldalon állunk! – kiáltottam. Pár másodpercnyi, néma csend.
A Drágakövek megértették, amit mondtam és azonnal elhalkultak. Láttam szemem sarkából, ahogyan a falusiak egy emberként sereglenek körénk, és Leon utat kezd törni felénk. Ebből még bajok lesznek.
- Alinda, te ismered ezen sárkányoknak a gazdáit? – kérdezte az egyik fiatal harcos. Azonnal rávágtam a feleletet:
- Én magukat a sárkányokat ismerem!
Körülöttem hangos susmogás támadt, a falusiak értetlenül kérdezgették egymást. Végülis, nem normális, hogy pont én ilyeneket beszéljek. Biztos meghülyültem.
- Azt állítja, hogy érti a beszédüket is? – puhatolózott a gárda vezetője. Fittyet hányva az esetleges következményekre: igent mondtam.
Újabb adag sugdolózás vette kezdetét, ami alatt a falubeli sárkányok morgolódva, gúnyosan kiabáltak a Drágaköveknek.
~ Takarodjatok innen!
~ Milyen torzszülöttek vagytok?
~ Nem tartoztok ide, menjetek el, van elég bajunk! – így harsogtak a gondolatok a fejemben. Még egy percig hallgattam, de aztán nem bírtam tovább: nagy nehezen megálljt parancsoltam nekik!
~ Több tiszteletet is mutathatnátok a megmentőitek felé!! – fakadt ki belőlem a mindent elhalkító kiáltás. Csak úgy visszhangzott a fejemben ez a gondolat, ahogy lassan elhalkult… A sárkány szemek meglepetten pillogtak rám.
~ Ha a Drágakövek nem léteznének, ti meg sem születtek! – torkolltam le őket. Kikerekedtek a szemeik.
~ A legendás Drágakövek??
~ Valahogy úgy… – sóhajtott Gyémánt, aki a többiekkel együtt, parancsomra, eddig némán tűrte az eszmecserét. Egyszerre minden sárkány ledermedt, majd meghajtották előttük a fejüket. Figyeltem az egyöntetű reakciót, és ahogy az emberek meghökkenve forgolódnak körbe, hogy rájöjjenek mi történik köztünk.
~ Akkor… te vagy a Harcos, igaz? – jött egy suttogás a tömegből. Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt.
~ Igen, én vagyok.
A sárkányok gondolatai susmogás szerűen hangzottak el a fejemben. Azt hiszem, kezdtem megnyerni a bizalmukat.
Beszélgetésünket ekkor egy ember törte meg.
- Miért hoztad ide a furcsa sárkányaidat? – kiáltott oda a falu egyik vezetője – Ellenünk akarod felállítani őket?
- Dehogyis! – mentegetőztem – Azért jöttek, hogy segítsenek!
Értetlenül pillantottak össze.
- De ahhoz, hogy tudjunk segíteni, tudnom kell, mi történt tegnap délután a faluban! Hogy mi volt a tragédia kiváltója! – kértem a segítségüket. Nagyon nehezemre esett ilyen nyíltan beszélni, egyszerre mindegyikükkel, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa az én esetemben. A vezetőkre mindig szívesen figyeltek a falusiak, ha kiálltak a térre elmondani valamit, én azonban egész életemben csak lapultam az utca szélén. Most viszont rákényszerültem, hogy függetlenítsem magamat ettől az egésztől. Az könnyítette a dolgomat, hogy úgy éreztem, én már nem hozzájuk, a Drágakövekhez tartozom.
- Miért kéne megbíznunk egy árva tizenévesben? – jött egy nőtől a hang, a tömeg közepéből, mire sokan helyeslően bólogatni és beszélni kezdtek a mellettük állónak.
- Azért, mert ő tényleg tud nektek segíteni! – ért végre mellém Leon és a vállamra tette a kezét biztatásképp. Összemosolyogtunk.
- Segített kihozni az égő házból a kishúgomat!
- Az én kislányomat is megmentette! – kiáltott oda a Silverman család, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – Én bízok benne!
- Meg is bízhatunk mind, mert Alinda nem az a fajta, aki cserben hagyja az embert! – folytatta felbuzdulva Leon a tömegnek. – Jószívű és az esze is a helyén van! Csak nem régiben tudta meg, hogy egy különleges csapat tagja, de máris azon fáradozik, hogy mindent jobbá tegyen maga körül. – nézett ekkor rám. Zavarba ejtően kedvesen, majd ismét visszafordult az emberekhez – Egy olyan ajánlatot kaptunk, amit nem utasíthatunk vissza! – nevetett - Egy igazi legendás csapat segítségét! És mint ennek büszke tagja, ígérem, hogy igyekszünk megvédeni mindenkit a bajtól!
Az emberek egyetértően bólogattak, és valakik hátul még halkan meg is jegyezték, hogy ideje volt, hogy valamiféle csoda történjen velünk. Az emberek életemben először elfogadtak, és megbíztak bennem! Ez életem egyik legboldogabb napja.


***

Hamarosan Deli segítségével magam köré gyűjtöttem a falu vezetőségét, és elmesélték nekünk az egész történetet! Egymás szavába vágva kezdtek el mesélni nekünk.
- Éppen uzsonnához készülődtünk a családdal, amikor egyszer csak meghallottunk a falu túlvégéből egy nagy puffanást! – kezdte az egyik férfi, de a másik közbeszólt.
- Én éppen a földeken dolgoztam, és láttam, hogy egy hatalmas sárkányfarok csap felénk, és a falu egyik részét teljesen le is tarolta! – mutogatott hevesen.
- Kiáltásokat hallottunk, és mire kimentünk, a bestia már nagyban sétált a falu utcáin, és véletlenül sem nézett a lába elé! Riadót fújtunk és mindenki támadásba lendült, de csak hatalmas morgásokkal válaszolt, és volt, akit egyetlen mozdulattal a földnek csapott!
- Hogy nézett ki? – kérdezett közbe a mellettem álló Leon. Én is idegesen keresztbe fontam a karom.
- Nagy tüskéi voltak, és vörös volt a teste!
- Nem narancssárga volt? – kérdezett vissza valaki, mire elég szépen összevesztek.
- Piros volt!
- Szerintem fekete!
Percekig hallgattuk a vitát, pedig megpróbáltunk többször is közbeszólni, de a hangom hamar elveszett az erős férfihangok közt. Sóhajtottam egyet.
~ Ebből nem sokat tudunk meg… - suttogta Pirit ~ Leon üzeni.
Elmosolyodtam.
~ Üzenem, hogy egyetértek.

Még egy fél órán keresztül próbáltunk új információkat megtudni, de csak annyit értettünk meg, hogy hatalmas volt, nagy tüskékkel, kiálló fogakkal, hosszúkás szárnyakkal, és (állítólag) a farka végén egy bunkó volt.
Ahogy hallgattuk a beszámolókat, éreztem, hogy Gyémánték egyre feszültebbek lettek. Próbáltam megfejteni, miről van szó, de egyikük sem akart felelni. Krizokoll pedig szintén semmit nem tudott.
~ Gyémánt, történt valami?
~ Nem… - sóhajtott - Csak van egy rossz sejtésem, de azt ne adja az ég, hogy igaz legyen.
Zavaros, és hosszúra nyúlott beszélgetésünket egy 13 év körüli fiatal zavarta meg, aki azonnal utat tört a társaság közepéig, majd elkiáltotta magát, hogy túlharsogjon mindenkit.
- Deli Miller üzeni, hogy mindenki jöjjön, aki el akar jönni a lánya temetésére!!
Erre persze mindannyian meglepetten elhallgattunk. Némán tudomásul vettük és elkomorult vonásokkal széledtünk szét, vagy éppen indultunk meg és követtük a kis lurkót a sziget nyugati partjára.
Én is Leonhoz fordultam, mintegy útmutatást várva. Ő csak fájdalmasan rám mosolygott, és gyengéden megérintette a karomat.
Most megyek, de neked nem muszáj jönnöd. Majd találkozunk. – Ezt üzente a mozdulata, majd Pirittel együtt némán követték az embereket. Krizokoll és Pirit is néma testbeszéddel köszöntek el.
Alig mentek el, s maradtunk magunkra, máris feltámadt a barátságtalan szél, hogy belekapjon a hajamba és a Leontól kapott, zöldes sálamba.
Felpillantottam a fekete sárkányra.
~ Megyünk, ugye?
~ Mindenképpen. – lassan pislantott. Elmosolyodtam és átöleltem a fejét. Élveztem azt a halk rezgést, ami végigfutott a testén a jóleső morgás következtében. Azt, ami mindig megnyugtat.
~ Tudom, hogy kedvelted… – suttogtam.
~ Nem tagadom… - mosolygott rám az az aranysárga sárkányszem. Apró mosolyra húztam a szám szélét és puszit nyomtam a hűvös pikkelyekre.
Elengedtem és felültem a hátára, majd gyengéden meglöktem az oldalát.
- Menjünk, Krizokollom.

Mikor odaértünk a Miller családhoz, Deli már a sárkányán ült, és Kvarc is készen állt a repülésre. Leon is hálásan sóhajtott fel, mikor meglátott.
Megvártuk, míg mindenki megérkezett, majd mindannyian kettesével felsorakoztunk mögöttük a sárkányokkal, s néma csendben vártuk, hogy megkezdődjön a rituálé… Félrepillantottam Leonra, aki előtt az öccse ült és most is folytak a könnyei. Leon arcán semmi érzelem nem mutatkozott, csak meredt maga elé. Óvatosan odahajoltam, és megszorítottam a felém eső kezét. Lassan felnézett rám és lemondóan, selymesen elmosolyodott.
Deli a szájához emelte kis jelző kürtjét, lágyan elfújt egy apró dallamot, majd felszálltak Elinával, aki a karjaiban tartotta a kis Bettát… Lassan, párosával mi is felszálltunk és követtük őket az égen, vissza Paradicsom szigetére, ahol örök álomra akarták helyezni a kislányt.
Valahol hátul, a néma szembeszélben, felhangzott egy csöndes, szomorú dallam. Hamarosan mindenki átvette ezt és elkezdtük hangosan énekelni a gyászénekünket. Leonnal mi is egyre hangosabban énekeltük, és már éreztem az arcomon legördülő könnyeket. A fejemben szinte láttam, ahogyan a Magon, Norton fekete ünnepi ruhájában, a zongora elé ül, és játszani kezd rajta.


Lehunytam a szememet és hagytam, hogy Krizokoll vigyen engem a szélben. Alig hallhatóan tátogtam én is az éneket.
A Drágakövek sereghajtóként vigyáztak ránk, és sárkány hangon, halkan, de ők is velünk énekeltek. Mind ugyanazt a veszteséget érezték, amit én.


Lassan kanyarodtunk a földfelszín felé. A homokos partra tartottunk, ahol Betta életében először látta a tengert. Imádott kagylókat gyűjteni és a halak között játszani.
Sorban szálltunk le Kvarcék mögött, majd lemásztunk a sárkányainkról és eléjük léptünk. Halk énekünkkel követtük figyelemmel, ahogyan Leon és az öccse is a szüleik mellé lépnek. Lassan halkultunk el…
Mikor már csak a tenger halk zubogását lehetett hallani, a falu egyik szent embere, egy öreg nő lépett oda a családhoz.
- A mai éjszakán, egy számunkra nagyon kedves kislány vesztette életét… - kezdett beszédbe – Betta Miller mindig vidám volt, és nem habozott, ha bennünket is mosolygásra kellett késztetni. Hatalmas szívvel áldották meg őt az istenek, mely egész életében csak értünk, és a sárkányáért dobogott, akit mindig keresett! Órákig hallgattuk kis meséit, melyeket rendszerint, egy tucatszor elmesélt nekünk.
A társaságon egy halk kuncogás szaladt végig, ahogy könnyekkel küszködtünk.
- Kívánjuk neked Betta, hogy megtaláld az égiek között a boldogságodat! Soha sem fogunk elfelejteni téged! – rajzolt egy jelet a homokba, majd hagyta, hogy Deli a kis sírba tegye, majd betakarja a puha földdel.
Némán álltunk, csak figyeltük a természet szavát.
~ Az Elemek vigyázzanak rád odafent, Betta! – suttogtam magamban.
Ahogyan álltunk, mögöttem egy ismeretlen hangot fedeztem fel. Odanéztem, s egy kicsi, őz méretű sárkány volt az. A teste topáz sárga volt, és a fényben csak úgy csillogtak a pikkelyek az orrán. Óvatosan lépdelt közelebb hozzánk, majd kikerülte a tömeget. Némán figyeltük minden tétova mozdulatát. Még inkább összeszorult a szívem.
A kis sárkány a sírhoz lépett, majd megállt mellette. Megnézte és megszimatolta, aztán ránk nézett.
~ Elkéstem… - suttogta majd lehajtotta a fejét és egy könnycseppet hullajtott a földre. Egy kicsi, citromsárga virág bújt ki azon a helyen.
~ Egyszer találkozunk, társam… - sóhajtotta, majd visszament az erdőbe. Én pedig arcomat a kezeim mögé rejtve, csak még inkább sírni kezdtem.


***

Miután visszakísértük a falusiakat, én rögtön igyekeztem összeszedni a csapatunkat, hogy útnak indulhassunk. Mindenki egyetértett abban, hogy meg kell keresnünk azt a hatalmas sárkányt, ami a falut elpusztította. Hiszen ha hidegvérrel megölt egy csomó embert, akkor ezt máshol is meg fogja még tenni! Nekünk pedig pontosan az lenne a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk.
Becsomagoltam magunknak szendvicseket, köteleket és hasonlóan fontos eszközöket, és beletuszkoltam egy zsákba, amit aztán Krizokoll nyakába kötöztem. Már ültem is volna a hátára, hogy induljunk megkeresni azt a nagy sárkányt, mikor Leon váratlanul a karomnál fogva visszahúzott.
- Alinda, hiszen neked csupa vér a hátad! – mutatott rá. Én egészen eddig észre sem vettem, nem éreztem! Fáradtan rámosolyogtam.
- Nincs semmi bajom, jól vagyok! Csak néhány üvegszilánk…
- Dehogy semmiség, azonnal kiszedjük őket! – rázta meg a fejét, és magához húzott. Óvatosan megölelt – Ne haragudj, rólad meg is feledkeztem! Nem bocsájtanám meg, ha bajod esne miattam…
- Semmi baj, nagyobb bajod volt… - öleltem vissza – És nyugi, ennél rosszabbat is éltem már túl – kuncogtam. Nem tudom, mennyi ideig álltunk így, csak élveztem a teste melegét az egyre erősödő szellőben.
- Szóval így állunk! – hallottam hirtelen magunk mögül. Azonnal szétrebbentünk és Rubennel találtuk szemben magunkat. – Egy pár vagytok, igaz? Végre találtál valakit, Alinda, aki elvisel? – húzta össze a szemét és szinte csak köpte a szavakat. A hangjában töménytelen mennyiségű keserűség volt.
- Valami gond van, kisöcsi? – lépett felé egyet a fiú. Annyival magasabb volt nála, és kezdtem félni, hogy egymásnak fognak menni.
- Nem hozzád beszéltem, gazdagék kicsi fia!
- Szerintem kettőnk közül, a családom nélkül is én vagyok fölényben. – tette karba a kezét.
- Ruben, menj el, felesleges ez a veszekedés… - motyogtam nekik. A szeme villámokat szórt és közelebb hajolt Leonhoz.
- Még hallani fogsz rólam. És… – tette hozzá suttogva – Ajánlom, hogy vigyázz rá!
S ezzel sarkon fordult és elmasírozott. Meghökkenve és ledermedve álltunk egymás mellett Leonnal, csak bámultunk utána. Összenéztünk.
Ruben azt mondta… hogy Leon vigyázzon rám? Mióta… érdekli, hogy mi van velem?
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Még kerestem a szavakat. Ezt az időpontot választották a Drágakövek, hogy odajöjjenek hozzánk. Magnetit habozás nélkül ugrott hozzám és felkéreckedett a karomba. Fel is emeltem és mosolyogva simogatni kezdtem.
- Készen álltok? – fordultam a társasághoz.
~ Mi igen. – bólintott kötelességtudóan Sólyomszem.
~ A te sebeidet azonban tényleg jó volna ellátni… - Holdkő aggodalmas arccal nézett rám.
~ Egyet kell értenem, így sehová nem mész, kedvesem! – rázta a fejét Azurit. Gyémánt szorongva helyezte át a testsúlyát.
~ Valóban kell neked egy orvos, de azután sajnos sietnünk kell! Lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolnánk.
Szétáradt bennem a félelem, ahogy azokat a hűvös, mégis izgatott szavakat hallgattam.
~ Ezt meg hogy érted?
Nagyot sóhajtott.
~ Emlékszel, hogyan írták le a falusiak azt a sárkányt?
~ Igen… - némán bólintottam. A szemeiben könyörtelen tűz égett.
~ Szerintem ő volt az, aki megölte a szüleidet.”



Alinda White




2016. október 31., hétfő

Magasugrás - Az írás metaforája

Már hozzá szoktam ehhez az egész játékhoz. Én emeltem olyan magasra a lécet, ahol volt, amit aztán mindig könnyedén át is ugrottam. Magasabbra emeltem minden alkalommal, mikor túlszárnyaltam önmagam.
Persze volt, hogy épphogy átlendültem, és volt, hogy magasan felette szálltam, de mindig elégedett voltam. Ahogyan a közönségem is. Imádtak engem.
Aztán egyszer volt egy verseny... Sokan bíztak bennem. Túlzottan elbíztam magam... Még azt sem vettem figyelembe, hogy pár napja sajgott az egyik lábam.
Nekifutottam. Tudtam, hogy sikerülni fog. De elvétettem. Ugrottam és még célba sem értem, mikor tudtam, hogy ez lesz a bukásom.
Elvesztettem. A léc nagy zajjal landolt a földön. Ahogyan én is elterültem. Hallottam a rajongóim csalódott sóhaját a tömött sorok között. Lassan szivárogtak ki a nézőtérről...
Sokáig nem mentem azután a nyilvánosság elé... Miután már jól kipanaszkodtam magam, az edzőm mérgesen csapott az asztalra.
"Hagyd már végre abba a nyavajgást és állj fel! Légy férfi!"
Igaza volt. Az én döntésem volt, hogy visszateszem-e azt a lécet és nekifutok-e újra. És én úgy döntöttem, nem adom fel.
Egy magányos délután, kimentem a pályára és visszatettem magamnak a mércét. Ahogyan azelőtt mindig is.
És most itt állok előtte és az erőmet gyűjtöm nekiveselkedni... De vajon mindig ilyen magasan volt az a rúd, vagy csak a gödör aljáról tűnik egy hatalmas toronynak?
Nem fogom tudni elérni. A közelében sem leszek egykori önmagamnak.
Mély levegő. Nekifutok. Elrugaszkodom és ugrok.
A többi pedig, még most íródik...



Pontosan így érzem magam...

2016. október 16., vasárnap

~ Chat-beszélgetés

Csak egy átlagos beszélgetés...


"Én: *Hosszan dumálok az álmodozásaimról*
Nah jó, nem kalandozok xd

Barátnő: XD Ha lehet maradj a földön, és ne nagyon szállj el, mert az olvasóid várnak rád ;)

Én: Majd léghajóval érkezem :D "


2016. október 10., hétfő

~A Naiv és a Realista


Naiv - Fontosnak tartom az életben, hogy tudjuk, az emberek nem a vetélytársaink, hanem a barátaink!
Realista - Csak erről ne felejts el szólni a többieknek is...

~W.Sz.V.




Amikor a naiv, és a realista énem beszélget...

2016. október 9., vasárnap

~Egy idő után...

Felfedeznek.
Megbecsülnek.
Nem engednek.
Úgy döntenek, hogy maguk mellett tartanak.
Könnyen megbízok és naív vagyok.
Könnyen megszeretem őket.
Mint egy kiskirály élvezem a szeretetet.
Élvezem a tiszteletet és felém irányuló figyelmet.
Próbálok mindenkire odafigyelni, mindenkire vigyázni.
De újra és újra gödörbe botlok:
Egy angyalnak hisztek.
De mi lesz, ha rájöttök, hogy belül szörnyeteg vagyok?

Egy idő után...
Mindenkit elveszítek.



~W.Sz.V.


2016. szeptember 7., szerda

Kérdőív A tökéletes Tökéletlenség-ről

Sziasztok! ^^

Bocsi, hogy nem rész, meg megint zaklatlak titeket, de számomra nagy segítség lenne, ha elolvasnátok ez a kis bejegyzést!
Csináltam egy kis űrlapot A tökéletes Tökéletlenségnek, amiben igazából nincs tét, csak kíváncsi vagyok a véleményetekre néhány dologgal kapcsolatban! Tényleg nem hosszú :)

Szóval, ha olvassátok ezt a történetemet, kérlek szánjatok rá pár percet, hogy kitöltsétek, és ezzel segítsétek átlátni, mit gondoltok a munkámról! Előre is köszikeee! ^^

link: https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSdQP4Z6Qo5qY7MGs1WZGmXyzknqGDvfZH-iWuBuEZ0zPGgVAA/viewform?c=0&w=1&usp=mail_form_link



Egyébként a részek most nem tudom hogyan lesznek, mert bekavart a suli, és én szentül hittem, hogy tudom majd tartani magamat, mert igazából előző évben is ugyanolyan gyorsan jöttek a részek, mint a nyáron, szóval...
De nem, mert hirtelen bejöttek a dupla matekok és némelyik nap 11 órám van, ami azt jelenti, hogy 5 kor szabadulok a suliból, szóval nem úgy alakultak a dolgok, mint terveztem.

Persze elfeledkezni nem tudok ezekről, mit gondoltok, miken agyalok az órák unalmas perceiben? xd
Szóval amint kihevertem a sulikezdést, igyekszem visszarázódni!



(beteszem ide ezt a gifet, csak mert cuki :3)



Köszi, hogy elolvastátok ezt, a viszont olvasásra! ^^




2016. szeptember 3., szombat

A tökéletes Tökéletlenség - 19. rész

„ Reggel ugyanazon a sziklán ébredtem, amin tegnap este Leonnal beszélgettünk. Meglepetten vettem észre, hogy időközben mindketten elfeküdtünk és ő betakart a kabátjával.
Egy hálás mosollyal az arcomon fordultam felé. Az arca lélegzet elállítóan közel volt az enyémhez, és kezdtem elpirulni, ahogy az alvó fiút figyeltem. Mi ez az érzés? Ez a bizsergető melegség?- egyre ezen kattogott az agyam. Csak azt éreztem, hogy legszívesebben átölelném, és úgy várnám meg, amíg felébred.
A gondolataim egy percre megijesztettek, ezért villám gyorsan felpattantam ülő helyzetbe. Még mindig vörös arccal átraktam az ő hátára a kabátot, majd felálltam és kinyújtóztam. A nap kedvesen sütött meg minket hátulról, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán ismét eszembe jutott a tegnapi történet… A múltam története.
Összeszorult szívvel néztem végig az alattam elterülő medencén, amiben nyüzsgött az élet. És abban a percben, úgy éreztem, én állok a világ legtetején.

Krizokoll és Pirit hátán visszarepültünk a többiekhez a tó partjára. Mindannyian ott voltak, a vízi sárkányok pancsoltak, Gránát és Magnetit egymást kergették, Holdkő pedig egy kövön sütkérezett a reggeli napfényben.
Le sem szálltunk a sárkányokról, csak melléjük léptettünk és hangosan köszöntem mindenkinek.
- Szia Holdkő! Norton és Gyémánt merre van? – kérdeztem mosolyogva, mire kinyitotta a szemét és visszamosolygott.
~ Jó reggelt fiatalok. Fent vannak a Szentek Kertjében. Elmentek meglátogatni a szüleid sírját… - halkult el a hangja és szomorú pillantásokkal várta, mit reagálok. Az én arcom is szomorkásra váltott, amiből Gránát hangja rázott fel. Magnetittel a hátán lépett mellénk.
~ Gyémánt üzente, hogy ha éhesek vagytok, mutassuk meg, hol lehet halászni meg finom bogyókat szedni. – mosolyogtak. Én azonban megráztam a fejem.
- Nem akarok most enni, előbb mutassátok meg nekem, hol van a Szentek kertje! – kértem őket, mire egymásra néztek, majd újra rám.
~ Én megmutatom, ha szeretnéd. – ugrott át az ölembe Magnetit, majd helyet foglalt előttem Krizokoll nyakánál.
- Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – kérdezte Leon suttogva, de csak rámosolyogtam és kedvesen megingattam a fejem.
- Egyedül kell mennem. De köszönöm, Leon. – biccentettem, és ő is, hogy megértette, majd felrepültünk. Magnetit mutatta az utat egy magas szikla felé. Némán repültünk.
~ Jól érzed itt magad, Alinda? – kérdezte ekkor váratlanul társam hangja.
~ Sokkal jobban, mint a faluban… - mosolyogtam.
~ Akkor örülök. Az a legfontosabb, hogy jól légy. – a hangja selymes volt és kellemes, de éreztem benne valami lemondást.
~ Krizokoll… Miért érzem azt, hogy te még mindig titkolsz előlem valamit? – kérdeztem aggódva – Van valami baj?
~ Nem, minden rendben van. – mosolygott hátra rám – Mostmár minden rendben van… - ismételte halkan és nem akart tovább beszélni erről. Ráhagytam.

Magnetit egy olyan sziklaszirtre vezetett minket, ahol a többi fehér sziklával ellentétben, zöld füves pázsit terült el. Zsenge, friss illatú, lágy fű. Ahogy leszálltunk és leugrottam Krizokoll hátáról, a csizmán keresztül is éreztem, ahogy simogatja a talpamat.
A két sárkány itt meg is állt, és lesütött szemekkel jelezték, hogy nem jönnek velem tovább Némán tudomásul vettem hát és beljebb mentem a helyen. Nem volt túl nagy szirt, egy rétből állt, és néhány kisebb, fiatal szomorúfűzből és nyírfából. Közöttük felosztott távolságokban voltak sírkövek… mindegyikre nevek vésve, és minden hanton egy virág nyílt és illatozott. Nem volt két ugyanolyan színű.
Óvatosan átlépdeltem köztük, néhány méhecske kikerült és igyekezett is beporozni a virágokat. Felnéztem és szemeimmel a fehér sárkányt kerestem. Nem sokára meg is találtam egy nagy fűzfa tövében. Békésen üldögélt, mellette pedig Norton állt lehajtott fejjel.
Halkan melléjük léptem, de ők nem mozdultak. Csak Gyémánt fülének rándulása mutatta, hogy észrevette jöttömet.
Némán az előttük álló két kőre néztem. Magamba fojtott könnyekkel olvastam le a feliratokat. Eliot White és Helena Brooks.
Az ő sírjukon egy törtfehér és egy világoskék virág illatozott. Gyengék voltak és aprók, de az illatuk erősebb mindegyik másiknál. Csak úgy vitte a szél. Hallani lehetett a ránk ereszkedett kellemes csöndben egy távoli harkály kopácsolását. Ez egy apró darabka nyugalom. Egy hely, ahol átjár a lelki béke.
~ Ez az utolsó, a Mag szent földjei közül, melyet maga a Levegő elem szentelt fel. – duruzsolta Gyémánt nyugodt hangja. Mintha a mélázásomra válaszolt volna. ~ Az eredeti szentély, amiben az elemek lettek eltemetve, eltűnt egy évszázadokkal ezelőtti csatában. Azóta csak itt jár mindent át ez a tisztító nyugalom. – szippantott egy mélyet a hűs levegőbe.
- Tudod, azt mondják, az itt kimondott szavak feljutnak a fellegekbe, és az égiek meghallják őket. – szólalt meg ekkor suttogva Norton is. – Remélem Helena és Eliot látnak most téged. Látják, hogy milyen kedves és csinos fiatal hölgy lettél – mosolygott rám – Biztos vagyok benne, hogy boldogok, hogy láthatnak.
Egy pillanatra én is elmosolyodtam, de a homlokom fájdalmasan ráncolódott. A szememben pár könnycsepp csillogott.
- Honnan gondolod, hogy látnak?
Nyugodt mosoly kúszott az arcára és a sírok felé mutatott. A virágok pár új bimbót bontottak. Ez engem is mosolygásra késztetett.
- Rendben… - sóhajtottam - Lássunk neki. – böktem végül ki, mire meglepetten kapták felém a fejüket. Ettől csak még jobban mosolyogtam. Tekintetükben kérdések fénylettek.
- Itt maradok, és megpróbálok beilleszkedni a csapatba. Na meg hát ki keríti elő a többieket, ha én nem? – nevettem halkan. Felnéztem a nagy fára, és éreztem, hogy ez a helyes. Ezt kell tennem. Ide tartozom, és megteszem, amit meg kell tennem. A többiekért… és a szüleimért.


***

Még aznap elkezdtük a munkálatokat a Magon! A többiek mindent megmutattak nekem, és rögtön elkezdtem tervezgetni egy papírra, hogy mit hogy fogunk visszaépíteni. Leonnal összebeszéltünk, és szerzett eszközöket, hogy deszkákat meg köteleket is csináljunk, majd össze is építsük őket épületekké. A sárkányok segítségével pár hét alatt lett egy faház rendszerünk. Megközelítőleg olyan, mint azelőtt volt.
Csakhogy ez a mi igényeinknek lett kialakítva. Kaptam egy külön fakunyhót én, egyet Leon, s egyet Norton is. A házak függőhidakkal lettek összekötve, hogy ne kelljen lemászni a saját fánkról és a másikéra felmászni a kötéllétrán.
Krizokoll és Pirit a fáink tövében kapott egy-egy fedett helyet, ahová behúzódhattak, mikor kitört az a nagy trópusi esőzés, ami errefelé néha azért felüti a fejét. Bár egyszer láttam, hogy Pirit megijedt a villámoktól, és átmászott Krizokoll mellé. Először morogva, de végül befogadta maga mellé, és én odafentről mosolyogtam rajtuk.


Persze nem lehettünk folyamatosan a Magon… Sokszor kellett visszamennünk a faluba, hiszen Leon családja mégiscsak ott lakott! Nem kérhettem tőle, hogy én miattam mondjon le róluk, és költözzön a Magra. Szóval én is követtem.
Norton azonban a drágakövek segítségével teljes egészében átköltözött abba a kunyhóba, amit a Magon építettünk neki. Egy délutánon mind odamentünk és az össze cuccot a sárkányokra pakoltuk és elhoztuk. Ágyat, gyertyát, kottákat… Íjakat és Lapis a zongorát is elhozta. Norton azóta a Magon tanítgat zenére.
Mikor a szőnyegét hoztuk el, rájöttem, honnan volt olyan ismerős az a jelzés, amit már láttam valahol a Magon is! A sárkányfej, homlokán egy ellipszissel. Megkérdeztem Nortont, miért van ez, és megválaszolta a kérdésemet:
- Ez a Drágakövek jele, Alinda! Az ellipszis a sárkány homlokán egy követ jelent. Gyakorlatilag Gyémánt kövét, mivel ő a Drágakövek Sárkányvezetője.



Igazából nagyon boldog voltam, hogy végre erre a titokra is fény derült! Gyémánttal minden délután sétáltam egyet az erdőben, mindig másik úton járva, és közben mesélt sok dolgot, amit látott, vagy úgy összességében, amit tudnom kell arról a világról, amibe belecsöppentem.
Egyébként közben megfigyeltem, hogy Norton egészen jól összebarátkozott Sólyomszemmel, szóval ő sokfelé követte, és segített neki mindenben, főleg , hogy fel tudjon menni a faházába.
De amúgy, valamin elég erősen elkezdett kattogni az agyam az öreg férfival kapcsolatban… Elméletileg úgy van, hogy minden embernek és minden sárkánynak egy társa van a másik fajtából az élete során. És köztük kialakul egy olyan különleges kapcsolat, melynek következtében képesek a gondolataik útján beszélni egymással. Azonban például Leon nem érti, hogy Krizokoll mit mond, mert ők egymásnak nem társai. Nincs meg ez a kapcsolatuk. Ő jobbára csak Piritet érti. Meg Gyémántot, ugyanis neki van egy olyan különleges képessége, hogy képes bármilyen ember és állat fejébe beférkőzni úgy, hogy az érti a szavát.
Azonban Norton egészen máshogy viselkedett! Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, hogy ő minden sárkány beszédét ugyanúgy érti! Sőt, néha olyan volt, mintha az én gondolataimat is hallaná, amilyen mindent tudóan beszélt időnként… És ezt az egészet valahogy nagyon furcsálltam. Már többször akartam erre rákérdezni, de sosem volt rá alkalmam.
- Alinda! Nem tudjátok, merre van, Alinda? - hallottam meg valahol magam mögött a fiú hangját. Éppen egy tervrajzot nézegettem, mert a kunyhók tetejét csináltuk, és a sárkányok segédkeztek. Ők egyszerűen repestek a hírtől, hogy velük maradok és készséggel segítettek bármiben. Nagyon kedvesek voltak.
- Itt vagyok, Leon! – szóltam oda, de a papírokból nem pillantottam fel. Hallottam a közeledő lépteit az avaron, majd megállt mellettem és a vállam felett kezdte el nézegetni a papíromat.
- Az ott mi lesz? – mutatott egy kriksz-kraksz -ra. Hirtelen kicsit zavarban éreztem magamat a közelségétől, és egy pillanatig nem tudtam válaszolni. Éreztem magamon a lélegzetét!
- Öhm… Az lesz majd a kémény. – feleltem halkan és bizonytalanul. Elmosolyodott és felpillantott a készülő házra. Azurit éppen az utolsó néhány cserepet vitte fel a tetőre, amit Sólyomszemmel és Gránáttal pakoltak tovább.
- Ügyesen megtervezted a kunyhókat. – nézett elismerően. Én is visszamosolyogtam.
- Köszi. Mindjárt készen leszünk. De miért is kerestél?
- Na igen, lassan indulok, mert már sötétedik, és haza kéne érnem, mielőtt megszidnak. – nézett sajnálkozón. Kicsit szomorú arcot vághattam, de ezen kívül nem reagáltam mást azonnal.
- Várj meg, mi is megyünk veled. – mondtam végül. Meglepetten elmosolyodott.
- Azt hittem itt maradsz ma éjszakára.
- Nem, hazamegyek. – ráztam a fejemet – Amúgyis el kéne hoznom még pár dolgot Paradicsomról…
- Hát, ahogy gondolod. – vigyorgott, majd ismét a készülő tetőre szegezte a tekintetét. Figyelte a folyamatot, míg az én tekintetem valahogy az arcán ragadt és bárhogy szerettem volna nem őt nézni, mégis elkezdtem a vonásait figyelni. …Eddig is ilyen aranyos volt az orra?
- Ha a kunyhókkal készen vagyunk, mi lesz a következő dolog? – kérdezte váratlanul, amitől rögtön felocsúdtam és elkaptam a fejemet.
- Még nem tudom… - hebegtem halkan – A többieket kéne megkeresni, de nincs ötletem, hogy hol lehetnek.
Alig láthatóan biccentett és elgondolkodva nézett maga elé. Egyszer csak Azurit szólt nekem a magasból.
- Alinda, tudnál segíteni? Elkezdtek lefelé csúszni a cserepek!
- Persze, megyek már! – kaptam oda a fejem és felültem a közelben ácsorgó Krizokollra, majd felrepültem, hogy segítsek.


***

Elég sokáig tartott, mire szabadultunk, s mindenkitől elköszöntünk. Kellemesen hűvös, nyári éjszaka volt, miközben hazafelé repültünk. Két hangtalan sárkány az éjszakában. Hátulról világított egy kicsit minket a Hold kedves fénye, és csak a szárnycsapások és egy-két hullám zaja hallatszott a sötétségben.
Eléggé el voltunk fáradva, hiszen egész nap barkácsoltunk, építkeztünk. Ráadásul ma Gyémánttal is sokat beszéltem. Meg akartam tudni, mi a véleménye, hol lehet a többi Drágakő? De sajnos nem túl sok újat tudott nekem mondani.
Annyit mondott, hogy a Drágakövek is öröklik az erejüket, ezért ugyebár több generációjuk van. A Drágaköveknek pedig van egy bizonyos kinézete, amit szintúgy örökölnek az erővel, és ez minden generációnál megegyezik, mikor megkapják a varázserejüket és felavatják őket. Tehát mikor megszületnek, olyankor egészen máshogy néznek ki, mondhatni az az eredeti alakjuk. Ennek megfelelően, vannak, akik sokkal kisebbek és ártalmatlanabbak, és vannak, akik például igazi monstrumok. És mivel nem emlékeznek, hogy ők a Drágakövek, ezért bármelyik szembe jövő sárkány lehet egy közülük. Azt mondta, csak én tudom megismerni őket. De hogy honnan, azt nem igazán értettem. Azt mondta, érezni fogom.
Nagyot sóhajtottam, ahogy ezen gondolkoztam. Képes leszek én megtalálni mindegyiküket? Annyira félek, hogy el fogok rontani valamit. Nagy a felelősségem, sok minden múlhat ezen… De már nem hátrálhatok meg.
~ Nyugalom, minden rendben lesz! – hallottam meg Krizokoll duruzsoló hangját. – Te egy csodálatos lány vagy, és ha most kételkedsz is magadban, meg fogod oldani a dolgokat!
~ Tényleg így gondolod? – vágtam egy fintort. Csak felhorkantott.
~ Biztos vagyok benne.
- Köszi, Krizokoll. – mosolyodtam el és megpaskoltam a nyakát.
Szavaimra Leon is hátra pillantott rám és bejöttek mellém.
- Minden rendben?
- Igen, persze. Csak elgondolkodtam… - feleltem.
- Nem tudom észre vetted-e, de mindig akkor érzed magad a legrosszabbul, mikor túl sokat gondolkodsz. – mosolyodott el.
- Igazából ezen még nem gondolkodtam, de meglehet. – nevettem fel.
- Az anyukám egyszer azt mondta, hogy az ilyesmi az intelligencia jele is lehet.
- Akkor nem akarok intelligens lenni. – vágtam fintorszerű mosolyt. Igazából egészen vidám voltam a beszélgetésünktől. – Igaz is, hogy van az anyukád?
- Egész jól. – csillogott a szeme – Gyógyulgat, segítséggel néha már tud járni is! Apával tornáztatjuk. És öhm… - nevetett halkan – sokat kérdez rólad.
- Rólam? – húzódott meglepett mosolyra a szám. Bólintott egyet.
- De nem sokat tudok neki mesélni, anélkül, hogy ne szólnék a Magról…
A hangja nem volt szomorú, de éreztem, hogy belül ez egy kicsit zavarja. Én elkomorodtam egy kissé ettől.
-Sajnálom, hogy miattam titkolóznod kell… Meg hogy elraboltam a normális életedet. – kuncogtam fáradtan. Leszálltunk a szigeten és sétálva tovább indultunk a fák között. Ő meg csak vigyorogva megrázta a fejét.
- Ne sajnáld, én egy percét sem bánom.
Ennek hallatán olyan melegség öntötte el a szívemet… Miért csinálja ezt velem? Miért váltja ki ezt belőlem? Ez valami fekete mágia lesz. Ezt csak ő tudja megcsinálni velem. Tudni akarom, miért!
- Ne mondj már ilyeneket! – vágtam hirtelen vállba, amin nem kicsit lepődött meg. Kissé ideges volt a hangom, és a lépteimet is megszaporítottam, ahogy a sötét erdőben sétáltunk. Sietve beért és értetlenül faggatni kezdett.
- Ez miért volt jó? Mi rosszat mondtam?
- Ilyen furákat, tudom, hogy csak nyugtatni akarsz, de hagyd abba. – vágtam be a durcást, mire megragadta a karomat és maga felé fordított. Meglepetten bámultam azokba a zöldes barna szemekbe.
- Akkor most addig nem megyünk sehová, amíg nem magyarázod el, hogy miről beszélsz! – mondta komoly arccal.
Egy ideig csak néztük egymást, azt hiszem próbáltunk olvasni a másik arckifejezéséből. Nem mintha bármi újt meg tudtam volna figyelni rajta…
Végül suttogva megszólaltam:
- Annyira kedves vagy velem, Leon. Mindig. És bármi van, te meg tudsz nyugtatni. De kezdem furcsán érezni magamat… Sosem volt még fiú ilyen aranyos velem. És attól félek… hogy egyszer el foglak veszíteni... - kezdtem egyre jobban elérzékenyülni – És azt én nem fogom túlélni.
Nyeltem egy nagyot. Ezt nem bírom, ha nem ráz fel valami, el fogom bőgni magamat! Miért nem mond semmit? Miért néz rám ilyen bambán?
- Tudod, ez ismerős érzés… - mosolyodott el alig láthatóan. Éreztem, hogy szinte észrevehetetlenül felszámolja köztünk a távolságot. – Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. De nem fogsz elveszíteni, mert nem foglak magadra hagyni! De… - egy pillanatra megállt a beszédben. Nem mertem megmozdulni, pedig már éreztem a bőrömön a kifújt lélegzetét. - …amit érzel, az kölcsönös.
Nem egészen tudtam mit csinálok, csak azt vettem észre, hogy én is közelebb hajolok hozzá és már összeért az orrunk. Lehunytam a szememet és előre éreztem, ahogy az ajkaink egymáséhoz érnek… de ez sajnos nem következett be.
A távolból egy nagy robbanás hangzott fel, amire azonnal odakaptuk a fejünket. A sárkányokra pillantottunk, akik ugyanolyan ijedt arckifejezéssel rohantak oda hozzánk.
- Ez a falu felől jött! – néztem újra az előttem álló fiúra. A szemében csak úgy szikrázott a félelem lángja.
- A családom!! – pattant fel Piritre és engem meg sem várva elrepültek a falu felé. Azonnal felugrottam én is Krizokollra és rohanni kezdtünk utánuk. Mikor elég magasra értünk, eltátottam a számat az ijedtségtől. Az egész falu lángolt! A tűz egyre csak terjedt a fákon keresztül, és hamarosan a fél erdő lángba borult! Ezernyi hatalmas fáklyaként világította meg a sötét éjszakát.
Riadtan kezdtem el keresni tekintetemmel Pirit alakját az égen. Meg is pillantottam, ahogyan a falu felé repültek zuhanó repülésben, majd eltűntek a lángok között.
- Leon, ne menj be oda! – kiabáltam utána és megsarkantyúztam Krizokollt. Engedelmesen utánuk vetette magát és hamarosan már az égő házak között szlalomoztunk. Szerencsére embereket nem láttam az utcákon, sem a házakban, mintha mindenki eltűnt volna már jóval a tűz előtt!
Ahogyan egyre Leont kerestem a perzselő lángok között, valahonnan egy halk sírást hallottam meg. Azonnal arra fordítottam Krizokollt és berontottunk az egyik égő faházba. Egy kislány állt a lángok között egy játéknyuszival a kezében. Nem tudott kimenekülni a magasra csapó lángok miatt.
Azonnal átugrottam az égő deszkákat és felkaptam az ölembe, majd próbáltam visszajutni, de egy tartógerenda éppen előttem zuhant le a tetőről a földre. A ház falai megrogytak, és tudtam, hogy ha nem megyünk ki, de azonnal, akkor az egész ránk fog szakadni!
~ Alinda, erre! – hallottam egyszer csak odakintről a társamat, majd megpillantottam a mellettem lévő ablakon keresztül.
Reflexből elhajoltam, mielőtt ő a farkával betörte volna az ablakot, és a szanaszét repülő szilánkok kivájnák a szememet. Ehelyett csak a hátamban éreztem a halovány fájdalmat.
Azonnal kiugrottam a résen, kezemben a kislánnyal, és ekkor dőlt össze az egész épület. Zihálva néztem a kisgyerekre.
- Jól vagy? – kérdeztem zaklatott hangon. Csak bólogatott és erősen kapaszkodott belém. Feltettem Krizokoll hátára, majd én is mögé ültem, és ismét a levegőben termettünk.
- Maradt még itt valaki? – kérdeztem a kislányt. Megrázta a fejét.
- Csak én maradtam, mert a nyuszimat kerestem, aztán az utamat állta a tűz. – szipogott. – Ugye a szüleim jól vannak?
- Remélem, igen. – mondtam neki, és megsimogattam a fejét. Közben egyre csak a lángokat fürkésztem. A fenébe, Leon, merre vagy?

Hamarosan olyan elviselhetetlen lett a meleg, hogy feljebb kellett emelkednünk, mert égette a szemünket és bőrünket. Azonban így még kevesebb esélyét láttam, hogy megtalálom Leont, és az őt szólongató hangom is elveszett a tűz pattogásában… Végül merész húzásra szántam rá magamat.
- Krizokoll, te vidd ki a kislányt, és szólj a Drágaköveknek, hogy baj van! – mondtam, mire halálra vált szemekkel nézett rám hátra. – Én megkeresem Leont!
S ezzel leugrottam a hátáról. Szerencsére csak sárba estem, így nem lett különösebb bajom. A bűzön és koszon kívül persze, de ez akkor kicsit sem izgatott! Azonnal felpattantam és tovább futkostam a házak között. Próbáltam a romok között felidézni, merre is laknak Leonék, aztán a házuk felé vettem az irányt.
~ Pirit, merre vagytok?? – szólongattam, és végre jött egy lihegő válasz.
~ Leon nem találja a kishúgát! Alinda, menj innen, ez túl veszélyes!
~ Soha, nem hagylak itt titeket! – futottam be a szétrombolt kapujukon és elém tárult az a hatalmas ház. Pirit ott állt kint, és próbált elkapni, hogy én ne menjek be, de átsurrantam a nyaka alatt.
- Leon!! – kiabáltam és az égő holmikat kerülgettem. Bár sok helyen már tető, vagy fal sem volt. Az édesanyja szobája is már teljesen leégett, de nem volt nyoma annak, hogy bent ragadt volna, Kvarc minden bizonnyal időben elvitte őt.
Egyszer csak egy nagy darab férfi alakját pillantottam meg odakintről közeledni a távoli égen. Ez Deli lesz.
- Leon, válaszolj már!! – kiáltottam megint el magamat, ahogy éreztem a forróságból, hogy sürget az idő. Kirontottam egy ajtón és hirtelen összeütköztem a fiúval. Életemben nem voltam ilyen megkönnyebbült, azonnal magamhoz is szorítottam.
- Ne merj még egyszer ilyet csinálni! – korholtam, mire elengedett és a szemei riadtak voltak.
- Alinda, azonnal menj ki, nem akarom, hogy bajod essen! Meg kell találnom a húgomat, még idebent van, érzem, hogy fél! – hadarta le, én meg nem kicsit zavarodtam meg. Mit jelent az, hogy érzi, hogy fél?
Mindenesetre nem értünk rá kérdezősködésre, így ráhagytam, és segítettem keresni. Végül egy omladozó falu szobában megtaláltuk a kislányt! Ráesett egy nagy deszka és eszméletlenül feküdt! Az arcán karcolások, és koromnyomok, a ruhája kiszakadva, bemocskolva.
A fiúval azonnal odaugrottunk hozzá és együtt kiszabadítottuk a deszkák alól. Leon felkapta és futottunk kifelé.
- Arra! – mutatta az utat, de a folyosót már lezárta egy nagy, eldőlt gerenda.
- Mondd, hogy van még egy kijárat! – fohászkodtam, mire mögöttünk beomlott a mennyezet. Épphogy nem esett a fejemre.
- Mostmár van! – lélegzett fel és azt hiszem Piritet hívta, hogy jöjjön a réshez. Hamarosan ott is termett, és Leon feladta neki a kislányt. Azután bakot tartott nekem és valahogy megkapaszkodtam. Mikor ki akartam mászni, egy kéz megragadott és segített felhúznom magamat. Deli mosolygott rám, mikor felnéztem.
- Gyere! – mondta és kihúzott, majd a fiát is felsegítette. Felült az eszméletlen kislánnyal a saját sárkányára, mi pedig Piritre és elrepültünk. Úgy csapott meg a kellemesen hideg magaslati levegő, mintha hirtelen a nyár után tél lenne.
Magunk mögül egy éles sárkány hangra lettem figyelmes. Mikor oda kaptam a fejemet, boldogan nyugtáztam, hogy Krizokoll megérkezett az erősítéssel. A vízi sárkányok az azelőtt felszívott sok vízzel, már oltották az égő falut.


***

Leszálltunk egy magasabb sziklán, ahonnan biztonságosan figyelhettük, a Drágakövek miképpen oltják el a tüzet. Hosszú ideig tartott, majdnem a fél sziget leégett… Csak úgy szállt a füst.
Közben Deli lefektette a kislányát a földre, a fejét pedig az ölébe hajtotta. Leonnal együtt próbálták ébresztgetni. Én kicsit hátrébb álltam és aggódva figyeltem a jelenetet… Pirittel együtt.
- Betta, kérlek, ébredj fel! – szólongatta Leon könnyes szemekkel, és puhán megrázta a kislány vállát. Végre kinyitotta a szemeit és felnézett velük az apjára és a bátyjára.
- Mi történt? – köhögött fel, mire megölelték.
- Bent ragadtál a házban és Leon megmentett. – felelte mosolyogva Deli. Azonban Leon lágyan kijavította.
- Alinda nélkül soha nem találtam volna meg… – sandított rám. A kislány is felém fordította a kis fejét. Nagyon nyúzott volt, és rosszul is nézett ki… A hangja remegett és a testén sok égésnyom volt.
- Te vagy Uzor bácsi segédje, ugye? – nyögte ki. Várakozóan Delire pillantottam, mire csak bólintott egyet, hogy nyugodtan menjek oda. Krizokoll is követett és megállt mögöttem, míg én letérdeltem a kislányhoz.
- Igen, én vagyok. – mosolyogtam rá bátorítón és megszorítottam a kezét. Jéghideg volt.
- Köszönöm, hogy nem hagytatok odabent. Azt mondta… Egy hang azt mondta, hogy maradjak bent…. és akkor meg fogom találni a sárkányomat. – kezdtek el könnyek csillogni a szemében. Éreztem, hogy marják a torkomat a könnyek. Nagyon gyenge… Nem fogja túlélni.
- A sárkányod el fog jönni érted. – suttogtam – Mert mindenki megtalálja a társát…
Mindenki szipogni kezdett, de a kislány csak elmosolyodott. Felnézett mögém, és tudtam, hogy most Krizokollt figyeli. A sárkányban is éreztem a fájdalmat és szomorúságot.
- Remélem, ha a sárkányom megtalál a felhők fölött, olyan szép lesz, mint a tiéd. – felé nyújtotta az egyik kezét. Krizokoll egy pillanatnyi habozás után lehajolt hozzá és a kislány az orrára tette apró tenyerét. Lágyan megsimította a csillogó pikkelyeket, majd erőtlenül ejtette vissza az ölébe a karját.
Mindenki némán figyelte, ahogyan Deli remegő keze örök álomra csukja a kislány szemhéjait...
Csak néztem lehunyt szemeit üveges tekintettel, arcomon lefolyó könnyeimmel, és hallottam, ahogyan a másik két ember is egyre hangosabban zokog.
Lassan elaludtak mögöttünk a lángok… A sárkányok pedig gyászosan felüvöltöttek. Betta Miller sosem találkozott életében a sárkányával.


Alinda White