Szervusztok Kedves olvasóim, akik még velem vagytok! ^^
Remélem nem haragszotok rám, amiért eltűntem... Majd én megteszem helyettetek is, nyugi.
Mostanában kicsit nehezebben áramlanak át a gondolataim a billentyűzeten át a storykba, szóval.. Minden leállt. Sajnos nem tudok mit mondani, ez a helyzet :/ De majdcsak lesz valami ;)
Először is ezzel a kis novellával szeretnék nagyon Boldog Snoggletogot kívánni mindnyájótoknak! ^O^ Remélem jól telik a téli szünet (habár itt hó még nem volt), és azt is, hogy tetszeni fog majd nektek ez a kis karácsonyi szösszenet! ^^
Nyu jó szórakozást, és remélem nem sokára egy újabb bejegyzésnél is találkozunk!
Addig is: a viszont olvasásra! :*
Addig is: a viszont olvasásra! :*
Fagyos tájak, kopár sziklák… Elvétve egy-két hóvihar.
Az erdőkben magasan áll a hó a fákon, és az avart is
teljesen eltakarja. Az a néhány állat, aki előmerészkedik élelemért, nagy
veszélynek teszi ki magát, ha a hóban meglátszik a lábnyoma. De mit is érdekli
mindez a földek valódi urát?
A hatalmas farkas szörny most még komorabban néz maga elé a
tróntermében, mint általában szokott.
A démonkastélyt egy vulkán gyomra rejti, így odabent egész
évben pokoli forróság honol. Mégsem mondhatja el az ember, hogy ettől kevésbé
rideg ez a hely.
Mortiferum Lux, a démonok koronázatlan hercege, éppen az
imént küldetett el minden élőt és holtat a kastélyából. Üres az egész épület.
Csak ő maga van ott, elterülve egy aranyozott bársonydíványon, ahogy a falakon
lobogó fáklyák lángjába mered.
Előtte ugyan egy hatalmas terített asztal, tele csodálatos
tálakban felszolgált, jobbnál jobb falatokkal. Minden, amit halandó, vagy démon
szeme kívánhat. Mégsem megy le egy falat sem a torkán.
Egész nap ott ül, és hallgatja a vulkán halk morajait,
amelyek hozzá beszélnek. Magába szívja a terem illatait, majd erősen söpri ki
őket a tüdejéből.
Nem is akar arra gondolni, hogy elvileg ma van karácsony. Az
ő naptárában nincs helye ünnepeknek, egyszerűen eltörölné őket, ha tehetné. Túl
sok a boldogság a népnek. Túl sok a boldogság, miközben a világ igazából sivár.
De hát akinek ő hűbérese, az nem engedte. Felsőbb parancsra,
felsőbbre, mint ő maga, az ünnepeket szentül meg kell tartani. De akkor
legalább menjen mindenki a maga dolgára, ne az ő otthonában rontsák a levegőt.
Miért van az, hogy ebben a várban mindenkinek van hová hazamenni, csak ő nem
tud elbújni a nyilvánosság elől? Egy úrnak már nem fér az életébe magánélet.
Bele kellene végre törődnie.
Nagyot sóhajt, majd végre négy mancsra áll. Nem kell erre
gondolnia, most végre egyedül van. Olyan egyedül, amennyire régen vágyott rá.
És olyan egyedül ott belül, amennyire nem elég régen volt… Sosem vallaná be, még
magának se, de igazából csak magányos. Végtelenül magányos.
Kicsit megrázza magát, kutyásan, hogy fakó bundáját
elrendezze vele, s szárnyait is megmozgatja, nehogy elgémberedjenek. Ami azt
illeti, nem is emlékszik, azokat a kicakkozott sárkány szárnyakat mikor
használta utoljára.
Kihúzza magát újra, hiszen ehhez szokott, megköveteli az
elegancia, a tisztelet akarata. Úgy sétál ki a fekete kövezetű márványpadlón,
ahogy karmai végigkarcolják annak felületét, mintha csak a legelőkelőbb
vendégsereg előtt lépne ki, hogy nyugovóra térjen egy bál végeztével.
Mereven maga elé bámulva lép ki a hatalmas ajtón, melyet
varázserejével végre maga nyithatott ki az orra előtt. Úgy járja be a hatalmas
épület minden kesze-kusza, hosszú folyosóját, mintha a lehető legtermészetesebb
dolog lenne lejárni egy kilómétert a hálószobádig. Figyelmen kívül hagy minden
rá szegeződő festmény szempárt. Úgy érzi, a régen halott rokonok, egyenesen őt
bámulják.
Egy vörös bársonydíszítésű ajtó előtt áll meg végül, és
fáradt szempárral tekint fel rá. Kisebb korában, még mikor az apja volt itt az
úr, sokat járt ide. Izgatott volt amiatt, ami odabent várt rá. Azonban, mióta
neki kellett a hercegi palástot magára vennie, valahogy már nem volt minderre
ideje. Csak szerette volna elfelejteni, hogy létezett élet, mielőtt ez a szörny
lett belőle.
Most viszont tudni akar a külvilágról. Régóta először,
tudni akarja, milyen az élet odakint. Ezért nyit be végül a régi szobába.
Az ajtó nem egy pókhálót von magával, mikor nyikorogva
kitárul előtte, és a terem is dohos szaggal van felruházva.
Lux egyetlen fülmozdulattal fényt varázsol a rozoga bútorok
köré, és ezzel egy időben nagy hanggal csapódik mögötte az ajtó.
Lehunyt szemmel vesz egy mély levegőt a szoba ismerős
illatából, majd hosszan fújja ki azt. Megszemléli a hatalmas sornyi
könyvespolcokat, melyek őt sosem nyűgözték le igazán, de ismer olyat, akinek
nagyon tetszettek volna. Ez pedig egy igazán halvány mosolyt varázsol az arcára.
Persze csak egy pillanatra, azután ezt is elrejtette.
Könnyebb úgy titkolnod valamit mások elől, hogy magadnak sem
vallod be.
Megköszörülte a torkát - A gömböt kérem.
Ennyit szól rekedtes hangján, és az egyik polc egy fiókja
felragyog a sarokban. Belőle valami narancsos fény szűrődik ki, majd nagy nehezen
kitépi magát a beragadt, rozsdás fiók fogságából, és egy nagy üveggömb repül Lux elé.
Előtte lebeg, és ezernyi féle képen csillog rajta a
fény. A farkas még önmagát is tisztán látja benne, ám ez csak ingerültté teszi.
Hogy is lenne büszke egy szétégett, meggyötört arcra?
Ellazítja vonásait, és újra megköszörüli a torkát.
- Mutasd nekem, hogyan karácsonyoznak Ők odaát.
A gömb nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, és nem
értetlenkedik. Csak végrehajtja, amit parancsba adtak neki, és azonnal
működésbe lép.
Mikor a farkas fölé hajol, már nem magát látja az
üveggömbben, hanem egy kis házat, valahol a halandók földjén. Esik a hó, és
már késő este is van. Mindent beterít a hótakaró, mégis mindent megtölt az ünnep hangulata, a kis égők fénye. Fényárban úszik az egész utca.
Érdeklődve bíztatja a gömböt egy beljebbi nézetre, ahonnan
már a házban ünneplő embereket és állatokat is tisztán látni lehet.
A ház tulajdonosa, az a látszólag mindig boldog lány, éppen
bulit szervez a barátainak, hogy együtt ünnepelhessék a szeretet ünnepét. A
fa már áll, szépen kidíszítve, sárkányok ugrálnak a konyhában sürgölődő lány
körül, és valaki már éppen engedi be a vendégeket. Persze a féldémon
mindegyiküket jól ismeri.
Még talán tíz percig figyeli őket elgondolkozva, ahogyan vidáman
beszélgetnek és hülyéskednek. Egyszerűen csak boldogok voltak. Túl boldogok.
Ami már felettébb idegesítette Luxot.
- Ez baromság! - fakad ki belőle egy morgás, és ellöki magától az üveggömböt. A vízió eltűnik benne, és nagy koppanással esik a
parkettára. Messzire gurul, egészen egy íróasztal lábáig.
A farkas még egyszer hátrapillant rá, ám azon egy
karcolás sincs. A varázstárgyakat nem olyan könnyű tönkre tenni.
Sarkon fordul hát és indulattól fűtve csapja be maga mögött
az ajtót.
Semmi értelme ennek a napnak. Lenne már végre vége! A
szeretet ünnepének semmi értelme, ha nincs kivel megosztanod. Hiszen nem figyel
rád senki, és nincs kire figyelned. Élvezné, de tudja, hogy így neki nem lehet.
Varázsereje van és sok mindenhez ért, csak egy dolog fog mindig ki rajta. Az
érzelmek.
Egyszer próbálta meg, és mindenkit elveszített. Akkor miért
próbálja újra? Hogy megint minden összeomoljon körülötte?
Dühösen fújtat – Hányok ettől az egésztől…
Ám a sarokban ekkor kondul meg az egyik régi óra. Éjfél van.
Most történik meg az a híres karácsonyi csoda, nem igaz? Ami úgysem létezik…
Vagy mégis?
Mikor az óra mind a tizenkettőt megütötte, az előtér felől
is kopogás nesze jut a füléhez. Végig visszhangzik az üres épület falain, és
eljut minden folyosóra.
Fogait csikorgatva megy, hogy kinyissa a hatalmas kaput.
- Ki mer zavarni, mikor megmondtam, hogy mindenki tűnjön
innen a fenébe?
Letekint a lábai elé. Ráförmed az ajtóban álló kis lényre.
- Mit akarsz?
- Ü-üzenetet hoztam Mo-Mortiferum L-Lux nagyúrnak! – dadogja
reszketve és átnyújtja, majd egy meghajlás után már rohan is el a sötét
hóesésben.
- Patkányok… - morogja és bezárja a kaput, mielőtt a befújó
szél kihűti az egész előteret.
Megszemléli a fehér borítékot, és azonnal feltűnik neki
rajta az ismerős illat. A kézírás eléggé olvashatatlan, de sejti ki küldhette.
Az biztos, hogy nem természetfeletti küldemény, hiszen elég sokat késett.
Kibontja és azonnal egy vakítóan színes üdvözlőlappal
találja szemben magát. Értetlenül vonja fel a fél szemöldökét.
„Kedves Mortiferum
Lux!
(Úristen, de hosszú
leírni a teljes neved… Nem magyarosítanál a kedvemért?)
Ezzel a lappal
szeretnénk Boldog karácsonyt, és újévet kívánni neked, meg a kastélyod népének!
^^ Szerettem volna Füstivel küldetni a levelet, de azt mondta, nem mer odamenni
a démonok közé :P Mindegy, azért remélem valahogy elér hozzád még szenteste
előtt!
Ugyanis szeretnék
tartani egy karácsonyi partyt a barátaimmal, hogy együtt ünnepeljünk, és
szerettelek volna téged is meghívni! Tudod, semmi pia meg hasonlók, csak süti,
meg gumicukor, és jó barátok, ahogy szoktuk ^^ Remélem nem lesz sok dolgod, és
benézel!
Szeretettel: Vera, és
a sárkányok”
Az első meglepettségen túljutva, valahogy értelmezi a
leírtakat, és talán még egy apró mosolyra is futja tőle. Talán mégis van olyan,
aki gondol rá?
Próbál erre nem gondolni, de egy kicsit megmelengeti
jégszívét az az aprócska levél, ami talán pont időben érkezett meg. Felpillant
az órára. Még csak tíz perccel múlott éjfél. Talán… mégis elmehetne. Úgysincs
más dolga, és csak mérgelődne.
Ugyanakkor lehet, hogy lassan vége lesz az egésznek, és
talán a vendégek sem néznék jó szemmel, ha ott álldogálna. A megvető
pillantásokra meg egyszerűen nincs szüksége. Egy karácsonyi bulin meg
amúgysenem lehet senkit sem megfojtani…
Végül fogai közé veszi a levelet, majd komótosan elsétál a saját
lakosztályáig, ahol az egyik szekrénysorhoz lép.
Egyetlen palástját, melyre a családi címere van hímezve, a
hátára teríti, és így néz bele fél szemmel a mögötte álló, szilánkosra repedt egész
alakos tükörbe.
Mély levegőt vesz - Már megint a szívedet követed, te idióta
farkas…
***
- Amúgy kikre várunk még? – kérdezi Bella, ahogy az
előszobában állunk a vendégekkel, mert hát hol állhattunk volna meg ilyen
csodásan máshol…
- Öhm... – így gondolkozok végignézve a vendégseregen, majd
előkapok a zsebemből egy apróra összehajtogatott kis papírt, ami kinyitva
viszont vagy a térdemig leér. Átolvasom - Hát Predatoréknak kéne még jönni
ugye...
- Nah már megint... – persze a kis féltékeny Nath is
közbeszólt…
- Azt nem tudom, hogy tőletek jön-e még valaki… - nézek fel
Vikire - Jah meg elvileg elment a meghívó Luxnak is, de nem tudom, hogy ő eljön-e...
– teszem le elgondolkodva a listámat. Amilyen morcos, lehet, hogy a levelemet
sem olvass el. Bár volt már, hogy eljött, mikor meghívtam hozzánk… Olyan
macerás a démonkastélyba levelet küldeni... -_-
Ahogy ezen gondolkozok, és mind beszélgetünk, egyszer csak a
kint tomboló erős szél nagy erővel kivágja az ajtót. Mind ledermedve kapjuk oda
a fejünket, és ebben egyben van benne a hideg, és a meglepettség ereje.
Elhűlve figyelem, ahogyan egy nagy, fehér hópamacs lép be a
küszöbön, és pont megáll előttem. Ijedtemben egyetlen mozdulattal ugrok bele a
mellettem álló Nathaniel karjaiba.
- Ez… ez egy hószörny!!
Az izé morogva rázza magáról le a havat, és így már előtűnik
kopottas, kócos bundája, mely egyértelműen az én Lux barátomhoz tartozik.
Méltatlankodva löki be egyik hátsó lábával maga mögött az
ajtót.
-Miért kell nektek ilyen északon bulit tartani? Mindenem
szétfagyott. – horkant, belőlem viszont egy megkönnyebbült sóhaj tör elő. Végre
észreveszem magam és kimászok az engem tartó fiú öléből.
Hogy ne is kelljen erről beszélnem, inkább a démon mellé
ugrom és átölelem a nyakát, még ha ő láthatóan legszívesebben le is szedne
magáról.
- Sziaaaa Luuuux!! Már azt hittem el se jössz *-*
- Hát egészen fél órával ezelőttig én is azt hittem… -
forgatja meg a szemét, majd az egyik mancsával gyengéden eltol magától – Tudod,
rakni kéne a leveleidre elsőbbségi bélyeget…
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem…! – csapok a
homlokomra.
- A lényeg hogy ide értél, Lux! ^^ - öleli át utánam Viki is
a didergő farkast.
- Szegény démon, a pokol után kész kínzás lehet itt neked XD
- nevet Bella.
- Kiheverem… jobban zavar, hogy mindenki összeölelget. –
tolja el Vikit is, nem mintha mi nagyon megharagudnánk rá. Szerintem minket
ilyenkor nem lehet elkeseríteni XD
- Te mondtad, hogy fázol - nevetek rá.
- Hamar felmelegszem – feleli szűkszavúan, majd a hátam mögé
pillant – Amúgy ő ki?
Oda fordulok, hogy lássam kire is gondol, és rájövök, hogy
Lux még sosem találkozott Bettivel…
- Uuuu, ő Betti!! *-* Betti, ő Mortiferum Lux, a démon
nagyúr! – lököm elé a lányt – Régi barát ^^
- Nem vagyunk barátok…
- Akkor nem jöttél volna el – okoskodik karba tett kézzel
Bella. Persze Bettit sem sikerül ennyivel letörni, vagy megijeszteni!
- Szia örülök, hogy megismerhetlek! :3
- Hihetetlen, hogy egyikőtök sem fél tőle… - sóhajt fel a
háttérben Füsti.
- Én először féltem tőle, de hát… olyan aranyooos! *--* -
egy Vikiféle lelkendezést hallhattunk emberek.
- Juj, mielőtt elfeledem!! – futok ekkor be a konyhába, majd
egy nagy tálnyi süteménnyel lépek újra elő - bejglit valaki? *-*
- ÉÉN!!! :DDD
Au is érdeklődve szagol a levegőbe.
- Egy kicsit sztem odaégett...
- Hát ez van… füstös lett. Vagyishogy Füstis :33 – fojtom el
a nevetést – Értitek.
- Neeeee... – csap a homlokára Nath - légyszi ne kezdd
megint!
Míg a társaság nagyja szépen kibeszéli, hogy legalább olyan
rosszak a szóvicceim, ha nem rosszabbak, mint Adriennek, Lux a lehető
legészrevétlenebbül vág át köztünk, majd leheveredik a kandallónk elé.
- Hé, most miért mész el? Te nem kérsz kaját? – nézek utána
enyhén félre döntött fejjel.
- Nem vagyok éhes… - morogja halkan.
- Nah tessék! – bökök felé, ahogy a többiekre nézek -
Szeretet ünnepe van, ez meg morcosabb, mint általában...!
- Ne keress értelmet, egy démonban…
- Kedves… - morogja magának, de ezt persze senki nem
hallhatja. Hát nem beskatulyázták megint? Igazából, már nem látja mi értelme
volt eljönnie. Az a levél talán egy kicsit meghatotta, de ettől nem változik a
tény, hogy ezen az ünnepen nincsen keresni valója.
- Lux, figyelsz te rám? – rázom fel a gondolataiból, és
hirtelen felkapja rám a tekintetét.
- Mi van?
- Akkor megismétlem… BOLDOG SNOGGLETOGOT LUX!! ^^ - nyomok
egy dobozt a képébe.
Meglepetten pislog rá és megszagolja – Ugye nem adtál ki
pénzt rám? Felesleges volt.
- Még szép, hogy nem volt az! – teremtem le és azért is
leteszem az orra elé – Nah kibontod végre, te nagy mamlasz?
Megforgatja a szemét és feltornázza magát ülésbe. Fogaival
megcsippenti a szalag egyik végét, és kibontja a masnit. Ezután mancsával
lelöki a dobozról a fedőt, majd elkerekedett szemekkel szemléli a tartalmát.
- Komolyan vettél nekem egy fekete sálat?
- Ami azt illeti, én kötöttem… - nevetek zavartan – Nem
mondom, hogy könnyű volt, de nem tudtam, minek örülnél... T-T – megköszörülöm a
torkom – Egyébként meg nem teljesen fekete.
Kiveszem a dobozból, és megmutatom neki rendesen is. A közepén
van egy felirat vörössel – Add a
lelkedet!
- Nah? :33
- Nagyon szellemes… – neveti el magát. A hangja rekedt és
mély, és mégis meglepően kellemesen adja át a pillanatnyi boldogságot.
Én pedig hirtelen lemerevedek. A többiek ugyanilyen kerek
szemekkel nézhetnek ránk mögöttem, ugyanis a házban síri csönd támad.
A farkas is rögtön észreveszi magát, és elkomolyítja az
arcát. Összehúzza szemöldökét – Most mi van már megint?
- Még… sosem hallottalak nevetni. – pislogok meghatottan. Egy
mosoly kúszik az arcomra, míg ő csak rendezi a vonásait és visszafekszik.
- Nagy cucc. Tudod, nem olyan jég a szívem, mint gondolod –
morogja, pedig belül tudhatja, hogy ezzel most maga ellen játszik.
Csak vállat rántok és a nyakába tekerem a sálját. – Tessék
:)
- Hé, Vera… - suttogja.
- Hm?
- Boldog Snoggletogot, vagy mit. – néz rám hűvösen, de én
csak mosolygok.
- Köszi, Luxi ^^
Sóhajt egy hatalmasat - Nah azért ne vidd túlzásba… elég a
becenevekből.
- Miért én tökre szeretem őket! :’D
- Ne is mondd… - sóhajt Nath.
- Tudod, hogy szeretlek, Vöröske :33
Bettiből feltör a röhögés - Neee... XDD
- Te jó ég, Vera, mióta hívod így? :’D – száll be Bella is.
Csak vigyorgok.
- Az titkos infó ;)
- Asszem elég rég óta… - röhög Adrien, mire cinkos mosollyal
az arcomon, lábbal elé tolok egy kibontott dobozt.
- Nézd cica, doboz *-*
- Ne… légyszi ne… - hunyja le a szemét és elbújik Betti
mögött, mielőt még előtör belőle a macska és beleugrik – Védj meg!
- Készek vagytok – Au meg a földön fetreng xD
Ezután még zenét is kapcsolok, és aztán egész este bulizunk!
Igaz, hogy Lux egész végig csak a sarokból figyel… Néha még meg próbálom
felrángatni onnan, de ő nem hazudtolja meg a természetét.
Az igazság az, hogy csak is ő tudja, de a mai este kicsit még
neki is különleges. Évszázadok óta először, végre nem azt érzi, hogy egyedül
van. Egy kicsit talán még ő is úgy hiszi, hogy sűrű bundája alatt, lassan
melegszik az a kihűlt jégszív.
És ehhez nem kellett más, mint egy levél, amit egy halandó
lány írt…
És egy bónusz kép Luxról, hogy végre tudjátok egy kicsit, hogy hogy néz ki a drágám XD
(Nem lopni, 100%-ig saját munka!! °^°)
Au revoir, mes amis!
