A tökéletes Tökéletlenség - 10. rész

" Haza értünk, ám kissé túl hamar is... Még ki sem gondolkodtam magam és már jött is a kőkemény valóság, és arcon köpött, egyenest a szemembe!

Ahogy hazaértem, Gundával találtam szembe magam. Egy feldühödött Gundával.

- Hát a fiatal hölgy meg mégis merre járt? - nézett mérgesen.

- Hát.. én csak.. kiszellőztettem  fejem.... - hajtottam le a fejemet ahogyan előtte álltam.

- Atosz azt mondta faképnél hagytad a pékségben, mikor segítened kellett volna!

- Kérem, ne higgyen neki, az az ember nagyon goromba volt velem!

- Mégsem jogosít fel arra, hogy csak úgy elmenj!

- Visszamegyek és felsöprök...

- Már nem kell, majd holnap bepótolhatod, és a mai fizetésedet sem kapod meg! Örülj neki, hogy nem kaptál egy rosszabb munkát, Atosz azt követelte!

- Atosz csak magával törődik, és úgy bánt velem mint egy cseléddel! - háborodtam fel.

- Hogy beszélsz? - hökkent meg. - Ahogyan a többiek, úgy te sem beszélhetsz így egy falubeli társadról! Tudod, hogy mi jár ezért!

- Nem érdekel, verjen meg bátran, vagy tudja mit, majd én elintézem maga helyett is! - rontottam be a házba nagy indulatosan. A többiek az ágyukon ültek, még beszélgettek és nagyon meglepődtek a belépőmön.

A sarokhoz léptem, és kezembe vettem a pálcát, amivel verni szoktak minket.

- Alinda, mi ütött beléd? - jött utánam a nő, de ahogy felé fordultam megtorpant a küszöbön.

- Hát nem veszi észre milyen igazságtalan ez? Senki nem veszi észre, csak mi? - kezdtem el szokatlanul hisztérikus hangnemben beszélni.

- Csak azért, mert mi árvák vagyunk, bárki mondhat ránk bármit.. Bárki tehet velünk bármit! Nem számít, hogy a szüleink nyomorban éltek-e vagy gazdagon, mindenki hajnaltól estig dolgozik, és még a többi ember is rajtunk köszörüli a nyelvét! De rendben, köszörülje csak, talán igazuk van, talán mindezt megérdemlem...

~ Alinda.... - nézett fájdalmasan odakint Krizokoll.

- De ha Atoszt nem veri meg senki, amiért fruskának nevez engem... akkor úgy érzem, én sem érdemlem meg, hogy megverjenek. - mondtam halál komolyan, és a legfurcsább még így is az volt, hogy mindenki néma csöndben figyelt engem. Még a többi árva is. Lehajtott fejjel bámultak maguk elé. Azt hiszem, életünkben most először, ebben egyet értettünk.

- De úgysem változik semmi majd, attól, hogy egyszer kimondtam... - sóhajtottam. - Kimondtam, amit mindenki tud, de senki nem akar rajta változtatni. - néztem ismét elszántan Gunda szemeibe és feljebb húztam a nadrágom szárát.

- Nem kell Alinda..... - mondta, mert tudta, mire készülök.

- De kell. Legyen hát hű a szokásokhoz.. Elvégre... a maguk törvényei szerint élek én is... - mondtam, s míg folyamatosan a szemébe bámultam... a lábamra csaptam vagy 5-ször. Persze nem túl erősen, mert azt nem bírtam megtenni... De akartam, hogy lássa, hogy képes vagyok fájdalomra az igazamért. Láttam a szemében, hogy ezúttal neki is fájt, amit én csináltam.... Reméltem, elgondolkodik majd ezen.

Ezek után egyszerűen ledobtam a pálcát, kimentem az ajtón... felültem az elhűlt Krizokoll hátára, és elrepültünk ismét a sötétségben.

Néma csöndben ültem Krizokollon, míg a nagy semmibe repültünk. Éppen jól éreztem magamat Nortonnál... és egyből jön ez... Azt hiszem... nekem talán nem szabad boldognak lennem....

- Igen... Azt hiszem... én sosem lehetek túl boldog.... - bámultam magam elé, míg körülöttem süvített a szél, ahogyan repültünk.

- Különben hirtelen mintha szíven szúrnának egy késsel... Talán az a sorsom, hogy olyan szomorúságban éljek mint egy lélegző halott....

~ Ne túlozz Alinda... - suttogta Krizokoll, mire nem szóltam semmit. Pár perc múlva ismét megszólalt halkan:

- Tudod... A nagyapám szerint... A Föld sárkánynak volt egy ősi "tanítása" .  A Föld elem szerint... Téves megnevezés a sors. Egy teljesen félre értett dolog. Nem lehet minden előre kitalálva a világon...  Hiszen akkor mi értelme lenne gondolkodni, és cselekedni?

Nem... a sors csupán egy ösvény, egy halovány csapás az élet erdejében... Ami útmutatást ad. Csak rajtad múlik, elindulsz-e rajta? Majd a következő elágazásnál merre mész tovább... Egy úthálózat van előttünk, és csakis mi tudjuk, melyik ágon fog folytatódni... Minden összefügg mindennel... Nem térhetünk olyan útra, amely tövét nem választottuk. - gondolkodott el, s engem is elgondolkodtatott. - Megvannak a lehetőségeid... és megvalósíthatod, hogy mit szeretnél. Ez a sors.....

- Gyönyörű gondolatok.... - suttogtam.

- Köszönöm, bár nem egészen az enyémek... - mosolygott halványan.

- De igencsak igaznak hatnak... - sóhajtottam. - Szerinted... nekem mit tartogat ez az ösvény?

~ Nem tudhatom Alinda... - sóhajtott nagyot. - Azt hiszem, talán nagy dolgokat.... De remélem, egyenlőre egy jó helyet, mert úgy látom, ma már nem megyünk haza...

- Nem... Ma kint alszunk Krizokoll.. ne haragudj, nem tudok senki szemébe nézni most odahaza.

- Megértem... Mit szólnál, ha a szomszéd szigetre mennénk?

- Melyikre?

- Arra a kicsire, amin az a kis fenyves van, tudod.

- Igen... az jó hely. - mosolyodtam el. – De van egy jobb ötletem… gyere!

Elrepültünk hát vezetésemmel egészen a Várhegyig. Ez egy egészen kicsi sziget volt, kb másfél óra repülésnyire Paradicsomtól. Az egész sziget hatalmas sziklákból és sziklahegyekből állt. A nevét onnan kapta, hogy ezt valamikor vízi sárkányok hordták össze mélytengeri kövekből egy picike, egy sárkánynak elégnyi partszakaszra. Ezután ez lett a közös helyük, ahová költeni és összeverődni, pihenni jártak. Mára már csak pár magányos állat jár oda, a békés pihenés reményében az egyik barlangban.

Oda vezetett most a mi utunk, hogy megfáradt vándorokként mi is ott töltsük a ma éjszakát.

Körberepültük a hatalmas építményt, hogy egy barlangot keressünk, ám a régi sziklafalak nagy része már beomlott, kevés olyan barlang volt, amelybe nyugodtan bemehettünk volna. Ráadásul közben még az eső is eleredt...
Végül egy meredek falon találtam egyet, ahová azonban pár fa és cserje miatt nem tudtunk azon nyomban berepülni.

-Ha leszállunk ezeken a biztonságosabb sziklákon – mutattam lentre - onnan talán fel tudunk mászni a barlangig! – gondolkodtam.

~ Elég kockázatosnak tűnik… - vonakodott Krizokoll.

~ Tudom, de máshogyan nemigen jutunk oda… - fintorogtam és oda vezényeltem magunkat az imént említett helyre. Krizokoll kelletlenül, ámde puhán leszállt a csúszós, vizes sziklákon. Óvatosan léptem le én is a hátáról és körbe pillantottam.

~ Azt hiszem, mehetünk! – mondtam és elkezdtem felmászni a szinte teljesen függőleges sziklafalon.

~ Talán inkább menjünk vissza, tudod, sok sziget van még errefelé… - nyújtotta utánam a nyakát.

~ De ez elég messze van.. és itt senki sem fog keresni…. Ezért akarok itt maradni. – feleltem és rendületlenül másztam tovább.

~ Pontosan… Akkor sem ha bajod esik. – hajtotta kérlelve le a fülét.

~ Nyugi, tudom, mit csinálok, és ráadásul te is mellettem vagy. - mosolyogtam - Gyere már!

~ Hajthatatlan… mint mindig. – sóhajtott és kelletlenül utánam mászott. Hangtalanul kűzdöttük egyre feljebb és feljebb magunkat, nagyon kellett koncentrálnom, nehogy leessek. A szerencsém az volt, hogy Krizokoll karmai tökéletesek voltak ilyesféle falak megmászására, s ennek tudatában énalattam jött, hogy támogasson, ha megcsúsznék. Tudtam, hogy szívesen felvenne a nyakába, hogy nagyobb biztonságban tudhasson, de én egyedül akartam megbírkózni az akadállyal. Részben talán, mert remekül levezethetem egy kis testmozgással az idegességemet…. de legfőképpen talán inkább azért, mert tudnom kell bízni, legalább önmagamban. Az egyetlen személy, akiben bízom, az Krizokoll. Minden helyzetben mellettem áll… De néha magamnak is meg kell tennem dolgokat, hogy ne érezzem magamat olyan elveszettnek.

~ Csak óvatosan… - figyelt árgus szemekkel.

~ Nyugi, Krizokoll, meg tudom csinálni! – mondtam kissé idegesen. Mondanom sem kell, hogy 2 percre rá, már ki is csúszott a lábam alól a vizes kő.

~ Alinda!!! – kapott ijedten utánam, és még éppen időben ragadta meg fogaival a kapucnimat, ezzel méretes lyukat hagyva rajta. Persze ez mind akkor cseppet sem zavart, hiszen épp a nagy mélység fölött lógtam, és egy hajszálon múlt, hogy nem zuhantam az engem ridegen hívogató kövek sokaságára.

-K-köszi…. – hebegtem, miközben a szívverésem éppen próbált normálisra lecsökkenni.

~ Pihenj egy kicsit… - tett le puhán egy kis szirtre, amin éppen, hogy meg tudtam állni.

~ Jó ötlet.. – fújtam ki magamat, míg ő nekem nyomta az orrát, hogy így nyugtasson. Rám is fért volna egy kis nyugodtság, rég nem éreztem ilyen pocsékul magamat: Semmire sem vagyok jó ebben a világban, mint a negativitás és balszerencse mintaképét eljátszani.

~ Alinda, vérzik a lábad… - szimatolta meg.

~ Tudom, feljött a verések miatti seb… - mondtam, mint akit egyáltalán nem izgat. Nem mintha, más lett volna a helyzet, sokszor volt már ilyen, miért zavarna éppen most...?

~ Ez mi? – kapta hirtelen hátra a fejét Krizokoll, és ugyanarra meredt füleivel is.

~ Mit hallasz, Krizokoll? – dobogott ismét riadtan meg a szívem.

~ Alinda… maradj itt, és meg ne mozdulj! – nézett mereven még mindig ugyanarra, majd lassú, halk léptekkel, szinte épphogy nem fordult fejjel lefelé a meredek sziklafalon, és arrébb mászott.

~ Krizokoll…! – feleltem kétségbeesetten, de közbe vágott.

~ Mindjárt jövök, ne mozogj!! – rugaszkodott el és szárnyra kapott, ezzel jópár követ a mélybe taszítva, tőlem körül-belül 10 méterre.

Alighogy szárnysuhogása elhalkult, s ő eltűnt a szemeim elől a sötétségben, egy másik nesz jutott a fülembe. A köveken kopogó esőn túlról most karmok egyre hangsodó csattogása hangzott, ahogy a sziklákhoz verődtek. Valami nagy mászott felém.

Megállt azon a helyen, ahonnan Krizokoll felrepült, s ott szimatolni kezdett. Oda fordította lassan a fejem, és mikor megláttam, azonnal ledermedtem.

Egy hatalmas méretű Szirti Csúszó fajtájú sárkány pillogott körbe tőlem nem messze. Ez egy mélytengeri sárkányfaj, gyakorlatilag olyan, mint egy vizi kígyó, csupán két mellső manccsal, melyeken rettentő erős és éles karmok sorakoznak! Ez a sárkány ugyanis előszeretettel mászik ki ilyesféle sziklás szigetekre. Az a baj velük, hogy rettentő nagyra meg tudnak nőni, és a vízben evickélő embereket korántsem vetik meg, ha élelemszerzésről van szó. Az egyetlen előnyöm az, hogy bár a tengermélyi sötétben is jól lát, de csak a mozgást tudja érzékelni, és én ezt tudom róla. Ahogy Krizokoll is. Érezte, hogy itt van, ezért mondta, hogy ne mozduljak.

~ Drágakövek segítsetek…. – nyeltem nagyot és mereven bámultam a nagy sárkányra, aki tovább szimatolt. Oldalt ülő szemeivel mereven nézett, egyenesen rám, de tudtam, hogy nem vett észre. Majd elindult Krizokoll szagnyomán, íg közeledett egyre inkább felém. Végül már éppen előttem volt, és épphogy nem dugta bele az orrát kócos, vizes hajamba, mikor mintegy csatakiáltás, úgy hangzott fel Krizokoll erős hangja.

A szirti csúszó hátra pillantott rá, de mire felfogta volna, mi történt, Krizokoll neki ugrott a levegőből, és karmai kígyószerű testébe, míg fogai a marjába mélyedtek. A szirti csúszó fülsiketítő, sikolyra hasonlító hangon üvöltött fel, mire teljesen megszédültem. Ott harapták egymást, ahol érték, Krizokoll próbálta a másik nyakát megragadni, hogy a sárkány apró, ámde halálos méregfogai ne juttathassanak mérget a testébe.

- Krizokoll, vigyázz!! – kiáltottam el magam, mikor megláttam, hogy a sárkány hosszú farkának hegyes végét akarja Krizokollba fúrni.  Ehelyett Krizokoll arrébb ugrott és a farka a sziklák közé fúródott. Éreztem ekkor, hogy megremegett alattam a rozogán áll szirt. Az azt tartó sziklák közé szorult be a másik farka. Elővettem a zsebkésemet és azt szúrtam a másik sárkány mellkasába, nem egy túl veszélyes helyre, de tudtam, hogy ettől már elege lesz a harcból, ezek a sárkányok általában a mellkasukat féltik a leginkább, mert ha a farkukat leharapják, néha még vissza is nő nekik.

Csakugyan fel is ordított, majd lerázott minket magáról, s Krizokoll hagyta, hogy vérző sebeivel eliszkoljon a sötétségben. Ám mikor hosszú, éles végű farkát kirántotta sziklákból, hirtelen a szirt, amin addig álltam, úgy ahogyan volt leszakadt, és én sikítva lezuhantam.

-KRIZOKOLL!!! – kiáltottam, és utánam ugrott, de túl messze volt. Felkészültem a sziklák kemény fogadtatására… S ekkor mégis valami puhán landoltam, csak a nyakam fájdult meg.

~ Jól vagy? – hallottam a kedves női sárkány hangot. Kinyitottam összeszorított szemeimet, és Leon kezeiben találtam magamat.

- Engedj el!!! – ijedtem meg és szabályosan kiugrottam a kezeiből, ám ekkor már Krizokoll elkapott.

- Miért követsz állandóan, menj innen!!!! – hadonásztam zavaromban a kezeimmel.

- Bocsásson meg a hölgy, hogy megmentettem az életét. – nézett rám morcosan.

- Hogy kerültetek ti ide?? – maradtam témánál.

- Piritet kérdezd, úgyis tudtok beszélni… - mondta.

~ Vérszagot éreztem, gondoltam, talán bajban vagy… - felelte kedvesen.

~ Te csak ne szagolgasd az én gazdám vérének szagát! – horkant fel Krizokoll véres pofával.

Leon ekkor előre repült és Pirittel nagy nehezen odébb tolta, lekaszabolta a nagy faágakat, így Krizokoll simán berepülhetett az imént kinézett barlangba. Ekkor már kicsit nyugodtabb voltam, csupán nagyon zavarban voltam, amiért pár perccel ezelőtt a fiú ölében ültem. Ez nem igazán illő dolog errefelé!!

Lángvörös fejjel szálltam le Krizokollról, de azonnal elvonta a figyelmem a véres teste.

-Istenem Krizokoll, jól vagy? – néztem meg, de a vér nagy része szerencsére az ellenfeléé volt. Közben Pirit is méltóságteljesen berepült, s mögöttük pár kisebb faág mesterien lendült vissza a bejárat elé. A barlangban egyébként elég hideg volt, és sötét. De legalább az eső nem esett, nagy cseppekben gördült le mindannyiunkról a ránk esett víz. Csontig át voltam ázva, Krizokoll és Pirit is nagy nehezen rázta le magáról az eső egy részét.

- Jól vagytok? – szállt le Leon is Piritről és felém lépett.

- Soha jobban… - fordultam riadtan el. – K-köszi a segítséget… - mondtam, mert tudtam, hogy ezzel még tartozok…

- Szóra sem érdemes. – lépett a nyeregtáskájához, és két törülközőt vett elő. Az egyiket nekem dobta oda, a másikkal ő törölte meg a haját és Pirit oldalát. Vonakodva fogadtam el tőle, s miután kifacsartam a hajamból a vizet, Krizokollt is megtörölgettem kicsit, mielőtt még megfázik.

- Köszi. – nyújtottam vissza neki, s ő semmit sem szólt, csak eltette. Kicsit furcsálltam, mi folyhat itt, nem tudtam hova tenni ezt a fiút. Ahogy egyre többet láttam, egyre kevésbé.

- Figyelj, nem muszáj ám itt maradnod… - kezdtem.

- Hozok pár ágat a tűzhöz. – felelte, mint aki meg sem hallotta, hogy szóltam hozzá, és a barlang bejáratához ment, onnan szakított le pár szárazabb ágat.

~ Ez süket? – morgott Krizokoll mancsát nyalogatva.

~ Hé, ne mondj ilyet a gazdámra! – csapta hátra füleit Pirit. – Megmentette Alindát!

~ Te hagyd békén az én társamat! – morogtak egymásra egyre hangosabban.

~ Nyugi, Krizokoll! – tettem a kezemet az oldalára, mire kicsit felszisszent.

~ Megsebesültél… - enyhült meg Pirit, ahogyan én is a kezemre tapadt vért szemléltem.

~ Semmiség… - húzta ki magát, nehogy gyengének tűnjön. Egy sárkány nem teheti meg, hogy gyengeséget mutat, főleg, ha a másik sárkány sokkalta nagyobb nála. De sajnos… én is kb így vagyok ezzel…

-Nyugalom, meg fog gyógyulni. – jött vissza Leon, és Pirit meggyújtotta az ágakat, amiket a földre tett.

- Nincs nálad valami, amivel beköthetném? – néztem ekkor rá.

- Sajnos az most nincs… - vágott keserű fintort. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. – állt fel kínosan nevetve. – Ne haragudjatok.

- Miért haragudnék, hiszen megmentettél…. – gondolkodtam el, miről beszél. – Bár az igaz, hogy idegesít, hogy folyton utánam jössz… - tettem karba a kezem, miközben mind leültünk a tűz köré.

- Mondom, hogy nem téged követlek, nem csak te szerethetsz még ilyenkor is repülni. Nekem is ki kell néha szellőztetnem a fejemet… - mondta halkan.

- Értem… - hagytam ennyiben. Éreztem rajta, hogy vele is valami rossz történhetett.. de nem kérdeztem rá. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy figyel engem, különben nem tudná, hogy szeretek éjszaka repülni…

- Esetleg az egyik törölközővel bekötheted a sárkányod sebét, ha gondolod… - mondta rövid csönd után.

~ Nekem nem kell tőle semmi…

~ Sajnálom Kriztokoll, de jobban féltelek, mint amekkora a büszkeséged… - mondtam, mert tényleg eléggé vérzett.

Elfogadtam hát a törülközőt és gondosan bekötöttem a sárkány pikkelyes oldalát. Nagy csönd volt ekkor, senki nem szólt semmit, csupán a tűz pattogott halkan, s az eső kopogott odakint, ám nem kapott bebocsátást. A kabátjainkat kiterítettük egy sziklára a tűz mellé, s mi is száradtunk a melegben. Leon Piritnek dőlve bámulta sziklafalat, é valamin nagyon elgondolkozott, Krizokoll meg szinte szemrebbenés nélkül bámulta őket.

~ Tényleg egész éjjel itt fog ülni?

~ Gondolom aludni is fog. – feleltem szórakozottan.

~ Nekem nem tetszik, hogy itt van. – morgott kicsit.

~ Miért kell ilyen ellenségesnek lenned… - értetlenkedett Pirit.

~ Elővigyázatos vagyok. – húzta fel az orrát.

~ Túlzásba viszed… - horkantott kedvesen a nőstény.

- Téged is megkapott a másik sárkány? – mutatott Leon a lábamra.

- Nem… - néztem rá, majd vissza a fiúra. – Kisebesedett a veréstől.

- A… verstől? – kerekedett el a szeme.

- Téged még sosem vertek meg?

- De, de ennyire nem… - hallgatott el, s én csak vállat vontam, s halványan mosolyogva néztem rá. „Irigyellek” – mondták fáradt szemeim.

- Gondolom ezért mentél el otthonról…

- Mondhatjuk úgy is. – dőltem hátra, mikor befejeztem a kötést. Krizokoll mancsai gyengéden körém fonódtak, így védett engem, és közben szárnyaival próbált kicsit melegíteni.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe keveredtél… - mondta halkan, ami nagyon meglepett. Tényleg együtt érzett velem. Valahogy… nem számítottam erre.

- Ugyan... nekem már olyan mindegy, megszoktam. – hazudtam azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben mint egy teletűzdelt tűpárna, úgy éreztem magam.

- Senkinek sem mindegy... mindig van megoldás. – felelte.

- Akkor most mondd el, te miért jöttél kiszellőztetni a fejed? – váltottam éles kanyarral témát.

- Semmiség…. – vont vállat – Családi gondok.

- Az édesapád? – kérdezte halkan. Meglepetten nézett fel rám.

- Miből gondolod?

- Én csak… úgy láttam feszültség van köztetek…. – kaptam el a tekintetem.

- Igen…. sajnos van… - nézett ismét maga elé, s jó darabig meg sem szólalt. Fürkészve figyeltem az arcán fénylő halovány lángokat.

- Biztosan meg fog majd oldódni… - feleltem végül, mert láttam, hogy nagyon nehezen jut ki gondterhei útvesztőjéből.

- Tessék? – nézett fel meglepetten.

- Biztos kibékültök majd. – mosolyogta rá bíztatóan. Azt hiszem, nem igazán tudta ezt hová tenni, mert csak nézett rám, majd hirtelen félre nézett.

- Majd kiderül… - sóhajtott és elővett egy takarót, azzal indult meg felém. Valószínűleg nekem akarta adni, de Krizokoll hirtelen felmordult és farkával körülölelt, ezzel egyértelműen megszabva a határt, hogy bizony énhozzám ő nem jogosult nyúlni.

- Nyugi…. – simogattam meg.

- Köszönöm Leon, de inkább takarózz vele te, engem Krizokoll felmelegít majd. – mosolyogtam a megtorpant fiúra.

- Rendben. – mosolygott kissé kínosan és visszament Pirit mellé. Mellé feküdt, Pirit ugyanúgy körülölelte a testével és be is takarta a pléddel.

- Jó éjt. – mondta kurtán azután, és megsimogatta Piritet.

- Jó éjt… - feleltem én is, és Krizokoll is betakart engem a szárnyával. Pirit a farkával eloltotta a tüzet, láttam mikor elsötétült. A aárga színű csodás sárkány letette gazdája mellé a fejét, és elpihentek. Krizokoll azonban nem tette ugyanezt, ő még egy darabig idegesen figyelte őket. Én pedig hallgattam az esőt, és a 3 szuszogó személyt…

~ Hősies voltál… Nagyon köszönöm neked. – mondtam elismerően sárkányomnak.

~ Ugyan… nem tesz semmit… - mondta, de tudtam, hogy ebben sok lemondás is volt. Hiszen… Pirit és Leon nélkül szinte biztos, hogy így is meghalok…..

~ Ne haragudj, hogy túl lassú voltam… - szorította fájdalmasan össze a fogait.

~ Majdnem meghaltál miattam!

~ Kérlek ne rágd ezen magad… - bújtam hozzá. ~ Örülj, hogy jól vagyunk… mindketten.

~ Örülök… hogy te jól vagy. – felelte remegő hangon és végre letette a fejét.

~ Aludj jól, Alinda…

~ Te is Krizokollom… - simítottam meg bársonyos tollait. ~ A Drágakövek vigyázzák az álmod…… ”

Alinda White