Az álmodozó

’Eltűntem…. elrepültem Füstin a lehető legtávolabbi helyre amit csak eltudtam képzelni…. egy kopár lakatlan szigetre… Majd megkértem, hogy menjen haza… és soha többé ne keressen….

- Mi??? de hát.. a gazdim vagy, sosem hagynálak magadra!!! – bújt hozzám, mire egy könnycsepp gördült le az arcomon és nyugvóhelyre lelt a homokban.

- Egy vagy azon kevesek közül akik még máig ezt mondják…. Te vén csataló te… - öleltem magamhoz az öreg sárkányt.

- Sosem feledlek titeket.

- Mi sem.. mert nem hagylak itt egyedül! – ült le.

- De igen…. Ez az utolsó kérésem hozzád. És az hogy.. add át a többieknek, hogy szeretem őket…. – töröltem meg könnyes szemem.

- De.. kérlek ne kérd ezt tőlem! – nyüszített könnyezve.

- Nem a ti hibátok Füsti… de a világnak már nincs szüksége rám….. Megalkottam amit megakartam…. Akaratlan elvesztettem mindenkit akit szerettem…. Sok álmot váltottam valóra.. és sokat dobtam ki az élet szemetesébe…. És most én kerülök a süllyesztőbe…. – mondtam, s ekkor rá néztem – Szép életem volt veletek…. Sosem fogok megbánni egyetlen percet sem… Mindent köszönök.

- Mi köszönjük… csakis miattad létezünk. És miattad élhettük le ezt a csodás életet… veled… - bukkant elő ekkor Fagyi, Auróra és Aqua is.

- Ti…. ?

- Követtünk…. tudtuk, hogy őrültségre készülsz… - vágott közbe Fagyi. Édes öreg kis Fagyim.. a ráncos pofiddal, mely még mindig mosolyog rám…

- Igen.. de minket nem rázhatsz csak úgy le…. Mi sosem fogunk elhagyni téged…. – bújtak mindd hozzám. Sírva néztem végig rajtuk. Kopott pikkelyek, megfáradt, de őszínte mosolyok, ráncos arcok, de csillogó szemek…. Ezek az én kis sárkányaim….

- Köszönöm…….. – szorítottam őket magamhoz, s együtt felrepítettek a felhők közé. Repültünk még egy utolsót, s úgy tértünk együtt fel a mennyország kapuja elé….’

- Doktor úr mi van vele?? – kérdezte egy nő a kisfia kezét fogva a kórházban állva.

- Már semmit nem tehetünk érte……. Sajnálom….. – közölte a hírt a férfi. A nő hosszú percekig nézett rá könnyes szemekkel, majd a kisfiára nézett.. s ismét az orvosra.

- Sokat szenvedett?

- Nem.. még mosolygott is mielőtt meghalt… - mondta s a nő is elmosolyodott sírás közben.

- Köszönöm Doktorúr…. – biccentett. s az orvos elsétált.

- Anyu mi van a mamával?

- A mama elment kicsim… elment.. de mosolyogva ment el…..

- És mikor jön vissza?

- Nem hiszem hogy visszajön….. pedig jó lenne… többet foglalkoznék vele….. – ölelte át a fia fejét.

4 hétig feküdtem kómában, míg életemet vesztettem…. De egy percre sem felejtettem el, hogy ki vagyok: egy álmodozó.

Sajnálom, hogy az első bejegyzés ilyen szomorú lett.... De azért remélem megható lett. És.. ez egy amolyan kép arról h mi lehetne amikor.. már megöregedtem..... szóval.. Sziasztok!