’Eltűntem…. elrepültem
Füstin a lehető legtávolabbi helyre amit csak eltudtam képzelni…. egy kopár lakatlan
szigetre… Majd megkértem, hogy menjen haza… és soha többé ne keressen….
- Mi??? de hát.. a
gazdim vagy, sosem hagynálak magadra!!! – bújt hozzám, mire egy könnycsepp
gördült le az arcomon és nyugvóhelyre lelt a homokban.
- Egy vagy azon kevesek
közül akik még máig ezt mondják…. Te vén csataló te… - öleltem magamhoz az öreg
sárkányt.
- Sosem feledlek
titeket.
- Mi sem.. mert nem
hagylak itt egyedül! – ült le.
- De igen…. Ez az utolsó
kérésem hozzád. És az hogy.. add át a többieknek, hogy szeretem őket…. –
töröltem meg könnyes szemem.
- De.. kérlek ne kérd
ezt tőlem! – nyüszített könnyezve.
- Nem a ti hibátok
Füsti… de a világnak már nincs szüksége rám….. Megalkottam amit megakartam….
Akaratlan elvesztettem mindenkit akit szerettem…. Sok álmot váltottam valóra..
és sokat dobtam ki az élet szemetesébe…. És most én kerülök a süllyesztőbe…. –
mondtam, s ekkor rá néztem – Szép életem volt veletek…. Sosem fogok megbánni
egyetlen percet sem… Mindent köszönök.
- Mi köszönjük… csakis
miattad létezünk. És miattad élhettük le ezt a csodás életet… veled… - bukkant
elő ekkor Fagyi, Auróra és Aqua is.
- Ti…. ?
- Követtünk…. tudtuk,
hogy őrültségre készülsz… - vágott közbe Fagyi. Édes öreg kis Fagyim.. a ráncos
pofiddal, mely még mindig mosolyog rám…
- Igen.. de minket nem
rázhatsz csak úgy le…. Mi sosem fogunk elhagyni téged…. – bújtak mindd hozzám.
Sírva néztem végig rajtuk. Kopott pikkelyek, megfáradt, de őszínte mosolyok,
ráncos arcok, de csillogó szemek…. Ezek az én kis sárkányaim….
- Köszönöm…….. –
szorítottam őket magamhoz, s együtt felrepítettek a felhők közé. Repültünk még
egy utolsót, s úgy tértünk együtt fel a mennyország kapuja elé….’
- Doktor úr mi van
vele?? – kérdezte egy nő a kisfia kezét fogva a kórházban állva.
- Már semmit nem
tehetünk érte……. Sajnálom….. – közölte a hírt a férfi. A nő hosszú percekig
nézett rá könnyes szemekkel, majd a kisfiára nézett.. s ismét az orvosra.
- Sokat szenvedett?
- Nem.. még mosolygott
is mielőtt meghalt… - mondta s a nő is elmosolyodott sírás közben.
- Köszönöm Doktorúr…. –
biccentett. s az orvos elsétált.
- Anyu mi van a
mamával?
- A mama elment kicsim…
elment.. de mosolyogva ment el…..
- És mikor jön vissza?
- Nem hiszem hogy
visszajön….. pedig jó lenne… többet foglalkoznék vele….. – ölelte át a fia
fejét.
4 hétig feküdtem
kómában, míg életemet vesztettem…. De egy percre sem felejtettem el, hogy ki vagyok: egy álmodozó.
Sajnálom, hogy az első bejegyzés ilyen szomorú lett.... De azért remélem megható lett. És.. ez egy amolyan kép arról h mi lehetne amikor.. már megöregedtem..... szóval.. Sziasztok!