A tökéletes Tökéletlenség - 19. rész

„ Reggel ugyanazon a sziklán ébredtem, amin tegnap este Leonnal beszélgettünk. Meglepetten vettem észre, hogy időközben mindketten elfeküdtünk és ő betakart a kabátjával.

Egy hálás mosollyal az arcomon fordultam felé. Az arca lélegzet elállítóan közel volt az enyémhez, és kezdtem elpirulni, ahogy az alvó fiút figyeltem. Mi ez az érzés? Ez a bizsergető melegség?- egyre ezen kattogott az agyam. Csak azt éreztem, hogy legszívesebben átölelném, és úgy várnám meg, amíg felébred.

A gondolataim egy percre megijesztettek, ezért villám gyorsan felpattantam ülő helyzetbe. Még mindig vörös arccal átraktam az ő hátára a kabátot, majd felálltam és kinyújtóztam. A nap kedvesen sütött meg minket hátulról, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán ismét eszembe jutott a tegnapi történet… A múltam története.

Összeszorult szívvel néztem végig az alattam elterülő medencén, amiben nyüzsgött az élet. És abban a percben, úgy éreztem, én állok a világ legtetején.

Krizokoll és Pirit hátán visszarepültünk a többiekhez a tó partjára. Mindannyian ott voltak, a vízi sárkányok pancsoltak, Gránát és Magnetit egymást kergették, Holdkő pedig egy kövön sütkérezett a reggeli napfényben.

Le sem szálltunk a sárkányokról, csak melléjük léptettünk és hangosan köszöntem mindenkinek.

- Szia Holdkő! Norton és Gyémánt merre van? – kérdeztem mosolyogva, mire kinyitotta a szemét és visszamosolygott.

~ Jó reggelt fiatalok. Fent vannak a Szentek Kertjében. Elmentek meglátogatni a szüleid sírját… - halkult el a hangja és szomorú pillantásokkal várta, mit reagálok. Az én arcom is szomorkásra váltott, amiből Gránát hangja rázott fel. Magnetittel a hátán lépett mellénk.

~ Gyémánt üzente, hogy ha éhesek vagytok, mutassuk meg, hol lehet halászni meg finom bogyókat szedni. – mosolyogtak. Én azonban megráztam a fejem.

- Nem akarok most enni, előbb mutassátok meg nekem, hol van a Szentek kertje! – kértem őket, mire egymásra néztek, majd újra rám.

~ Én megmutatom, ha szeretnéd. – ugrott át az ölembe Magnetit, majd helyet foglalt előttem Krizokoll nyakánál.

- Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – kérdezte Leon suttogva, de csak rámosolyogtam és kedvesen megingattam a fejem.

- Egyedül kell mennem. De köszönöm, Leon. – biccentettem, és ő is, hogy megértette, majd felrepültünk. Magnetit mutatta az utat egy magas szikla felé. Némán repültünk.

~ Jól érzed itt magad, Alinda? – kérdezte ekkor váratlanul társam hangja.

~ Sokkal jobban, mint a faluban… - mosolyogtam.

~ Akkor örülök. Az a legfontosabb, hogy jól légy. – a hangja selymes volt és kellemes, de éreztem benne valami lemondást.

~ Krizokoll… Miért érzem azt, hogy te még mindig titkolsz előlem valamit? – kérdeztem aggódva – Van valami baj?

~ Nem, minden rendben van. – mosolygott hátra rám – Mostmár minden rendben van… - ismételte halkan és nem akart tovább beszélni erről. Ráhagytam.

Magnetit egy olyan sziklaszirtre vezetett minket, ahol a többi fehér sziklával ellentétben, zöld füves pázsit terült el. Zsenge, friss illatú, lágy fű. Ahogy leszálltunk és leugrottam Krizokoll hátáról, a csizmán keresztül is éreztem, ahogy simogatja a talpamat.

A két sárkány itt meg is állt, és lesütött szemekkel jelezték, hogy nem jönnek velem tovább Némán tudomásul vettem hát és beljebb mentem a helyen. Nem volt túl nagy szirt, egy rétből állt, és néhány kisebb, fiatal szomorúfűzből és nyírfából. Közöttük felosztott távolságokban voltak sírkövek… mindegyikre nevek vésve, és minden hanton egy virág nyílt és illatozott. Nem volt két ugyanolyan színű.

Óvatosan átlépdeltem köztük, néhány méhecske kikerült és igyekezett is beporozni a virágokat. Felnéztem és szemeimmel a fehér sárkányt kerestem. Nem sokára meg is találtam egy nagy fűzfa tövében. Békésen üldögélt, mellette pedig Norton állt lehajtott fejjel.

Halkan melléjük léptem, de ők nem mozdultak. Csak Gyémánt fülének rándulása mutatta, hogy észrevette jöttömet.

Némán az előttük álló két kőre néztem. Magamba fojtott könnyekkel olvastam le a feliratokat. Eliot White és Helena Brooks.

Az ő sírjukon egy törtfehér és egy világoskék virág illatozott. Gyengék voltak és aprók, de az illatuk erősebb mindegyik másiknál. Csak úgy vitte a szél. Hallani lehetett a ránk ereszkedett kellemes csöndben egy távoli harkály kopácsolását. Ez egy apró darabka nyugalom. Egy hely, ahol átjár a lelki béke.

~ Ez az utolsó, a Mag szent földjei közül, melyet maga a Levegő elem szentelt fel. – duruzsolta Gyémánt nyugodt hangja. Mintha a mélázásomra válaszolt volna. ~ Az eredeti szentély, amiben az elemek lettek eltemetve, eltűnt egy évszázadokkal ezelőtti csatában. Azóta csak itt jár mindent át ez a tisztító nyugalom. – szippantott egy mélyet a hűs levegőbe.

- Tudod, azt mondják, az itt kimondott szavak feljutnak a fellegekbe, és az égiek meghallják őket. – szólalt meg ekkor suttogva Norton is. – Remélem Helena és Eliot látnak most téged. Látják, hogy milyen kedves és csinos fiatal hölgy lettél – mosolygott rám – Biztos vagyok benne, hogy boldogok, hogy láthatnak.

Egy pillanatra én is elmosolyodtam, de a homlokom fájdalmasan ráncolódott. A szememben pár könnycsepp csillogott.

- Honnan gondolod, hogy látnak?

Nyugodt mosoly kúszott az arcára és a sírok felé mutatott. A virágok pár új bimbót bontottak. Ez engem is mosolygásra késztetett.

- Rendben… - sóhajtottam - Lássunk neki. – böktem végül ki, mire meglepetten kapták felém a fejüket. Ettől csak még jobban mosolyogtam. Tekintetükben kérdések fénylettek.

- Itt maradok, és megpróbálok beilleszkedni a csapatba. Na meg hát ki keríti elő a többieket, ha én nem? – nevettem halkan. Felnéztem a nagy fára, és éreztem, hogy ez a helyes. Ezt kell tennem. Ide tartozom, és megteszem, amit meg kell tennem. A többiekért… és a szüleimért.

***

Még aznap elkezdtük a munkálatokat a Magon! A többiek mindent megmutattak nekem, és rögtön elkezdtem tervezgetni egy papírra, hogy mit hogy fogunk visszaépíteni. Leonnal összebeszéltünk, és szerzett eszközöket, hogy deszkákat meg köteleket is csináljunk, majd össze is építsük őket épületekké. A sárkányok segítségével pár hét alatt lett egy faház rendszerünk. Megközelítőleg olyan, mint azelőtt volt.

Csakhogy ez a mi igényeinknek lett kialakítva. Kaptam egy külön fakunyhót én, egyet Leon, s egyet Norton is. A házak függőhidakkal lettek összekötve, hogy ne kelljen lemászni a saját fánkról és a másikéra felmászni a kötéllétrán.

Krizokoll és Pirit a fáink tövében kapott egy-egy fedett helyet, ahová behúzódhattak, mikor kitört az a nagy trópusi esőzés, ami errefelé néha azért felüti a fejét. Bár egyszer láttam, hogy Pirit megijedt a villámoktól, és átmászott Krizokoll mellé. Először morogva, de végül befogadta maga mellé, és én odafentről mosolyogtam rajtuk.

Persze nem lehettünk folyamatosan a Magon… Sokszor kellett visszamennünk a faluba, hiszen Leon családja mégiscsak ott lakott! Nem kérhettem tőle, hogy én miattam mondjon le róluk, és költözzön a Magra. Szóval én is követtem.

Norton azonban a drágakövek segítségével teljes egészében átköltözött abba a kunyhóba, amit a Magon építettünk neki. Egy délutánon mind odamentünk és az össze cuccot a sárkányokra pakoltuk és elhoztuk. Ágyat, gyertyát, kottákat… Íjakat és Lapis a zongorát is elhozta. Norton azóta a Magon tanítgat zenére.

Mikor a szőnyegét hoztuk el, rájöttem, honnan volt olyan ismerős az a jelzés, amit már láttam valahol a Magon is! A sárkányfej, homlokán egy ellipszissel. Megkérdeztem Nortont, miért van ez, és megválaszolta a kérdésemet:

- Ez a Drágakövek jele, Alinda! Az ellipszis a sárkány homlokán egy követ jelent. Gyakorlatilag Gyémánt kövét, mivel ő a Drágakövek Sárkányvezetője.

Igazából nagyon boldog voltam, hogy végre erre a titokra is fény derült! Gyémánttal minden délután sétáltam egyet az erdőben, mindig másik úton járva, és közben mesélt sok dolgot, amit látott, vagy úgy összességében, amit tudnom kell arról a világról, amibe belecsöppentem.

Egyébként közben megfigyeltem, hogy Norton egészen jól összebarátkozott Sólyomszemmel, szóval ő sokfelé követte, és segített neki mindenben, főleg , hogy fel tudjon menni a faházába.

De amúgy, valamin elég erősen elkezdett kattogni az agyam az öreg férfival kapcsolatban… Elméletileg úgy van, hogy minden embernek és minden sárkánynak egy társa van a másik fajtából az élete során. És köztük kialakul egy olyan különleges kapcsolat, melynek következtében képesek a gondolataik útján beszélni egymással. Azonban például Leon nem érti, hogy Krizokoll mit mond, mert ők egymásnak nem társai. Nincs meg ez a kapcsolatuk. Ő jobbára csak Piritet érti. Meg Gyémántot, ugyanis neki van egy olyan különleges képessége, hogy képes bármilyen ember és állat fejébe beférkőzni úgy, hogy az érti a szavát.

Azonban Norton egészen máshogy viselkedett! Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, hogy ő minden sárkány beszédét ugyanúgy érti! Sőt, néha olyan volt, mintha az én gondolataimat is hallaná, amilyen mindent tudóan beszélt időnként… És ezt az egészet valahogy nagyon furcsálltam. Már többször akartam erre rákérdezni, de sosem volt rá alkalmam.

- Alinda! Nem tudjátok, merre van, Alinda? - hallottam meg valahol magam mögött a fiú hangját. Éppen egy tervrajzot nézegettem, mert a kunyhók tetejét csináltuk, és a sárkányok segédkeztek. Ők egyszerűen repestek a hírtől, hogy velük maradok és készséggel segítettek bármiben. Nagyon kedvesek voltak.

- Itt vagyok, Leon! – szóltam oda, de a papírokból nem pillantottam fel. Hallottam a közeledő lépteit az avaron, majd megállt mellettem és a vállam felett kezdte el nézegetni a papíromat.

- Az ott mi lesz? – mutatott egy kriksz-kraksz -ra. Hirtelen kicsit zavarban éreztem magamat a közelségétől, és egy pillanatig nem tudtam válaszolni. Éreztem magamon a lélegzetét!

- Öhm… Az lesz majd a kémény. – feleltem halkan és bizonytalanul. Elmosolyodott és felpillantott a készülő házra. Azurit éppen az utolsó néhány cserepet vitte fel a tetőre, amit Sólyomszemmel és Gránáttal pakoltak tovább.

- Ügyesen megtervezted a kunyhókat. – nézett elismerően. Én is visszamosolyogtam.

- Köszi. Mindjárt készen leszünk. De miért is kerestél?

- Na igen, lassan indulok, mert már sötétedik, és haza kéne érnem, mielőtt megszidnak. – nézett sajnálkozón. Kicsit szomorú arcot vághattam, de ezen kívül nem reagáltam mást azonnal.

- Várj meg, mi is megyünk veled. – mondtam végül. Meglepetten elmosolyodott.

- Azt hittem itt maradsz ma éjszakára.

- Nem, hazamegyek. – ráztam a fejemet – Amúgyis el kéne hoznom még pár dolgot Paradicsomról…

- Hát, ahogy gondolod. – vigyorgott, majd ismét a készülő tetőre szegezte a tekintetét. Figyelte a folyamatot, míg az én tekintetem valahogy az arcán ragadt és bárhogy szerettem volna nem őt nézni, mégis elkezdtem a vonásait figyelni. …Eddig is ilyen aranyos volt az orra?

- Ha a kunyhókkal készen vagyunk, mi lesz a következő dolog? – kérdezte váratlanul, amitől rögtön felocsúdtam és elkaptam a fejemet.

- Még nem tudom… - hebegtem halkan – A többieket kéne megkeresni, de nincs ötletem, hogy hol lehetnek.

Alig láthatóan biccentett és elgondolkodva nézett maga elé. Egyszer csak Azurit szólt nekem a magasból.

- Alinda, tudnál segíteni? Elkezdtek lefelé csúszni a cserepek!

- Persze, megyek már! – kaptam oda a fejem és felültem a közelben ácsorgó Krizokollra, majd felrepültem, hogy segítsek.

***

Elég sokáig tartott, mire szabadultunk, s mindenkitől elköszöntünk. Kellemesen hűvös, nyári éjszaka volt, miközben hazafelé repültünk. Két hangtalan sárkány az éjszakában. Hátulról világított egy kicsit minket a Hold kedves fénye, és csak a szárnycsapások és egy-két hullám zaja hallatszott a sötétségben.

Eléggé el voltunk fáradva, hiszen egész nap barkácsoltunk, építkeztünk. Ráadásul ma Gyémánttal is sokat beszéltem. Meg akartam tudni, mi a véleménye, hol lehet a többi Drágakő? De sajnos nem túl sok újat tudott nekem mondani.

Annyit mondott, hogy a Drágakövek is öröklik az erejüket, ezért ugyebár több generációjuk van. A Drágaköveknek pedig van egy bizonyos kinézete, amit szintúgy örökölnek az erővel, és ez minden generációnál megegyezik, mikor megkapják a varázserejüket és felavatják őket. Tehát mikor megszületnek, olyankor egészen máshogy néznek ki, mondhatni az az eredeti alakjuk. Ennek megfelelően, vannak, akik sokkal kisebbek és ártalmatlanabbak, és vannak, akik például igazi monstrumok. És mivel nem emlékeznek, hogy ők a Drágakövek, ezért bármelyik szembe jövő sárkány lehet egy közülük. Azt mondta, csak én tudom megismerni őket. De hogy honnan, azt nem igazán értettem. Azt mondta, érezni fogom.

Nagyot sóhajtottam, ahogy ezen gondolkoztam. Képes leszek én megtalálni mindegyiküket? Annyira félek, hogy el fogok rontani valamit. Nagy a felelősségem, sok minden múlhat ezen… De már nem hátrálhatok meg.

~ Nyugalom, minden rendben lesz! – hallottam meg Krizokoll duruzsoló hangját. – Te egy csodálatos lány vagy, és ha most kételkedsz is magadban, meg fogod oldani a dolgokat!

~ Tényleg így gondolod? – vágtam egy fintort. Csak felhorkantott.

~ Biztos vagyok benne.

- Köszi, Krizokoll. – mosolyodtam el és megpaskoltam a nyakát.

Szavaimra Leon is hátra pillantott rám és bejöttek mellém.

- Minden rendben?

- Igen, persze. Csak elgondolkodtam… - feleltem.

- Nem tudom észre vetted-e, de mindig akkor érzed magad a legrosszabbul, mikor túl sokat gondolkodsz. – mosolyodott el.

- Igazából ezen még nem gondolkodtam, de meglehet. – nevettem fel.

- Az anyukám egyszer azt mondta, hogy az ilyesmi az intelligencia jele is lehet.

- Akkor nem akarok intelligens lenni. – vágtam fintorszerű mosolyt. Igazából egészen vidám voltam a beszélgetésünktől. – Igaz is, hogy van az anyukád?

- Egész jól. – csillogott a szeme – Gyógyulgat, segítséggel néha már tud járni is! Apával tornáztatjuk. És öhm… - nevetett halkan – sokat kérdez rólad.

- Rólam? – húzódott meglepett mosolyra a szám. Bólintott egyet.

- De nem sokat tudok neki mesélni, anélkül, hogy ne szólnék a Magról…

A hangja nem volt szomorú, de éreztem, hogy belül ez egy kicsit zavarja. Én elkomorodtam egy kissé ettől.

-Sajnálom, hogy miattam titkolóznod kell… Meg hogy elraboltam a normális életedet. – kuncogtam fáradtan. Leszálltunk a szigeten és sétálva tovább indultunk a fák között. Ő meg csak vigyorogva megrázta a fejét.

- Ne sajnáld, én egy percét sem bánom.

Ennek hallatán olyan melegség öntötte el a szívemet… Miért csinálja ezt velem? Miért váltja ki ezt belőlem? Ez valami fekete mágia lesz. Ezt csak ő tudja megcsinálni velem. Tudni akarom, miért!

- Ne mondj már ilyeneket! – vágtam hirtelen vállba, amin nem kicsit lepődött meg. Kissé ideges volt a hangom, és a lépteimet is megszaporítottam, ahogy a sötét erdőben sétáltunk. Sietve beért és értetlenül faggatni kezdett.

- Ez miért volt jó? Mi rosszat mondtam?

- Ilyen furákat, tudom, hogy csak nyugtatni akarsz, de hagyd abba. – vágtam be a durcást, mire megragadta a karomat és maga felé fordított. Meglepetten bámultam azokba a zöldes barna szemekbe.

- Akkor most addig nem megyünk sehová, amíg nem magyarázod el, hogy miről beszélsz! – mondta komoly arccal.

Egy ideig csak néztük egymást, azt hiszem próbáltunk olvasni a másik arckifejezéséből. Nem mintha bármi újt meg tudtam volna figyelni rajta…

Végül suttogva megszólaltam:

- Annyira kedves vagy velem, Leon. Mindig. És bármi van, te meg tudsz nyugtatni. De kezdem furcsán érezni magamat… Sosem volt még fiú ilyen aranyos velem. És attól félek… hogy egyszer el foglak veszíteni... - kezdtem egyre jobban elérzékenyülni – És azt én nem fogom túlélni.

Nyeltem egy nagyot. Ezt nem bírom, ha nem ráz fel valami, el fogom bőgni magamat! Miért nem mond semmit? Miért néz rám ilyen bambán?

- Tudod, ez ismerős érzés… - mosolyodott el alig láthatóan. Éreztem, hogy szinte észrevehetetlenül felszámolja köztünk a távolságot. – Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. De nem fogsz elveszíteni, mert nem foglak magadra hagyni! De… - egy pillanatra megállt a beszédben. Nem mertem megmozdulni, pedig már éreztem a bőrömön a kifújt lélegzetét. - …amit érzel, az kölcsönös.

Nem egészen tudtam mit csinálok, csak azt vettem észre, hogy én is közelebb hajolok hozzá és már összeért az orrunk. Lehunytam a szememet és előre éreztem, ahogy az ajkaink egymáséhoz érnek… de ez sajnos nem következett be.

A távolból egy nagy robbanás hangzott fel, amire azonnal odakaptuk a fejünket. A sárkányokra pillantottunk, akik ugyanolyan ijedt arckifejezéssel rohantak oda hozzánk.

- Ez a falu felől jött! – néztem újra az előttem álló fiúra. A szemében csak úgy szikrázott a félelem lángja.

- A családom!! – pattant fel Piritre és engem meg sem várva elrepültek a falu felé. Azonnal felugrottam én is Krizokollra és rohanni kezdtünk utánuk. Mikor elég magasra értünk, eltátottam a számat az ijedtségtől. Az egész falu lángolt! A tűz egyre csak terjedt a fákon keresztül, és hamarosan a fél erdő lángba borult! Ezernyi hatalmas fáklyaként világította meg a sötét éjszakát.

Riadtan kezdtem el keresni tekintetemmel Pirit alakját az égen. Meg is pillantottam, ahogyan a falu felé repültek zuhanó repülésben, majd eltűntek a lángok között.

- Leon, ne menj be oda! – kiabáltam utána és megsarkantyúztam Krizokollt. Engedelmesen utánuk vetette magát és hamarosan már az égő házak között szlalomoztunk. Szerencsére embereket nem láttam az utcákon, sem a házakban, mintha mindenki eltűnt volna már jóval a tűz előtt!

Ahogyan egyre Leont kerestem a perzselő lángok között, valahonnan egy halk sírást hallottam meg. Azonnal arra fordítottam Krizokollt és berontottunk az egyik égő faházba. Egy kislány állt a lángok között egy játéknyuszival a kezében. Nem tudott kimenekülni a magasra csapó lángok miatt.

Azonnal átugrottam az égő deszkákat és felkaptam az ölembe, majd próbáltam visszajutni, de egy tartógerenda éppen előttem zuhant le a tetőről a földre. A ház falai megrogytak, és tudtam, hogy ha nem megyünk ki, de azonnal, akkor az egész ránk fog szakadni!

~ Alinda, erre! – hallottam egyszer csak odakintről a társamat, majd megpillantottam a mellettem lévő ablakon keresztül.

Reflexből elhajoltam, mielőtt ő a farkával betörte volna az ablakot, és a szanaszét repülő szilánkok kivájnák a szememet. Ehelyett csak a hátamban éreztem a halovány fájdalmat.

Azonnal kiugrottam a résen, kezemben a kislánnyal, és ekkor dőlt össze az egész épület. Zihálva néztem a kisgyerekre.

- Jól vagy? – kérdeztem zaklatott hangon. Csak bólogatott és erősen kapaszkodott belém. Feltettem Krizokoll hátára, majd én is mögé ültem, és ismét a levegőben termettünk.

- Maradt még itt valaki? – kérdeztem a kislányt. Megrázta a fejét.

- Csak én maradtam, mert a nyuszimat kerestem, aztán az utamat állta a tűz. – szipogott. – Ugye a szüleim jól vannak?

- Remélem, igen. – mondtam neki, és megsimogattam a fejét. Közben egyre csak a lángokat fürkésztem. A fenébe, Leon, merre vagy?

Hamarosan olyan elviselhetetlen lett a meleg, hogy feljebb kellett emelkednünk, mert égette a szemünket és bőrünket. Azonban így még kevesebb esélyét láttam, hogy megtalálom Leont, és az őt szólongató hangom is elveszett a tűz pattogásában… Végül merész húzásra szántam rá magamat.

- Krizokoll, te vidd ki a kislányt, és szólj a Drágaköveknek, hogy baj van! – mondtam, mire halálra vált szemekkel nézett rám hátra. – Én megkeresem Leont!

S ezzel leugrottam a hátáról. Szerencsére csak sárba estem, így nem lett különösebb bajom. A bűzön és koszon kívül persze, de ez akkor kicsit sem izgatott! Azonnal felpattantam és tovább futkostam a házak között. Próbáltam a romok között felidézni, merre is laknak Leonék, aztán a házuk felé vettem az irányt.

~ Pirit, merre vagytok?? – szólongattam, és végre jött egy lihegő válasz.

~ Leon nem találja a kishúgát! Alinda, menj innen, ez túl veszélyes!

~ Soha, nem hagylak itt titeket! – futottam be a szétrombolt kapujukon és elém tárult az a hatalmas ház. Pirit ott állt kint, és próbált elkapni, hogy én ne menjek be, de átsurrantam a nyaka alatt.

- Leon!! – kiabáltam és az égő holmikat kerülgettem. Bár sok helyen már tető, vagy fal sem volt. Az édesanyja szobája is már teljesen leégett, de nem volt nyoma annak, hogy bent ragadt volna, Kvarc minden bizonnyal időben elvitte őt.

Egyszer csak egy nagy darab férfi alakját pillantottam meg odakintről közeledni a távoli égen. Ez Deli lesz.

- Leon, válaszolj már!! – kiáltottam megint el magamat, ahogy éreztem a forróságból, hogy sürget az idő. Kirontottam egy ajtón és hirtelen összeütköztem a fiúval. Életemben nem voltam ilyen megkönnyebbült, azonnal magamhoz is szorítottam.

- Ne merj még egyszer ilyet csinálni! – korholtam, mire elengedett és a szemei riadtak voltak.

- Alinda, azonnal menj ki, nem akarom, hogy bajod essen! Meg kell találnom a húgomat, még idebent van, érzem, hogy fél! – hadarta le, én meg nem kicsit zavarodtam meg. Mit jelent az, hogy érzi, hogy fél?

Mindenesetre nem értünk rá kérdezősködésre, így ráhagytam, és segítettem keresni. Végül egy omladozó falu szobában megtaláltuk a kislányt! Ráesett egy nagy deszka és eszméletlenül feküdt! Az arcán karcolások, és koromnyomok, a ruhája kiszakadva, bemocskolva.

A fiúval azonnal odaugrottunk hozzá és együtt kiszabadítottuk a deszkák alól. Leon felkapta és futottunk kifelé.

- Arra! – mutatta az utat, de a folyosót már lezárta egy nagy, eldőlt gerenda.

- Mondd, hogy van még egy kijárat! – fohászkodtam, mire mögöttünk beomlott a mennyezet. Épphogy nem esett a fejemre.

- Mostmár van! – lélegzett fel és azt hiszem Piritet hívta, hogy jöjjön a réshez. Hamarosan ott is termett, és Leon feladta neki a kislányt. Azután bakot tartott nekem és valahogy megkapaszkodtam. Mikor ki akartam mászni, egy kéz megragadott és segített felhúznom magamat. Deli mosolygott rám, mikor felnéztem.

- Gyere! – mondta és kihúzott, majd a fiát is felsegítette. Felült az eszméletlen kislánnyal a saját sárkányára, mi pedig Piritre és elrepültünk. Úgy csapott meg a kellemesen hideg magaslati levegő, mintha hirtelen a nyár után tél lenne.

Magunk mögül egy éles sárkány hangra lettem figyelmes. Mikor oda kaptam a fejemet, boldogan nyugtáztam, hogy Krizokoll megérkezett az erősítéssel. A vízi sárkányok az azelőtt felszívott sok vízzel, már oltották az égő falut.

***

Leszálltunk egy magasabb sziklán, ahonnan biztonságosan figyelhettük, a Drágakövek miképpen oltják el a tüzet. Hosszú ideig tartott, majdnem a fél sziget leégett… Csak úgy szállt a füst.

Közben Deli lefektette a kislányát a földre, a fejét pedig az ölébe hajtotta. Leonnal együtt próbálták ébresztgetni. Én kicsit hátrébb álltam és aggódva figyeltem a jelenetet… Pirittel együtt.

- Betta, kérlek, ébredj fel! – szólongatta Leon könnyes szemekkel, és puhán megrázta a kislány vállát. Végre kinyitotta a szemeit és felnézett velük az apjára és a bátyjára.

- Mi történt? – köhögött fel, mire megölelték.

- Bent ragadtál a házban és Leon megmentett. – felelte mosolyogva Deli. Azonban Leon lágyan kijavította.

- Alinda nélkül soha nem találtam volna meg… – sandított rám. A kislány is felém fordította a kis fejét. Nagyon nyúzott volt, és rosszul is nézett ki… A hangja remegett és a testén sok égésnyom volt.

- Te vagy Uzor bácsi segédje, ugye? – nyögte ki. Várakozóan Delire pillantottam, mire csak bólintott egyet, hogy nyugodtan menjek oda. Krizokoll is követett és megállt mögöttem, míg én letérdeltem a kislányhoz.

- Igen, én vagyok. – mosolyogtam rá bátorítón és megszorítottam a kezét. Jéghideg volt.

- Köszönöm, hogy nem hagytatok odabent. Azt mondta… Egy hang azt mondta, hogy maradjak bent…. és akkor meg fogom találni a sárkányomat. – kezdtek el könnyek csillogni a szemében. Éreztem, hogy marják a torkomat a könnyek. Nagyon gyenge… Nem fogja túlélni.

- A sárkányod el fog jönni érted. – suttogtam – Mert mindenki megtalálja a társát…

Mindenki szipogni kezdett, de a kislány csak elmosolyodott. Felnézett mögém, és tudtam, hogy most Krizokollt figyeli. A sárkányban is éreztem a fájdalmat és szomorúságot.

- Remélem, ha a sárkányom megtalál a felhők fölött, olyan szép lesz, mint a tiéd. – felé nyújtotta az egyik kezét. Krizokoll egy pillanatnyi habozás után lehajolt hozzá és a kislány az orrára tette apró tenyerét. Lágyan megsimította a csillogó pikkelyeket, majd erőtlenül ejtette vissza az ölébe a karját.

Mindenki némán figyelte, ahogyan Deli remegő keze örök álomra csukja a kislány szemhéjait...

Csak néztem lehunyt szemeit üveges tekintettel, arcomon lefolyó könnyeimmel, és hallottam, ahogyan a másik két ember is egyre hangosabban zokog.

Lassan elaludtak mögöttünk a lángok… A sárkányok pedig gyászosan felüvöltöttek. Betta Miller sosem találkozott életében a sárkányával.”

Alinda White