Úgy járok, kelek itt köztetek, mint valami sztár. Nem arról van szó, hogy nagy híresség lennék. Mégis, ha megosztok valamit, azt egész sokan megnézik, s könnyebben terjed. Ha írok egy blog alá, ahol még nem írtam azelőtt sose, sokszor boldogan fogadnak, hogy hát én is itt vagyok? Számomra is van egy pár ilyen ember, akire felnézek. Ha kommentel, hogy látta, amit csináltam, és tetszik neki, az büszkeséggel tölt el. Sokan bíztatnak, azt hiszem egész sokaknak tetszik, amit csinálok. És ettől egyre nagyobb embernek érzem magam. Nem várom el senkitől, hogy hanyatt essen egy hozzászólásomtól, egy posztomtól, de megfordul a fejemben, ha az iskolámban belépek a google+ -ra: vajon, ha valaki utánam ideül, s meglátja, hogy itt be volt előtte jelentkezve HTTYD Fogatlan, elgondolkodik, hogy: melyikük lehet az, akit már oly régóta olvasok? Nem akarok nagyképűvé válni, nem akarok egoista idióta lenni. De büszke vagyok dolgokra, amiket ÉN csináltam... De vajon... ez mennyire baj?
" - Hol.. hol vagyok? - emeltem fel fejemet az avarból, de csak sötétséget láttam. Vagyis... azt hiszem nem is láttam ekkor még semmit. A nagyon nagy semmit. Azt sem tudtam még talán, hogy létezik olyan, hogy látni valamit... Füleltem hát ösztönösen, mert volt két szép nagy fülem, azokat forgattam minden felé. De nem volt nagy zaj, csak a szél fújta a leveleket, egy-két bagoly huhogott, s rovarok zümmögtek. Persze ekkor még azt sem tudtam mindezek honnan is jönnek, mihez tartoznak. Sötét éjszaka volt. Szaglásztam is, fű illatát éreztem és mocsár bűzét. Madarak, rég messze lopakodott nyestek és nyulak szagát. Nem tudtam mi az a hely, ahová kerültem, nem tudtam mi történik körülöttem. Nem tudtam, hogy mi vagyok én... Csak azt éreztem... hogy ver a szívem. Ekkor születtem meg. Mozgolódni kezdtem, s zörgött alattam az avar, füleltem hát és szaglásztam, hogy mi is az alattam. Beleharaptam az egyik levélbe, de ki is köptem, mert nem ízlett. Aztán ahogy így botorkáltam, másztam az ismeretlen világban, ahová cseppentem, végül a fejem nekiment puhán valaminek. Megszaglásztam és megnyaltam. Egy nagy tojáshéj volt. Ebből keltem én ki. Nagy szél támadt és én dideregni kezdtem. Csontig át voltam nedvesedve a tojás belső folyadékától, melyre szót nem ismerek. Össze kellett kuporodnom, s elkezdtem lenyalogatni magamról azt a magzatvíz szerű anyagot. Közben némi szőrt is nyeltem, ugyanis az egész testemet az borította. Majd ezt követően gondoltam egyet, és a tojás héjat is megettem. Ezzel el is nyugodott a gyomrom korgó éhsége. Összehúztam magam, számat elégedetten nyaldostam meg apró nyelvemmel, s figyeltem tovább a szagokat és hangokat. De eltűnt a tojás erős illata, a szél lassan szerte fútta... Azonban a levegő gyorsan körbe-körbe járt engem... és nem történt semmi. De megindulni sem mertem 4 kis tappancsomon. Ahogy így mozgolódtam, furcsa suhogást hallottam. Később rájöttem, ez a szárnyaim hangja, ahogy fel-le mozgattam őket. Egészen nyugodt voltam, annak ellenére, hogy nem volt körülöttem senki sem. Ám egyszercsak valami motoszkálást hallottam meg, mire oda meredtek fülecskéim és erősen figyeltem. Lapítottam elsőnek, de aztán felbátorodtam, és újszülöttekhez nem mérhető nagy bátorságot tettem. Hívó hangot hallattam. - Nyeh. - mondtam valami hasonlóan hangzó, furcsa, vékony, vinnyogó hangot. De nem jött válasz. - Nyehh... Nyeeeeh. - vinnyogtam tovább, mire az a valami, ami a bokorban volt, elfutott. - Errr.... - kapcsoltam hirtelen valahogy ijesztően mély hangra, mire még egy madár is ijedten repült el, s közben hangosan károgott. - Rrr...... - nyugodtam ismét el, s végül gondoltam talpra állok. Próbáltam ráállni mellső lábaimra, de amint felemeltem az egyiket, a másik összerogyott. Végül előre dőltem és hátsó lábaimra próbáltam rátámaszkodni. Végül viszonylag nagy karmaimmal végre sikerült megfognom a talajt, s így fenekem az égnek meredt, míg szügyem a földhöz lapult. Megálltam így kicsit pihenni, s mert féltem, hogy egy rossz mozdulattal ismét elesek. De végül áthelyeztem a súlyomat a hátsó lábaimra, és nagy nehezen felemeltem testemet négy lábra. Terpeszben álltam, hogy rendesen tartsam magam. Nagyon nehéznek bizonyult a testem és lábaim hosszúak voltak. Megtettem egy lépést előre... majd még egyet és még egyet, míg meg nem inogtam, de sikerült talpon maradnom. Igazi kaland volt ez ekkor még, és nagyon boldog voltam a sikertől. Jó kedvűen meg is lengettem rövid kis farkam, s ismét halk, vékony hangot adtam ki. - Ííííííííííííí! - nyüszítettem jókedvűen és futni kezdtem, míg egy gödörbe nem estem, minthogy mint mondom, még vak voltam. - Grrrr.... - morgolódtam, de nem tudtam kimászni, bár azt hiszem nem volt túl mély a gödör. De nem is találtam a tetejét... Nem tudtam hogyan tovább. Ott feküdtem egészen addig, míg valami addig meg nem történt dolog történt körülöttem. Hajnalodni kezdett. Feljött a nap és így kezdett világosodni. Nem láttam ugyan sok mindent, de azt érzékeltem, hogy világosabb kezd lenni. Ettől pedig... elálmosodtam. Letettem hát a fejemet ott ahol voltam a földre, két lábam közé. Összehúztam magam és a szárnyamat leengedtem magam mellé. Találtam magam alatt pár levelet, azt, amennyit csak találtam magamra kotortam, meg még egy kis földet is. Így melegített is és biztonságban éreztem magam. Nem hiszem, hogy sok látszódhatott belőlem. Ugyanis, bár ekkor még nem tudtam, de bundám barna volt, nagy fehér foltokkal. És ez, a levél és föld keverékkel betakarva valahogy rejtőszínt kölcsönzött nekem. Elpihentem hát nyugodtan és hallgattam ahogy a madarak csicseregni kezdenek. Ahogy így hallgattam végül pedig természetessé vált... S minthogy nyugalom volt, s egyre nagyobb fény, ami még így is bántotta a szememet... fejemet betettem apró szárnyam alá, s elszunnyadtam. "
Azt akarom, hogy felnőttként is gyermek legyek lélekben.... és hogyha egyszer már felnőtt leszek.. vagy csak egy öreg asszony.... akkor is legyen miért élnem. Legyen miért dolgoznom. Legyen kinek írnom. Legyen mire visszatekintenem, s legyen aki visszatekint rám. Azt akarom, hogy ha felnőtt leszek.. és talán már más lesz a művész nevem... Akkor is legyen bennem valami, ami HTTYD Fogatlan. Akkor is mellettem legyenek a sárkányaim lélekben. Auróra örökké a lelkem tükre legyen. És ha egyszer felnövök.... és munkába kell hogy álljak.... boldog legyek azzal amit csinálok. Elmehessek a Dream Works-höz... Hogy megköszönjem nekik... Hogy megmutatták mit akarok csinálni az életemben. Hogy megkaptam tőlük Aurórát. És a barátaimat. Hogy megmutatták... az utamat.
Mert én örökké gyermek leszek. Én örökké HTTYD Fogatlan leszek. Örökké egy kicsit Auróra leszek... Örökké álmodni fogok, és szárnyalni.
Sziasztok, ez ilyen kis hát.. nem is tudom micsoda lenne XDD Nah jó, kezdjük az elején, és értelmesen!!!! Az volt, hogy a minap hazafele megyek a sárkányokkal a suliból, aztán mondom de innék egy forrócsokit... Aztán eszembe jutott, hogy kéne hozzá pillecukor, mer mindig a filmekben mályvacukrot vagy mit tesznek bele °^° (jó, tudom, valszeg nem ugyanaz a kettő de legalább a látszat meglegyen xddd) Nos.. nem volt meg. Vettünk is pillecukrot, majd otthon ledobtam a vízes cuccom (merthogy egész nap esett az eső) és nekiláttam megalkotni a forrócsokit *-* Nos először úgy volt, hogy forrócsoki porból lesz meg tejből, és forróra melegítem. Majd kiderült, hogy nincs forrócsoki por -_- - Bocsi, de túl finom volt :(( - mentegetőzött Aqua. - Oké.. akkor... öhm.. sima kakaópor is jó lesz. - néztem be a szekrénybe. - Én múltkor láttam a spájzban egy mikulás csokit amit sütéshez szoktunk használni. Azt nem teszed bele? - vetette fel Auróra. - De.. az nem bevonó massza? - nézett rá Fagyi. - Hát az nem túl finom.. én éveken át volt hogy csak olyat kaptam -_- - mondta Drágakő s fújt egyet. - Megnézem. - mentem ki a spájzba, s lám tényleg volt egy nagy mikulás. Behozom, nézegetem. - Hát bevonó masszának bevonó massza.. de idei, ugye? - forgattam. - Add ide! -vette át Füsti és körbeszagolgatta, majd megnyalta a csomagolást... végül így szólt: - Aham, idei. - Wáóó ezt a kilsejéről tudod?? *-* - lelkesültem be, és éppen azon kezdtem képzelődni, hogy minden kaját a boltban Füstivel fogok megszagoltatni, hogy nehogy baja legyen.. mikor benyögte: - Nem.. rá van írva a talpára. - Ezzel összetörtél -_- - Bocsi XDD - röhögött. - Nah, akkor ez jó lesz!! - vettem ismét kezembe a csoki mikulást és a pultra helyeztem egy bögre mellé. Majd a hűtőből tejet vettem elő, teletöltöttem a bögrét és rátettem a tűzhelyre. Ám nem gyújtottam meg. - Fagyi, lennél olyan kedves? - mosolyogtam rá. - Szívesen. - mosolygott szerényen és tüzet fújt az edényre. - Köszi, pont jó lesz! *-* - vettem magam elé a tejet. - Nahh akkor!! - mondtam s fogtam a mikulást, és a felét beletörtem. Nos ennek következtében ilyen pár miliméteres kis csoki darabok úszkáltak a tej tetején -_- De nem ez volt a baj. Hanem, hogy belekóstoltam és totál íztelen volt. - Háttt.... - vágtam fintort. - Na milyen? - néztek rám a sárkányok úgy, mint aki megváltást vár. - Kóstoljátok meg... - toltam eléjük és belenyaltak. - Háttő.... - Olyan mint a.... - Mint a.... - Nem is tudom.... - Mint a többhetes bevonócsoki -_- - mondta ki Füsti, amit mind éreztünk és gondoltunk. - Őőő.. talán egy kis cukor feldobja!! - raktam bele egy kis cukrot és belenyaltam. - Nah? - Hát ebbe nagyon sok cukor kell :(( - vágtam fancsali képet. - Tegyünk bele rendes kakaóport is! - borított bele egy kanállal Au. - Meg még egy kis cukrot! - ugrott fel a pultra Füsti és hamarosan már mindenki ott volt a forrócsokim körül, csak én nem. - És egy csipetnyi fahéj!! - szórta bele Drágakő majd elém tolták. - Most próbáld meg *-* - néztek rám ismét elkeseredett pásztorokat megszégyenítően, akik éppen a hőstettre várnak. - Okkkéééé.... - bizonytalankodtam és belekóstoltam... és.. egyszerűen..... *-* azt éreztem hogy... *--* - Hát, ennél jobb nem lesz -_- - mondtam csalódottan s vállat vonva bevittem az asztalra. - Ahj... - forgatták meg a szemüket és Drágakő utánam hozta a zacskó pillecukrot. - Itt van. - tette le az asztalra, s leültem. - Köszi. - simogattam meg a fejét majd egy kiskanállal nekiálltam kanalazni a furcsa forrócsokim. - Muszáj így innod mindig a forrócsokit? - fogta be a fülét Auróra. - Igen ^^ - ittam tovább. - Nah és a pillecukrot nem teszed bele? - tolta felém Aqua. - De igen.. - vettem ki egyet a zacskóból. - Nos akkor... lássuk a medvét! - szóltam drámaian és magasról belepottyantottam a kakaóba. Mondhatom, nagyon szép összhatást értem el, ahogy a habos pillecukorra milliméter nagyságú csokidarabkák tapadtak, mint valami apró halak o.O Megkóstoltam hát és megkellett állapítanom valamit: Még mehetett volna bele cukor. Egyszerűen annyira íztelen volt a forrócsoki / kakaó a pillecukor édessége után, hogy pár pillecukor után rosszul lettem tőle! Tehát a megállapítás: Pillecukor magában: Finom! Forrócsoki (tejből és csokiból): Finom! Forrócsoki (tejből és forrócsoki porból): Finom! Forró Kakaó (melegített rendes kakaó): Finom! Tejbe beleolvasztott bevonómassza-mikulás kakaóporral, cukorral és fahéjjal keverve (magában sem, de + pillecukorral:): NAGYON NEM FINOM!!! Tehát, hogy ne csináljunk forró csokit??? Semmiképp ne melegíts tejet, rakj bele fél bevonómassza-mikulást, tegyél bele legalább 1 evőkanál kakaóport, 2 evőkanál kristálycukrot, és egy csipetnyi fahéjat!!! De ha mégis, több cukrot tegyél bele, és ne egyél hozzá pillecukrot!! Hidd el, nem lesz finom. Na szerbusztok, remélem tetszett nektek ez a kis rész! (: a Viszont olvasásra!
(Igaz forrócsoki történet alapján!!!)
- Amúgy Vera.. mit kezdjünk a maradék pillecukorral? - kérdezte Aqua. - Nos.. van egy ötletem... - dörzsöltem össze a tenyerem.
- Ez tényleg jó ötlet volt, Vera! - fújt tüzet Fagyi. - Tudom. - mosolyogtam elégedetten, miközben a folyosón felépített grillező tüze felett kis nyársakon sütöttük a pillecukraink, miközben odakint esett az eső. - Jó étvágyat! ;)
Sziasztok... Nos ezúttal csak annyit szeretnék mondani, szavakba önteni... hogy az "A tökéletes Tökéletlenség" 5. része késni fog, mert már majdnem megírtam.. mikor valahogy kitöröltem :'( írtam a bloggernek, hogy hátha visszahozzák nekem az előző mentést, de asszem tojnak rám.. Mindenesetre nem történt e téren semmi.. Nyilvánvalónak látszik, hogy nem fogom visszakapni.... De így már kevéssé van kedvem az újraírásához is... Majd megírom, ha rászánom magam.. ugyanis elég hosszú volt... s akkor ha már újból írom, átgondolom újra, s talán változtatok pár részen :/ Sajnálom, ez számomra (is) nagy csapás volt.... A legközelebbi viszont olvasásra! (:
- Szép jó reggelt! - ügettem be a a konyhába, ahol mindenki nagyban ette a reggelijét.
- Szia Au, mire a nagy jókedv? - mosolygott rám álmosan Vera. Valóban igazán jó kedvem volt.
- A szép életünkre ^^ olyan szépet álmodtam *-*
- Nah mit? - kérdezte Fagyi.
- Elmondom barátnőm ;) - öleltem át a szárnyammal. - Egy találkozón voltam *-* ott volt az összes barátom, mindenki aki számít, aki fontos, akit szeretek. Beszélgettünk, nevetgéltünk, éreztem magam valakinek.. valaki nagynak. valaki igazán szerencsésnek. Ígyhát mikor felébredtem megfogadtam h megbecsüllek benneteket! És így igazán jó napom lesz ma, már tudom!
- Ez jó ötlet Au, örülök :D - nevetett Vera.
- Na akkor ugye nem gond, hogy áthívtam mindenkit?
- MIVAN?? - köpte ki Vera sugárban a reggeli teát. Egyenesen szerencsétlen Füsti képébe. Mire Aqua röhögni kezdett és eldőlt a földön.
- Au, mégis hány sárkányt hívtál meg???
- Hát.... jobb ha majd meglátod és akkor tudod meg.
- Te sem tudod, mi? -_- - nézett rám Vera.
- Nem igazán XDD De nem az a lényeg!! Nagy baráti köröm van. - mosolyogtam.
- De ne aggódj a gazdikat is meghívtam.
- Dupla pffffffffffffffffff - ivott bele Vera megint a teámba, h kiköphesse.
- Szerzek egy esőköpenyt........... - morgott Füsti.
- Aham.. és hol férünk el ennyien? - néztek megint rám.
- A házban / a kertben, jó nagy úgyis.
- Ahhaaaaa.... de te szervezkedsz.. én pihenni fogok ma..... - sétált át a hálóba a köntösében.
- Martint is meghívtam.... - mondtam mosolyogva, mire megállt nekünk háttal.
- Nyertél... - sóhajtott fel és elment átöltözni. - Mindjárt segítek.
- Nah akkor gyerünk! *-*
*Este, mikor már mindenki itt volt*
- Hát ez csodás, mindenki eljött!!! *-* - mászkáltam a sárkányok között. Jó nagy parti volt, fél Aurandél sziget nálunk volt XD
Ott volt a meghívottak között Karom, Star, Csillag, Fly, Goldy, Sapphire, Deam, és még sokan mások. Meg persze a Gazdik, akikkel Vera beszélgetett nagyon jót.
- Khüm.. szót kérnék! - álltam fel egy kis emelvényre amit összetákoltunk színpadnak, bár Vera nem értette minek az nekem, mert nem mondtam meg :3 Mindj megtudja *-*
- Először is köszönöm mindőtöknek, hogy eljöttetek a partinkra! Örülök, hogy a barátaim vagytok!
- Mi is! - nevetett mindenki.
- Amúgy remélem már mindenkinél van sárkány pezsgő *-* -emeltem fel egy kis pohárkát, s erre mindenki más is:
- Igen van!!! - szólt kórusban és ők is felemelték.
- Mi az a sárkány pezsgő? - kérdezte Niki Verától.
- Gyerekpezsgő, halolajjal elkeverve.
- PFFF!!! - köpte ki az éppen ivó Fanni.
- Már értem miért ilyen fura az íze! - tartotta magától jó távolra.
- Mondtam, hogy ne igyatok. - mondta Viki.
- Akkor, most eléneklek egy dalt nektek *-* - szóltam újra én.
- Na halljuk! - kiáltott valaki, s ismét nevetés következett.
- S elkezdtem táncolni a színpadomon, s aztán énekeltem. *-*
Valaki azt mondta, ne higyj,
mert csalódni fogsz,
De én csak ennyit mondtam erre:
Abban még szerintem nem lehet semmi rossz,
Hogy ha valaki vágyik még a szebbre, a jóra,
egy pozitív szóra, egy színes fotóra,
legyen egy boldog óra,
vagy csak egy perc, egyetlen pillanat,
ami a szívedben örökre megmarad.
Bevallom ettől a ritmustól felforr a vérem,
és az istentől is csak azt kérem,
Hogy ne múljon el soha,
Ne legyen ostoba,
Örökre velem maradjon ez a csoda.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
- Honnan a fenéből jön a zene?? - értetlenkedett Vera a háttérben.
- Én azt hittem kihoztatok hangszórókat. - lepődött meg a mellette álló Bella.
- Mi aztán nem... - ingatta meg a fejét.
- Hogyha már hirtelen nem tudod, mit is tegyél,
Akkor gondold át újra,
Hogy az életedben mi mennyit ér,
És a szíved már tudja:
A lényeg, öröm az élet, csak ezt kell elérned
És többé nem kell félned
Senkitől és semmitől,
És a kín már többé nem gyötör.
Lángol majd a vér,
Megdobban a szív,
és rögtön tudom, hogy a zene kezei.
Engem semmi más nem érdekel,
Amikor a lelkem énekel!!
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
*S ahogy énekeltem leugrottam a színpadról a többiek közé, és köztük énekeltem, néha átöleltem az egyiküket, és azt hiszem tetszett nekik a produkcióm. Igazán szívből énekeltem nekik*
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
- Hát Vera, a sárkányod aztán tud énekelni. - jegyezte meg Timi
- Hát nem csodállom, az én sárkányom! - húzta ki magát Vera.
- Honnan tanulta? :D - kérdezte Emili.
- Jah, hát szoktuk hallani, ahogy Vera énekel a zuhany alatt. - jött oda vigyorogva Aqua.
- Ja, amikor azt az izét énekli tudjátok, hogy is kezdődik... - jött oda Drágakő és közben táncoltak a zenére.
- Oóóoóóó Afrika!
- Jaja!! - kezdték el énekelni, mire Vera elvörösödött és eltolta őket onnan.
- Nah, menjetek szépen táncolni.... ":D - vigyorgott kínosan.
- Már mindent értünk.. - nevetett Virág és Barbara is.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.
A zenétől felforr a vérem,
ha játszom örül a szívem.
Szeretném megmutatni,
Hogy jobb adni mint kapni.....
- Hurráá!! - nevetett és ujjongott mindenki.
- Nagy ölelés sárkányok! - tártam szét a szárnyam, mire mindenki mosolyogva odafutott és majd szét nyomtuk egymást. Ahogy kinéztem a szárnyak és pikkelyes vállak fölött, Vera (ahogy épp Martinba karolva állt) és a többi gazdi arcát láttam, ahogy mosolyogtak ránk, s én is elmosolyodtam még jobban, s hozzá bújtam a tömeghez.
Tudom, nem lett egy igazán nagy szám... Ezt a részt mégis a barátaimnak ajánlom...! ;) <3
" ~ Jahj kérlek, csak ébredj fel.... Feladok mindent, visszatérek az őseimhez, csak ne halj meg... - nyüszögött Krizokoll és gyengéden böködött az orrával. A szárnyai közt feküdtem egy apró barlangban, mellettünk tűz égett, kint még a vihar tombolt. Félálomban tudatosult mindez bennem, mire végre kinyitottam a szemem, és láttam is vele rendesen. - Mi történt? - hunyorogtam. ~ Hát végre felébredtél!! - örült meg és rögtön hozzám bújt. ~ Fel... - mosolyodtam halványan el és átöleltem a fejét. ~ De komolyan, mi volt ez az egész? ~ Elájultál... - válaszolt Krizokoll. ~ Nem az... előtte.... ~ M-mire gondolsz? - kérdezte és láttam, hogy ideges, hogy erről kérdezősködöm, a farka vége is izgatottan tekergett. ~ Nem hallottuk egymást.... Legalábbis én nem téged, és..... valaki más belemászott a fejembe... - tapogattam a homlokom. ~ Én végig értettelek... biztos csak képzelődtél...... - felelte. ~ De olyan valóságos volt.... ~ Csak halucináltál.... Ne törődj vele többet. - mondta meglepően szűkszavúan, és úgy tűnt ezzel lerendezte a témát. Kezemet nyugtatóan az oldalára tettem, ahogy ő kifelé nézett a barlangból. Nyugtalanságot, dühöt, sőt félelmet éreztem benne. A szeme sarkából rám pillantott. A pillantása... borzalmakat sugárzott. ~ Krizokoll, mi baj van? - kérdeztem nyugtalanul és oldalának döntöttem fejemet is. Nagyot sóhajtott. ~ Semmi.... - s felém fordult. ~ Nincs semmi gond Alinda. Semmi okod aggódni.... Amint elül a hóvihar, már megyünk is hazafelé.... - mondta, és visszafordult a barlang bejárata felé. ~ Nem én aggódok.. hanem te. - feleltem nyugodt hangon, mire ismét rám pillantott szeme sarkából. De tudtam, hogy erre már nem fog válaszolni. Lehunytam hát a szemem, és tollai között hamar el is aludtam.
***
~ Gyere Alinda, mostmár indulhatunk haza! - keltett fel puhán Krizokoll, és lassan kinyitottam a szemem. Megdörzsöltem, és felálltam, mire rájöttem.....
~ A baltát elhagytuk..... - csaptam a homlokomra.
~ Hogy lehetsz ilyen idióta, hogy?? - csaptam meg magam még vagy 3-szor, mire Krizokoll mérgesen lefogta farka végével a kezem.
~ Meg ne próbáld mégegyszer megütni magad... - morgott hangosan és elengedett.
~ A legfontosabb, most az, hogy haza jussunk valahogy. ~ Igaz... menjünk.. - ültem kedvetlenül a nyergébe, és elindultunk a hatalmas hóban. Már nem havazott, csak magasan állt, ami már előtte leesett. Fehér volt a táj.. A fák roskadoztak a hótól, némelyik ág le is tört, némelyik fa kidőlt az erős széltől... Felnéztem az égre, vajon hány óra lehet? A nap alacsonyan járt, késő délután volt azt hiszem. Nem sok esélyét láttam, hogy napnyugta előtt hazaérjünk. ~ Van ötleted, merre az út haza? - simítottam meg a nyakát. ~ Hát... - nézett rám. ~ Nem igazán.... ~ Hmm.... - néztem hát körbe. Egy hatalmas fenyvest láttam, tőlünk jobbra, nem is túl messze, talán 100 méterre. Hatalmas fák voltak, egy domb tetején, egy völgy választott el tőle. És ahogy jobban megnéztem... a fák teteje felett egy füstcsóvát láttam felfelé törni. ~ Nézd Krizokoll, ott lakik valaki, talán Memno háza! - mondtam, és ő is megállt és odanézett. ~ Menjünk! - felelte és lassan kinyitotta hatalmas szárnyát. Meglengette kicsit, azt hiszem, elfagyott, és így melegítette be. Majd kitárta, ahogy csak tudta, lehajolt... És elrugaszkodott. Már repültünk is az égbolton. ~ Milyen szép innen a táj.... - mosolyodtam el. Hirtelen valahogy olyan.. boldogságot éreztem. Nem is tudom miért.. Rég éreztem ilyen nyugodtságot... Ilyen szabadságot.... Kitártam a két kezem és hagytam, hogy süvítve megkerülje a szél, úgy éreztem magamtól is repülök. ~ Mitől lettél ilyen boldog? - mosolygott Krizokoll, miközben már a fenyők felett suhantunk. ~ Nem tudom.. de azt hiszem végre egyszer jót aludtam. - nevettem halkan fel. ~ Értem... - ment el Krizokoll jókedve egy csapásra. ~ Mi a baj? ~ Semmi.... - sütötte le a szemét. ~ Figyeld, hogy látod-e Memno házát. Kénytelen voltam ráhagyni szomorúságát. Ismét..... Hát kémleltem én is tovább a földet. ~ Nézd, ott a ház! - örült meg, és le is szállt mellette. ~ Hm, máshogy nézett ki, mint mikor legutóbb itt jártam.... - sétáltam közelebb a hóban, elgondolkodva. ~ Ezt hogy érted? Mi nézett ki máshogy? - érdeklődött értetlenül Krizokoll. ~ Valahogy nem volt ilyen.. lepukkant..... - találtam végre meg a megfelelő szót. És ugyancsak, egy rozoga kis kunyhóra találtunk, a semmi közepén gyakorlatilag. Úgy nézett ki, mint amit már évek óta nem laknak. Csak azt csodáltam, hogy eddig nem vettem még észre, pedig már az egész szigetet körbe repültük Krizokollal egy csomószor. Azt hiszem a fenyők rejthették ilyen jól el. ~ Mi legyen? - kérdezte Krizokoll. ~ Hát... azt hiszem már üres.. Szerintem húzzuk itt meg magunkat éjszakára, már sötétedik.... - néztem az eget és a rajta árválkodó Sarkcsillagot. ~ Nekem, megfelel. - felelte. Közelebb léptem hát. A fa, amiből épült már korhadt, de az ajtó még a helyén volt. Puhán be toltam, félve, hogy mit találok odabent. Nyikorgott rendesen, bent pedig minden csupa por és pókháló volt, régi bútorok. ~ Nah? - kérdezett Krizokoll, s felé fordulva megvontam a vállam. ~ Eddig semmi... - feleltem, és beljebb mentem. Jobbra egy kis szoba volt, 2 ággyal, s talán ennyi is volt a szoba.. Még két ablak, egy nagy poros szőnyeg, egy pici asztal a sarokban, ami megbújt észrevétlenül.. Jah, meg még jó pár repedés a plafonon, ami le volt vakolva. visszamentem, és balra megtaláltam a konyhát, egy csomó edény még a tűzhelyen volt. Sőt.. étel főtt egy lábosban... - Bableves? - emeltem fel a fedőt, és ahogy így gondolkodtam, egyszercsak egy kéz ért hozzá a vállamhoz hátulról. - Hát maga? - szólt a hang kedvesen, de én úgy megrémültem, hogy elejtettem a fedőt, és egy ijedt sikoltás kíséretében távolabb ugrottam, a zsebemből meg elővettem a zsebkésem és az idegen felé tartottam. - Nyugalom hölgyem, nem akartam megijeszteni. - mosolygott kedvesen egy öreg férfi. Meglazítottam szorításom, amivel a kést fogtam.. És végigmértem tekintetemmel. Ritkás, fehér haja volt, rövid ősz szakálla... egy kicsit talán az átlagnál nagyobb orra.. De nagyon szép, értelmes kék szemei. Ruhái rongyosak, egy lyukas csizmában járt, és körülötte is érezni lehetett, azt a szokásos öreg-szagot, ami valamiért minden idősebb embert körül vesz... - Nos? Leteszed a kést, vagy meg szeretnél ölni? - viccelődött, mire nagy nehezen eltettem a kést. ~ Alinda, ki ez??? - morgott kint Krizokoll. ~ Nem tudom.... - Ki maga? - Norton a becsületes nevem. És magácskának? - Alinda..... - feleltem kissé bizalmatlanul. - Szép neve van kegyednek. Itt maradna velem vacsorára? Nagyon magányos vagyok egyedül ebben a házban.... - mondta kedvesen. Nagyon furcsa volt számomra a falubeliek gorombasága után.. kedves szavakat hallani. - Hát.... - gondolkodtam, de Krizokoll ellenkezett. ~ Nehogy elfogadd!! - Kint van a barátom.... neki is tudna tetőt adni a feje fölé? - kérdeztem aztán. Azt hiszem ezt valamiféle vizsgának szántam, hogy ha nem ijed meg Krizokolltól, vagy nincs ellenére, vagy ilyesmi... akkor esetleg maradhatunk. - A sárkányodra gondolsz? - kérdezte anélkül, hogy kinézett volna az ablakon Krizokollra. - I-igen... - feleltem furcsállóan. Ez az egész ház és "Norton" egy kész rejtély volt számomra. Volt benne valami bizsergetően különleges sugallat. Mint egy rezgés, ami átjár. - Persze, erre gyertek. - mosolyodott el és kilépett a ház ajtaján, én követtem. Krizokoll azonnal az öreg embernek nyomta az orrát, közben mérgesen morgott, hogy lássa nem viccel. ~ Ha bántani mered, megöllek!! - Nyugalom, senki nem fog bántani senkit. - mondta nyugodt hangon és megsimította az orrát. Krizokoll, és vele együtt én is, teljesen elképedt. A férfi nem félt tőlünk, sőt, mintha már régóta ismerne minket, úgy járt-kelt köztünk. - Gyertek. - mondta és már a ház mögött járt. Összenéztem sárkányommal, de úgy tűnt, ő sem sejt többet az egészből mint én. ~ Kövessük. - vontam hát meg a vállam és utána mentünk. Volt ott egy olyan ajtó, ami a faluban például a sárkányaink lakóhelyeinek, vagy a sárkány orvosi pihenőnek lehetne a bejárata. Magyarán: akkora volt, hogy éppen beférjen rajta egy sárkány. Erre volt építve. Meg is lepődtem. Talán ennek a férfinek is van sárkánya? Vagy talán már csak volt? - Erre! - nyitotta nagy erőlködés árán ki a hatalmas ajtót, és bizonytalanul beléptünk rajta keresztül a házba. - Ez a ház nagyobb, mint amilyennek látszik.. - állapítottam meg. Eközben Norton épp próbálta becsukni mögöttünk az ajtót, de nehezen ment neki. - Várjon, segítek! - rohantam oda és Krizokoll is segítségül nyújtotta nekünk baráti jobb mancsát, és így együtt betudtuk csukni. - Köszönöm. - mosolygott ránk, majd kinézett az ablakon, s elgondolkodott. - Ismét kezd feltámadni az a fránya szél.. - csóválta a fejét. - Ne is mondja, onnan jövünk... - jegyeztem meg kicsit bátrabban, hogy ő is ilyen kedves velünk... - Tudom. Már vártalak benneteket. - mondta halkan. - Hogyan? - kerekedett ki a szemem meglepettségemben. - Helyezzétek magatokat kényelembe! Mindjárt hozom a vacsorát! - váltott gyorsan témát és lassan elment a konyha irányába. Mi (mint rájöttem), a ház azon részén voltunk, hogy balra ha elindultam a folyosón, egyenesen ott volt a bejárati ajtó. Mögöttem egy nagy, többnyire üres tér volt, ahol akár 2 sárkány is elfért volna szerintem. Krizokoll itt le is feküdt és ő is körbenézett. Viszont ha tovább jött az ember a sárkány-bejárat felől, hamarosan egy kanapé állta útját, és mellette egy asztalka. Itt már meglepő tisztaság volt tapasztalható. A sarokban egy nagy ponyva takart valamit... Volt egy gyönyörű, nagy szőnyeg is. Vörös volt, aranysárga és fekete mintákkal. Középen egy nagy, fekete sárkányfej volt egy fehér körben, melynek homlokán egy fehér ellipszis alakú folt volt, s a két szeme és két orrlyuka látszott még fehéren. Hosszan néztem, valahogy megigézett ez a minta, úgy éreztem már láttam valahol... Aztán a túlsó falra tekintettem. Két egész falat eltakart egy-egy sor szekrény, ami telis-tele volt könyvekkel. Közelebb léptem és nézegetni kezdtem őket, végigsimítottam a gerincük. Olyan simák voltak.. Olyan hívogatóak... Krizokoll mindeközben feszülten figyelte minden lépésem. ~ Mi az? ~ Olyan kellemes ez a ház.... - suttogtam és magam elé meredtem. Elbambultam, és csak szívtam magamba a ház öreg, mégis oly finom illatát. Sárkány-, élelem-, öreg-, és fa szag terjengett... és ez az elegy együtt ellenállhatatlanul nyugodtságot kölcsönzött a szívemnek. - Itt is a meleg vacsora! - jött be Norton a szobába egy tálca étellel. - Itt a leves neked.. - tette le a kis asztalkára, és illedelmesen odaültem, de megvártam az öreg embert. - És egy füstölt hal neked... - tette le Krizokoll elé, a nem túl kicsi halacskát. Krizokoll szemét meresztve bámulta az ajándékot. ~ Sok halat ettem már életemben... de ilyen hatalmasat meg honnan fogott??? - nézett az öregre. Akaratlanul is kuncogni kezdtem a jeleneten, és persze Krizokoll arcán.. - Különleges módszerem van.. - mosolygott a szeme sarkából az öreg és visszament a konyhába mégegy tányér ételért. - Ti egyetek csak. ~ Alinda, valahogy nem tetszik nekem ez az ember.. Mintha.. olvasna a fejemben!! - szólt hozzám, mikor az öregember már kiment. ~ Mi ebben a nagy dolog, én is épp ezt teszem. - kuncogtam ahogy elkezdtem enni a levest. ~ Látom téged cseppet sem aggaszt. - csapta mérgesen hátra fülét, mert szerinte nem vettem elég komolyan a helyzetet. ~ Most mi a problémád, szerintem kedves.... Nem úgy mint azok a falusiak.... ~ Igen.. túl kedves is.... Ne dőlj be mindenkinek aki egyszer az életben kedves hozzád. ~ Most meg mi bajod van? Tán benned sem bízzak? - akadtam ki. Itt teljesen elvesztettem a fonalat, hogy miért ilyen velem. Tudtommal nem tettem semmi rosszat... ~ De, bennem bízz, de őt még nem ismerjük eléggé!! ~ Látom már honnan fúj a szél... - húztam össze a szemem és megálltam az evésben. Már amúgyis a felét megettem. ~ Miről beszélsz? ~ Nem akarod, hogy bárkiben megbízzak, rajtad kívül! Azt akarod, hogy csak veled legyek, és féltékeny vagy, hogy már nem csak benned bízok! ~ Mi? Nem, nincs igazad.... ~ Krizokoll.... Nem tudom mi baj van veled... talán ez, talán rosszul érzem.. De nagyon nem vagy rendben... Rendezd le magaddal a problémád kérlek, mert én nem tehetek semmiről! Vagy ha igen, akkor most mondd el, hogy mit tettem... ~ Semmit....... - sütötte le a szemét. ~ Csak.. féltelek. - nézett maga elé és csönd lett. Meghatottan néztem, őt, aki nem mert most a szemembe nézni. Lehajolt a halért, megette egy harapásra, s letette a fejét a teste mellé, szárnyát pedig rá hajtotta. ~ Ne haragudj...... - hajtottam le én is a fejem és könnyezni kezdtem. ~ Ugye.. nem sírsz? - nézett fel rám. ~ Nem..... - fordítottam el az arcom. Szánalmasnak éreztem magam.... ~ Nem haragszom... Kérlek, te is bocsáss meg.... - jött oda hozzám és az arcomhoz nyomta az orrát. Ránéztem könnyes szemekkel... De az övé sem volt boldogabb. Tényleg nagyon aggaszthatta ez az egész, még sosem láttam ilyen gondterheltnek. Én meg veszekszek vele.. Akkora egy..... ~ Nyugi... - nyalt meg, mielőtt csúnyákat gondoltam volna magamról... ~ Köszönöm.... - öleltem át. - Szükségem van rád Krizokoll..... ~ Nekem is rád..... - fújt egyet, s füstbe burkolóztunk így ketten. Ahogy résnyire kinyitottam a szemem, láttam, ahogy Norton mosolyogva minket néz.. Majd vissza ment a konyhába.
***
Miután megettem a vacsorámat, és Krizokoll is nyugodtan visszahelyezkedett a helyére... Megfogtam a tányéramat és kivittem konyhába. Norton a kis asztalkánál épp befejezte az evést. Rám mosolygott, majd felállt és mosogatásba kezdett. Elgondolkodtam, nem tudtam mit mondjak neki... Odaléptem halkan mellé, hogy én is elmosogassam tányéramat, de ő gyengéden kivette a kezemből, és elmosta nekem.
- Ne haragudjon ránk kérem.... A barátom egy kicsit aggódik az idegenek miatt.... ~ Hé! - És.... velem sem volt senki ilyen kedves, már jó ideje... - hajtottam le a fejem. - Nem voltak kedvesek? - nézett rám kissé meglepetten. - Hát édesanyád nem bánt jól veled? - nézett egyenest szemembe. - Sosem ismertem az édesanyámat.... - kezdtem pityergésbe. - Na.. na és apukád? - döbbent le, és egészen elsápadt. - Őt sem.... - sírtam tovább, de most felnéztem rá. Tekintete fájdalmat sugárzott.... De ez nem csak sajnálat volt.. személyes fájdalom gyötörte..... Leült egy székre, és a homlokát fogta egyik kezével. Csak nézett maga elé, és nem tudott megszólalni, hosszú percekig. - Honnan jöttél.. hol nőttél fel? - nézett most rám fájdalmasan. - Itt a szigeten, nem messze innen.. vagyis.. azt hiszem nem lehet nagyon messze... Megvallom, nem nagyon tudom, merre vagyunk a falunkhoz képest... - A Narancs-falu az otthonod? - kerekedett el a szeme. - Itt a Paradicsom szigeten? - Igen... - Ez így nem jó.. Nem így kellett volna lennie.... - állt fel idegesen és átment a nappaliba. Én értetlenül rohantam utána, hirtelen nagyon gyorsan ment. ~ Mi történik? - kapta fel Krizokoll a fejét. Én is megálltam az ajtóban, míg Norton idegesen fel-alá sétálgatott és magában motyogott. - Nem így kellett volna történnie.... Meghaltak volna..... ? .. Mi lesz így a-.... - s megállt és rám nézett. - A mivel mi lesz? - kérdeztem, és Krizokoll mellé léptem. Hosszan nézett minket, és közben gondolkodott. Majd lehunyta a szemét..... ~ Most mit csinál? - kérdezett Krizokoll. ~ Fogalmam sincs. - Rendben.. azt hiszem akkor rajtam áll a dolog..... - suttogta és kinyitotta lassan öreg szemeit. Ráncos arca ismét ránk mosolygott, de már kevésbé jókedvűen, mint azelőtt. A szoba másik sarkába ment, s a lepel alól, egy különleges tárgyat vett elő. Sőt kettőt. De nem tudtam mi lehet az. Csak azt, hogy különleges.... - Tudod-e, hogy mi ez, Alinda? - kérdezte és közelebb lépett hozzám. - Sajnos nem igazán.... - feleltem. - Ez egy hegedű.... régi darab, fiatal koromban csinálta nekem a nagyapám. - Gyönyörű.... - simítottam meg a lapját gyengéden. Valóban el voltam ragadtatva... mint egy isteni adományra, szent tárgyra néztem rá... - Igen az.. Annak, aki képes meglátni benne a szépet. - mosolygott rám, s én is halovány mosolyra húztam a szám. - Ezeken a szigeteken nem nagyon tudnak még a létezéséről.... De messzi vizeken és földeken sok művésze van. - Miért, mire való? - kérdeztem tőle. - Muzsikálásra. - felelte lágy hangon. - Úgy érti.. olyanra mint a dobok, meg amikor a tűznél énekelnek a gyerekek? - Nem.. ez annál sokkalta több. Tud lenni finom is és lágy.... mint egy fuvola..... vagy erős, durva mint egy hatalmas, mély döngésű dob... Utánozza a madarak dalát, és a sárkányok zaját is. Magyarázta, és elképedve képzeltem, milyen lehet a hangja, ennek a csodás hangszernek. - Ön tud rajta játszani, nem igaz? - Igen. És nagyon szeretek... - Bemutatná nekem a hangját? - kérleltem. ~ Emberek.... - forgatta meg a szemét Krizokoll. Azt hiszem őt nm nyűgözte úgy le, mint engem. - Igen, arra készültem. - mosolygott, és álla alá vette a hegedűt. Egy rúdat vett a másik kezébe, amin valamiféle szőr volt, s meghúzta a hangszer egy húrján. De rémes hangot adott ki, Krizokollal mindketten összerezzentünk. - Bocsánat, még be kell hangolnom.... - kért elnézést, s elkezdett csavarokat tekergetni rajta, közben húzta a szőrt a húron, és a hangja folyton változott. - Mostmár jó lesz... Mit játszak el nektek? - nézett rám újra, aki közben már Krizokoll mellső mancsai között ültem törökülésben. - Azt hiszem ön elég jól ismer bennünket... Valamit, ami eszébe jut ha rám néz... Kíváncsi lennék. - feleltem halkan. - Ha már érzelmekre is képes... - Rendben. - nevetett halkan egy pillanatra fel, majd ismét komoly lett. A szemembe nézett. Láttam az övében azt a fájdalmat, amit az enyém sugárzott. Azt hiszem meglátta bennem a borzalmakat. Ezután ismét felemelte a hangszert, álla alá a hegedűt, kezébe a vonót.. Merthogy az volt a neve, mint később megmondta... Egy pillanatig csak állt, csukott szemekkel... Majd lassan újra kinyitotta, s játszani kezdett.
A hegedű hangja olyan selymes volt, a vonó egészen ráfeküdt, összhang járta át a testem.. Minden egyes hang megérintett... Ez valóban az érzéseimet tükrözte.... Csak hallgattam, s egészen elbódultam tőle. Nem akartam, hogy valaha is vége szakadjon, ennek a földön túli muzsikának.... A fantáziám is megindult.... Egy zöld réten találtam magam gondolatban, hatalmas fű, ami a derekamig ér.. Mindenfelé virágok.... A kezemmel végigsimítom a fű tetejét, ahogy sétálok benne.... A naplemente csodálatos, narancssárga sugarakat vet az arcomra... És ekkor jön oda hozzám Krizokoll. Hátulról meglök gyengéden, s játékra invitál. Mint mikor még kisgyerek voltam... S az erdőben játszottunk. Imádtunk együtt lenni. Szemei szinte önmagukban mosolyogtak rám... Megöleltem a fejét, és a fülébe súgtam: - Sohase menjünk el innen..... - Aztán belefeküdtünk a fűbe egymás mellé. S így aludtunk el..... Ahogy Norton végül megállt a zenélésben, valahogy akkora csend lett.. Szinte ijesztően nagy csend.... Mindenki meghatottan állt, nem tudtunk mit mondani... Átjárt minket a zene.... ~ Gyönyörű volt... - szuszogott halkan Krizokoll. ~ És az is mit elképzeltél... ~ Az volt..... - Nagyon szépen játszik..... - Köszönöm. - mondta, de remegett a hangja. - Történt valami, baj? - kérdeztem ijedten. - Nem.... bocsássatok meg, csak elgondolkodtam.... - törölte meg a szemét. - Kérem, Norton.... tanítson meg erre engem is. - kérleltem. - Szívesen megtanítlak... De sok kitartás kell hozzá, és türelem... És eleinte nagyon nehéznek fog tűnni... - Nem baj.. Megszeretném tanulni. - erősködtem, ami azt hiszem tetszett neki. - Rendben. Mikor kezdjük? - Akár most azonnal. - álltam fel. - Rendben.. - mosolyodott el, s a kezembe adta a hegedűt. - Először is... ezek itt a húrok.... ezek a lyukak erősítik a hangot... Az ujjaidat pedig ide tedd... - mutatta sorra a dolgokat, és igyekeztem csinálni amit mond, ő pedig igyekezett segíteni a megvalósításban is. Hosszan magyarázott, és némelyik dolog után úgy éreztem ez talán sok így egyszerre. De végső soron az agyam szinte csak úgy szívta magába az információkat. Nem lehetett volna már engem elszakítani attól a hangszertől, nem lehetett volna kivenni a kezemből. Éreztem, hogy ez most.. valami újnak lesz a kezdete. "
" Másnap hajnalban már ébren voltam. Még senki nem volt fent, Krizokoll is mélyen aludt... A napnak sem akaródzott még kikelni párnái közül. Hátamra fordultam hát, és ahogy hallgattam a többi gyerek szuszogását.. a tegnap hallottakon gondolkodtam. Szépnek találtam amit Krizokoll mesélt, mégis oly drámai és kegyetlen volt.... Valahol mindüket megértettem.. De a Levegőt sajnáltam leginkább... Ő csak jót akart... És a végén öngyilkos lett.... De az égben ismét együtt lehettek.... - zártam végül le elégedett nyugodtsággal a gondolatmenetemet. Végül úgy döntöttem addig állok neki kimosni azt a dunyhát, míg senki nincs fent, így talán nem kések el a munkából sem. Felkeltem hát, és ahogy letettem puhán a lábam a padlóra, egyből fázni kezdtem. A hideg fa átadta a meleget a talpamnak, és egészen addig nem hagyott nyugtot, míg lábam melege meg nem szelídítette a zord hűvösségét. Felálltam, és rá kellett jönnöm, hogy bizony én is csupa piszok vagyok... Kimentem a mosdó tálért a ház elé, hogy vizet tegyek bele a kis kútból. Odakint még fagyosabb volt az idő, főleg egy szál köntösben. Nagyon fújt a szél és még enyhén havazott is. Igazi hóvihar készült. - Élmény lesz hóviharban fát vágni... - szontyolodtam el, de megtöltöttem a tálamat vízzel és be is siettem. Megmosakodtam, amennyire csak tudtam és átöltöztem. Azután megkerestem azt a csöpp szappant, amit az egyik asztalon tart Gunda, a sarokban, és elkezdtem kimosni a dunyhámból a hamut.
***
Egészen addig dolgoztam rajta, míg fel nem kelt a nap. Akkor már gondoltam, hogy ébredni fognak a többiek, és gondoltam mostmár abbahagyom a mosást, mert a végén még beledobnak a vízbe valami olyat, amit az életben nem mosok ki a ruháimból...
Kicsavartam hát amennyire tudtam és feltettem a szárító kötélre, majd elpakoltam magam után. Éppen mikor nagy nehezen meg is ágyaztam, mert addigra már nagyon fáradt lettem, és tegnap sem ettem semmit, és még ma sem... Nos ekkor ébredezni kezdtek a többiek. Először ásítoztak, nyújtózkodtak, majd kérdezgetni kezdték egymást, miként aludtak, s egyebek. Ezután fordították rám a tekintetük.
- Nah mi van, kimostad már a takaród?
- Bizony, tudod, hogy addig nem mehetsz sehova!
- De nehogy kiabálj velünk amiért emlékeztetünk! - mondta az egyikük, mire hangosan felröhögtek, s valaki hozzám vágott egy párnát.
- A Drágakő-sárkányok egyszer ezért megbűntetnek..... - mormogtam úgy, hogy talán csak annyit ha lehetett érteni, hogy megszólaltam.
- Mondtál valamit? Hozzám beszélsz? - háborodott fel a 15 éves fiú, akit egyébként Ruben-nek hívnak, és szőke haja van. Ő a főkolompos az ellenem szervezett csapatban.
- Nem.. a falhoz. - néztem rá meglepő bátorsággal. Hirtelen még én is meglepődtem magamon, és azon gondolkodtam: ezt miért mondtam??
~ Mi történik odabent?? - forgatta a fejét Krizokoll az ablak előtt, hogy tisztán lássa, mire ez a nagy cécó.
- Szóval már sértegetsz is? Mitől lett hirtelen ilyen nagy a szád Alinda? - közeledett felém, és én hirtelen ijedten hátrálni kezdtem. - Nem vagy különb nálunk, ezt jól jegyezd meg! És soha nem fogsz közénk tartozni! Te mihaszna anak yatim!! - kiabált az arcomba, majd leköpött, ahogyan itt szokás az ellenséget sértésből, és visszament a többiekhez.
Leforrázottan álltam az arcomat törölgetve, és mikor a többiek már rég reggelizni indultak, akkor is csak egy járt a fejemben: Miért pont én?
***
~ Alinda, jól vagy, mondj már valamit! - rontott oda Krizokoll hozzám mikor kiléptem a házból és nagy nehezen becsuktam az ajtót, amit a szél nem akart engedni.
~ Sosem voltam jobban.... - sütöttem le a szemem és csak tovább sétáltam. Majd hirtelen arra ébredtem eme "rémálomból", hogy Krizokoll mögöttem áll, és hatalmas szárnyával véd a széltől. Felnéztem rá, mint valami őrangyalra, s ő ahhoz méltóan tekintett vissza rám, ahogy nyakát ívesen a magasban tartotta. ~ Ne haragudj Krizokoll, annyira rossz volt..... - bújtam hozzá könnyes szemekkel. ~ Tudom.. Nem haragszom. - bújt ő is hozzám. ~ Megleckéztethetem ha gondolod.... ~ Nem... tudják, hogy az én társam vagy, csak még nagyobb bajban lennénk.... gyere most reggelizni... Ettél tegnap, ugye? ~ Éjszaka fogtam egy fácánt nagy nehezen... ~ Köszönöm... - öleltem meg mégegyszer. ~ Gyere, menjünk... - mondtam és elindultam. A szomszédos kunyhóban kapjuk az ételt minden reggel, délben és este, a többi falusi segítségével. Hoznak nekünk élelmet a sajátjukból. Friss kenyeret a pékségből, zöldségeket a kertekből (vagy a tavalyi kertből), és húst, halat az erdőkből. Vagy Gunda szokta osztani nekünk, vagy egy másik nő a faluból. Ezúttal Ingrid volt ott... Ő hogy is fejezzem ki magam... Egy olyan nő, aki nem nagyon törődik embertársaival. Egy pletyka szerint csak azért segít ételt osztani az árváknak, mert ezzel akar kitűnni a faluban a vele egy idősek között. És az ő generációja már nem egy ma született bárány.... - Tessék kedveseim, jó étvágyat hozzá! - adta oda sorban a többieknek, és már mind ettek. Mikor beléptem az ajtón, a süvítő szél becsapta az ajtót a falnak, hangosan fütyült, és engem is megtaszított. Erre az összes figyelem rám irányult. - Alinda, csukd már be azt az ajtót, nem látod, hogy megfagyunk? - szólt rám Ingrid. Őt még kevésbé kedvelem mint.. Akármelyik felnőttet a falunkban. Egyike azoknak, akik nem is ismernek, csak bántanak. De ha egyszer megkérdeznéd tőlük, " Miért bántottad egész életében azt az árva gyereket? " Nem tudna rá felelni egyik sem... Talán csak annyit: - Mert mindenki azt tette... Nagy nehezen benyomtam az ajtót a helyére, bár a szél nagyon ellen állt, és az ajtón keresztül, mintha bírkózott volna velem. Ám végre felül kerekedtem és nagy csattanással kattant a zár. Hirtelen odabent sokkal melegebb lett, a sálam sem lobogott az erős szélben, és ételek illata terjengett a levegőben. Odaléptem Ingridhez egy tányérral és nyújtottam a reggelimért. Fintorogva mért végig, egy szál, lyukas kesztyűmben, ahogy a tányért nyújtottam. Nem lehettem túl esztétikus látvány, nem tagadom... - Tessék. - vette végre el tőlem és beletett egy csöppnyi ételt. Egy kiflit, és néhány szelet húst, szalonnát, meg valami babnak kinéző, mártás állagú.. izét, amire a mai napig nem derítettem fényt, mi lehet az. Illedelmesen megköszöntem és leültem, messzire a többiektől. Szerettem volna lassan enni, de már nagyon korgott a gyomrom, és szinte habzsolni kezdtem a kevéske élelmet. Közben a többiek rajtam nevettek... Végül én értem a leghamarabb vissza és elmosogattam a tányéramat, majd távozni készültem, még dolgom volt a pékségben, és délután favágás.... Ez az életem....... - Hová sietsz? - szólt utánam Ingrid. - Dolgozni... - lepődtem meg, de ezt nem mutatta az arcom. - Gunda azt mondta tegnap illetlen voltál a többiekkel. Megkért felügyeljem, hogy ma te mosogass a többiek után is. - mondta, de a hangjában gonoszság volt. Úgy éreztem ezt nem is Gunda mondta. Csak ő akarja rám sózni a munkát, hogy elkéssek a dolgomról... De mint mindig.. Most sem szóltam semmit.... Megfordult ugyan a fejemben, de szemem előtt lebegett a reggel történtek rejtélye. Hiszen akkor is olyat mondtam, amit amúgy sosem mondanék.. és nagyobbat kaptam, mint bármikor. Így még időben leállítottam magamat és lesütöttem a szemem. Megvártam míg mindenki megreggelizett és elmosogattam... Mikor egyszer felnéztem, láttam Ingrid elégedett arcát, ahogy lopva rám-rám pillantott. Mikor végeztem sietve léptem ki a kunyhóból, Krizokoll már ott állt előttem. ~ Komolyan elmosogattatott veled? - kérdezte, miközben a hátára ültem. ~ El.... - feleltem kedvetlenül és felrepültünk. ~ Alinda.. nem értelek, miért hagyod magad? ~ Mert nincs más választásom... Mit tegyek, ha egyszer igazuk van! ~ De nincs igazuk, csak beléd beszélték, hogy igen. Te ennél büszkébb vagy.... ~ Honnan tudhatnám milyen vagyok.. Ha ők mondják meg helyettem.. Elhiszem nekik, hisz ebben nőttem fel.. És már sosem ismerem meg, milyen lennék, ha nem közöttük élnék.... - feleltem szomorúan. Krizokoll elhallgatott. Nem tudom, hogy azért mert nem tudott mit felelni, vagy mert igazam volt, vagy csak nem akart mégjobban elkeseríteni... De nem szólt. Krizokoll az a fajta volt, akinek a szíve hatalmas, és olykor annyira tapintatos, hogy képes inkább eltitkolni előled a fontos, ámde fájó dolgokat, csak hogy ne bántson az meg téged. S majd, mikor elérkezettnek látja az időt, vagy elég érettnek a titokra, akkor mondja csak el. Ezt jelenti a Mindent a maga idejében... Nem sok kellett hogy oda érjünk, és csak éppenhogy megsimítottam Krizokoll nyakát, már rohantam is be. ~ Nyugi, én ide kintről figyellek. - hallottam nyugtató hangját, mikor beléptem. - Végre idefáradtál! 10 percet késtél, ezt levonom a béredből! - köszöntött rögtön egy hasas nagydarab férfi: Uzor. Ő süti itt nekünk kenyereket. Ám a sok liszt és kosz feltakarítását már rám hárította, hisz ezért vett fel. Eredetileg úgy volt, hogy én a sárkányok gondozásában fogok segíteni a sárkány orvosnak, mert az nagyon érdekelt volna, imádom a sárkányokat... Egyszer vettem is egy könyvet arról, hogyan kell ellátni egy sárkányt, ha beteg. Az volt a kedvenc könyvem. Míg rejtélyes módon el nem tűnt... Csupán egy lap maradt meg belőle, az is véletlenül.... Azt a lapot nézegettem a legtöbbet, és egyszer elkezdett szakadni. Pedig én az ilyesmikre nagyon vigyáztam mindig, mert számomra minden értékes volt ami könyv.. Nem kevésbé az a kevés dolog ami az enyém. Szóval, inkább kitéptem szépen, mielőtt csúnyán esett volna ki, vagy esetleg az összes többi is vele együtt. Azon az oldalon volt a bébisárkányok nevelése.... Nem szaporítom tovább a szót, mindenesetre máshova mentem volna dolgozni.. De Ruben elorozta előlem, mielőtt én jelentkeztem volna.. Itt ugyanis az összes árvának dolgoznia kell valamit. - Már megint álmodozol?? - riasztott fel Uzor. - A seprű a sarokban, láss neki! - mondta és ment is ismét hátra dagasztani. Nagyot sóhajtottam. - Dologra hát! - gondoltam és levettem hatalmas bundámat. Helyette felvettem valami kötény félét, kezembe a seprűt és elkezdtem felsöpörni a padlót, először ott elöl, ahol a bejárat van, mert néha jönnek be emberek kérni kenyeret vagy ilyesmi, és Uzor kényes rá, hogy tiszta legyen a talaj amire a vendégei rálépnek. Nehéz minden ember kényének - kedvének megfelelni.. de jelen helyzetben aligha tehetek mást.. Csak az nem kell, hogy megfeleljen másoknak, aki a maga ura.. Aki nem függ senkitől.... vagy aki a vezető, akitől függnek a többiek.... Akkor csupán akkor, ha téged csak a hatalom izgat, a néped nem.. De akkor hamar egyedül maradsz.. Az élet kemény dió, eltiporsz, vagy eltipornak.. Nincs más út.. Aki kedves próbál lenni, a legkisebb dologért is belekötnek... Aki gonosz, azt megdícsérik, támogatják mert félnek tőle. De ha olyan alattomos helyzetben kell nyomorognod, mint amilyen az én sorsom.. Azt ajánlom vagy törj ki, vagy tűnj el onnan, ahogy csak tudsz.... Kivéve ha már elvesztetted a reményt, és feladtad.. Mert akkor tűrd csak, hogy mindenkinek te vagy a játékszere.... Futamodj meg... ahogy én.......... ~ Te jó ég, mik járnak az eszemben? - álltam meg egy pillanatra értetlenül. ~ Ne is kérdezd, csak kapkodom a fejem... - válaszolt szintén értetlenül Krizokoll. ~ Valahogy nem olyan vagy mint eddig, minden rendben? ~ Nem tudom... talán csak a hideg front okozza... - ráztam meg a fejem, és ennyiben maradtunk. Söprögettem hát tovább, a fejem meg egyre fájni kezdett, nem tudom, hogy azért-e mert tényleg hat rám az időjárás, vagy csak beképzeltem.. De egyre rosszabbul éreztem magamat. ~ Alinda, ha nem vagy jól, szólj Uzornak és már viszlek is haza! - erősködött Krizokoll. Azt hiszem valóban aggódni kezdett értem. ~ Nem kell, jól vagyok... - feleltem és dolgoztam tovább. - Ha végeztél elöl, gyere erre hátra is! - kiáltotta oda a férfi, miközben megvakarta orrát az alkarjával, és így már az egész ábrázata lisztes lett. - Igenis uram... - mondtam halkan és meg is indultam. Már eltelt jópár óra, én meg csak sepregettem, néha pár kenyeret nekem kellett kivennem a kemencéből, vagy nekem kellett betennem. Nem egyszer meg is égettem a kezem. Nagyon elfáradtam, és muszáj volt leülnöm egy kicsit.. - Uram, tarthatnék egy pár percnyi szünetet? -kérdeztem Uzort, teljesen lesápadva. Lenézett rám, hisz nagyon magas volt, hozzám képest. Végig mért tekintetével, majd vonásai megenyhültek és bólintott. Azt hiszem jó kedvében lehetett. Máskor sokkal többet kiabál, és semmit nem hagy rám, minden rossz neki, amit teszek... Leültem hát a kemencék mellett, ott még meleg is volt. Körbenéztem: mindenütt lisztek, vizes vödrök, magok, meg koszos sodrófák és asztalok. Sötét volt, és ha nem égett a kemencében a tűz ,olyan volt mint egy jégverem. A falu legtöbb háza fából van, általában fa-, vagy szalma tetővel, ám ez az épület téglából volt. Ilyen kis régifajta vályogtéglából, de az is elég volt. Robosztus ház volt, azon kívül még aligha egy-két falubelinek volt hasonlóan téglából, azok is nagy fejesek voltak. Ültem hát a sötétségben és pihegtem, arcomat csak az egyik kandalló világította meg, ahogy Uzor kinyitotta és kivett belőle jó pár kiflicskét. Ahogy megpillantottam a tömérdek, forró, ropogós kis kiflit, rádöbbentem, hogy eléggé megéheztem a munkától... Ekkor kint megszólalt egy férfi hangja, ahogy Uzort szólította. - Deli, drága cimborám, hát mi járatban? - ment előre karját tárva Uzor. Kezet nyújtottak egymásnak, de Uzor még gyorsan kötényébe törölte lisztes kezét, s így már kezet fogtak. - Kenyérért jöttünk, meg valami finomságért a gyerekeknek! - mosolygott Deli, a számomra kissé idegen férfi. Nem sokat találkoztam vele az évek során, hisz a falu túlfelén lakik, és a faluban nem igazán járkálok, csak amennyire muszáj... Vele volt egy talán 7 éves kisfiú és egy 4 éves kislány, akik rögtön nevetve üdvözölték Uzort, és megölelték. Azt hiszem Uzor valahogy családtag lehetett náluk, nem tudom, talán keresztapja lehetett a gyerekeknek, ezt tudom csak elképzelni... Mindenesetre volt velük még egy 19 éves fiú is, akit igazából a boldog viszontlátás egyáltalán nem izgatott. Csak nézegetett minden felé a pékségben. Őt egyébként, ha jól emlékszem Uzor szavaira, Leonnak hívták. Nem hiszem hogy életem során valaha beszéltem volna vele, hiszen én árva vagyok... mindenki lenéz... őt nem. Ő nem volt árva, sőt, egészen előkelő család tagja volt. Mégis levert volt, ha nem is annyira mint én, de eléggé. Egyszerre rám emelte a tekintetét, és szeme megakadt rajtam. Folyamatosan engem nézett és láttam a szemében, hogy valamivel nincs kibékülve. Azt nem tudtam eldönteni, hogy magával a világgal nincs jó viszonyban, vagy én nézek ki ilyen pocsékul. Mindenesetre visszanéztem rá fáradt szemeimmel, s fürkésztem mire gondolhat, mit nézhet olyannyira. Egészen jó vagyok a másik ember gondterheltségének meglátásában, úgy hiszem... Végigmért tetőtől talpig, majd ismét a szemembe nézett és valami olyat sugárzott a tekintete: Hát veled meg mi történt? - s erre persze nem feleltem, inkább elkaptam a tekintetem, nehogy valakinek szemet szúrjon. Felálltam inkább, kezembe vettem egy rongyot, és nekiláttam letörölgetni az épp nem használt asztalokat, ahol előtte Uzor dagasztott. - Tessék, jöjjetek máskor is! - adta mindeközben oda a péksüteményeket Uzor az ismerősének, s közben erősen mosolygott. A két kisgyermek boldogan vett a kezébe egy-egy kakaós csiga féleséget, és már harapták is jóízűen. - Te biztosan nem kérsz semmit, Leon? - nézett a fiúra az apja. - Biztos, köszi... - felelte szűkszavúan. - Rendben, te tudod... - mondta az apja kissé csalódottan. Azt hiszem nem nagyon jöttek ki egymással, az apja próbálkozott, de a fiút nem igazán érdekelte. Én így láttam. - Uzor bácsi, az a maga sárkánya a ház előtt? - kérdezte egyszercsak a kislány, csokis szájjal. Uzor, és vele együtt én is kinéztem, kire gondolhat. - Nem aranyom, az a kisegítőm sárkánya. - felelte. - Nagyon szép sárkány. - felelte a kislány, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Krizokoll pedig egyenesen dagadt a büszkeségtől. ~ Hallottad, szépnek nevezett! - húzta ki magát elégedetten. ~ Hallottam... - kuncogtam. - Megsimogathatjuk, apa? - fordult az apukája felé a kisfiú is, ahogy ő is kedvet kapott megismerni Krizokollt. - Nem hiszem, kisfiam, a gazdája egy árva. - felelte a férfi, mire rögtön eltűnt arcomról a halvány mosoly. Így nevelik hát ellenünk a faluban a fiatalokat... - Egyszer ugye nekem is lesz sárkányom? - ragadta meg a kislány apja kabátjának végét, miközben már kifelé igyekeztek. - Igen kicsim, egyszer neked is lesz.... - helyeselt mosolyogva a családapa, és kilépett az ajtón. - Viszlát Uzor, minden jót! - Nektek is Deli! - nevetett a férfi. - Leon, gyere! - szólt, mikor már csak ő volt az üzletben velünk. - Megyek már... - mondta lemondóan és még egyszer összeért a tekintetünk.. majd ő is kisétált, s becsapta utánuk a szél az ajtót. Uzor nagyot sóhajtva ült le, és a derekát fogta. Öregedett, és a gerince nem éppen volt a legstabilabb szerkezet már akkoriban. - Mosd fel utánuk a latyakos vizet.. - sóhajtotta, és engedelmesen előre mentem és felmostam a vizet, ami a vendégek csizmájáról olvadt le. Nem szólt egyikőnk egy szót sem, csak a kinti szél süvítése hallatszott. Folyamatosan az iménti jeleneten gondolkodtam. A családon. A fiú nézésén.... A kislányon.... Ahogy az apja rá szólt.... Mikor a kislány megdícsérte Krizokoll küllemét, hirtelen elfogott egy halvány érzés, hogy nem veszett még ki mindenkiből a jóakarat irányunkban.... Mert ami azt illeti Krizokoll valóban szép szál sárkány volt. Teste oly áramvonalas, testrészei arányosak, szeme és pikkelyei csillogók, tollai selymesen puhák.... Az biztos, hogy Uzor sárkányánál ezerszer szebb volt. Amazt Aventurinnak hívták, és szürkés, piszkos zöld volt a színe. Az egyik szemére vak volt, persze ezt nem róhatom fel neki. De nem is ezért nem volt tetszésemre. Kívülről inkább azért, mert feje aránytalanul nagy volt, rövid nyaka, zömökebb testalkata. Más fajta is volt, mint Krizokoll, nem tagadom... Valami barlangi és vízparti sárkányoknak a keveréke lehetett azt hiszem, mert teste barlangihoz hasonlított, ám a feje és a farka ugyancsak vízi múltjára igyekezett rámutatni. Belsőre pedig igencsak hasonlított Uzorra, makacsságában, kemény külsejében. Ám sokkalta vajszívűbb volt Uzornál, bár ő még nem is egy hárpia. Ingrid már inkább. De mit is vártam tőle..... Meghalt rég a sárkánya... És állítólag Ingrid volt a hibás... Azóta kő a szíve a legjavából. Szóval.... Visszatérve... Krizokoll nem egy csúnya állat.. De senki nem vallja be, mert félnek attól, hogy egyetlen kedves szót is intézzenek hozzám. Csak ez a kislány volt elég őszínte, hogy megmondja: igen, ez a sárkány nagyon is szép. Még akkor is, ha az apja előbb utóbb belé veri, hogy nem lehet szép.. hisz " a gazdája egy árva " . Végül Uzor halk hangja verte ki ezen gondolatokat a fejemből. - Mára végeztél, haza mehetsz... Bezárom a boltot a hóvihar miatt. - mondta és felállt. Meglepődve figyeltem, ahogy hátrament egy friss zsömléért és nekem nyújtotta. Hitetlenül néztem az adományra, majd fel, Uzorra. - A tied. A többi fizetségedet holnap megkapod. - mondta egész kedvesen és habozva elvettem tőle az ételt. - Köszönöm.... - hunytam le a szemem hálásan. - Nincs mit. Na menj, különben lehet, hogy nem érsz haza! - mondta gondterhelten. Talán a sárkánya mondhatta neki, hogy siessünk, mert pár pillanat múlva már Krizokoll is közbe szólt. ~ Igaza van Alinda, siess, mennünk kell! ~ Mindjárt megyek! - mondtam és mindent a helyére tettem: a seprűt meg a kötényemet is, majd a kabátomért léptem. Magamra vettem a hatalmas kabátot, nyakamba a sálat, fejemre húztam a kapucnit, mindeközben már majdnem az egész zsemlét megettem, és indultam is ki. - Viszlát! - köszöntem el, mire Uzor csak biccentett és pakolt tovább. Kimentem hát, és rögtön tartotta is nekem Krizokoll a nyakát, hogy üljek fel. ~ Siessünk haza! - mondta és fel is repült. Alacsonyan szálltunk, nehogy elsodorjon az egyre erősödő szél. ~ Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam neki a zsömle egy kis darabját. ~ Nem, a tied, te kaptad a munkádért... ~ Nem, nem a munkámért kaptam.. igazából magam sem értem miért.. de akkor is neked adom, edd meg kérlek! - nyomtam a szájába és végre elvette tőlem, és egyetlen falásra megette. ~ Köszönöm.... ~ Igazán, nincs mit. ~ Ugye máshová már nem megyünk ma? -kérdezte Krizokoll, miközben a hasa éppen hogy nem súrolt egy házat. ~ De megyünk, vissza kell adnom Memnonak a baltáját! Anélkül hóviharban nem boldogul, neki is kell! ~ Nem vagyok benne biztos, hogy ha elindulunk hozzá, épségben haza érünk ma.... - nyugtalankodott. Fülei között erősen fújt az arcomba a szél, csapódott neki a tömérdek hópihe. ~ Muszáj, Krizokoll! ~ Ha ők nem törődnek veled, te miért törődsz velük? - kérdezte. ~ Mert ilyen vagyok... - feleltem ~ És... te sem akarod végignézni, ahogy megint megvernek.... ~ Nem.. azt nem... - adta be a derekát. Végre hazaértünk, és már kaptam is fel a baltát, és siettünk tovább a kovácsunkhoz. - Alinda, hová mész, maradj itt!! - kiáltott utánam Gunda az ablakból, s kifutott, hogy megállítson. - Memnonak kell a baltája, el kell vinnem neki!! - kiáltottam hátra a vállam, és lobogó kontyom felett, és már el is repültünk. A pech, a mi esetünkben az, hogy a kovácsunk nem a faluban lakik, hanem a mellette lévő erdőben. Magának való, magányos ember, nem szereti, ha zargatják. Így azonban nagy utat kellett megtennünk odáig. De nem is jutottunk el a házáig.... A szél egyre nagyobb lett, már igazán hóvihar volt, nem láttam semmit, nem is bírtam kinyitni a szemem. ~ Miért nem maradtam otthon a fenekemen.... - gondoltam a sírás szélén állva. Krizokoll nem szólt semmit, de már ő is csak gyalog nyomult előre a hatalmas fák között. Neki a szeme olyan, hogy van egy szemhéja, ami átlátszatlan, ugyanolyan mint az emberé. És az alatt van mégegy, ami átlátszó hártya. Így be tudja csukni úgy is a szemét, hogy még lásson a szemével. Mint a krokodilok a víz alatt, ő is hasznát vette a nagy hóviharban. Szemét immáron nem zavarta a bele hulló hótömeg, nem pislogott tőle szűntelen mint én, csak abban zavarta, hogy lássa a tájat. Ám még így is keveset látott a borult időben, s a hószemcsék mindenképp beborították a látótávot. ~ Tudod, hogy merre megyünk? - húztam össze magam és vacogtam. ~ Fogalmam sincs, egy menedéket keresek ahol meghúzhatjuk magunkat! - felelte. Már legalább egy fél órája nem is Memno felé megyünk tehát... ~ Jól van, csak éljük túl... - feleltem és már nem éreztem a kezem, a lábam.... ~ Tarts ki Alinda, nehogy elájulj nekem, ha elalszol nem ébredsz többet fel, érted?? El ne aludj!!! - noszogatott Krizokoll és egyre gyorsabban törtetett előre a hasáig érő hóban. Egyre álmosabb lettem, már alig éreztem, hogy élek, hogy mozgok... homályosodott a szemem, úgy éreztem elájulok. ~ Alinda, ne merészeld!!! - taszított meg Krizokoll a nyakával. De erre csak előre dőltem a nyakának, és nem hallottam rendesen azt sem amit mondott. A baltát is kiejtettem a kezemből... Egyszer csak, ahogy feküdtem, félájultan, már nem hallottam Krizokoll gondolatait. a kapcsolatunk valahogy megszakadt, még sosem volt ilyen. Ekkor már csak azt hallottam ahogy morog, prüszköl, horkant, és azt hiszem ő is érezte, hogy valami nincs rendben a kommunikációnkkal. Ekkor pedig egyszercsak valami furcsa történt.. egy idegen hangot hallottam meg a fejemben. ~ Előre menjetek csak Alinda, mindjárt megláttok egy hatalmas fenyőfát, onnan balra egy barlang van, oda menjetek be! ~ K-ki vagy te? - lihegtem. ~ Csak tedd amit mondok. - Krizokoll, a fenyő..... - suttogtam erőtlenül. - Hrr? - mordult fel értetlenül és rám nézett. - A fenyőnél balra menj.. a barlang.. menj a barlangba....... - mondtam... majd hirtelen minden elsötétült..... "
