~Hiányzik az a nyár...

A dolgok néha csak úgy minden ok nélkül összekuszálódnak bennem... Sőt, szinte mindig ez történik! Egyszer minden homályos, máskor összeáll valami, amit úgy hiszek, mintha az egyetlen igazság lehetne. S pár óra múlva ez is szétesik, folytatódhat az örökös keresgélés…

Hiányzik az az év. Kicsit jól esik kimondani, és kicsit fáj, hogy erre gondolok. De hiányzik úgy mindenestül…

Hiányzik a szerelem. Ó, de még mennyire… Hiányzik mikor elutaztam hozzátok. Hiányoznak az élmények, amelyeknél nem volt fontos semmi más, csak hogy én ott voltam, és hogy te átélted őket velem… Talán most jutottam el oda, hogy le merjem írni ezeket, akár előtted is. Hiányzik minden, ami volt, mert sosem feledem, de nem kellenek az újabbak már. Van, ami sohasem lesz a régi, és ezt te is tudod.

Hiányzik azért valahogy az az utolsó nyár… Hiányoznak az akkori problémák. De tényleg, én sem értem magamat. Hiányzik minden cikis helyzet és minden boldogság. Hiányzik a tábor, hiányzik az Egri út. Hiányzik mindegyik nyár, amit nálad töltöttem kedves barátném…

Hiányzik az írás. Hiányzik, hogy egy gondolat papírra vetődjön, hogy a billentyűk nyomán, valami újat adhassak a kis világomnak. Valamit, ami megnevetett, vagy megsirat: gonoszság vajon, hogy mindkettőre egyaránt vágyom?

Hiányzik, ahogy egy részletet az oldalaimra kitéve a reakciókat lessem órák hosszat, napokon át, egyre elhaló lelkesedéssel, de büszkén, mintha csak ez lenne az egyik legjobb dolog a világon…

Ha még néha visszaolvasok, eszembe jut az a nyár. Eszembe jut az a tavasz vagy az a tél, eszembe jut minden, amit akkor éreztem, mikor az ötletek szavakká álltak össze. Minden sor egy emlék, minden visszajelzés egy kis csoda. És mikor azt olvasom vissza: Soha ne hagyd abba! – mert ezt kaptam meg oly sokszor - már teljesen más jut eszembe, mint akkor…

Valamiért mindig azt gondoltam, hisz ez csak természetes… miért hagyná abba az ember azt, ami jól megy neki, és amit ilyesformán imád? Heteken és hónapokon keresztül, szinte minden nap írtam… És már tudhattam, hogy ez nem csak egy hobbi, ez már szenvedély; de nem érdekelt, mert elrabolt ez a csillogás, ez a varázs; amitől, ha belegondolok, hogy valaha is az enyém volt, még most is rögtön elfog az izgatottság.

…És most? Csak arra gondolok, van egy olyan mondás, sosem tudod, mid van, míg el nem veszíted. És ha szerintem én tudtam? Hogy történt, hogy nem sikerült eléggé vigyáznom rá? Miért veszett el, miért hagyott el, mintha csak kedvesemnek fohászkodnék? Minden nap keresem őt, de még azt sem tudom, mi is hiányzik igazán…

Nem hiányzik ötlet: van elég. Nem hiányzik kedv: mindennél jobban vágyom az érzésre, mint egy drogra, ami a hatalmába kerít… Normális ez egyáltalán?

De talán hiányzik a motiváció… Nem tudom biztosan, mi is lehetne az, de nagyon hiányzik. És rettegek, hogy sosem lesz a régi… De hát ki tudná megmondani?

Hiányzik a régi csillogás… Hiányzik az a pörgés. Hiányzik a megszokott író csapat, akikkel egyben egymás közönsége voltunk. Hiányoztok csajok…

Hiányoznak azok a boldog nyarak, pont, ahogyan a mostani, pedig most is alig történt valami. De hiányzik elutazni, és ezekkel az élményekkel a lelkem fekete űrjét kipótolni. Hiányzik itt hagyni a megszokottat, barátoknál lenni, és hosszú idő után újra hazatérni.

Fáradtnak érzem magam, de ez nem boldog fáradtság… Bármit teszek, nem olyan; nem elég jó, vagy csak még nem is elég rossz. A jó dolgok nem elég boldogak, a problémák pedig nem elég rosszak. Nincs miért panaszkodni… Ezért az ember már minden apróságra ráfogja, hogy azon fakad ki. Pedig valójában az egész olyan egyszerű…

Hiányzik a legutolsó nyár. Amikor egy újabb lyukat befoltoztam a szívemen. Hiányzik az azelőtti, amikor az a lyuk keletkezett a lelkemen. Hiányzik a jövő nyár, mert nem tudom, mit hoz, de igazán jöhetne már… Viszem a varró készletet, aztán meglátjuk, foltozunk, vagy megint szakad majd a toldás…