Rémálom depresszió

###

~Drágakő~

- Én nem akartam rosszat.... Én csak jót akartam mindenkinek! - így futottam el az erdőben, amilyen messzire csak tudtam.
- Tűnj a szemem elől!!! - vízhangzott a fejemben a gazdám hangja, de nem tehettem semmit. A zuhogó esőben rohantam, bele-bele tapostam pár pocsolyába, a lábam beleragadt a sárba alig tudtam kirángatni belőle.
- Gyerünk már! - morogtam és kirántottam a lábam és csak futottam tovább.
Az ég is dörgött ,mintha az istenek haragja zúdúlt volna hirtelen rám. Lihegve loholtam, a nyereg félúton leszakadt rólam, legújabb érmem egy bokor ágán akadt fenn, s ott is maradt.
 - Nem lehet vele többet versenyezni, farokszárny nélkül semmi esélye! - mondta az orvos a kórházban.
- Az volt az életem.... - sírtam futás közben, és ahogy gyűrtem magam alá a métereket, hirtelen megnyílt alattam a föld, sikítva leestem egy hatalmas szakadékba.
Izmaimat megfeszítve keltem fel, s körbenéztem. Egy kanyon volt, csak két irány: jobbra vagy balra egyenesen. Felfelé csak ha tudsz repülni, lefelé ha vakond vagy. Földtúró nem vagyok... és repülni sosem akarok többet....
Felszisszentem, ahogy megmozdítottam az egyik hátsólábam, azt hiszem kiment a bokám. Színes pikkelyeimre ezernyi könnycseppként zúdult az eső. Lekonyult fülekkel, kiment lábbal bicegtem el az egyik irányba. A lábaim alatt folyó sárfolyamot figyeltem, mígnem megpillantottam egy barlangot.
Lehajtott fejjel odaballagtam és elterültem a barlangban. Hideg volt, nyirkos levegő, és büdös.... Oldalamat fagyasztóan hűtötte a kő, amin feküdtem. Csurom víz voltam, a befújó szél kihűtötte a testem. Vacogva húztam össze magam, és figyeltem ahogy lefolyik rólam a víz a kőre.
- Miért pont én... miért..... - sírtam magamban.

***

Kis idő múlva egy szirten találtam magam.

- Alvajáró lennék???? - hűltem el, s körbenéztem.

- Mi ez a hely?

- Ez itt az újjáéledés szentélye... - sugallta a szélben egy hang.

- Ki vagy te???

- A szenvedés szele... - fújt szembe velem, mire lehunytam a szemem.

- Mit akarsz tőlem? - néztem ijedten körbe.

- Azt hogy boldog legyél. Én tudom, hogy lehetsz boldog....

- Miről beszélsz? - lettem kíváncsi. Elkeseredett kíváncsiság volt, amit éreztem.

- Gyere velem az égbe Drága.... és soha többet nem fogsz szenvedni.... - dalolt hívogatóan a hang, s egy isteni fény megvilágította a szirt legszélét, ahonnan már csak a nagy mélység látszott.

- De.... én még élni akarok! - feleltem neki.

- Tudom... De az élet csak szenvedés... Hidd el a felhők között csak a nyugalom van.

- De.. a barátaim, akik még szeretnek.... - hajtottam le a fejem.

- A barátaid elfognak felejteni, s az égben te már nem szenveded el senki fájdalmát.. Senki sem fog számonkérni, csak te leszel ,és a boldog nyugodtság....

- De.... - mondtam összeszorított szemekkel és kezdtem megadni maga a kísértésének.

 -Drága.. gyere velem! - hívogatott, és tettem egy lépést a szirt felé.

- Drága, ne tedd! - tűnt elő a semmiből egy régi barátom, egy versenyzőtársam.... S hátrább vettem mégis a lábam.

- Miért?

- Nem éri meg Drága! Ez nem megoldás! Gyere vissza ide felém, majd én segítek!

- Ne hallgass rá Drága... nem ért ő téged meg és nem tud segíteni.. de én tudok! - válaszolta a szél.

- Gyere ide vissza felém... Én elhozom neked a jobb világot!

- Drága ne hallgass rá! - állt oda egy másik, távolabbi barátom is.

- Bebizonyítom, hogy úgy jársz jobban, ha rám hallgatsz...

- Drágakő ne!!

- Hallgatlak... - mondtam amolyan méltóságteljes fejtartással

- Ez a beszéd.... - susogott. - Karmold meg magad....

- Mit csináljak? - lepődtem meg.

- Karmold meg az egyik mancsoddal a másikat.

- Drága, meg ne tedd!!!

- De.... - néztem a mancsaimra, s hosszan gondolkoztam.

- Csak tedd meg.. nem fogod megbánni.....

- Ne!! - kiáltották ketten a hátam mögül. Még gondolkodtam.. De úgy döntöttem egy próbát még megérhet... S vágást ejtettem a mancsomon. Kibuggyant belőle a vér, és először fájt... majd egyre jobbnak éreztem.. és kívánni kezdtem mégtöbbet belőle....

- Mit csinálsz, megzakkantál???? - kiabáltak le a barátaim. De én csak megkarmoltam magam mégegyszer, ezúttal a hátsó lábamon.... Megint jó volt.. S egyre több karcolást ejtettem magamon az egész testemen mindenfelé.

A szél bíztatott, egyre több ismerős próbált leállítani, de nem hallgattam rájuk.. Az járt a fejemben, hogy ők nem érthetik.. Ők nem tudnak segíteni.. Így lesz a helyes mindenkinek.... s csak folytattam.

- Mostmár elég lesz gyermekem.... Gyere erre felém. - hívott a hang, s lassan kisétáltam elé a halványan megvilágított sziklaszirtre. Tele voltam annyi heggel, hogy már rám sem lehetett ismerni. A szememnél is egy hatalmas karmolásnyom ékeskedett, és a szemem tüze csak egy valamit óhajtott: az elmúlást. Nem érdekelt már semmi ami mögöttem van, már nincs vissza út...

- Ugorj.. Gyere el velem az égi országba! És örökké boldog leszel!!

- Drága, ne!! Térj magadhoz! - kiabáltak, s végre legjobb barátom oda tudott törni hozzám, de már elkésett... Futott felém.. De én már ugrottam......

S ahogy leugrottam, a szél felkapott, s ráfektetett egy felhőre, s úgy vitt felfelé az égbe. Hosszan nézett utánam a barátom, s én is néztem őt. De úgy éreztem helyesen tettem amit tettem. Mígnem... Ő is levetette magát. De őt nem emelte fel a szél. Miattam halt meg.... És ekkor jöttem rá mit tettem valójában.....

- Miért hallgattam rád!? - kiabáltam a széllel, mire az megharagudott.

- Ha nem tetszik az ajándékom, Menj te is a Pokolba!! 

S el eresztett. Ordítva zuhantam le, s elnyelt a feketeség........

Ekkor ébredtem végre fel rémálmomból, s hangosan fújtattam, nyüszögtem, pedig otthon voltam... Aurandél szigetén, az új otthonomban.. És Vera és az új barátaim körülöttem álltak aggódóan.

- Jól vagy Drágakő?? - kérdezte Füsti.

- Nem igazán.... - sírtam el magam és hozzábújtam, amin kicsit meglepődött.

- Nyugi.. nem hagyunk magadra.... - nyugtattak és mind megöleltek.