A tökéletes Tökéletlenség - 11. rész

" ~ Ne félj Alinda, a fájdalom, amit érzel, csak még erősebbé teszi a lelkedet. Nemsokára el fog múlni. - mondotta bölcsen egy hang álmomban a fejemben. Gyémánt képe lebegett a szemem előtt.
~ Ezt meg hogy érted? Tán jó, hogy szenvedek? - háborodtam némileg fel, de ő továbbra is nyugodt maradt. Mint mindig.
~ Senkinek sem tesz jót a szenvedés. De mindennek két oldala van. A megfoghatatlan dolgoknak... az élettelen, és az élő tárgyaknak.... az embereknek... a sárkánoknak is.
Ami nem öl meg téged, az erősebbé tesz, így szól a mondás. És már nem kell sokat várnod, hogy a te életed is a jobbik oldalára forduljon. Ígérem neked. - mondta, s ekkor felriadtam.

~ Kellett ennek itt maradni… Oh, Alinda, te ébren vagy? …Jól vagy? – nézett rám sárkányom és felemelte a szárnyát rólam, én meg nagyot nyújtózva keltem fel.

~ Igen, rendben vagyok… - tornáztattam meg elgémberedett karomat.

~ Valami gond van?

~ Nézem, ahogy ez a Leon épp ki akar esni a bejáraton a mélybe… - forgatta meg a szemét.

 ~ Mi? – néztem riadtan oda. Leon valóban egy ágba kapaszkodva próbált kinyúlni a barlang bejáratán. Nagyon igyekezett valamit elérni, Pirit meg le sem vette róla a szemét, nehogy leessen. Én meg nem mertem szólni neki, nehogy attól veszítse el az egyensúlyát, hogy meglepem.

- Megvan! – mosolyodott el, mire Pirit azonnal megfogta és letette a szilárd talajon idebent. A fiú kezében egy igen ritka gyógyvirág illatozott.

- Ez még jól fog jönni. – tette el, s ekkor látta meg, hogy őt figyelem.

- Jó reggelt. – köszönt kedvesen. – Lassan ideje lenne hazamennünk.

- Menjetek csak… - álltam fel és megnézegettem a kabátomat, hogy megszáradt-e. – De én itt maradok. – vettem fel végül a száraz kabátot és elszántan karba tettem a kezem.

- Ne viccelj… itt? – mosolygott. – Nem túl biztonságos környék.

- Látom szakértő vagy. – mondtam gúnyosan – De valamit nem tudsz rólam. Engem nem zavar az efféle veszély. Mintha a vadonban nőttem volna fel, fél életemet a fák közt, sziklákon és réteken töltöttem.

- Valahogyan sejtettem. – felelte. – Akkor inkább itt maradsz ebben az omladozó barlangban, és megvárod, míg a fejetekre omlik?

- Inkább nyomjanak össze kövek, minthogy a faluban haljak meg…

- És ha a sárkányod sebe elfertőződik? Rá nem gondolsz?

~ Teljesen jól vagyok! – állt fel mérgesen, de láttam, hogy nehézkesen mozog.

- Ne feledd, hogy érte is felelősséggel tartozol… és szerintem, ha miattad lesz baja, nem fogod megbocsátani magadnak… soha. – mondta fájdalmas pillantások között.

- Ez…. ez igaz. – gondolkodtam el, de most leginkább azon ahogyan nézett. Egy nagyon rossz érzésem támadt ettől. Viszont igaza volt, mert ha Krizokollnak nagy baja lesz miattam, abba én belepusztulok….

- Figyelj, minden rendben lesz otthon. – mondta bíztatóan és felült Piritre. – Gyere, menjünk! – mosolygott.

- Rendben… - hebegtem és én is Krizokoll hátára ültem, úgy léptünk melléjük, amikor feltűnt valami a velünk lévő másik pároson.

- Hátrébb nyergeltél? – böktem fejemmel a nyereg felé, ami immáron Pirit hátán ékeskedett, Leon pedig a szárnya mögé tette a lábait.

- Igen… egy kedves ismerős azt mondta, hogy így kényelmesebb a sárkányomnak. – mosolygott, s én is elmosolyodtam.

- Akkor megyünk?

- Még szép. – indult meg, S Pirit már itt megmozgatta szárnyait.

~ Ezt figyeld Tollaskám! – mosolygott Pirit kedvesen és kiugrott az ágak közt a barlangból, majd zuhanás közben széttárta a szárnyait, és a szél felemelte hatalmas testét.

~ Nem vagyok a Tollaskád!! – ugrott Krizokoll dühösen utána, s ugyanígy hajtotta végre a manővert. ~ Látod, nem csak te tudod megcsinálni. – tartotta büszkén a fejét.

~ Tudom, csak húzlak. – nevetett Pirit és én is elmosolyodtam.

~ Mi az? – fordította egyik fülét felém Krizokoll, miközben hazafelé siklottunk a levegőben.

~ Semmi semmi. – nevettem azon, milyen aranyosak.

Egyébként ekkor reggel már nem esett, ám a felhős ég miatt nem igazán lehetett volna megmondani, hány óra is lehet pontosan. Nagyon azt sem, éppen reggel van, vagy későeste felé közeledünk. Nem nézett ki úgy, mintha ma a világ túl boldog lenne, bár én sem voltam az. Minden méterrel, amivel közelebb kerültünk az „otthonhoz” , egyre feljebb kúszott a szívem a torkomban, hogy ott dobogjon idegesen tovább.

Csak néztem magam elé és előre féltem, mi lesz majd otthon. Közben szinte észre sem vettem, ahogyan Pirit és Krizokoll egymással „beszélgetnek”. Pirit próbált elbeszélgetni, Krizokoll meg egyszerűen nyesztetésnek érzékelte mindezt és csak morgolódott. Pirit azonban még így is élvezte, ha sárkányom szóba elegyedett vele. Azt hiszem ő nagyon barátkozós típus lehetett, és nem tudta elfogadni, hogy Krizokoll a magányhoz szokott hozzá, ezért (meg mert a falubeli sárkányok nem egyszer bántották szegényt) nem szeret más sárkányokkal beszélgetni. Így hát a kedves nőstény próbálkozott tovább…

-Minden rendben? – zökkentett ekkor ki Leon hangja, akinek úgy látszik feltűnt magamba merülésem.

- Persze, minden rendben van, csak kicsit izgulok, mi lesz ma, mert tegnap volt egy kis összetűzésem Gundával…

- Ő az, aki az árvaháziakért felel?

- Igen, pontosan ő… - sütöttem le a szemem.

- Párszor beszéltem már vele. Nem olyan borzalmas, mint az árvák leírják. Csak nagyon szigorú, de igazából ő legalább a szívén visel titeket. – mondta bíztató mosolya kíséretében. Bele bámultam a szemébe, mert ezen annyira meglepődtem, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Gunda… tényleg így vigyázna ránk? Az a sok verés valóban csak gondoskodás lenne? Nem… az lehetetlen… akinek van szíve, nem üthet meg ennyiszer egy árva lányt… Vagy… én nem illettem ennyire közéjük?

- Egek, te aztán sokat agyalsz. – ébresztet ismét ki.

- Sosem tud teljesen elnyugodni az agyam, ez már csak így van… - vontam vállat viszonylag nyugodt állapotban.

- Pedig néha tudnod kéne kicsit kikapcsolni, mert fel fog robbanni a sok gondolattól. – nevetett – hidd el, tudom.

- Nem is kételkedtem. – tettem karba a kezem szórakozottan – olybá tűnik, te mindent tudsz.

- Dehogyis, csak pár, számodra hasznos dolgot. – mosolygott és én itt elpirultam. És innentől én tovább nem tudtam beszélgetni vele. Egyre jobban kezdett olyan érzésem lenni, hogy félre ismertem Leont. Főleg azzal kapcsolatban, amit Krizokollnak mondtam. Hogy csak valami újdonságra vágyik, de amint kicsit beszélget velem, rám fog unni. Valamiért már most úgy érzem, tévedtem.

Persze ezen gondolatokat igyekeztem hamar elhessegetni, mert nem tudtam, mit kezdhetnék ezzel? Azt hiszem, nekem túl bonyolult ez a társasági lét, nem csodálkozom, hogy sok falubeli „átlagember” sem túl boldog, ha folyton összevesznek egymással a jó barátok, és ilyesmik. De persze az is igaz… hogy társak nélkül túlélni… egyszerűen…. nem lehet.

Míg én ilyesmiken, meg hasonlókon agyaltam, nem kellett túl sok idő, hogy hazaérjünk. Az alattunk elterülő tenger hullámait először homokos part, majd hatalmas fák és rétek váltották fel. Fürkészni kezdtem tekintetemmel azt a kis erdőt, ahol Norton háza kacsingat mindig rám. Láttam is merre van, de nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam.

A faluba persze ismét külön repültünk be. Ezúttal engem engedett Leon előre, majd nem sokkal később ő is berepült, természetesen a település egy teljesen másik szakaszára. Igazából nem is csodálkozom, hogy az előtt szinte sosem beszéltünk, hiszen az árvaház a falu egyik végén van, az ő birtokuk meg az ellenkező végen terül el.

~ Ne félj, ha bármi van, én megvédelek! – bíztatott Krizokoll, mikor leugrottam a hátáról. Az árvaház bejáratánál álltam, és azon gondolkodtam, be merjek-e egyáltalán menni. Odabentről nagy gyerekzsivaj szivárgott ki, jó kedvük lehetett. Hogy ne lett volna, hisz nem voltam útban…

~ Ne ilyeneken törd a fejed… - lökött kedvesen meg Krizokoll. – Itt vagyok melletted. Csak menj, túl leszel rajta!

~ Igazad van… – vettem mély levegőt és kihúztam magam. ~ Túlesek rajta! – s ezzel benyitottam az ajtón. A többiek valóban ott beszélgettek, játszadoztak. Az egyik kisfiúra a szülei ráhagytak haláluk előtt egy pörgettyűt, azt imádta mindennél jobban, és mivel keveseknek volt játéka, sokszor együtt játszottak velük, vagy kölcsön kérték. Ez egy igen boldog fél óra volt ilyenkor számukra. Meg is értem őket.

Ám mikor beléptem, s a kinti hideg szél hajamat magával szállítva besüvített az ajtón, mindenki fel nézett rám. Csak néztük egymást… és nem szóltunk semmit.

~ Gyerünk Alinda, erőltesd meg magad…. – mondtam magamnak, s magam mögött behajtva az ajtót, közöttük egy folyosón, melyet nekem nyitottak, oda sétáltam az ágyamhoz. Az ágyam alá tettem az íjamat és a tegezemet és tiszta ruhát készítettem elő magamnak, hogy azt mindjárt átvegyem, s utána együtt indulhassunk reggelizni, ha Gunda megérkezik.

De ekkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam… Halk léptek közeledtek felém. Ismerős léptek. De én háttal álltam mindenkinek. Félve néztem magam elé az ágyra és a falamra, miközben azon füleltem, ki lehet az és mit akar tőlem?

- Csak… azt akarom mondani… - kezdte egy fiú hangja. – Köszönöm…. mindnyájunk nevében. – szorította ökölbe a kezét. Ekkor végre megfordultam és ránéztem. Ruben állt velem szemben.

- De mégis mit? – néztem értetlenül.

- Azt, hogy tegnap kimondtad Gundának az igazságot…

- Nem kell ezt megköszönnötök… nem miattatok tettem… - feleltem kissé talán ridegen.

- De megmentettél engem is a veréstől! – jött közelebb az egyik kislány. Őt Elizának hívták. – Miután elmentél kiderült, hogy engem is meg kéne ütnie, mert feleseltem a bácsinak, akinél dolgoznom kell… De Gunda néni azt mondta feküdjek le. – mosolygott. – Köszönöm Alinda.

- Igazán… nem tesz semmit… - lágyultam el, és átfutott rajtam a melegség.

Persze nem kellett sok, hogy Gunda is betoppanjon közénk, ám mikor meglátott, nem szólt semmit. A szemembe nézett és én az övébe, mígnem lesütöttem szememet. Ekkor ő is félre nézett és így szólt:

- Reggelt gyerekek! Örülök, hogy mind megvagytok. Gyertek, menjünk reggelizni! – s ezzel mind meg is indultunk kifelé.

Aznap igazán jól esett a reggeli, sült halat ettünk! Bár a cipó kissé túl lisztes volt, de ezt csak annak tudtam be, hogy Atosz egyedül csinálta. Ezen most nem tudtam nem mosolyogni.

A többiek és köztem nem történt nagy változás. Nem szóltunk egymáshoz. Mégsem nevettek ma egész reggel rajtam. Azt hiszem, tényleg értékelték, amit mondtam. Elgondolkodtam azon is, amit Leon Gundáról mondott. Talán azért nem szidott volna meg engem, mikor haza tértem, mert aggódott értem, és csak örült, hogy jól vagyok? Talán mégis van benne szív, azért nem verte meg Elizát? Igaz lenne, amit Gyémánt mondott nekem éjjel álmomban? Mindennek és mindenkinek két oldala van? Talán ez Gunda jó oldala… és ez a többieké. – sandítottam rájuk az asztalnál – De akkor én sosem akarom megismerni Krizokoll és Norton rossz oldalát… Sem Leonét. Viszont…. – gondolkodtam mélyen el – Vajon... nekem ez melyik oldalam? "

Alinda White