A tökéletes Tökéletlenség - 3. rész

" Másnap hajnalban már ébren voltam. Még senki nem volt fent, Krizokoll is mélyen aludt... A napnak sem akaródzott még kikelni párnái közül.
Hátamra fordultam hát, és ahogy hallgattam a többi gyerek szuszogását.. a tegnap hallottakon gondolkodtam.
Szépnek találtam amit Krizokoll mesélt, mégis oly drámai és kegyetlen volt.... Valahol mindüket megértettem.. De a Levegőt sajnáltam leginkább... Ő csak jót akart... És a végén öngyilkos lett.... De az égben ismét együtt lehettek.... - zártam végül le elégedett nyugodtsággal a gondolatmenetemet.
Végül úgy döntöttem addig állok neki kimosni azt a dunyhát, míg senki nincs fent, így talán nem kések el a munkából sem. Felkeltem hát, és ahogy letettem puhán a lábam a padlóra, egyből fázni kezdtem. A hideg fa átadta a meleget a talpamnak, és egészen addig nem hagyott nyugtot, míg lábam melege meg nem szelídítette a zord hűvösségét.
Felálltam, és rá kellett jönnöm, hogy bizony én is csupa piszok vagyok... Kimentem a mosdó tálért a ház elé, hogy vizet tegyek bele a kis kútból. Odakint még fagyosabb volt az idő, főleg egy szál köntösben. Nagyon fújt a szél és még enyhén havazott is. Igazi hóvihar készült.
- Élmény lesz hóviharban fát vágni... - szontyolodtam el, de megtöltöttem a tálamat vízzel és be is siettem.
Megmosakodtam, amennyire csak tudtam és átöltöztem. Azután megkerestem azt a csöpp szappant, amit az egyik asztalon tart Gunda, a sarokban, és elkezdtem kimosni a dunyhámból a hamut.

***

Egészen addig dolgoztam rajta, míg fel nem kelt a nap. Akkor már gondoltam, hogy ébredni fognak a többiek, és gondoltam mostmár abbahagyom a mosást, mert a végén még beledobnak a vízbe valami olyat, amit az életben nem mosok ki a ruháimból...

Kicsavartam hát amennyire tudtam és feltettem a szárító kötélre, majd elpakoltam magam után. Éppen mikor nagy nehezen meg is ágyaztam, mert addigra már nagyon fáradt lettem, és tegnap sem ettem semmit, és még ma sem... Nos ekkor ébredezni kezdtek a többiek. Először ásítoztak, nyújtózkodtak, majd kérdezgetni kezdték egymást, miként aludtak, s egyebek. Ezután fordították rám a tekintetük.

- Nah mi van, kimostad már a takaród?

- Bizony, tudod, hogy addig nem mehetsz sehova!

- De nehogy kiabálj velünk amiért emlékeztetünk! - mondta az egyikük, mire hangosan felröhögtek, s valaki hozzám vágott egy párnát.

- A Drágakő-sárkányok egyszer ezért megbűntetnek..... - mormogtam úgy, hogy talán csak annyit ha lehetett érteni, hogy megszólaltam.

- Mondtál valamit? Hozzám beszélsz? - háborodott fel a 15 éves fiú, akit egyébként Ruben-nek hívnak, és szőke haja van. Ő a főkolompos az ellenem szervezett csapatban.

- Nem.. a falhoz. - néztem rá meglepő bátorsággal. Hirtelen még én is meglepődtem magamon, és azon gondolkodtam: ezt miért mondtam??

~ Mi történik odabent?? - forgatta a fejét Krizokoll az ablak előtt, hogy tisztán lássa, mire ez a nagy cécó.

- Szóval már sértegetsz is? Mitől lett hirtelen ilyen nagy a szád Alinda? - közeledett felém, és én hirtelen ijedten hátrálni kezdtem. - Nem vagy különb nálunk, ezt jól jegyezd meg! És soha nem fogsz közénk tartozni! Te mihaszna anak yatim!! - kiabált az arcomba, majd leköpött, ahogyan itt szokás az ellenséget sértésből, és visszament a többiekhez.

Leforrázottan álltam az arcomat törölgetve, és mikor a többiek már rég reggelizni indultak, akkor is csak egy járt a fejemben: Miért pont én?

***

~ Alinda, jól vagy, mondj már valamit! - rontott oda Krizokoll hozzám mikor kiléptem a házból és nagy nehezen becsuktam az ajtót, amit a szél nem akart engedni.

~ Sosem voltam jobban.... - sütöttem le a szemem és csak tovább sétáltam. Majd hirtelen arra ébredtem eme "rémálomból", hogy Krizokoll mögöttem áll, és hatalmas szárnyával véd a széltől.
Felnéztem rá, mint valami őrangyalra, s ő ahhoz méltóan tekintett vissza rám, ahogy nyakát ívesen a magasban tartotta.
~ Ne haragudj Krizokoll, annyira rossz volt..... - bújtam hozzá könnyes szemekkel.
~ Tudom.. Nem haragszom. - bújt ő is hozzám. ~ Megleckéztethetem ha gondolod....
~ Nem... tudják, hogy az én társam vagy, csak még nagyobb bajban lennénk.... gyere most reggelizni... Ettél tegnap, ugye?
~ Éjszaka fogtam egy fácánt nagy nehezen...
~ Köszönöm... - öleltem meg mégegyszer. ~ Gyere, menjünk... - mondtam és elindultam.

A szomszédos kunyhóban kapjuk az ételt minden reggel, délben és este, a többi falusi segítségével. Hoznak nekünk élelmet a sajátjukból. Friss kenyeret a pékségből, zöldségeket a kertekből (vagy a tavalyi kertből), és húst, halat az erdőkből. Vagy Gunda szokta osztani nekünk, vagy egy másik nő a faluból. Ezúttal Ingrid volt ott... Ő hogy is fejezzem ki magam... Egy olyan nő, aki nem nagyon törődik embertársaival. Egy pletyka szerint csak azért segít ételt osztani az árváknak, mert ezzel akar kitűnni a faluban a vele egy idősek között. És az ő generációja már nem egy ma született bárány....
- Tessék kedveseim, jó étvágyat hozzá! - adta oda sorban a többieknek, és már mind ettek. Mikor beléptem az ajtón, a süvítő szél becsapta az ajtót a falnak, hangosan fütyült, és engem is megtaszított. Erre az összes figyelem rám irányult.
- Alinda, csukd már be azt az ajtót, nem látod, hogy megfagyunk? - szólt rám Ingrid. Őt még kevésbé kedvelem mint.. Akármelyik felnőttet a falunkban. Egyike azoknak, akik nem is ismernek, csak bántanak. De ha egyszer megkérdeznéd tőlük, " Miért bántottad egész életében azt az árva gyereket? " Nem tudna rá felelni egyik sem... Talán csak annyit: - Mert mindenki azt tette... 
Nagy nehezen benyomtam az ajtót a helyére, bár a szél nagyon ellen állt, és az ajtón keresztül, mintha bírkózott volna velem. Ám végre felül kerekedtem és nagy csattanással kattant a zár. Hirtelen odabent sokkal melegebb lett, a sálam sem lobogott az erős szélben, és ételek illata terjengett a levegőben.
Odaléptem Ingridhez egy tányérral és nyújtottam a reggelimért. Fintorogva mért végig, egy szál, lyukas kesztyűmben, ahogy a tányért nyújtottam. Nem lehettem túl esztétikus látvány, nem tagadom...
- Tessék. - vette végre el tőlem és beletett egy csöppnyi ételt. Egy kiflit, és néhány szelet húst, szalonnát, meg valami babnak kinéző, mártás állagú.. izét, amire a mai napig nem derítettem fényt, mi lehet az. Illedelmesen megköszöntem és leültem, messzire a többiektől.
Szerettem volna lassan enni, de már nagyon korgott a gyomrom, és szinte habzsolni kezdtem a kevéske élelmet. Közben a többiek rajtam nevettek... Végül én értem a leghamarabb vissza és elmosogattam a tányéramat, majd távozni készültem, még dolgom volt a pékségben, és délután favágás.... Ez az életem.......
- Hová sietsz? - szólt utánam Ingrid.
- Dolgozni... - lepődtem meg, de ezt nem mutatta az arcom.
- Gunda azt mondta tegnap illetlen voltál a többiekkel. Megkért felügyeljem, hogy ma te mosogass a többiek után is. - mondta, de a hangjában gonoszság volt. Úgy éreztem ezt nem is Gunda mondta. Csak ő akarja rám sózni a munkát, hogy elkéssek a dolgomról... De mint mindig.. Most sem szóltam semmit.... Megfordult ugyan a fejemben, de szemem előtt lebegett a reggel történtek rejtélye. Hiszen akkor is olyat mondtam, amit amúgy sosem mondanék.. és nagyobbat kaptam, mint bármikor. Így még időben leállítottam magamat és lesütöttem a szemem. Megvártam míg mindenki megreggelizett és elmosogattam...
Mikor egyszer felnéztem, láttam Ingrid elégedett arcát, ahogy lopva rám-rám pillantott.

Mikor végeztem sietve léptem ki a kunyhóból, Krizokoll már ott állt előttem.
~ Komolyan elmosogattatott veled? - kérdezte, miközben a hátára ültem.
~ El.... - feleltem kedvetlenül és felrepültünk.
~ Alinda.. nem értelek, miért hagyod magad?
~ Mert nincs más választásom... Mit tegyek, ha egyszer igazuk van!
~ De nincs igazuk, csak beléd beszélték, hogy igen. Te ennél büszkébb vagy....
~ Honnan tudhatnám milyen vagyok.. Ha ők mondják meg helyettem.. Elhiszem nekik, hisz ebben nőttem fel.. És már sosem ismerem meg, milyen lennék, ha nem közöttük élnék.... - feleltem szomorúan. Krizokoll elhallgatott. Nem tudom, hogy azért mert nem tudott mit felelni, vagy mert igazam volt, vagy csak nem akart mégjobban elkeseríteni... De nem szólt. Krizokoll az a fajta volt, akinek a szíve hatalmas, és olykor annyira tapintatos, hogy képes inkább eltitkolni előled a fontos, ámde fájó dolgokat, csak hogy ne bántson az meg téged. S majd, mikor elérkezettnek látja az időt, vagy elég érettnek a titokra, akkor mondja csak el. Ezt jelenti a Mindent a maga idejében... 
Nem sok kellett hogy oda érjünk, és csak éppenhogy megsimítottam Krizokoll nyakát, már rohantam is be.
~ Nyugi, én ide kintről figyellek. - hallottam nyugtató hangját, mikor beléptem.
- Végre idefáradtál! 10 percet késtél, ezt levonom a béredből! - köszöntött rögtön egy hasas nagydarab férfi: Uzor. Ő süti itt nekünk kenyereket. Ám a sok liszt és kosz feltakarítását már rám hárította, hisz ezért vett fel. Eredetileg úgy volt, hogy én a sárkányok gondozásában fogok segíteni a sárkány orvosnak, mert az nagyon érdekelt volna, imádom a sárkányokat... Egyszer vettem is egy könyvet arról, hogyan kell ellátni egy sárkányt, ha beteg. Az volt a kedvenc könyvem. Míg rejtélyes módon el nem tűnt... Csupán egy lap maradt meg belőle, az is véletlenül.... Azt a lapot nézegettem a legtöbbet, és egyszer elkezdett szakadni. Pedig én az ilyesmikre nagyon vigyáztam mindig, mert számomra minden értékes volt ami könyv.. Nem kevésbé az a kevés dolog ami az enyém. Szóval, inkább kitéptem szépen, mielőtt csúnyán esett volna ki, vagy esetleg az összes többi is vele együtt. Azon az oldalon volt a bébisárkányok nevelése....
Nem szaporítom tovább a szót, mindenesetre máshova mentem volna dolgozni.. De Ruben elorozta előlem, mielőtt én jelentkeztem volna.. Itt ugyanis az összes árvának dolgoznia kell valamit.
- Már megint álmodozol?? - riasztott fel Uzor. - A seprű a sarokban, láss neki! - mondta és ment is ismét hátra dagasztani.
Nagyot sóhajtottam. - Dologra hát! - gondoltam és levettem hatalmas bundámat. Helyette felvettem valami kötény félét, kezembe a seprűt és elkezdtem felsöpörni a padlót, először ott elöl, ahol a bejárat van, mert néha jönnek be emberek kérni kenyeret vagy ilyesmi, és Uzor kényes rá, hogy tiszta legyen a talaj amire a vendégei rálépnek. Nehéz minden ember kényének - kedvének megfelelni.. de jelen helyzetben aligha tehetek mást.. Csak az nem kell, hogy megfeleljen másoknak, aki a maga ura.. Aki nem függ senkitől.... vagy aki a vezető, akitől függnek a többiek.... Akkor csupán akkor, ha téged csak a hatalom izgat, a néped nem.. De akkor hamar egyedül maradsz.. Az élet kemény dió, eltiporsz, vagy eltipornak.. Nincs más út.. Aki kedves próbál lenni, a legkisebb dologért is belekötnek... Aki gonosz, azt megdícsérik, támogatják mert félnek tőle. De ha olyan alattomos helyzetben kell nyomorognod, mint amilyen az én sorsom.. Azt ajánlom vagy törj ki, vagy tűnj el onnan, ahogy csak tudsz.... Kivéve ha már elvesztetted a reményt, és feladtad.. Mert akkor tűrd csak, hogy mindenkinek te vagy a játékszere.... Futamodj meg... ahogy én..........
~ Te jó ég, mik járnak az eszemben? - álltam meg egy pillanatra értetlenül.
~ Ne is kérdezd, csak kapkodom a fejem... - válaszolt szintén értetlenül Krizokoll.
~ Valahogy nem olyan vagy mint eddig, minden rendben?
~ Nem tudom... talán csak a hideg front okozza... - ráztam meg a fejem, és ennyiben maradtunk. Söprögettem hát tovább, a fejem meg egyre fájni kezdett, nem tudom, hogy azért-e mert tényleg hat rám az időjárás, vagy csak beképzeltem.. De egyre rosszabbul éreztem magamat.
~ Alinda, ha nem vagy jól, szólj Uzornak és már viszlek is haza! - erősködött Krizokoll. Azt hiszem valóban aggódni kezdett értem.
~ Nem kell, jól vagyok... - feleltem és dolgoztam tovább.
- Ha végeztél elöl, gyere erre hátra is! - kiáltotta oda a férfi, miközben megvakarta orrát az alkarjával, és így már az egész ábrázata lisztes lett.
- Igenis uram... - mondtam halkan és meg is indultam.

Már eltelt jópár óra, én meg csak sepregettem, néha pár kenyeret nekem kellett kivennem a kemencéből, vagy nekem kellett betennem. Nem egyszer meg is égettem a kezem.
Nagyon elfáradtam, és muszáj volt leülnöm egy kicsit..
- Uram, tarthatnék egy pár percnyi szünetet? -kérdeztem Uzort, teljesen lesápadva. Lenézett rám, hisz nagyon magas volt, hozzám képest. Végig mért tekintetével, majd vonásai megenyhültek és bólintott. Azt hiszem jó kedvében lehetett. Máskor sokkal többet kiabál, és semmit nem hagy rám, minden rossz neki, amit teszek...
Leültem hát a kemencék mellett, ott még meleg is volt. Körbenéztem: mindenütt lisztek, vizes vödrök, magok, meg koszos sodrófák és asztalok. Sötét volt, és ha nem égett a kemencében a tűz ,olyan volt mint egy jégverem. A falu legtöbb háza fából van, általában fa-, vagy szalma tetővel, ám ez az épület téglából volt. Ilyen kis régifajta vályogtéglából, de az is elég volt. Robosztus ház volt, azon kívül még aligha egy-két falubelinek volt hasonlóan téglából, azok is nagy fejesek voltak.
Ültem hát a sötétségben és pihegtem, arcomat csak az egyik kandalló világította meg, ahogy Uzor kinyitotta és kivett belőle jó pár kiflicskét. Ahogy megpillantottam a tömérdek, forró, ropogós kis kiflit, rádöbbentem, hogy eléggé megéheztem a munkától...
Ekkor kint megszólalt egy férfi hangja, ahogy Uzort szólította.
- Deli, drága cimborám, hát mi járatban? - ment előre karját tárva Uzor. Kezet nyújtottak egymásnak, de Uzor még gyorsan kötényébe törölte lisztes kezét, s így már kezet fogtak.
- Kenyérért jöttünk, meg valami finomságért a gyerekeknek! - mosolygott Deli, a számomra kissé idegen férfi. Nem sokat találkoztam vele az évek során, hisz a falu túlfelén lakik, és a faluban nem igazán járkálok, csak amennyire muszáj...
Vele volt egy talán 7 éves kisfiú és egy 4 éves kislány, akik rögtön nevetve üdvözölték Uzort, és megölelték. Azt hiszem Uzor valahogy családtag lehetett náluk, nem tudom, talán keresztapja lehetett a gyerekeknek, ezt tudom csak elképzelni...
Mindenesetre volt velük még egy 19 éves fiú is, akit igazából a boldog viszontlátás egyáltalán nem izgatott. Csak nézegetett minden felé a pékségben.
Őt egyébként, ha jól emlékszem Uzor szavaira, Leonnak hívták. Nem hiszem hogy életem során valaha beszéltem volna vele, hiszen én árva vagyok... mindenki lenéz... őt nem. Ő nem volt árva, sőt, egészen előkelő család tagja volt. Mégis levert volt, ha nem is annyira mint én, de eléggé.
Egyszerre rám emelte a tekintetét, és szeme megakadt rajtam. Folyamatosan engem nézett és láttam a szemében, hogy valamivel nincs kibékülve. Azt nem tudtam eldönteni, hogy magával a világgal nincs jó viszonyban, vagy én nézek ki ilyen pocsékul. Mindenesetre visszanéztem rá fáradt szemeimmel, s fürkésztem mire gondolhat, mit nézhet olyannyira. Egészen jó vagyok a másik ember gondterheltségének meglátásában, úgy hiszem...
Végigmért tetőtől talpig, majd ismét a szemembe nézett és valami olyat sugárzott a tekintete: Hát veled meg mi történt? - s erre persze nem feleltem, inkább elkaptam a tekintetem, nehogy valakinek szemet szúrjon. Felálltam inkább, kezembe vettem egy rongyot, és nekiláttam letörölgetni az épp nem használt asztalokat, ahol előtte Uzor dagasztott.
- Tessék, jöjjetek máskor is! - adta mindeközben oda a péksüteményeket Uzor az ismerősének, s közben erősen mosolygott. A két kisgyermek boldogan vett a kezébe egy-egy kakaós csiga féleséget, és már harapták is jóízűen.
- Te biztosan nem kérsz semmit, Leon? - nézett a fiúra az apja.
- Biztos, köszi... - felelte szűkszavúan.
- Rendben, te tudod... - mondta az apja kissé csalódottan. Azt hiszem nem nagyon jöttek ki egymással, az apja próbálkozott, de a fiút nem igazán érdekelte. Én így láttam.
- Uzor bácsi, az a maga sárkánya a ház előtt? - kérdezte egyszercsak a kislány, csokis szájjal.
Uzor, és vele együtt én is kinéztem, kire gondolhat.
- Nem aranyom, az a kisegítőm sárkánya. - felelte.
- Nagyon szép sárkány. - felelte a kislány, mire akaratlanul is elmosolyodtam. Krizokoll pedig egyenesen dagadt a büszkeségtől.
~ Hallottad, szépnek nevezett! - húzta ki magát elégedetten.
~ Hallottam... - kuncogtam.
- Megsimogathatjuk, apa? - fordult az apukája felé a kisfiú is, ahogy ő is kedvet kapott megismerni Krizokollt.
- Nem hiszem, kisfiam, a gazdája egy árva. - felelte a férfi, mire rögtön eltűnt arcomról a halvány mosoly. Így nevelik hát ellenünk a faluban a fiatalokat...
- Egyszer ugye nekem is lesz sárkányom? - ragadta meg a kislány apja kabátjának végét, miközben már kifelé igyekeztek.
- Igen kicsim, egyszer neked is lesz.... - helyeselt mosolyogva a családapa, és kilépett az ajtón.
- Viszlát Uzor, minden jót!
- Nektek is Deli! - nevetett a férfi.
- Leon, gyere! - szólt, mikor már csak ő volt az üzletben velünk.
- Megyek már... - mondta lemondóan és még egyszer összeért a tekintetünk.. majd ő is kisétált, s becsapta utánuk a szél az ajtót.

Uzor nagyot sóhajtva ült le, és a derekát fogta. Öregedett, és a gerince nem éppen volt a legstabilabb szerkezet már akkoriban.
- Mosd fel utánuk a latyakos vizet.. - sóhajtotta, és engedelmesen előre mentem és felmostam a vizet, ami a vendégek csizmájáról olvadt le. Nem szólt egyikőnk egy szót sem, csak a kinti szél süvítése hallatszott. Folyamatosan az iménti jeleneten gondolkodtam. A családon. A fiú nézésén.... A kislányon.... Ahogy az apja rá szólt.... Mikor a kislány megdícsérte Krizokoll küllemét, hirtelen elfogott egy halvány érzés, hogy nem veszett még ki mindenkiből a jóakarat irányunkban.... Mert ami azt illeti Krizokoll valóban szép szál sárkány volt. Teste oly áramvonalas, testrészei arányosak, szeme és pikkelyei csillogók, tollai selymesen puhák....
Az biztos, hogy Uzor sárkányánál ezerszer szebb volt. Amazt Aventurinnak hívták, és szürkés, piszkos zöld volt a színe. Az egyik szemére vak volt, persze ezt nem róhatom fel neki. De nem is ezért nem volt tetszésemre. Kívülről inkább azért, mert feje aránytalanul nagy volt, rövid nyaka, zömökebb testalkata. Más fajta is volt, mint Krizokoll, nem tagadom... Valami barlangi és vízparti sárkányoknak a keveréke lehetett azt hiszem, mert teste barlangihoz hasonlított, ám a feje és a farka ugyancsak vízi múltjára igyekezett rámutatni.
Belsőre pedig igencsak hasonlított Uzorra, makacsságában, kemény külsejében. Ám sokkalta vajszívűbb volt Uzornál, bár ő még nem is egy hárpia. Ingrid már inkább. De mit is vártam tőle..... Meghalt rég a sárkánya... És állítólag Ingrid volt a hibás... Azóta kő a szíve a legjavából.
Szóval.... Visszatérve... Krizokoll nem egy csúnya állat.. De senki nem vallja be, mert félnek attól, hogy egyetlen kedves szót is intézzenek hozzám. Csak ez a kislány volt elég őszínte, hogy megmondja: igen, ez a sárkány nagyon is szép. Még akkor is, ha az apja előbb utóbb belé veri, hogy nem lehet szép.. hisz " a gazdája egy árva " .
Végül Uzor halk hangja verte ki ezen gondolatokat a fejemből.
- Mára végeztél, haza mehetsz... Bezárom a boltot a hóvihar miatt. - mondta és felállt. Meglepődve figyeltem, ahogy hátrament egy friss zsömléért és nekem nyújtotta. Hitetlenül néztem az adományra, majd fel, Uzorra.
- A tied. A többi fizetségedet holnap megkapod. - mondta egész kedvesen és habozva elvettem tőle az ételt.
- Köszönöm.... - hunytam le a szemem hálásan.
- Nincs mit. Na menj, különben lehet, hogy nem érsz haza! - mondta gondterhelten. Talán a sárkánya mondhatta neki, hogy siessünk, mert pár pillanat múlva már Krizokoll is közbe szólt.
~ Igaza van Alinda, siess, mennünk kell!
~ Mindjárt megyek! - mondtam és mindent a helyére tettem: a seprűt meg a kötényemet is, majd a kabátomért léptem. Magamra vettem a hatalmas kabátot, nyakamba a sálat, fejemre húztam a kapucnit, mindeközben már majdnem az egész zsemlét megettem, és indultam is ki.
- Viszlát! - köszöntem el, mire Uzor csak biccentett és pakolt tovább.
Kimentem hát, és rögtön tartotta is nekem Krizokoll a nyakát, hogy üljek fel.
~ Siessünk haza! - mondta és fel is repült.

Alacsonyan szálltunk, nehogy elsodorjon az egyre erősödő szél.
~ Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam neki a zsömle egy kis darabját.
~ Nem, a tied, te kaptad a munkádért...
~ Nem, nem a munkámért kaptam.. igazából magam sem értem miért.. de akkor is neked adom, edd meg kérlek! - nyomtam a szájába és végre elvette tőlem, és egyetlen falásra megette.
~ Köszönöm....
~ Igazán, nincs mit.
~ Ugye máshová már nem megyünk ma?  -kérdezte Krizokoll, miközben a hasa éppen hogy nem súrolt egy házat.
~ De megyünk, vissza kell adnom Memnonak a baltáját! Anélkül hóviharban nem boldogul, neki is kell!
~ Nem vagyok benne biztos, hogy ha elindulunk hozzá, épségben haza érünk ma.... - nyugtalankodott. Fülei között erősen fújt az arcomba a szél, csapódott neki a tömérdek hópihe.
~ Muszáj, Krizokoll!
~ Ha ők nem törődnek veled, te miért törődsz velük? - kérdezte.
~ Mert ilyen vagyok... - feleltem ~ És... te sem akarod végignézni, ahogy megint megvernek....
~ Nem.. azt nem... - adta be a derekát.
Végre hazaértünk, és már kaptam is fel a baltát, és siettünk tovább a kovácsunkhoz.
- Alinda, hová mész, maradj itt!! - kiáltott utánam Gunda az ablakból, s kifutott, hogy megállítson.
- Memnonak kell a baltája, el kell vinnem neki!! - kiáltottam hátra a vállam, és lobogó kontyom felett, és már el is repültünk.

A pech, a mi esetünkben az, hogy a kovácsunk nem a faluban lakik, hanem a mellette lévő erdőben. Magának való, magányos ember, nem szereti, ha zargatják. Így azonban nagy utat kellett megtennünk odáig.
De nem is jutottunk el a házáig.... A szél egyre nagyobb lett, már igazán hóvihar volt, nem láttam semmit, nem is bírtam kinyitni a szemem.
~ Miért nem maradtam otthon a fenekemen.... - gondoltam a sírás szélén állva.
Krizokoll nem szólt semmit, de már ő is csak gyalog nyomult előre a hatalmas fák között. Neki a szeme olyan, hogy van egy szemhéja, ami átlátszatlan, ugyanolyan mint az emberé. És az alatt van mégegy, ami átlátszó hártya. Így be tudja csukni úgy is a szemét, hogy még lásson a szemével. Mint a krokodilok a víz alatt, ő is hasznát vette a nagy hóviharban. Szemét immáron nem zavarta a bele hulló hótömeg, nem pislogott tőle szűntelen mint én, csak abban zavarta, hogy lássa a tájat. Ám még így is keveset látott a borult időben, s a hószemcsék mindenképp beborították a látótávot.
~ Tudod, hogy merre megyünk? - húztam össze magam és vacogtam.
~ Fogalmam sincs, egy menedéket keresek ahol meghúzhatjuk magunkat! - felelte. Már legalább egy fél órája nem is Memno felé megyünk tehát...
~ Jól van, csak éljük túl... - feleltem és már nem éreztem a kezem, a lábam....
~ Tarts ki Alinda, nehogy elájulj nekem, ha elalszol nem ébredsz többet fel, érted?? El ne aludj!!! - noszogatott Krizokoll és egyre gyorsabban törtetett előre a hasáig érő hóban.
Egyre álmosabb lettem, már alig éreztem, hogy élek, hogy mozgok... homályosodott a szemem, úgy éreztem elájulok.
~ Alinda, ne merészeld!!! - taszított meg Krizokoll a nyakával. De erre csak előre dőltem a nyakának, és nem hallottam rendesen azt sem amit mondott. A baltát is kiejtettem a kezemből... Egyszer csak, ahogy feküdtem, félájultan, már nem hallottam Krizokoll gondolatait. a kapcsolatunk valahogy megszakadt, még sosem volt ilyen. Ekkor már csak azt hallottam ahogy morog, prüszköl, horkant, és azt hiszem ő is érezte, hogy valami nincs rendben a kommunikációnkkal.
Ekkor pedig egyszercsak valami furcsa történt.. egy idegen hangot hallottam meg a fejemben.
~ Előre menjetek csak Alinda, mindjárt megláttok egy hatalmas fenyőfát, onnan balra egy barlang van, oda menjetek be!
~ K-ki vagy te? - lihegtem.
~ Csak tedd amit mondok.
- Krizokoll, a fenyő..... - suttogtam erőtlenül.
- Hrr? - mordult fel értetlenül és rám nézett.
- A fenyőnél balra menj.. a barlang.. menj a barlangba....... - mondtam... majd hirtelen minden elsötétült..... "

Alinda White