~ Mondd azt nekem, Sors...

Mondd azt, hogy menni fog.
Hitesd el a szépet, a jót.
Mondd, hogy "képes vagy rá, ne add fel!"
...aztán köpj arcon a semmivel.

Mond, hogy csak én tudhatom.
Hogy én megállíthatom.
Elkezdhetem, folytathatom,
És végül a véget a magam oldalára vonhatom.

Mondd, hogy nem véletlenül én...
Hogy van bennem egy különös én.
Egy darab, ami majd mindent összerak,
Nem adja meg magát a ráncoknak.

Mondd, hogy nem értelmetlen.
Akkor sem ha kopár, kietlen a lelkem...
Mondd, hogy elérem amiért küzdök.
Mondd, hogy nem hiába vagyunk küzdők.

Mondd, hogy fontos az értelem, a tartalom,
Egyként az életen és a szavakon,
Mondd, hogy fontos lehet egy szó, melyet én mondok.
Mondd, hogy enyém lehet a gondolat, mit színre hozok.

Mondd, hogy vagyok valaki ezen a portán...
Aztán, ha úgy tetszik, vágj pofán.
Erősebben, mint eddig bármikor, hiszen miért is ne?
A végén a lényeg úgyis az lesz: nem leszek én semmi se.






Csak mondja már meg valaki, hogy miért csak az ilyen depis versekre van kreativitásom...

Novella - Halott város

Egyszer hallottam egy történetet, egy halott társadalomról. A kérdés az volt, vajon mi történne a mi már jól kiismert, behálózott kis világunkkal, ha mi emberek eltűnnénk a színéről? Mi történne mindazzal, amit felépítettünk, amit feltaláltunk, kifejlesztettünk, átvariáltunk, kiírtottunk, betelepítettünk… Csak mi lenne akkor, ha hirtelen mi már mind nem lennénk?

De hiszen voltak erről filmek is. Dokumentumfilmek és sci-fik is, amelyben a híres épületek egy része magától összeroskadt, némelyiket elöntötte a víz és az alá került, némelyiket csak egyszerűen benőtték a növények, és vagy úgy néztek ki, mint egy hatalmas, betonból épült fa, vagy az őserdő teljesen magába foglalta, eltüntette őket.

Azt hiszem, lehet ebben valami. A természet előbb utóbb mindig visszafoglalja, ami az övé, és ha lesz rá lehetőség, meg is teszi… Bár arra még nem jöttem rá, miért tűnne minden ember ilyen hirtelen el.

De azóta néha eszembe jutnak ezek, és elkezdek gondolkodni. Elképzelem a világot így, és én vagyok az egyetlen túlélő. De ha van is rajtam kívül más, ezer meg ezer kilométerekre tőlem, sosem fogunk összefutni… Csak magamra számíthatok.

Egy városban, ahol felnőttem, ahol az egész életemet civilizációban éltem, majd hirtelen már csak azon kaptam magam, hogy ha kilépek a szobám ajtaján, az erkélyajtón egy sor lián és faág próbál betörni hozzám.

Hogy mikor kimegyek a házunk elé, ott a csöndes, üres játszótér fogad, amely fákkal és cserjékkel övezett, ahol a szél fújja az avart, és a nap fénye foltokban éri el az arcom a lombok miatt, akár egy régi erdőbéli kiránduláson.

Hogy ha éhes vagyok, kapásból megszólalnék, el kéne mennem végre a boltba! … De amikor arra járok, már csak a feliratot látom ugyanolyannak. A katasztrófa előtt valaki nyitva hagyta az ajtót, és a növények magjai szabadon beeshettek a járólapra, ahogyan a földet és port is behordta a szél. Ma már akkora gaz áll ki belőle, hogy ha bemennék, attól félek, rögtön rálépek valami kisebb kígyóra, vagy egy hatalmas rovarra. Így inkább csak némán elkerülöm…

Ha éhes vagyok egy fél arzenált kell a hátamra vennem, és vadásznom kell a saját városom koszos, bitumenes utcáin, amit már feltörtek a fák gyökerei, és a réseket ugyancsak benőtte a fű, némelyik utcán nyulak szaladgálnak, a másikon meg vaddisznók… Elképzelem, hogy mindig ilyen volt, és próbálok együtt élni azzal, amim most van.

Őzekre vadászok a szupermárketek előtt, farkasokat kerülgetek a háztömbnél, és szívom a tiszta, kocsik által nem szennyezett levegőt. Ez most a természet, és a modern világ találkája. Pontosabban ezutóbbi bukása. Egy város, ami már csak árnyéka önmagának. Enyém az utolsó halott város.

Aztán persze felébredek… Felnézek az emberekre, az élő, mozgó, sürgő-forgó városra, akárcsak ha egy álomból ébrednék. Mint egy civilizációba került ősember, aki hirtelen semmit sem ismer. De aztán végül hamar visszaszokok… Végső soron, ez csak egy álom, egy képzelgés. De ami körülöttem van, ez itt a valóság.

Kissé megkönnyebbültebben hajtom le a fejem, és egy halvány mosollyal az arcomon eredek útnak hazafelé az utcákon. Az iskola lefárasztott és ideje végre hazaérni, de hát miért ne nézzek már egy kicsit közben körül, miért ne nézzem meg mi újság az én kis városommal?

Mióta nagyobb lettem, úgy érzem még a nézőpontom is megváltozott. Akkor kicsi voltam, most magas, akkor az egészet néztem, most a részletekre koncentrálok. Akkor volt aki idegen, és volt akit szeretek.

Aki idegen, azt elkerültem, akit ismertem, az mellől sose mozdultam. Most minden idegen egy kicsit ismerős. A velem egykorú fiatal, aki mindig szembe jön velem ilyentájt a főutcán; a bácsi, aki reggel mindig elmegy mellettem a munkába menet, és még csak azt sem tudja, hogy én megismerem. Az eladó hölgy, aki a pékárusnál elengedett egy húszast azzal, hogy majd úgyis jövök még ide és akkor megadom; az utcán rám mosolygó kisgyerek, akinek tetszik, hogy egyszer visszamosolyogtam…

Egy város, amiben mindenkinek megvan a története, és mindegyik valahol egymásba kapcsolódik. Átláthatatlan és mégis valóságos… Annyi kedves ember, aki mellet mindig elmegyek, és semmit sem tudok róla.

De ekkor váratlanul egy éles kiabálás zökkent ki a gondolataimból, belehasít a fülembe. Azonnal odakapom a fejem, és még velem együtt vagy hat ember a főtéren. Két ember az egyik padon, hangosan egymással kiabál. Nem tudom megjegyezni, miről beszélnek, de olyan értelmetlennek tűnik az egész. Mégis az egész tér ezt hallgatja.

Míg én furcsállva nézem a jelenetet, előttem valakit egy biciklis fellök, ó, de már megy is tovább! Mit érdekli őt egy fellökött férfi sorsa? Páran odafutnak hozzá, és felsegítik, én meg csak állok, és nézek, mint az újszülött, mert nem értem mi történik körülöttem.

Mellettem nem sokkal felsír egy kisgyerek, mert fagylaltot akar. Az anyja lekiabálja. Sérti a fülemet… Előttem egy másik anyuka három gyerekkel sétál, akik hárman háromfelé szaladnak örömükben. Az anya velük is kiabál.

Gyorsan megindulok, mert rájövök, hogy mióta csak egy helyben állok, és egy újságkihordó hátulról engem is majdnem fellök. Még ő van felháborodva… Gyorsan neki is iramodok, hogy minél hamarabb otthon lehessek, kezdi az iménti jelenet belülről nyomni a szívemet... A térköveket fürkészem, de egy ismerős hangra ismét felnézek.

Megismerem a szemben jövő fiút, velem egy idős, és azt hiszem egy osztállyal járt alattam, még az általános iskolában. A barátaim által egész sokat beszéltünk… - Mosolyogva köszönök, és rossz szokásomhoz híven még egyet bénán intek is neki. Ám ő kerüli a pillantásom. Könnyeden elsétál mellettem, míg én ólomsúlyúnak érzem a lábam. Mintha nem is ismertük volna egymást. A kezemet visszarejtem a zsebembe és leforrázva menetelek tovább…

A földet szugerálom magam előtt a tekintetemmel, ahogy átvágok a forgalmas utcákon, körbenézek és elindulok a zebrán. A hangos motorzajra hirtelen újból felpillantok, és a szemembe világító, két fehér lámpa egy pillanatra megvakít.

Ijedten futok át még az utolsó percben az őrült sofőr előtt, aki még kikiabál a lehúzott ablakán, hiszen ki volt az őrült, hogy le mert lépni őnagysága elé, ha nem én?

Próbálok figyelni, de a következő úton valaki ismét hirtelen vág elém, a sárgavillogó a négysávoson pedig szintén nem a gyalogosoknak kedvez. Minden autó össze-vissza császkál, a motorok bőgnek, az emberek futnak, és az egész egy életveszélyes káosz.

A hangok, a benzinbűz, a kiabálások, az anyázások és az összes szitokszó tízszeres hangerőre nő a fejemben, és csak úgy zsong körülöttem minden. Egybefolynak a hangok és nem marad más a fejemben csak a színtiszta zavarosság.

Mi ez az egész? Mi a fene történik itt? Mi lett azzal a kedves, szeretett várossal, amelyre gyerekkoromból emlékszem? Ahol a gyermekorvosnál az emberek még mind köszöntek egymásnak; ahol, ha felmosolyogtál egy öreg nénire, ő visszamosolygott; ahol voltak még intelligenciát sugárzó emberek a tereken; ahol nem a sok letolt gatyájú, felállított hajú srácot, és télen is miniszoknyában járó, agyon sminkelt lányokat láttad az utcán? Ahol még figyeltünk egymásra és érdekelt, mi van a másikkal, nem pedig csak tojtunk egymás fejére? Ahol számított valamit egy ember szava, ahol éreztem magam valakinek? Hová lettek a szerető családok, akik a végsőkig foglalkoznak a gyerekeikkel, és nem csak kiabálnak az összessel?

Szédülni érzem magam… Azt hiszem minden megváltozott. Ez a hely már nem ugyanaz, mint kölyökkoromban láttam. De kérdem én, mi változtunk így meg, vagy csak én láttam rosszul a világot? Én lettem volna naív, vagy a világ az, ami mindig is ilyen züllött volt?

Talán a régmúltbeli dolgokat csak azért látom tisztának, mert a rosszakról nem tudok? A rosszakról melyek most is vannak, csak talán már nyíltabbak? Az a világ, amelyet magaménak hittem, valójában csak egy sosem létezett álomvilág?

Lassan felnézek a városra. Tekintetemet az előttem húzódó utcára, és a szemben narancssárgásan sütő napra emelem. Az előtte felsorakozott bűzös kocsikra, a telefonokkal járkáló, zombi emberekre, akik mindig sietnek valahova.

Azt hiszem, végre rájöttem. Azok a filmek igazabbak, mint hittem. Mindannyian süllyedünk. Méghozzá a saját hajónkkal.

Ez a város semmiben sem különbözik attól, mint amelyben álmaimban, utolsó túlélőként jártam. Csupán nem növi be magas fű, hiszen az emberek kiírtják, préda állatok helyett behálózott emberek járkálnak, és ragadozók helyet az autók rohamozzák az utakat. Fegyver ebben a világban íj és nyíl helyett a szó, amely ugyanúgy a szívbe mar, és belülről okozza a halált; fegyver itt az összes ember és harcos az összes túlélő, aki nem törődött még mindene bele. Aki hiszi, hogy még megválthatja a világot. Pont, mint én, a naív. – Nem tudom, most szebb-e ez a hely, vagy mikor a természeté volt benne a hatalom.

Ez itt már régóta egy halott város. És én vagyok az utolsó harcos. Azt hiszem, itt az ideje továbbállni, és összegyűjteni a maradék túlélőt…

Megtörtént esetek alapján...

~Vannak dolgok...

Vannak dolgok, amiket akárhogy fogsz próbálni elmagyarázni, mindig lesz, aki sehogyse fogja megérteni...