A tökéletes Tökéletlenség - 12. rész

„ Hamar vége lett ma a reggelinek, és nem is haboztam, hogy rendbe hozzam a mai napomat! Elsőnek Gundának szóltam, hogy ha tudna, kérem, adjon néhány gyógyfüvet Krizokoll sebére… Gunda szó nélkül megvizsgálta sárkányom sebét, aki ezúttal morgás nélkül tűrte ezt.

Gunda hozott is növényeket, bekente Krizokoll sebét, s egy anyagdarabbal be is takarta. Nagyot köszöntem neki, s ő csak biccentett, majd dolgára ment.

Nekem sem volt időm nézegelődni, rohantunk is haza. Rögtön átöltöztem, megmosakodtam, s kimostam a Leontól kapott törülközőt is, hogy mihamarabb visszaadhassam neki. Az ágyam támlájára terítettem ki száradni, hátha ott nem tűnik annyira fel a többieknek. Mi itt mindenki holmiját jól ismerjük, biztosan kiszúrják, hogy az nem az enyém, viszont meg kell, hogy száradjon…

Ezután siettünk is a pékségbe. Persze félve nyitottam be, de legnagyobb örömömre Uzor lisztből szinte ki sem látszódó arca fogadott. Nem egy boldog Uzoré, de egy becsületesen, keményen dolgozó emberé.

- Te meg mit mosolyogsz ott az ajtóban?? Dolog van! – szólt rám azonnal, de fel sem vettem sértő hangsúlyú szavait. Boldogan tettem le kabátomat, s vettem kezembe a seprűt. Egyetlen szó nélkül sepregettem a kemencék előtt, és szívesen segítettem még pár cipó kemencébe juttatásában is. Uzor nem igen értette jókedvem okát, de nem volt ellenére. Bármit mondott örömmel tettem, mert tudtam, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Például, ha Atosz parancsolgat nekem.

Amint végeztem rohantam is haza a cuccaimért, aztán pedig repültünk Norton házához. Kedvesen fogadott, mint mindig, és bár nem mondtam el neki semmit a tegnap történtekből, ő pontosan úgy beszélt, mintha már mindent tudna. Az egész emberben volt valami rejtélyes és különleges. Mintha mire odaérnék hozzá, már régen tudna mindent, ami történt azóta. És ez a tulajdonsága, a bölcsessége, a meséi, maga a jelleme, kisugárzása valahogy nagyon szimpatikussá tette számomra.

Egyre többet mesél, magáról és Jáspisról, a sárkányáról. Meg persze a legjobb barátjáról, akivel Jáspisra rátalált. Hegedülgetünk, tanulmányozzuk a kottáit, mesélünk egymásnak, és közben néha jókat nevetünk. Azt hiszem Krizokoll is jól érzi magát nála.

- Persze mikor először vittem haza Jáspist, mindenki félt tőle, és ki akartak tagadni az otthonomból… - mesélt a kanapén ülve.

- Ez szörnyű! Mi történt utána?? – hallgattam belemerülve.

- A barátom kisegített és elmagyarázta, hogy Jáspis nem fogja őket bántani, hiszen vele is egy kezes bárány volt. Jáspisnak nagyon jó természete volt. Türelmes volt az emberekkel, imádta a kisgyerekeket, és szeretett a meleg napokon a tavakban hűsölni. Igen bátor volt, vagy talán inkább vakmerő… Mindig ott volt, ha szükség volt rá. – emlékezett vissza.

- Hány évesek voltatok, mikor találkoztatok?

- Én 20 voltam, ő pedig talán akkor lehetett a 61. életévében.

- Olyan idős lett volna??

- Nála ez még nem volt semmi sem. – mosolygott – A sárkányok nagyon hosszú életűek, évszázadokig élhetnek.

- Hmm… - gondolkodtam el, és Krizokollra sandítottam. – Te hány éves is vagy Krizokollom? – mosolyogtam, mire ő is mosolyogva engedte hátra fülecskéit.

~ 27 vagyok.

- Valóban? – gondolkodtam el. – 10 lettél volna, mikor találkoztunk?

~ Valahogy úgy. – nevetett.

- Jó titoktartó vagy Krizokoll. – mosolygott Norton is. – Előnyödre válhat, de csak ha mértékkel használod.

~ Vannak dolgok, amikre jobb nem is emlékezni… - komorodott kissé el, és csak bámult maga elé. Egy percig senki sem szólt, éreztem valami féle feszültséget. De tudtam, hogy ezt rögvest meg is kell szüntetni.

- Nem szeretnél néha repülni egyet újra, Norton? Biztosan régen ültél már sárkány hátán… - vágtam a csönd közbe.

- Bevallom, néha elfog a vágy… de azok az idők már elmúltak. Nem nekem való már.

- Nincs olyan, hogy egyszer neked való, aztán már nem. Vagy illik hozzád, vagy nem. Több lehetőség nincs. – mosolyogtam.

- Igaza lehet a hölgynek. – állt fel. – Akkor álljunk neki játszani. Ez bizonyosan mindkettőnkhöz illik. – mosolygott s lehúzta a leplet arról a kis asztalkáról, amire mindig a hegedűt szokta letenni. És legnagyobb meglepetésemre kiderült… hogy az nem is egy asztal, hanem valami… valami teljesen más! 3 lába volt, és inkább hosszúkás volt. Azon az oldalon, ahol 2 lába volt, egymás mellett egy csomó fehér és fekete „billentyű” sorakozott. Norton felnyitotta a fedelét és egy pálcával kiékelte. Majd odébb lépett, s egy széket vitt mellé. Leült, megmozgatta az ujjait.

- Itt az ideje Alinda, hogy megismerkedj egy másik hangszerrel is. Ez itt a zongora. A második kedvenc hangszerem. – ütött le egy billentyűt lágyan. – Ezen fogom kísérni ma a játékod. De előbb megismertetem veled a hangját, ha nem bánod.

- Csak nyugodtan… - ültem vissza. Krizokoll is felé fordította füleit, érdeklődve várta a zenét.

Norton a billentyűk fölé emelte remegő kezeit. Egy pillanatig még csak pihent, talán ekkor képzelte el, mit fog játszani?

Majd leütött egy hangot…  mégegyet… S kezei nyomán ismét táncra perdült a zene.

Lehunyt szemmel hallgattam, mint mindig, mikor valami újat játszott el nekem. Az érzések magukkal ragadtak, csodálattal hallgattam, de meg nem szólaltam volna, bárki szólít fel erre. Egy lágyan fújó, szeles szirtre képzeltem magamat. Egy olyan helyen, melyet még sosem láttam élőben, de a képzeletemben mintha már évek óta ott éltem volna. Alattam a tenger hullámai fel-felcsaptak a sziklákra, magasra törtek, de minduntalan visszaestek. Mégis újra és újra próbálkoztak, hogy hűsítő cseppjeikkel az arcomat, s az eget érhessék. Szememet a nap vakította, de nem zavart kicsit sem, s nem volt a tengeren mérföldekre semmi sem előttem… csak a temérdek hullám, s pár ismerősnek tűnő sárkány a levegőben.

A fejemben olykor egyre hangosabban ordító problémák hangja most mintha mérföldekkel mögöttem lettek volna…. Csak én voltam…. Én, a zene, és az érzéseim. Egy pillanatra… mintha kitisztult volna minden!

Láttam magam előtt a falut. De csupán átlagos volt. Nem éreztem tőle fájdalmat.

Láttam magam előtt az erdőt, ahogyan fújta a szél…. nem éreztem ijesztő csöndet és magányt…. a nyugalmat éreztem.

Láttam Krizokollt. Fájdalmat láttam benne. Megannyi fájdalmat, amit nem akar nekem elmondani. Titkokat a szívében.

Láttam Nortont. Bölcsesség volt a fejében. Bölcsesség és a szívében megannyi szeretet. Olyanok felé, akiket én nem ismerhettem…

Gyémántot láttam. Lemondás volt benne. Lemondás és egy csipetnyi remény. A remény, aki én voltam.

Láttam ekkor Leont is… Düh volt a szívében és gondoskodás. Rám nézett és én elpirultam attól, ahogyan a tekintete az enyémhez ért.

És ekkor… beugrott egy kép:

Két embert láttam… Egy férfi volt és egy nő. Egy szőkésbarna hajú hölgy, és egy sötétbarna hajú, borostás férfi. Még sosem láttam őket. De engem néztek. Nem értettem mit néznek olyannyira. De ők csodálattal bámultak rám. A szemeik sírtak, de a szájuk mosolygott. Megérintettem volna őket, már nyúltam lágyan feléjük… de ekkor felriadtam…

Csak ekkor tűnt fel, hogy véget ért a zongoraszó… Értetlenül pillantottam körbe, s Norton fürkészve nézett engem.

- Gond van, Alinda?

- Nem, nincs… - kattogott ekkor az agyam – Csupán magával ragadott a zenéd…

- No igen… „A hegedű cselekvésre sarkall, a zongora kitisztítja az elmét…” - mondta komolyan, elgondolkozva.

- Ez…. ez mit jelent?

- Meg fogod érteni. Jól jegyezd meg, nagy szükséged lesz még rá! – állt fel a zongorától és lecsukta azt. – Vedd állad alá a hegedűt. Egyenlőre azt kell megtanulnod. Sietnünk kell, de még nem mindenre állsz készen… - mondta, s bár megkérdeztem volna, miről beszél, felesleges lett volna. Így csak fogtam magam... s játszottam a hegedűmön.

Bár már hetek teltek el azóta, mégsem tudom kiverni a fejemből ezt a délutánt…

Nortonnal egyre jobban haladunk, egyre szebben játszom, és egyre gyorsabban megy, egyre több fogást ismerek meg. Lelkesen játszom le, amit csak elém mutat. Mégis sokszor azt akarja, hogy fejből játszak. Azt szeretné, ha érezném a zenét, a saját zenémet. És nem másét játszanám le ezerszer. De sajnos ez nagyon nehéz. Sokszor úgy érzem, még magamat sem ismerem… honnan ismerném hát, milyen az én saját zeném?

Szerencsére Norton türelmes velem, bár mostanában úgy látom, nyomasztja valami. Megkérdezném, de sosem felel ilyenkor.

Sok estét töltöttem már nála, segítek neki, amiben tudok. Múltkor például Krizokollal megjavítottuk a tetőjét, és helyre tettük az ajtót. Megolajoztuk a sárkány bejáratot is, így már könnyen ki lehet nyitni. Lassan már olyan, mintha a tulajdon nagyapám lenne, úgy vigyáz rám. Ez el is gondolkodtatott... de nem mertem meg kérdezni tőle ilyesmit… Ő egyik este mégis, mintha tudná, mire gondolok, így szólt hozzám.

- Sajnálom, hogy nem ismerheted a szüleidet… Én is szívesen beszélgetnék velük rólad. Büszkék lennének rád, a helyükben én is az lennék. – mosolygott, s egy meleg teát iszogatott a kanapén ülve. Egy pléd volt ráterítve, s én Krizokoll mellett ültem.

- Köszönöm… de nincsen miért büszkének lenni rám… - álltam fel. – Csak taposnak rajtam… nem vagyok hős, csupán egy mihaszna, a tápláléklánc legalja… Biztosan ezért dobtak el…

- Most talán alul rekedtél… de még felkűzdheted magad… csak akarnod kell és tenni érte. – adta nekem üres csészéjét, ahogy nyúltam érte. – És ne feledd Alinda… nem mindenkit eldobnak… néha csak… ez a legjobb, amit tenni lehet… - csuklott el a hangja és nagyot nyelt. Meghökkenve néztem rá, és a szeme nedvesedni kezdett. De úgy tett mintha minden rendben lenne. Nem firtattam én sem. Csak fogtam magam, és kisétáltam a konyhába.

Na de nem csak Nortonnal barátkoztunk meg az eltelt hetekben… talán már egy hónapja is megvan mindez.

Bármerre megyek, folyton Leonba botlom. Ha bajba kerülök, valahogy folyton felbukkan, néha már akkor is, mikor csak éppen az erdőkben sétálunk. Egyszerűen nem akar nyugtot hagyni nekem. Krizokoll viszont már kezdi megszokni Piritet… és talán már én is őket.

- Gyere elő nyugodtan, tudom, hogy itt vagy… - kiáltottam mosolyogva a fák közé, miközben én egy forrás menti kövön ültem. A patak csörgedező hangját hallgattam, s a már virágzó rétet figyeltem, mikor ismét ismerős zajokat neszeltem meg.

- Dehogyis, itt nincs senki! – jött a válasz egy fa mögül, de Pirit már elő is rohant és üdvözölte Krizokollt.

- Ahj, miért buktattál le? – jött végre szórakozottan elő a fiú is.

- Lebuktatod te saját magadat is. – nevettem.

~ Hiányoztam Tollaska? – csípett Pirit játékosan sárkányomba.

~ Nem vagyok Tollaska, hányszor mondjam még el?! – rohant idegesen utána és kergetni kezdte a nála nagyobb nőstényt.

- Megint mi járatban erre, amerre csak én járok? – emeltem tekintetem Leonra.

- Csak éppen erre jártunk, tudod megbíztak, hogy szedjünk gombát, meg ilyesmik… - ült le egy másik kőre.

- Látom, még mindig szeretsz hazudni. – mosolyogtam – Már teljesen felesleges megjátszanod magad, régen tudom, hogy szeretsz követni.

- Akkor legközelebb nem tagadom le. – mosolygott.

- Amúgy… mióta vagyunk mi ilyen jóban?

- Amióta rendszeresen meg kell mentenem az életed. – válaszolta hencegve.

- Igen. Amióta rendszeresen figyelsz.

- Ennyire zavar?

- Leginkább csak az, hogy inkább sunnyogva követsz, minthogy megkérdeznéd, hogy repülünk-e egyet például?

- Úgyis nemet mondanál.

- Próbáld ki.

- Rendben… lenne kedved-

- Nem! – nevettem.

- Látod, még be sem fejeztem a mondatot! – nevetett fel ő is.

- Oké, oké… de nem bírom nevetés nélkül.

- Ilyen vicces lennék?

- Igen. – fogtam vissza a mosolygást – Nem értelek téged Leon. Annyi ember van a falunkban… miért pont velem akarsz beszélgetni?

- Mert a többi ember negyed annyira nem érdekes, mint te… - mondta halkan. Hirtelen melegséget éreztem és elmosolyodtam. Gúnyosan a szemébe akartam nézni, hogy elmondjam, miért nincs ebben igaza, de már nem tudtam a szemébe nézni…

- Azt hiszem, nekem mennem kellene mostmár. – álltam fel kínosan mosolyogva.

- Nem maradsz még? – nézett szomorúan utánam.

- Nem… még sok dolgom van. – hívtam magamhoz Krizokollt, aki közben letelepedett egy fa tövébe.

~ Baj van? Kicsit vörösebb a színed, mint máskor… - jött oda aggódva.

~ Nem, csak… mindegy is, menjünk haza! – ültem a hátára.

- Azért holnap még beszélünk? Még mindig nem adtad vissza a törölközőmet. – állt fel, és karba tette a kezét.

- Holnap elhozom. – feleltem kurtán. – Sziasztok, minden jót! – köszöntem el és repültünk is haza.

Aznap este igencsak furcsán éreztem magamat… csak feküdtem az ágyamban… és nem tudtam elaludni a gondolataimtól. Ráadásul ezúttal folyton Leon képe lebegett a szemem előtt.

~ Mi történik velem, ez nem normális dolog!

~ Mi a baj? – kérdezett Krizokoll.

~ Nem is tudom, csak…. azt hiszem kedvelem Leont….. szerinted ez baj?

~ Nem… végülis mostanában sokszor vagyunk együtt velük…

~ Téged zavarnak?

~ Kicsit… az az izgága nőstény sosem hagy nyugton…

~ Szerintem aranyos. – mosolyodtam el.

~ Biztosan… - fordult el. – Jó éjt….

~ Neked is Krizokoll… Talán a holnap érdekesebb lesz, még a mainál is….”

Alinda White