2016. november 8., kedd

A tökéletes Tökéletlenség - 20. rész

Heló mindenki! ^^ Örülök, hogy újra írhatok nektek, hiányoztatok! :*
Tudom, volt itt (is) egy hosszú kiesés a részek közt (az előző bejegyzésben burkoltan ott a válasz, h miért :P ), de talán eljött az ideje, hogy ezt is kitegyem!

Na igen, nem szoktam ezen részek előtt túl sokat beszélni, szóval rá is térnék a lényegre:
Megcsináltam A tökéletes Tökéletlenség wattpad könyvét! *-* Nah jó, lehet ez nem hoz titeket annyira lázba így elsőre, hiszen itt már olvastátok, én viszont szerettem volna feltenni egy másik oldalra is, ahol könnyebben megtalálják az emberek, hogy lássam, ki mit szól hozzá :)

Nektek pedig azért mondom ezt mind el (és húzom az időtöket), mert mikor wattpadre kiteszek egy részt a TT-ből, ahogyan magamban becézem, akkor mindig átnézem, és ÁTJAVÍTOM, mind a helyesírási, mind a logikabeli hibákat, így talán nem túl nagy részletekben, de a történet is változik. Emiatt szólok, hogy akit érdekel, az úgymond véglegesített verzió, nyugodtan nézze meg a könyvet, és hát remélem, hogy továbbra is szeretni fogjátok ^^



Nah akkor időhúzás vége: íme a rész! Jó olvasást! ^^





"Néma gyászmenet kísérte Delit és sárkányát a napfelkeltében, akik a kis Bettát vitték a törzs ideiglenes lakhelye felé. Hangtalanul követtük őket, Leon szintén elöl repült velük, mi kissé lemaradva Krizokollal, ölemben az égő házból kimentett kislány csücsült. Mint kiderült, őt Rúnának hívták. Szerintem gyönyörű név…
A Drágaköveknek meghagytam, hogy repüljenek utánunk, ha végleg eloltották a lángokat. Mi pedig lassan közeledtünk a többiek felé, és az arcunkon táncot járt a reggeli napfény. Közben reménykedtem, hogy a folyamatosan nekem fecsegő kislány nem fog úgy elárvulni, ahogyan én is. Nagyon aranyos volt és egyből megkedveltem.
- Alinda néni, meddig fogunk még repülni? – mozgolódott, ami mosolygásra késztetett.
- Azt hiszem, már nem sokáig! Nézd a tájat, gyönyörű! – mutattam magunk elé. Előre meredt és magához szorította a nyusziját.
- Az a felhő olyan, mint egy bébisárkány! – lelkesedett, de aztán elkomorult az arca és hozzám bújt – De olyan a feje, mint annak a nagynak…
Összehúztam a szemöldököm, ahogy elgondolkodtam.
- Milyen nagy sárkány?
- Ami tegnap délután jött be a faluba… - szipogta, így inkább nem faggattam. Most már biztos, hogy valami furcsa dolog történt itt!
Megsimogattam a fejét és magamhoz öleltem.
- Nem kell félned, már vége van! És nem hagyom, hogy bármi ártson neked. – mosolyogtam felé. Rám emelte azúrkék tekintetét, s kis arca piros volt a könnyektől. Mégis láttam rajta egy őszínte mosolyt.
Azt imádom a kicsikben, hogy még őszínték: az érzéseik, amit tesznek, amit mondanak… Nincs rajtuk hamis mosoly, nincsenek hamis szavak. Bár ne tanulnánk meg ezt soha. Bár ne lenne szükségünk hazugságokra.
~ Azt hiszem, közeledünk. – szólított meg Krizokoll. Lenéztem és valóban megláttam magunk alatt az egyik szomszédos szigetet. Már állt néhány kis fa- és ponyva kunyhó, s tábortüzek égtek. Közeledtünkre néhány felderítő lovas repült felénk, hogy beazonosítsanak minket.
Mosolyogva nyugtázták jöttünket, majd látva veszteségünket, csak némán lesütötték a szemüket és elsuttogtak egy részvétet. Vezettek minket tovább a Miller család ideiglenes kunyhói felé.

Leszálltunk, és azonnal meg is pillantottuk Leonék anyukáját, Elinát, ahogyan a kisfiával az ölében ült Kvarc hátán. Már messziről intettek nekünk, de csak Leontól és tőlem érkezett egy szomorú viszonzás.
Mikor Deli leugrott a sárkányáról, és eléjük lépett, Elina arca rögtön lefehéredett. Odaléptek Kvarccal és Deli fel adta neki a szegény kis Betta testét. Halkan folyó könnyekkel simította mega kislány orcáját, majd magához ölelte. A kisfiú is hangosan sírt.
- Sokat szenvedett? – kérdezte elhaló hangon. Leon megingatta a fejét.
- Kihoztuk Alindával a házból… De túl gyenge volt… - szorult ökölbe a keze. Elina rám emelte a tekintetét és remegő hangon elsuttogott egy köszönömöt… Bánatos mosolyt küldtem feléjük, ahogy biccentettem. Nem tesz semmit…
Lesütöttem a szemem és hagytam, hogy mindenki körbe állja őket. A falu java odagyűlt, én pedig nem éreztem ide tartozónak magamat. Amúgy is, még volt egy feladatom.
Megfordítottam magunk alatt Krizokollt és elindultam szemben a gyűlő tömeggel. Szemeimmel egy magányos házaspárt kerestem.
- Hogy is hívják az apukádat, Rúna? – néztem a kislányra.
- Ódor Silverman. – vidult fel az arca – Most megkeressük a szüleimet?
- Igen, még szép. – mosolyogtam és megsimogattam a fejét, majd nézelődtem tovább. Néhány emberhez oda is mentem, és megkérdeztem, hogy nem látták-e ezt a családot. Nagyjából mindenki azt mondta, hogy a tűzeset óta nem találkoztak egyikükkel sem.
Kezdtem komolyan aggódni, hogy nem lesznek meg… Gombóc volt a torkomban, ahogy a kislányra néztem. Ő is nagyon nyugtalannak tűnt. Lassan beletörődtem a rideg valóságba… Nem fogjuk őket megtalálni.
Éppen vissza akartam fordulni, mikor azonban Rúna felkiáltott:
-Anyu!! – kezdett el kapálózni. Azonnal oda kaptuk a fejünket, és megláttunk egy párt, akik egymás karjaiban sírtak. A sárkányaik próbálták vígasztalni őket, mikor is az egyikük észrevett minket.
Mosolyogva mentünk közelebb, ők pedig szintén szóltak a gazdáiknak és hamarosan már ők is könnyes szemekkel rohantak felénk.
- Rúna, kislányom, hát jól vagy!! – nyújtotta a karját, és segítettem a kislánynak a karjai közé ugrani. Az asszony azonnal átölelte és megpörgette párszor a levegőben. Az édesapával össze-vissza puszilgatták. Meghatottan mosolyogtam, és én is átöleltem Krizokoll nyakát. Egy boldog horkantást kaptam tőle válaszul.
- Köszönöm, hogy megtaláltad a kislányomat! – nyújtott kezet a férfi. Én is mosolyogva fogtam vele kezet, ő pedig a végén kezet is csókolt. – Örök hálánk neked!
- Semmiség… - hatódtam meg és magukra hagytam a boldog kis családot. Azt hiszem, még látni fogom a kis Rúnát.
Elindultam körbe a kis táborban, ahol megannyi ember futkosott fel-alá, családok találkoztak újra, keresték egymást, és volt, aki egy elvesztett szerette miatt sírt. Nagy felfordulás történt itt, az biztos. Már csak az a kérdésem: miért?
Egy lámpás gyújtott volna fel egy épületet, és nem vették időben észre? Vagy köze van ehhez az egészhez ahhoz, amit Rúna a nagy sárkányról mondott?
Ahogy elgondolkodva léptettem a sok megzavarodott ember között, épphogy megpillantottam Gundát, ő már oda is sietett hozzám, és egy percre az ölelésébe zárt. Mikor elengedett, idegesen pislogva jobban is szemügyre vett.
- Hát megvagy végre!! Merre jártál? Jól vagy? – vizslatott tovább gyanakodva, amin elmosolyodtam.
- Igen, nincs semmi bajom. – bólogattam. Még Ruben is elő jött a többi árvával, és néhány lány megkönnyebbülten mosolygott rám.
- Látom, túlélted. – biccentett Ruben is. A hangja egészen megvető volt, de az arcán szintén megkönnyebbülést láttam, amit furcsálltam is. De végülis, legalább nem kívánja a halálomat.
- Ne félj, engem nem lehet csak úgy eltűntetni a Föld színéről. – küldtem felé egy higgadt pillantást.

Ebben a percben hallottam meg néhány kiáltást, majd sárkányszárnyak csattogását. Hátrafordultam és a Drágaköveket láttam közeledni, élükön a fenséges Gyémánttal.
Az emberek ijedten hátráltak el a térről, ahová aztán a sárkányok méltóságteljesen leszálltak. Kicsit körbenéztek, és rendezték vonásaikat, míg a falusiak bizalmatlanul pattantak morgó sárkányaikra.
~ Sikerült eloltani a tüzet? – lépdeltem feléjük kedvesen. Gyémánt némán bólintott.
~ Te jól vagy, Alinda? – Fordult hozzám Azurit. Mosolyogva bólintottam.
~ Minden rendben.
- Menjetek innen, idegen sárkányok!! – jöttek közelebb a harcosaink, mire a Drágakövek vicsorogni kezdtek. – Semmi keresnivalótok itt!
Gyémánt higgadtan húzta összébb a szemeit, és mind egyre hangosabban morogtak. Az emberek elővették a fegyvereket, és láttam, hogy ha nem avatkozok közbe, most rögtön egymásnak támadnak!
Azonnal közéjük ugrottam, és kinyújtottam két kezemet a két ellenfél között.
- Nyugalom! Mi egy oldalon állunk! – kiáltottam. Pár másodpercnyi, néma csend.
A Drágakövek megértették, amit mondtam és azonnal elhalkultak. Láttam szemem sarkából, ahogyan a falusiak egy emberként sereglenek körénk, és Leon utat kezd törni felénk. Ebből még bajok lesznek.
- Alinda, te ismered ezen sárkányoknak a gazdáit? – kérdezte az egyik fiatal harcos. Azonnal rávágtam a feleletet:
- Én magukat a sárkányokat ismerem!
Körülöttem hangos susmogás támadt, a falusiak értetlenül kérdezgették egymást. Végülis, nem normális, hogy pont én ilyeneket beszéljek. Biztos meghülyültem.
- Azt állítja, hogy érti a beszédüket is? – puhatolózott a gárda vezetője. Fittyet hányva az esetleges következményekre: igent mondtam.
Újabb adag sugdolózás vette kezdetét, ami alatt a falubeli sárkányok morgolódva, gúnyosan kiabáltak a Drágaköveknek.
~ Takarodjatok innen!
~ Milyen torzszülöttek vagytok?
~ Nem tartoztok ide, menjetek el, van elég bajunk! – így harsogtak a gondolatok a fejemben. Még egy percig hallgattam, de aztán nem bírtam tovább: nagy nehezen megálljt parancsoltam nekik!
~ Több tiszteletet is mutathatnátok a megmentőitek felé!! – fakadt ki belőlem a mindent elhalkító kiáltás. Csak úgy visszhangzott a fejemben ez a gondolat, ahogy lassan elhalkult… A sárkány szemek meglepetten pillogtak rám.
~ Ha a Drágakövek nem léteznének, ti meg sem születtek! – torkolltam le őket. Kikerekedtek a szemeik.
~ A legendás Drágakövek??
~ Valahogy úgy… – sóhajtott Gyémánt, aki a többiekkel együtt, parancsomra, eddig némán tűrte az eszmecserét. Egyszerre minden sárkány ledermedt, majd meghajtották előttük a fejüket. Figyeltem az egyöntetű reakciót, és ahogy az emberek meghökkenve forgolódnak körbe, hogy rájöjjenek mi történik köztünk.
~ Akkor… te vagy a Harcos, igaz? – jött egy suttogás a tömegből. Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt.
~ Igen, én vagyok.
A sárkányok gondolatai susmogás szerűen hangzottak el a fejemben. Azt hiszem, kezdtem megnyerni a bizalmukat.
Beszélgetésünket ekkor egy ember törte meg.
- Miért hoztad ide a furcsa sárkányaidat? – kiáltott oda a falu egyik vezetője – Ellenünk akarod felállítani őket?
- Dehogyis! – mentegetőztem – Azért jöttek, hogy segítsenek!
Értetlenül pillantottak össze.
- De ahhoz, hogy tudjunk segíteni, tudnom kell, mi történt tegnap délután a faluban! Hogy mi volt a tragédia kiváltója! – kértem a segítségüket. Nagyon nehezemre esett ilyen nyíltan beszélni, egyszerre mindegyikükkel, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa az én esetemben. A vezetőkre mindig szívesen figyeltek a falusiak, ha kiálltak a térre elmondani valamit, én azonban egész életemben csak lapultam az utca szélén. Most viszont rákényszerültem, hogy függetlenítsem magamat ettől az egésztől. Az könnyítette a dolgomat, hogy úgy éreztem, én már nem hozzájuk, a Drágakövekhez tartozom.
- Miért kéne megbíznunk egy árva tizenévesben? – jött egy nőtől a hang, a tömeg közepéből, mire sokan helyeslően bólogatni és beszélni kezdtek a mellettük állónak.
- Azért, mert ő tényleg tud nektek segíteni! – ért végre mellém Leon és a vállamra tette a kezét biztatásképp. Összemosolyogtunk.
- Segített kihozni az égő házból a kishúgomat!
- Az én kislányomat is megmentette! – kiáltott oda a Silverman család, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – Én bízok benne!
- Meg is bízhatunk mind, mert Alinda nem az a fajta, aki cserben hagyja az embert! – folytatta felbuzdulva Leon a tömegnek. – Jószívű és az esze is a helyén van! Csak nem régiben tudta meg, hogy egy különleges csapat tagja, de máris azon fáradozik, hogy mindent jobbá tegyen maga körül. – nézett ekkor rám. Zavarba ejtően kedvesen, majd ismét visszafordult az emberekhez – Egy olyan ajánlatot kaptunk, amit nem utasíthatunk vissza! – nevetett - Egy igazi legendás csapat segítségét! És mint ennek büszke tagja, ígérem, hogy igyekszünk megvédeni mindenkit a bajtól!
Az emberek egyetértően bólogattak, és valakik hátul még halkan meg is jegyezték, hogy ideje volt, hogy valamiféle csoda történjen velünk. Az emberek életemben először elfogadtak, és megbíztak bennem! Ez életem egyik legboldogabb napja.


***

Hamarosan Deli segítségével magam köré gyűjtöttem a falu vezetőségét, és elmesélték nekünk az egész történetet! Egymás szavába vágva kezdtek el mesélni nekünk.
- Éppen uzsonnához készülődtünk a családdal, amikor egyszer csak meghallottunk a falu túlvégéből egy nagy puffanást! – kezdte az egyik férfi, de a másik közbeszólt.
- Én éppen a földeken dolgoztam, és láttam, hogy egy hatalmas sárkányfarok csap felénk, és a falu egyik részét teljesen le is tarolta! – mutogatott hevesen.
- Kiáltásokat hallottunk, és mire kimentünk, a bestia már nagyban sétált a falu utcáin, és véletlenül sem nézett a lába elé! Riadót fújtunk és mindenki támadásba lendült, de csak hatalmas morgásokkal válaszolt, és volt, akit egyetlen mozdulattal a földnek csapott!
- Hogy nézett ki? – kérdezett közbe a mellettem álló Leon. Én is idegesen keresztbe fontam a karom.
- Nagy tüskéi voltak, és vörös volt a teste!
- Nem narancssárga volt? – kérdezett vissza valaki, mire elég szépen összevesztek.
- Piros volt!
- Szerintem fekete!
Percekig hallgattuk a vitát, pedig megpróbáltunk többször is közbeszólni, de a hangom hamar elveszett az erős férfihangok közt. Sóhajtottam egyet.
~ Ebből nem sokat tudunk meg… - suttogta Pirit ~ Leon üzeni.
Elmosolyodtam.
~ Üzenem, hogy egyetértek.

Még egy fél órán keresztül próbáltunk új információkat megtudni, de csak annyit értettünk meg, hogy hatalmas volt, nagy tüskékkel, kiálló fogakkal, hosszúkás szárnyakkal, és (állítólag) a farka végén egy bunkó volt.
Ahogy hallgattuk a beszámolókat, éreztem, hogy Gyémánték egyre feszültebbek lettek. Próbáltam megfejteni, miről van szó, de egyikük sem akart felelni. Krizokoll pedig szintén semmit nem tudott.
~ Gyémánt, történt valami?
~ Nem… - sóhajtott - Csak van egy rossz sejtésem, de azt ne adja az ég, hogy igaz legyen.
Zavaros, és hosszúra nyúlott beszélgetésünket egy 13 év körüli fiatal zavarta meg, aki azonnal utat tört a társaság közepéig, majd elkiáltotta magát, hogy túlharsogjon mindenkit.
- Deli Miller üzeni, hogy mindenki jöjjön, aki el akar jönni a lánya temetésére!!
Erre persze mindannyian meglepetten elhallgattunk. Némán tudomásul vettük és elkomorult vonásokkal széledtünk szét, vagy éppen indultunk meg és követtük a kis lurkót a sziget nyugati partjára.
Én is Leonhoz fordultam, mintegy útmutatást várva. Ő csak fájdalmasan rám mosolygott, és gyengéden megérintette a karomat.
Most megyek, de neked nem muszáj jönnöd. Majd találkozunk. – Ezt üzente a mozdulata, majd Pirittel együtt némán követték az embereket. Krizokoll és Pirit is néma testbeszéddel köszöntek el.
Alig mentek el, s maradtunk magunkra, máris feltámadt a barátságtalan szél, hogy belekapjon a hajamba és a Leontól kapott, zöldes sálamba.
Felpillantottam a fekete sárkányra.
~ Megyünk, ugye?
~ Mindenképpen. – lassan pislantott. Elmosolyodtam és átöleltem a fejét. Élveztem azt a halk rezgést, ami végigfutott a testén a jóleső morgás következtében. Azt, ami mindig megnyugtat.
~ Tudom, hogy kedvelted… – suttogtam.
~ Nem tagadom… - mosolygott rám az az aranysárga sárkányszem. Apró mosolyra húztam a szám szélét és puszit nyomtam a hűvös pikkelyekre.
Elengedtem és felültem a hátára, majd gyengéden meglöktem az oldalát.
- Menjünk, Krizokollom.

Mikor odaértünk a Miller családhoz, Deli már a sárkányán ült, és Kvarc is készen állt a repülésre. Leon is hálásan sóhajtott fel, mikor meglátott.
Megvártuk, míg mindenki megérkezett, majd mindannyian kettesével felsorakoztunk mögöttük a sárkányokkal, s néma csendben vártuk, hogy megkezdődjön a rituálé… Félrepillantottam Leonra, aki előtt az öccse ült és most is folytak a könnyei. Leon arcán semmi érzelem nem mutatkozott, csak meredt maga elé. Óvatosan odahajoltam, és megszorítottam a felém eső kezét. Lassan felnézett rám és lemondóan, selymesen elmosolyodott.
Deli a szájához emelte kis jelző kürtjét, lágyan elfújt egy apró dallamot, majd felszálltak Elinával, aki a karjaiban tartotta a kis Bettát… Lassan, párosával mi is felszálltunk és követtük őket az égen, vissza Paradicsom szigetére, ahol örök álomra akarták helyezni a kislányt.
Valahol hátul, a néma szembeszélben, felhangzott egy csöndes, szomorú dallam. Hamarosan mindenki átvette ezt és elkezdtük hangosan énekelni a gyászénekünket. Leonnal mi is egyre hangosabban énekeltük, és már éreztem az arcomon legördülő könnyeket. A fejemben szinte láttam, ahogyan a Magon, Norton fekete ünnepi ruhájában, a zongora elé ül, és játszani kezd rajta.


Lehunytam a szememet és hagytam, hogy Krizokoll vigyen engem a szélben. Alig hallhatóan tátogtam én is az éneket.
A Drágakövek sereghajtóként vigyáztak ránk, és sárkány hangon, halkan, de ők is velünk énekeltek. Mind ugyanazt a veszteséget érezték, amit én.


Lassan kanyarodtunk a földfelszín felé. A homokos partra tartottunk, ahol Betta életében először látta a tengert. Imádott kagylókat gyűjteni és a halak között játszani.
Sorban szálltunk le Kvarcék mögött, majd lemásztunk a sárkányainkról és eléjük léptünk. Halk énekünkkel követtük figyelemmel, ahogyan Leon és az öccse is a szüleik mellé lépnek. Lassan halkultunk el…
Mikor már csak a tenger halk zubogását lehetett hallani, a falu egyik szent embere, egy öreg nő lépett oda a családhoz.
- A mai éjszakán, egy számunkra nagyon kedves kislány vesztette életét… - kezdett beszédbe – Betta Miller mindig vidám volt, és nem habozott, ha bennünket is mosolygásra kellett késztetni. Hatalmas szívvel áldották meg őt az istenek, mely egész életében csak értünk, és a sárkányáért dobogott, akit mindig keresett! Órákig hallgattuk kis meséit, melyeket rendszerint, egy tucatszor elmesélt nekünk.
A társaságon egy halk kuncogás szaladt végig, ahogy könnyekkel küszködtünk.
- Kívánjuk neked Betta, hogy megtaláld az égiek között a boldogságodat! Soha sem fogunk elfelejteni téged! – rajzolt egy jelet a homokba, majd hagyta, hogy Deli a kis sírba tegye, majd betakarja a puha földdel.
Némán álltunk, csak figyeltük a természet szavát.
~ Az Elemek vigyázzanak rád odafent, Betta! – suttogtam magamban.
Ahogyan álltunk, mögöttem egy ismeretlen hangot fedeztem fel. Odanéztem, s egy kicsi, őz méretű sárkány volt az. A teste topáz sárga volt, és a fényben csak úgy csillogtak a pikkelyek az orrán. Óvatosan lépdelt közelebb hozzánk, majd kikerülte a tömeget. Némán figyeltük minden tétova mozdulatát. Még inkább összeszorult a szívem.
A kis sárkány a sírhoz lépett, majd megállt mellette. Megnézte és megszimatolta, aztán ránk nézett.
~ Elkéstem… - suttogta majd lehajtotta a fejét és egy könnycseppet hullajtott a földre. Egy kicsi, citromsárga virág bújt ki azon a helyen.
~ Egyszer találkozunk, társam… - sóhajtotta, majd visszament az erdőbe. Én pedig arcomat a kezeim mögé rejtve, csak még inkább sírni kezdtem.


***

Miután visszakísértük a falusiakat, én rögtön igyekeztem összeszedni a csapatunkat, hogy útnak indulhassunk. Mindenki egyetértett abban, hogy meg kell keresnünk azt a hatalmas sárkányt, ami a falut elpusztította. Hiszen ha hidegvérrel megölt egy csomó embert, akkor ezt máshol is meg fogja még tenni! Nekünk pedig pontosan az lenne a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk.
Becsomagoltam magunknak szendvicseket, köteleket és hasonlóan fontos eszközöket, és beletuszkoltam egy zsákba, amit aztán Krizokoll nyakába kötöztem. Már ültem is volna a hátára, hogy induljunk megkeresni azt a nagy sárkányt, mikor Leon váratlanul a karomnál fogva visszahúzott.
- Alinda, hiszen neked csupa vér a hátad! – mutatott rá. Én egészen eddig észre sem vettem, nem éreztem! Fáradtan rámosolyogtam.
- Nincs semmi bajom, jól vagyok! Csak néhány üvegszilánk…
- Dehogy semmiség, azonnal kiszedjük őket! – rázta meg a fejét, és magához húzott. Óvatosan megölelt – Ne haragudj, rólad meg is feledkeztem! Nem bocsájtanám meg, ha bajod esne miattam…
- Semmi baj, nagyobb bajod volt… - öleltem vissza – És nyugi, ennél rosszabbat is éltem már túl – kuncogtam. Nem tudom, mennyi ideig álltunk így, csak élveztem a teste melegét az egyre erősödő szellőben.
- Szóval így állunk! – hallottam hirtelen magunk mögül. Azonnal szétrebbentünk és Rubennel találtuk szemben magunkat. – Egy pár vagytok, igaz? Végre találtál valakit, Alinda, aki elvisel? – húzta össze a szemét és szinte csak köpte a szavakat. A hangjában töménytelen mennyiségű keserűség volt.
- Valami gond van, kisöcsi? – lépett felé egyet a fiú. Annyival magasabb volt nála, és kezdtem félni, hogy egymásnak fognak menni.
- Nem hozzád beszéltem, gazdagék kicsi fia!
- Szerintem kettőnk közül, a családom nélkül is én vagyok fölényben. – tette karba a kezét.
- Ruben, menj el, felesleges ez a veszekedés… - motyogtam nekik. A szeme villámokat szórt és közelebb hajolt Leonhoz.
- Még hallani fogsz rólam. És… – tette hozzá suttogva – Ajánlom, hogy vigyázz rá!
S ezzel sarkon fordult és elmasírozott. Meghökkenve és ledermedve álltunk egymás mellett Leonnal, csak bámultunk utána. Összenéztünk.
Ruben azt mondta… hogy Leon vigyázzon rám? Mióta… érdekli, hogy mi van velem?
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Még kerestem a szavakat. Ezt az időpontot választották a Drágakövek, hogy odajöjjenek hozzánk. Magnetit habozás nélkül ugrott hozzám és felkéreckedett a karomba. Fel is emeltem és mosolyogva simogatni kezdtem.
- Készen álltok? – fordultam a társasághoz.
~ Mi igen. – bólintott kötelességtudóan Sólyomszem.
~ A te sebeidet azonban tényleg jó volna ellátni… - Holdkő aggodalmas arccal nézett rám.
~ Egyet kell értenem, így sehová nem mész, kedvesem! – rázta a fejét Azurit. Gyémánt szorongva helyezte át a testsúlyát.
~ Valóban kell neked egy orvos, de azután sajnos sietnünk kell! Lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolnánk.
Szétáradt bennem a félelem, ahogy azokat a hűvös, mégis izgatott szavakat hallgattam.
~ Ezt meg hogy érted?
Nagyot sóhajtott.
~ Emlékszel, hogyan írták le a falusiak azt a sárkányt?
~ Igen… - némán bólintottam. A szemeiben könyörtelen tűz égett.
~ Szerintem ő volt az, aki megölte a szüleidet.”



Alinda White