„ Reggel ugyanazon a sziklán ébredtem,
amin tegnap este Leonnal beszélgettünk. Meglepetten vettem észre, hogy
időközben mindketten elfeküdtünk és ő betakart a kabátjával.
Egy hálás mosollyal az arcomon fordultam
felé. Az arca lélegzet elállítóan közel volt az enyémhez, és kezdtem elpirulni,
ahogy az alvó fiút figyeltem. Mi ez az
érzés? Ez a bizsergető melegség?- egyre ezen kattogott az agyam. Csak azt éreztem, hogy legszívesebben
átölelném, és úgy várnám meg, amíg felébred.
A gondolataim egy percre megijesztettek,
ezért villám gyorsan felpattantam ülő helyzetbe. Még mindig vörös arccal
átraktam az ő hátára a kabátot, majd felálltam és kinyújtóztam. A nap kedvesen
sütött meg minket hátulról, ami mosolyt csalt az arcomra. Aztán ismét eszembe
jutott a tegnapi történet… A múltam története.
Összeszorult szívvel néztem végig az
alattam elterülő medencén, amiben nyüzsgött az élet. És abban a percben, úgy
éreztem, én állok a világ legtetején.
Krizokoll és Pirit hátán visszarepültünk
a többiekhez a tó partjára. Mindannyian ott voltak, a vízi sárkányok
pancsoltak, Gránát és Magnetit egymást kergették, Holdkő pedig egy kövön
sütkérezett a reggeli napfényben.
Le sem szálltunk a sárkányokról, csak
melléjük léptettünk és hangosan köszöntem mindenkinek.
- Szia Holdkő! Norton és Gyémánt merre
van? – kérdeztem mosolyogva, mire kinyitotta a szemét és visszamosolygott.
~ Jó reggelt fiatalok. Fent vannak a
Szentek Kertjében. Elmentek meglátogatni a szüleid sírját… - halkult el a
hangja és szomorú pillantásokkal várta, mit reagálok. Az én arcom is
szomorkásra váltott, amiből Gránát hangja rázott fel. Magnetittel a hátán
lépett mellénk.
~ Gyémánt üzente, hogy ha éhesek
vagytok, mutassuk meg, hol lehet halászni meg finom bogyókat szedni. –
mosolyogtak. Én azonban megráztam a fejem.
- Nem akarok most enni, előbb mutassátok
meg nekem, hol van a Szentek kertje! – kértem őket, mire egymásra néztek, majd
újra rám.
~ Én megmutatom, ha szeretnéd. – ugrott
át az ölembe Magnetit, majd helyet foglalt előttem Krizokoll nyakánál.
- Szeretnéd, hogy elkísérjelek? –
kérdezte Leon suttogva, de csak rámosolyogtam és kedvesen megingattam a fejem.
- Egyedül kell mennem. De köszönöm,
Leon. – biccentettem, és ő is, hogy megértette, majd felrepültünk. Magnetit
mutatta az utat egy magas szikla felé. Némán repültünk.
~ Jól érzed itt magad, Alinda? –
kérdezte ekkor váratlanul társam hangja.
~ Sokkal jobban, mint a faluban… -
mosolyogtam.
~ Akkor örülök. Az a legfontosabb, hogy
jól légy. – a hangja selymes volt és kellemes, de éreztem benne valami
lemondást.
~ Krizokoll… Miért érzem azt, hogy te
még mindig titkolsz előlem valamit? – kérdeztem aggódva – Van valami baj?
~ Nem, minden rendben van. – mosolygott
hátra rám – Mostmár minden rendben van… - ismételte halkan és nem akart tovább
beszélni erről. Ráhagytam.
Magnetit egy olyan sziklaszirtre
vezetett minket, ahol a többi fehér sziklával ellentétben, zöld füves pázsit
terült el. Zsenge, friss illatú, lágy fű. Ahogy leszálltunk és leugrottam
Krizokoll hátáról, a csizmán keresztül is éreztem, ahogy simogatja a talpamat.
A két sárkány itt meg is állt, és
lesütött szemekkel jelezték, hogy nem jönnek velem tovább Némán tudomásul
vettem hát és beljebb mentem a helyen. Nem volt túl nagy szirt, egy rétből
állt, és néhány kisebb, fiatal szomorúfűzből és nyírfából. Közöttük felosztott
távolságokban voltak sírkövek… mindegyikre nevek vésve, és minden hanton egy
virág nyílt és illatozott. Nem volt két ugyanolyan színű.
Óvatosan átlépdeltem köztük, néhány
méhecske kikerült és igyekezett is beporozni a virágokat. Felnéztem és
szemeimmel a fehér sárkányt kerestem. Nem sokára meg is találtam egy nagy fűzfa
tövében. Békésen üldögélt, mellette pedig Norton állt lehajtott fejjel.
Halkan melléjük léptem, de ők nem
mozdultak. Csak Gyémánt fülének rándulása mutatta, hogy észrevette jöttömet.
Némán az előttük álló két kőre néztem.
Magamba fojtott könnyekkel olvastam le a feliratokat. Eliot White és Helena Brooks.
Az ő sírjukon egy törtfehér és egy
világoskék virág illatozott. Gyengék voltak és aprók, de az illatuk erősebb
mindegyik másiknál. Csak úgy vitte a szél. Hallani lehetett a ránk ereszkedett
kellemes csöndben egy távoli harkály kopácsolását. Ez egy apró darabka
nyugalom. Egy hely, ahol átjár a lelki béke.
~ Ez az utolsó, a Mag szent földjei
közül, melyet maga a Levegő elem szentelt fel. – duruzsolta Gyémánt nyugodt hangja.
Mintha a mélázásomra válaszolt volna. ~ Az eredeti szentély, amiben az elemek
lettek eltemetve, eltűnt egy évszázadokkal ezelőtti csatában. Azóta csak itt
jár mindent át ez a tisztító nyugalom. – szippantott egy mélyet a hűs levegőbe.
- Tudod, azt mondják, az itt kimondott
szavak feljutnak a fellegekbe, és az égiek meghallják őket. – szólalt meg ekkor
suttogva Norton is. – Remélem Helena és Eliot látnak most téged. Látják, hogy
milyen kedves és csinos fiatal hölgy lettél – mosolygott rám – Biztos vagyok
benne, hogy boldogok, hogy láthatnak.
Egy pillanatra én is elmosolyodtam, de a
homlokom fájdalmasan ráncolódott. A szememben pár könnycsepp csillogott.
- Honnan gondolod, hogy látnak?
Nyugodt mosoly kúszott az arcára és a
sírok felé mutatott. A virágok pár új bimbót bontottak. Ez engem is mosolygásra
késztetett.
- Rendben… - sóhajtottam - Lássunk neki.
– böktem végül ki, mire meglepetten kapták felém a fejüket. Ettől csak még
jobban mosolyogtam. Tekintetükben kérdések fénylettek.
- Itt maradok, és megpróbálok
beilleszkedni a csapatba. Na meg hát ki keríti elő a többieket, ha én nem? –
nevettem halkan. Felnéztem a nagy fára, és éreztem, hogy ez a helyes. Ezt kell
tennem. Ide tartozom, és megteszem, amit meg kell tennem. A többiekért… és a
szüleimért.
***
Még aznap elkezdtük a munkálatokat a
Magon! A többiek mindent megmutattak nekem, és rögtön elkezdtem tervezgetni egy
papírra, hogy mit hogy fogunk visszaépíteni. Leonnal összebeszéltünk, és
szerzett eszközöket, hogy deszkákat meg köteleket is csináljunk, majd össze is
építsük őket épületekké. A sárkányok segítségével pár hét alatt lett egy faház
rendszerünk. Megközelítőleg olyan, mint azelőtt volt.
Csakhogy ez a mi igényeinknek lett kialakítva.
Kaptam egy külön fakunyhót én, egyet Leon, s egyet Norton is. A házak
függőhidakkal lettek összekötve, hogy ne kelljen lemászni a saját fánkról és a
másikéra felmászni a kötéllétrán.
Krizokoll és Pirit a fáink tövében
kapott egy-egy fedett helyet, ahová behúzódhattak, mikor kitört az a nagy
trópusi esőzés, ami errefelé néha azért felüti a fejét. Bár egyszer láttam,
hogy Pirit megijedt a villámoktól, és átmászott Krizokoll mellé. Először
morogva, de végül befogadta maga mellé, és én odafentről mosolyogtam rajtuk.
Persze nem lehettünk folyamatosan a Magon…
Sokszor kellett visszamennünk a faluba, hiszen Leon családja mégiscsak ott
lakott! Nem kérhettem tőle, hogy én miattam mondjon le róluk, és költözzön a
Magra. Szóval én is követtem.
Norton azonban a drágakövek segítségével
teljes egészében átköltözött abba a kunyhóba, amit a Magon építettünk neki. Egy
délutánon mind odamentünk és az össze cuccot a sárkányokra pakoltuk és
elhoztuk. Ágyat, gyertyát, kottákat… Íjakat és Lapis a zongorát is elhozta.
Norton azóta a Magon tanítgat zenére.
Mikor a szőnyegét hoztuk el, rájöttem,
honnan volt olyan ismerős az a jelzés, amit már láttam valahol a Magon is! A
sárkányfej, homlokán egy ellipszissel. Megkérdeztem Nortont, miért van ez, és
megválaszolta a kérdésemet:
- Ez a Drágakövek jele, Alinda! Az ellipszis
a sárkány homlokán egy követ jelent. Gyakorlatilag Gyémánt kövét, mivel ő a
Drágakövek Sárkányvezetője.
Igazából nagyon boldog voltam, hogy
végre erre a titokra is fény derült! Gyémánttal minden délután sétáltam egyet
az erdőben, mindig másik úton járva, és közben mesélt sok dolgot, amit látott,
vagy úgy összességében, amit tudnom kell arról a világról, amibe
belecsöppentem.
Egyébként közben megfigyeltem, hogy Norton
egészen jól összebarátkozott Sólyomszemmel, szóval ő sokfelé követte, és segített
neki mindenben, főleg , hogy fel tudjon menni a faházába.
De amúgy, valamin elég erősen elkezdett
kattogni az agyam az öreg férfival kapcsolatban… Elméletileg úgy van, hogy
minden embernek és minden sárkánynak egy társa van a másik fajtából az élete
során. És köztük kialakul egy olyan különleges kapcsolat, melynek következtében
képesek a gondolataik útján beszélni egymással. Azonban például Leon nem érti,
hogy Krizokoll mit mond, mert ők egymásnak nem társai. Nincs meg ez a
kapcsolatuk. Ő jobbára csak Piritet érti. Meg Gyémántot, ugyanis neki van egy
olyan különleges képessége, hogy képes bármilyen ember és állat fejébe
beférkőzni úgy, hogy az érti a szavát.
Azonban Norton egészen máshogy viselkedett!
Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, hogy ő minden
sárkány beszédét ugyanúgy érti! Sőt, néha olyan volt, mintha az én
gondolataimat is hallaná, amilyen mindent tudóan beszélt időnként… És ezt az
egészet valahogy nagyon furcsálltam. Már többször akartam erre rákérdezni, de
sosem volt rá alkalmam.
- Alinda! Nem tudjátok, merre van,
Alinda? - hallottam meg valahol magam mögött a fiú hangját. Éppen egy
tervrajzot nézegettem, mert a kunyhók tetejét csináltuk, és a sárkányok
segédkeztek. Ők egyszerűen repestek a hírtől, hogy velük maradok és készséggel
segítettek bármiben. Nagyon kedvesek voltak.
- Itt vagyok, Leon! – szóltam oda, de a
papírokból nem pillantottam fel. Hallottam a közeledő lépteit az avaron, majd
megállt mellettem és a vállam felett kezdte el nézegetni a papíromat.
- Az ott mi lesz? – mutatott egy kriksz-kraksz
-ra. Hirtelen kicsit zavarban éreztem magamat a közelségétől, és egy pillanatig
nem tudtam válaszolni. Éreztem magamon a lélegzetét!
- Öhm… Az lesz majd a kémény. – feleltem
halkan és bizonytalanul. Elmosolyodott és felpillantott a készülő házra. Azurit
éppen az utolsó néhány cserepet vitte fel a tetőre, amit Sólyomszemmel és
Gránáttal pakoltak tovább.
- Ügyesen megtervezted a kunyhókat. –
nézett elismerően. Én is visszamosolyogtam.
- Köszi. Mindjárt készen leszünk. De
miért is kerestél?
- Na igen, lassan indulok, mert már
sötétedik, és haza kéne érnem, mielőtt megszidnak. – nézett sajnálkozón. Kicsit
szomorú arcot vághattam, de ezen kívül nem reagáltam mást azonnal.
- Várj meg, mi is megyünk veled. –
mondtam végül. Meglepetten elmosolyodott.
- Azt hittem itt maradsz ma éjszakára.
- Nem, hazamegyek. – ráztam a fejemet –
Amúgyis el kéne hoznom még pár dolgot Paradicsomról…
- Hát, ahogy gondolod. – vigyorgott, majd
ismét a készülő tetőre szegezte a tekintetét. Figyelte a folyamatot, míg az én
tekintetem valahogy az arcán ragadt és bárhogy szerettem volna nem őt nézni,
mégis elkezdtem a vonásait figyelni. …Eddig is ilyen aranyos volt az orra?
- Ha a kunyhókkal készen vagyunk, mi lesz
a következő dolog? – kérdezte váratlanul, amitől rögtön felocsúdtam és elkaptam
a fejemet.
- Még nem tudom… - hebegtem halkan – A többieket
kéne megkeresni, de nincs ötletem, hogy hol lehetnek.
Alig láthatóan biccentett és
elgondolkodva nézett maga elé. Egyszer csak Azurit szólt nekem a magasból.
- Alinda, tudnál segíteni? Elkezdtek
lefelé csúszni a cserepek!
- Persze, megyek már! – kaptam oda a fejem
és felültem a közelben ácsorgó Krizokollra, majd felrepültem, hogy segítsek.
***
Elég sokáig tartott, mire szabadultunk,
s mindenkitől elköszöntünk. Kellemesen hűvös, nyári éjszaka volt, miközben hazafelé
repültünk. Két hangtalan sárkány az éjszakában. Hátulról világított egy kicsit
minket a Hold kedves fénye, és csak a szárnycsapások és egy-két hullám zaja
hallatszott a sötétségben.
Eléggé el voltunk fáradva, hiszen egész
nap barkácsoltunk, építkeztünk. Ráadásul ma Gyémánttal is sokat beszéltem. Meg
akartam tudni, mi a véleménye, hol lehet a többi Drágakő? De sajnos nem túl sok
újat tudott nekem mondani.
Annyit mondott, hogy a Drágakövek is
öröklik az erejüket, ezért ugyebár több generációjuk van. A Drágaköveknek pedig
van egy bizonyos kinézete, amit szintúgy örökölnek az erővel, és ez minden
generációnál megegyezik, mikor megkapják a varázserejüket és felavatják őket.
Tehát mikor megszületnek, olyankor egészen máshogy néznek ki, mondhatni az az
eredeti alakjuk. Ennek megfelelően, vannak, akik sokkal kisebbek és
ártalmatlanabbak, és vannak, akik például igazi monstrumok. És mivel nem emlékeznek,
hogy ők a Drágakövek, ezért bármelyik szembe jövő sárkány lehet egy közülük.
Azt mondta, csak én tudom megismerni őket. De hogy honnan, azt nem igazán
értettem. Azt mondta, érezni fogom.
Nagyot sóhajtottam, ahogy ezen
gondolkoztam. Képes leszek én megtalálni mindegyiküket? Annyira félek, hogy el
fogok rontani valamit. Nagy a felelősségem, sok minden múlhat ezen… De már nem
hátrálhatok meg.
~ Nyugalom, minden rendben lesz! – hallottam
meg Krizokoll duruzsoló hangját. – Te egy csodálatos lány vagy, és ha most kételkedsz
is magadban, meg fogod oldani a dolgokat!
~ Tényleg így gondolod? – vágtam egy
fintort. Csak felhorkantott.
~ Biztos vagyok benne.
- Köszi, Krizokoll. – mosolyodtam el és
megpaskoltam a nyakát.
Szavaimra Leon is hátra pillantott rám
és bejöttek mellém.
- Minden rendben?
- Igen, persze. Csak elgondolkodtam… -
feleltem.
- Nem tudom észre vetted-e, de mindig
akkor érzed magad a legrosszabbul, mikor túl sokat gondolkodsz. – mosolyodott el.
- Igazából ezen még nem gondolkodtam, de
meglehet. – nevettem fel.
- Az anyukám egyszer azt mondta, hogy az
ilyesmi az intelligencia jele is lehet.
- Akkor nem akarok intelligens lenni. –
vágtam fintorszerű mosolyt. Igazából egészen vidám voltam a beszélgetésünktől. –
Igaz is, hogy van az anyukád?
- Egész jól. – csillogott a szeme – Gyógyulgat,
segítséggel néha már tud járni is! Apával tornáztatjuk. És öhm… - nevetett
halkan – sokat kérdez rólad.
- Rólam? – húzódott meglepett mosolyra a
szám. Bólintott egyet.
- De nem sokat tudok neki mesélni, anélkül,
hogy ne szólnék a Magról…
A hangja nem volt szomorú, de éreztem,
hogy belül ez egy kicsit zavarja. Én elkomorodtam egy kissé ettől.
-Sajnálom, hogy miattam titkolóznod kell…
Meg hogy elraboltam a normális életedet. – kuncogtam fáradtan. Leszálltunk a
szigeten és sétálva tovább indultunk a fák között. Ő meg csak vigyorogva megrázta
a fejét.
- Ne sajnáld, én egy percét sem bánom.
Ennek hallatán olyan melegség öntötte el
a szívemet… Miért csinálja ezt velem? Miért
váltja ki ezt belőlem? Ez valami fekete mágia lesz. Ezt csak ő tudja
megcsinálni velem. Tudni akarom, miért!
- Ne mondj már ilyeneket! – vágtam
hirtelen vállba, amin nem kicsit lepődött meg. Kissé ideges volt a hangom, és a
lépteimet is megszaporítottam, ahogy a sötét erdőben sétáltunk. Sietve beért és
értetlenül faggatni kezdett.
- Ez miért volt jó? Mi rosszat mondtam?
- Ilyen furákat, tudom, hogy csak
nyugtatni akarsz, de hagyd abba. – vágtam be a durcást, mire megragadta a
karomat és maga felé fordított. Meglepetten bámultam azokba a zöldes barna
szemekbe.
- Akkor most addig nem megyünk sehová,
amíg nem magyarázod el, hogy miről beszélsz! – mondta komoly arccal.
Egy ideig csak néztük egymást, azt
hiszem próbáltunk olvasni a másik arckifejezéséből. Nem mintha bármi újt meg
tudtam volna figyelni rajta…
Végül suttogva megszólaltam:
- Annyira kedves vagy velem, Leon.
Mindig. És bármi van, te meg tudsz nyugtatni. De kezdem furcsán érezni magamat…
Sosem volt még fiú ilyen aranyos velem. És attól félek… hogy egyszer el foglak
veszíteni... - kezdtem egyre jobban elérzékenyülni – És azt én nem fogom
túlélni.
Nyeltem egy nagyot. Ezt nem bírom, ha nem ráz fel valami, el fogom bőgni magamat! Miért nem
mond semmit? Miért néz rám ilyen bambán?
- Tudod, ez ismerős érzés… - mosolyodott
el alig láthatóan. Éreztem, hogy szinte észrevehetetlenül felszámolja köztünk a
távolságot. – Én sem tudom, mi lenne velem nélküled. De nem fogsz elveszíteni,
mert nem foglak magadra hagyni! De… - egy pillanatra megállt a beszédben. Nem
mertem megmozdulni, pedig már éreztem a bőrömön a kifújt lélegzetét. - …amit
érzel, az kölcsönös.
Nem egészen tudtam mit csinálok, csak
azt vettem észre, hogy én is közelebb hajolok hozzá és már összeért az orrunk.
Lehunytam a szememet és előre éreztem, ahogy az ajkaink egymáséhoz érnek… de ez
sajnos nem következett be.
A távolból egy nagy robbanás hangzott
fel, amire azonnal odakaptuk a fejünket. A sárkányokra pillantottunk, akik
ugyanolyan ijedt arckifejezéssel rohantak oda hozzánk.
- Ez a falu felől jött! – néztem újra az
előttem álló fiúra. A szemében csak úgy szikrázott a félelem lángja.
- A családom!! – pattant fel Piritre és
engem meg sem várva elrepültek a falu felé. Azonnal felugrottam én is
Krizokollra és rohanni kezdtünk utánuk. Mikor elég magasra értünk, eltátottam a
számat az ijedtségtől. Az egész falu lángolt! A tűz egyre csak terjedt a fákon
keresztül, és hamarosan a fél erdő lángba borult! Ezernyi hatalmas fáklyaként
világította meg a sötét éjszakát.
Riadtan kezdtem el keresni tekintetemmel
Pirit alakját az égen. Meg is pillantottam, ahogyan a falu felé repültek zuhanó
repülésben, majd eltűntek a lángok között.
- Leon, ne menj be oda! – kiabáltam utána
és megsarkantyúztam Krizokollt. Engedelmesen utánuk vetette magát és hamarosan
már az égő házak között szlalomoztunk. Szerencsére embereket nem láttam az
utcákon, sem a házakban, mintha mindenki eltűnt volna már jóval a tűz előtt!
Ahogyan egyre Leont kerestem a perzselő
lángok között, valahonnan egy halk sírást hallottam meg. Azonnal arra
fordítottam Krizokollt és berontottunk az egyik égő faházba. Egy kislány állt a
lángok között egy játéknyuszival a kezében. Nem tudott kimenekülni a magasra
csapó lángok miatt.
Azonnal átugrottam az égő deszkákat és
felkaptam az ölembe, majd próbáltam visszajutni, de egy tartógerenda éppen
előttem zuhant le a tetőről a földre. A ház falai megrogytak, és tudtam, hogy
ha nem megyünk ki, de azonnal, akkor az egész ránk fog szakadni!
~ Alinda, erre! – hallottam egyszer csak
odakintről a társamat, majd megpillantottam a mellettem lévő ablakon keresztül.
Reflexből elhajoltam, mielőtt ő a farkával
betörte volna az ablakot, és a szanaszét repülő szilánkok kivájnák a szememet.
Ehelyett csak a hátamban éreztem a halovány fájdalmat.
Azonnal kiugrottam a résen, kezemben a
kislánnyal, és ekkor dőlt össze az egész épület. Zihálva néztem a kisgyerekre.
- Jól vagy? – kérdeztem zaklatott
hangon. Csak bólogatott és erősen kapaszkodott belém. Feltettem Krizokoll
hátára, majd én is mögé ültem, és ismét a levegőben termettünk.
- Maradt még itt valaki? – kérdeztem a kislányt.
Megrázta a fejét.
- Csak én maradtam, mert a nyuszimat
kerestem, aztán az utamat állta a tűz. – szipogott. – Ugye a szüleim jól vannak?
- Remélem, igen. – mondtam neki, és
megsimogattam a fejét. Közben egyre csak a lángokat fürkésztem. A fenébe, Leon, merre vagy?
Hamarosan olyan elviselhetetlen lett a
meleg, hogy feljebb kellett emelkednünk, mert égette a szemünket és bőrünket.
Azonban így még kevesebb esélyét láttam, hogy megtalálom Leont, és az őt
szólongató hangom is elveszett a tűz pattogásában… Végül merész húzásra szántam
rá magamat.
- Krizokoll, te vidd ki a kislányt, és
szólj a Drágaköveknek, hogy baj van! – mondtam, mire halálra vált szemekkel
nézett rám hátra. – Én megkeresem Leont!
S ezzel leugrottam a hátáról.
Szerencsére csak sárba estem, így nem lett különösebb bajom. A bűzön és koszon
kívül persze, de ez akkor kicsit sem izgatott! Azonnal felpattantam és tovább
futkostam a házak között. Próbáltam a romok között felidézni, merre is laknak Leonék,
aztán a házuk felé vettem az irányt.
~ Pirit, merre vagytok?? – szólongattam,
és végre jött egy lihegő válasz.
~ Leon nem találja a kishúgát! Alinda, menj
innen, ez túl veszélyes!
~ Soha, nem hagylak itt titeket! –
futottam be a szétrombolt kapujukon és elém tárult az a hatalmas ház. Pirit ott
állt kint, és próbált elkapni, hogy én ne menjek be, de átsurrantam a nyaka
alatt.
- Leon!! – kiabáltam és az égő holmikat
kerülgettem. Bár sok helyen már tető, vagy fal sem volt. Az édesanyja szobája
is már teljesen leégett, de nem volt nyoma annak, hogy bent ragadt volna, Kvarc
minden bizonnyal időben elvitte őt.
Egyszer csak egy nagy darab férfi alakját
pillantottam meg odakintről közeledni a távoli égen. Ez Deli lesz.
- Leon, válaszolj már!! – kiáltottam megint
el magamat, ahogy éreztem a forróságból, hogy sürget az idő. Kirontottam egy
ajtón és hirtelen összeütköztem a fiúval. Életemben nem voltam ilyen megkönnyebbült,
azonnal magamhoz is szorítottam.
- Ne merj még egyszer ilyet csinálni! –
korholtam, mire elengedett és a szemei riadtak voltak.
- Alinda, azonnal menj ki, nem akarom,
hogy bajod essen! Meg kell találnom a húgomat, még idebent van, érzem, hogy
fél! – hadarta le, én meg nem kicsit zavarodtam meg. Mit jelent az, hogy érzi,
hogy fél?
Mindenesetre nem értünk rá kérdezősködésre,
így ráhagytam, és segítettem keresni. Végül egy omladozó falu szobában
megtaláltuk a kislányt! Ráesett egy nagy deszka és eszméletlenül feküdt! Az
arcán karcolások, és koromnyomok, a ruhája kiszakadva, bemocskolva.
A fiúval azonnal odaugrottunk hozzá és
együtt kiszabadítottuk a deszkák alól. Leon felkapta és futottunk kifelé.
- Arra! – mutatta az utat, de a folyosót
már lezárta egy nagy, eldőlt gerenda.
- Mondd, hogy van még egy kijárat! –
fohászkodtam, mire mögöttünk beomlott a mennyezet. Épphogy nem esett a fejemre.
- Mostmár van! – lélegzett fel és azt
hiszem Piritet hívta, hogy jöjjön a réshez. Hamarosan ott is termett, és Leon
feladta neki a kislányt. Azután bakot tartott nekem és valahogy megkapaszkodtam.
Mikor ki akartam mászni, egy kéz megragadott és segített felhúznom magamat.
Deli mosolygott rám, mikor felnéztem.
- Gyere! – mondta és kihúzott, majd a
fiát is felsegítette. Felült az eszméletlen kislánnyal a saját sárkányára, mi
pedig Piritre és elrepültünk. Úgy csapott meg a kellemesen hideg magaslati
levegő, mintha hirtelen a nyár után tél lenne.
Magunk mögül egy éles sárkány hangra
lettem figyelmes. Mikor oda kaptam a fejemet, boldogan nyugtáztam, hogy
Krizokoll megérkezett az erősítéssel. A vízi sárkányok az azelőtt felszívott
sok vízzel, már oltották az égő falut.
***
Leszálltunk egy magasabb sziklán,
ahonnan biztonságosan figyelhettük, a Drágakövek miképpen oltják el a tüzet.
Hosszú ideig tartott, majdnem a fél sziget leégett… Csak úgy szállt a füst.
Közben Deli lefektette a kislányát a
földre, a fejét pedig az ölébe hajtotta. Leonnal együtt próbálták ébresztgetni.
Én kicsit hátrébb álltam és aggódva figyeltem a jelenetet… Pirittel együtt.
- Betta, kérlek, ébredj fel! –
szólongatta Leon könnyes szemekkel, és puhán megrázta a kislány vállát. Végre
kinyitotta a szemeit és felnézett velük az apjára és a bátyjára.
- Mi történt? – köhögött fel, mire
megölelték.
- Bent ragadtál a házban és Leon
megmentett. – felelte mosolyogva Deli. Azonban Leon lágyan kijavította.
- Alinda nélkül soha nem találtam volna
meg… – sandított rám. A kislány is felém fordította a kis fejét. Nagyon nyúzott
volt, és rosszul is nézett ki… A hangja remegett és a testén sok égésnyom volt.
- Te vagy Uzor bácsi segédje, ugye? –
nyögte ki. Várakozóan Delire pillantottam, mire csak bólintott egyet, hogy
nyugodtan menjek oda. Krizokoll is követett és megállt mögöttem, míg én letérdeltem
a kislányhoz.
- Igen, én vagyok. – mosolyogtam rá
bátorítón és megszorítottam a kezét. Jéghideg volt.
- Köszönöm, hogy nem hagytatok odabent.
Azt mondta… Egy hang azt mondta, hogy maradjak bent…. és akkor meg fogom
találni a sárkányomat. – kezdtek el könnyek csillogni a szemében. Éreztem, hogy
marják a torkomat a könnyek. Nagyon gyenge… Nem fogja túlélni.
- A sárkányod el fog jönni érted. –
suttogtam – Mert mindenki megtalálja a társát…
Mindenki szipogni kezdett, de a kislány
csak elmosolyodott. Felnézett mögém, és tudtam, hogy most Krizokollt figyeli. A
sárkányban is éreztem a fájdalmat és szomorúságot.
- Remélem, ha a sárkányom megtalál a
felhők fölött, olyan szép lesz, mint a tiéd. – felé nyújtotta az egyik kezét.
Krizokoll egy pillanatnyi habozás után lehajolt hozzá és a kislány az orrára
tette apró tenyerét. Lágyan megsimította a csillogó pikkelyeket, majd erőtlenül
ejtette vissza az ölébe a karját.
Mindenki némán figyelte, ahogyan Deli remegő keze örök álomra csukja a kislány szemhéjait...
Csak néztem lehunyt szemeit üveges
tekintettel, arcomon lefolyó könnyeimmel, és hallottam, ahogyan a másik két ember is egyre hangosabban zokog.
Lassan elaludtak mögöttünk a lángok… A
sárkányok pedig gyászosan felüvöltöttek. Betta Miller sosem találkozott
életében a sárkányával.”
Alinda White
