~Hiányzik az a nyár...

A dolgok néha csak úgy minden ok nélkül összekuszálódnak bennem... Sőt, szinte mindig ez történik! Egyszer minden homályos, máskor összeáll valami, amit úgy hiszek, mintha az egyetlen igazság lehetne. S pár óra múlva ez is szétesik, folytatódhat az örökös keresgélés…

Hiányzik az az év. Kicsit jól esik kimondani, és kicsit fáj, hogy erre gondolok. De hiányzik úgy mindenestül…

Hiányzik a szerelem. Ó, de még mennyire… Hiányzik mikor elutaztam hozzátok. Hiányoznak az élmények, amelyeknél nem volt fontos semmi más, csak hogy én ott voltam, és hogy te átélted őket velem… Talán most jutottam el oda, hogy le merjem írni ezeket, akár előtted is. Hiányzik minden, ami volt, mert sosem feledem, de nem kellenek az újabbak már. Van, ami sohasem lesz a régi, és ezt te is tudod.

Hiányzik azért valahogy az az utolsó nyár… Hiányoznak az akkori problémák. De tényleg, én sem értem magamat. Hiányzik minden cikis helyzet és minden boldogság. Hiányzik a tábor, hiányzik az Egri út. Hiányzik mindegyik nyár, amit nálad töltöttem kedves barátném…

Hiányzik az írás. Hiányzik, hogy egy gondolat papírra vetődjön, hogy a billentyűk nyomán, valami újat adhassak a kis világomnak. Valamit, ami megnevetett, vagy megsirat: gonoszság vajon, hogy mindkettőre egyaránt vágyom?

Hiányzik, ahogy egy részletet az oldalaimra kitéve a reakciókat lessem órák hosszat, napokon át, egyre elhaló lelkesedéssel, de büszkén, mintha csak ez lenne az egyik legjobb dolog a világon…

Ha még néha visszaolvasok, eszembe jut az a nyár. Eszembe jut az a tavasz vagy az a tél, eszembe jut minden, amit akkor éreztem, mikor az ötletek szavakká álltak össze. Minden sor egy emlék, minden visszajelzés egy kis csoda. És mikor azt olvasom vissza: Soha ne hagyd abba! – mert ezt kaptam meg oly sokszor - már teljesen más jut eszembe, mint akkor…

Valamiért mindig azt gondoltam, hisz ez csak természetes… miért hagyná abba az ember azt, ami jól megy neki, és amit ilyesformán imád? Heteken és hónapokon keresztül, szinte minden nap írtam… És már tudhattam, hogy ez nem csak egy hobbi, ez már szenvedély; de nem érdekelt, mert elrabolt ez a csillogás, ez a varázs; amitől, ha belegondolok, hogy valaha is az enyém volt, még most is rögtön elfog az izgatottság.

…És most? Csak arra gondolok, van egy olyan mondás, sosem tudod, mid van, míg el nem veszíted. És ha szerintem én tudtam? Hogy történt, hogy nem sikerült eléggé vigyáznom rá? Miért veszett el, miért hagyott el, mintha csak kedvesemnek fohászkodnék? Minden nap keresem őt, de még azt sem tudom, mi is hiányzik igazán…

Nem hiányzik ötlet: van elég. Nem hiányzik kedv: mindennél jobban vágyom az érzésre, mint egy drogra, ami a hatalmába kerít… Normális ez egyáltalán?

De talán hiányzik a motiváció… Nem tudom biztosan, mi is lehetne az, de nagyon hiányzik. És rettegek, hogy sosem lesz a régi… De hát ki tudná megmondani?

Hiányzik a régi csillogás… Hiányzik az a pörgés. Hiányzik a megszokott író csapat, akikkel egyben egymás közönsége voltunk. Hiányoztok csajok…

Hiányoznak azok a boldog nyarak, pont, ahogyan a mostani, pedig most is alig történt valami. De hiányzik elutazni, és ezekkel az élményekkel a lelkem fekete űrjét kipótolni. Hiányzik itt hagyni a megszokottat, barátoknál lenni, és hosszú idő után újra hazatérni.

Fáradtnak érzem magam, de ez nem boldog fáradtság… Bármit teszek, nem olyan; nem elég jó, vagy csak még nem is elég rossz. A jó dolgok nem elég boldogak, a problémák pedig nem elég rosszak. Nincs miért panaszkodni… Ezért az ember már minden apróságra ráfogja, hogy azon fakad ki. Pedig valójában az egész olyan egyszerű…

Hiányzik a legutolsó nyár. Amikor egy újabb lyukat befoltoztam a szívemen. Hiányzik az azelőtti, amikor az a lyuk keletkezett a lelkemen. Hiányzik a jövő nyár, mert nem tudom, mit hoz, de igazán jöhetne már… Viszem a varró készletet, aztán meglátjuk, foltozunk, vagy megint szakad majd a toldás…

~ Mondd azt nekem, Sors...

Mondd azt, hogy menni fog.
Hitesd el a szépet, a jót.
Mondd, hogy "képes vagy rá, ne add fel!"
...aztán köpj arcon a semmivel.

Mond, hogy csak én tudhatom.
Hogy én megállíthatom.
Elkezdhetem, folytathatom,
És végül a véget a magam oldalára vonhatom.

Mondd, hogy nem véletlenül én...
Hogy van bennem egy különös én.
Egy darab, ami majd mindent összerak,
Nem adja meg magát a ráncoknak.

Mondd, hogy nem értelmetlen.
Akkor sem ha kopár, kietlen a lelkem...
Mondd, hogy elérem amiért küzdök.
Mondd, hogy nem hiába vagyunk küzdők.

Mondd, hogy fontos az értelem, a tartalom,
Egyként az életen és a szavakon,
Mondd, hogy fontos lehet egy szó, melyet én mondok.
Mondd, hogy enyém lehet a gondolat, mit színre hozok.

Mondd, hogy vagyok valaki ezen a portán...
Aztán, ha úgy tetszik, vágj pofán.
Erősebben, mint eddig bármikor, hiszen miért is ne?
A végén a lényeg úgyis az lesz: nem leszek én semmi se.






Csak mondja már meg valaki, hogy miért csak az ilyen depis versekre van kreativitásom...

Novella - Halott város

Egyszer hallottam egy történetet, egy halott társadalomról. A kérdés az volt, vajon mi történne a mi már jól kiismert, behálózott kis világunkkal, ha mi emberek eltűnnénk a színéről? Mi történne mindazzal, amit felépítettünk, amit feltaláltunk, kifejlesztettünk, átvariáltunk, kiírtottunk, betelepítettünk… Csak mi lenne akkor, ha hirtelen mi már mind nem lennénk?

De hiszen voltak erről filmek is. Dokumentumfilmek és sci-fik is, amelyben a híres épületek egy része magától összeroskadt, némelyiket elöntötte a víz és az alá került, némelyiket csak egyszerűen benőtték a növények, és vagy úgy néztek ki, mint egy hatalmas, betonból épült fa, vagy az őserdő teljesen magába foglalta, eltüntette őket.

Azt hiszem, lehet ebben valami. A természet előbb utóbb mindig visszafoglalja, ami az övé, és ha lesz rá lehetőség, meg is teszi… Bár arra még nem jöttem rá, miért tűnne minden ember ilyen hirtelen el.

De azóta néha eszembe jutnak ezek, és elkezdek gondolkodni. Elképzelem a világot így, és én vagyok az egyetlen túlélő. De ha van is rajtam kívül más, ezer meg ezer kilométerekre tőlem, sosem fogunk összefutni… Csak magamra számíthatok.

Egy városban, ahol felnőttem, ahol az egész életemet civilizációban éltem, majd hirtelen már csak azon kaptam magam, hogy ha kilépek a szobám ajtaján, az erkélyajtón egy sor lián és faág próbál betörni hozzám.

Hogy mikor kimegyek a házunk elé, ott a csöndes, üres játszótér fogad, amely fákkal és cserjékkel övezett, ahol a szél fújja az avart, és a nap fénye foltokban éri el az arcom a lombok miatt, akár egy régi erdőbéli kiránduláson.

Hogy ha éhes vagyok, kapásból megszólalnék, el kéne mennem végre a boltba! … De amikor arra járok, már csak a feliratot látom ugyanolyannak. A katasztrófa előtt valaki nyitva hagyta az ajtót, és a növények magjai szabadon beeshettek a járólapra, ahogyan a földet és port is behordta a szél. Ma már akkora gaz áll ki belőle, hogy ha bemennék, attól félek, rögtön rálépek valami kisebb kígyóra, vagy egy hatalmas rovarra. Így inkább csak némán elkerülöm…

Ha éhes vagyok egy fél arzenált kell a hátamra vennem, és vadásznom kell a saját városom koszos, bitumenes utcáin, amit már feltörtek a fák gyökerei, és a réseket ugyancsak benőtte a fű, némelyik utcán nyulak szaladgálnak, a másikon meg vaddisznók… Elképzelem, hogy mindig ilyen volt, és próbálok együtt élni azzal, amim most van.

Őzekre vadászok a szupermárketek előtt, farkasokat kerülgetek a háztömbnél, és szívom a tiszta, kocsik által nem szennyezett levegőt. Ez most a természet, és a modern világ találkája. Pontosabban ezutóbbi bukása. Egy város, ami már csak árnyéka önmagának. Enyém az utolsó halott város.

Aztán persze felébredek… Felnézek az emberekre, az élő, mozgó, sürgő-forgó városra, akárcsak ha egy álomból ébrednék. Mint egy civilizációba került ősember, aki hirtelen semmit sem ismer. De aztán végül hamar visszaszokok… Végső soron, ez csak egy álom, egy képzelgés. De ami körülöttem van, ez itt a valóság.

Kissé megkönnyebbültebben hajtom le a fejem, és egy halvány mosollyal az arcomon eredek útnak hazafelé az utcákon. Az iskola lefárasztott és ideje végre hazaérni, de hát miért ne nézzek már egy kicsit közben körül, miért ne nézzem meg mi újság az én kis városommal?

Mióta nagyobb lettem, úgy érzem még a nézőpontom is megváltozott. Akkor kicsi voltam, most magas, akkor az egészet néztem, most a részletekre koncentrálok. Akkor volt aki idegen, és volt akit szeretek.

Aki idegen, azt elkerültem, akit ismertem, az mellől sose mozdultam. Most minden idegen egy kicsit ismerős. A velem egykorú fiatal, aki mindig szembe jön velem ilyentájt a főutcán; a bácsi, aki reggel mindig elmegy mellettem a munkába menet, és még csak azt sem tudja, hogy én megismerem. Az eladó hölgy, aki a pékárusnál elengedett egy húszast azzal, hogy majd úgyis jövök még ide és akkor megadom; az utcán rám mosolygó kisgyerek, akinek tetszik, hogy egyszer visszamosolyogtam…

Egy város, amiben mindenkinek megvan a története, és mindegyik valahol egymásba kapcsolódik. Átláthatatlan és mégis valóságos… Annyi kedves ember, aki mellet mindig elmegyek, és semmit sem tudok róla.

De ekkor váratlanul egy éles kiabálás zökkent ki a gondolataimból, belehasít a fülembe. Azonnal odakapom a fejem, és még velem együtt vagy hat ember a főtéren. Két ember az egyik padon, hangosan egymással kiabál. Nem tudom megjegyezni, miről beszélnek, de olyan értelmetlennek tűnik az egész. Mégis az egész tér ezt hallgatja.

Míg én furcsállva nézem a jelenetet, előttem valakit egy biciklis fellök, ó, de már megy is tovább! Mit érdekli őt egy fellökött férfi sorsa? Páran odafutnak hozzá, és felsegítik, én meg csak állok, és nézek, mint az újszülött, mert nem értem mi történik körülöttem.

Mellettem nem sokkal felsír egy kisgyerek, mert fagylaltot akar. Az anyja lekiabálja. Sérti a fülemet… Előttem egy másik anyuka három gyerekkel sétál, akik hárman háromfelé szaladnak örömükben. Az anya velük is kiabál.

Gyorsan megindulok, mert rájövök, hogy mióta csak egy helyben állok, és egy újságkihordó hátulról engem is majdnem fellök. Még ő van felháborodva… Gyorsan neki is iramodok, hogy minél hamarabb otthon lehessek, kezdi az iménti jelenet belülről nyomni a szívemet... A térköveket fürkészem, de egy ismerős hangra ismét felnézek.

Megismerem a szemben jövő fiút, velem egy idős, és azt hiszem egy osztállyal járt alattam, még az általános iskolában. A barátaim által egész sokat beszéltünk… - Mosolyogva köszönök, és rossz szokásomhoz híven még egyet bénán intek is neki. Ám ő kerüli a pillantásom. Könnyeden elsétál mellettem, míg én ólomsúlyúnak érzem a lábam. Mintha nem is ismertük volna egymást. A kezemet visszarejtem a zsebembe és leforrázva menetelek tovább…

A földet szugerálom magam előtt a tekintetemmel, ahogy átvágok a forgalmas utcákon, körbenézek és elindulok a zebrán. A hangos motorzajra hirtelen újból felpillantok, és a szemembe világító, két fehér lámpa egy pillanatra megvakít.

Ijedten futok át még az utolsó percben az őrült sofőr előtt, aki még kikiabál a lehúzott ablakán, hiszen ki volt az őrült, hogy le mert lépni őnagysága elé, ha nem én?

Próbálok figyelni, de a következő úton valaki ismét hirtelen vág elém, a sárgavillogó a négysávoson pedig szintén nem a gyalogosoknak kedvez. Minden autó össze-vissza császkál, a motorok bőgnek, az emberek futnak, és az egész egy életveszélyes káosz.

A hangok, a benzinbűz, a kiabálások, az anyázások és az összes szitokszó tízszeres hangerőre nő a fejemben, és csak úgy zsong körülöttem minden. Egybefolynak a hangok és nem marad más a fejemben csak a színtiszta zavarosság.

Mi ez az egész? Mi a fene történik itt? Mi lett azzal a kedves, szeretett várossal, amelyre gyerekkoromból emlékszem? Ahol a gyermekorvosnál az emberek még mind köszöntek egymásnak; ahol, ha felmosolyogtál egy öreg nénire, ő visszamosolygott; ahol voltak még intelligenciát sugárzó emberek a tereken; ahol nem a sok letolt gatyájú, felállított hajú srácot, és télen is miniszoknyában járó, agyon sminkelt lányokat láttad az utcán? Ahol még figyeltünk egymásra és érdekelt, mi van a másikkal, nem pedig csak tojtunk egymás fejére? Ahol számított valamit egy ember szava, ahol éreztem magam valakinek? Hová lettek a szerető családok, akik a végsőkig foglalkoznak a gyerekeikkel, és nem csak kiabálnak az összessel?

Szédülni érzem magam… Azt hiszem minden megváltozott. Ez a hely már nem ugyanaz, mint kölyökkoromban láttam. De kérdem én, mi változtunk így meg, vagy csak én láttam rosszul a világot? Én lettem volna naív, vagy a világ az, ami mindig is ilyen züllött volt?

Talán a régmúltbeli dolgokat csak azért látom tisztának, mert a rosszakról nem tudok? A rosszakról melyek most is vannak, csak talán már nyíltabbak? Az a világ, amelyet magaménak hittem, valójában csak egy sosem létezett álomvilág?

Lassan felnézek a városra. Tekintetemet az előttem húzódó utcára, és a szemben narancssárgásan sütő napra emelem. Az előtte felsorakozott bűzös kocsikra, a telefonokkal járkáló, zombi emberekre, akik mindig sietnek valahova.

Azt hiszem, végre rájöttem. Azok a filmek igazabbak, mint hittem. Mindannyian süllyedünk. Méghozzá a saját hajónkkal.

Ez a város semmiben sem különbözik attól, mint amelyben álmaimban, utolsó túlélőként jártam. Csupán nem növi be magas fű, hiszen az emberek kiírtják, préda állatok helyett behálózott emberek járkálnak, és ragadozók helyet az autók rohamozzák az utakat. Fegyver ebben a világban íj és nyíl helyett a szó, amely ugyanúgy a szívbe mar, és belülről okozza a halált; fegyver itt az összes ember és harcos az összes túlélő, aki nem törődött még mindene bele. Aki hiszi, hogy még megválthatja a világot. Pont, mint én, a naív. – Nem tudom, most szebb-e ez a hely, vagy mikor a természeté volt benne a hatalom.

Ez itt már régóta egy halott város. És én vagyok az utolsó harcos. Azt hiszem, itt az ideje továbbállni, és összegyűjteni a maradék túlélőt…

Megtörtént esetek alapján...

~Vannak dolgok...

Vannak dolgok, amiket akárhogy fogsz próbálni elmagyarázni, mindig lesz, aki sehogyse fogja megérteni...

Démoni jégszív

Szervusztok Kedves olvasóim, akik még velem vagytok! ^^

Remélem nem haragszotok rám, amiért eltűntem... Majd én megteszem helyettetek is, nyugi.

Mostanában kicsit nehezebben áramlanak át a gondolataim a billentyűzeten át a storykba, szóval.. Minden leállt. Sajnos nem tudok mit mondani, ez a helyzet :/ De majdcsak lesz valami ;)

Először is ezzel a kis novellával szeretnék nagyon Boldog Snoggletogot kívánni mindnyájótoknak! ^O^ Remélem jól telik a téli szünet (habár itt hó még nem volt), és azt is, hogy tetszeni fog majd nektek ez a kis karácsonyi szösszenet! ^^

Nyu jó szórakozást, és remélem nem sokára egy újabb bejegyzésnél is találkozunk!
Addig is: a viszont olvasásra! :*

Fagyos tájak, kopár sziklák… Elvétve egy-két hóvihar.

Az erdőkben magasan áll a hó a fákon, és az avart is teljesen eltakarja. Az a néhány állat, aki előmerészkedik élelemért, nagy veszélynek teszi ki magát, ha a hóban meglátszik a lábnyoma. De mit is érdekli mindez a földek valódi urát?

A hatalmas farkas szörny most még komorabban néz maga elé a tróntermében, mint általában szokott.

A démonkastélyt egy vulkán gyomra rejti, így odabent egész évben pokoli forróság honol. Mégsem mondhatja el az ember, hogy ettől kevésbé rideg ez a hely.

Mortiferum Lux, a démonok koronázatlan hercege, éppen az imént küldetett el minden élőt és holtat a kastélyából. Üres az egész épület. Csak ő maga van ott, elterülve egy aranyozott bársonydíványon, ahogy a falakon lobogó fáklyák lángjába mered.

Előtte ugyan egy hatalmas terített asztal, tele csodálatos tálakban felszolgált, jobbnál jobb falatokkal. Minden, amit halandó, vagy démon szeme kívánhat. Mégsem megy le egy falat sem a torkán.

Egész nap ott ül, és hallgatja a vulkán halk morajait, amelyek hozzá beszélnek. Magába szívja a terem illatait, majd erősen söpri ki őket a tüdejéből.

Nem is akar arra gondolni, hogy elvileg ma van karácsony. Az ő naptárában nincs helye ünnepeknek, egyszerűen eltörölné őket, ha tehetné. Túl sok a boldogság a népnek. Túl sok a boldogság, miközben a világ igazából sivár.

De hát akinek ő hűbérese, az nem engedte. Felsőbb parancsra, felsőbbre, mint ő maga, az ünnepeket szentül meg kell tartani. De akkor legalább menjen mindenki a maga dolgára, ne az ő otthonában rontsák a levegőt. Miért van az, hogy ebben a várban mindenkinek van hová hazamenni, csak ő nem tud elbújni a nyilvánosság elől? Egy úrnak már nem fér az életébe magánélet. Bele kellene végre törődnie.

Nagyot sóhajt, majd végre négy mancsra áll. Nem kell erre gondolnia, most végre egyedül van. Olyan egyedül, amennyire régen vágyott rá. És olyan egyedül ott belül, amennyire nem elég régen volt… Sosem vallaná be, még magának se, de igazából csak magányos. Végtelenül magányos.

Kicsit megrázza magát, kutyásan, hogy fakó bundáját elrendezze vele, s szárnyait is megmozgatja, nehogy elgémberedjenek. Ami azt illeti, nem is emlékszik, azokat a kicakkozott sárkány szárnyakat mikor használta utoljára.

Kihúzza magát újra, hiszen ehhez szokott, megköveteli az elegancia, a tisztelet akarata. Úgy sétál ki a fekete kövezetű márványpadlón, ahogy karmai végigkarcolják annak felületét, mintha csak a legelőkelőbb vendégsereg előtt lépne ki, hogy nyugovóra térjen egy bál végeztével.

Mereven maga elé bámulva lép ki a hatalmas ajtón, melyet varázserejével végre maga nyithatott ki az orra előtt. Úgy járja be a hatalmas épület minden kesze-kusza, hosszú folyosóját, mintha a lehető legtermészetesebb dolog lenne lejárni egy kilómétert a hálószobádig. Figyelmen kívül hagy minden rá szegeződő festmény szempárt. Úgy érzi, a régen halott rokonok, egyenesen őt bámulják.

Egy vörös bársonydíszítésű ajtó előtt áll meg végül, és fáradt szempárral tekint fel rá. Kisebb korában, még mikor az apja volt itt az úr, sokat járt ide. Izgatott volt amiatt, ami odabent várt rá. Azonban, mióta neki kellett a hercegi palástot magára vennie, valahogy már nem volt minderre ideje. Csak szerette volna elfelejteni, hogy létezett élet, mielőtt ez a szörny lett belőle.

Most viszont tudni akar a külvilágról. Régóta először, tudni akarja, milyen az élet odakint. Ezért nyit be végül a régi szobába.

Az ajtó nem egy pókhálót von magával, mikor nyikorogva kitárul előtte, és a terem is dohos szaggal van felruházva.

Lux egyetlen fülmozdulattal fényt varázsol a rozoga bútorok köré, és ezzel egy időben nagy hanggal csapódik mögötte az ajtó.

Lehunyt szemmel vesz egy mély levegőt a szoba ismerős illatából, majd hosszan fújja ki azt. Megszemléli a hatalmas sornyi könyvespolcokat, melyek őt sosem nyűgözték le igazán, de ismer olyat, akinek nagyon tetszettek volna. Ez pedig egy igazán halvány mosolyt varázsol az arcára. Persze csak egy pillanatra, azután ezt is elrejtette.

Könnyebb úgy titkolnod valamit mások elől, hogy magadnak sem vallod be.

Megköszörülte a torkát - A gömböt kérem.

Ennyit szól rekedtes hangján, és az egyik polc egy fiókja felragyog a sarokban. Belőle valami narancsos fény szűrődik ki, majd nagy nehezen kitépi magát a beragadt, rozsdás fiók fogságából, és egy nagy üveggömb repül Lux elé.

Előtte lebeg, és ezernyi féle képen csillog rajta a fény. A farkas még önmagát is tisztán látja benne, ám ez csak ingerültté teszi. Hogy is lenne büszke egy szétégett, meggyötört arcra?

Ellazítja vonásait, és újra megköszörüli a torkát.

- Mutasd nekem, hogyan karácsonyoznak Ők odaát.

A gömb nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, és nem értetlenkedik. Csak végrehajtja, amit parancsba adtak neki, és azonnal működésbe lép.

Mikor a farkas fölé hajol, már nem magát látja az üveggömbben, hanem egy kis házat, valahol a halandók földjén. Esik a hó, és már késő este is van. Mindent beterít a hótakaró, mégis mindent megtölt az ünnep hangulata, a kis égők fénye. Fényárban úszik az egész utca.

Érdeklődve bíztatja a gömböt egy beljebbi nézetre, ahonnan már a házban ünneplő embereket és állatokat is tisztán látni lehet.

A ház tulajdonosa, az a látszólag mindig boldog lány, éppen bulit szervez a barátainak, hogy együtt ünnepelhessék a szeretet ünnepét. A fa már áll, szépen kidíszítve, sárkányok ugrálnak a konyhában sürgölődő lány körül, és valaki már éppen engedi be a vendégeket. Persze a féldémon mindegyiküket jól ismeri.

Még talán tíz percig figyeli őket elgondolkozva, ahogyan vidáman beszélgetnek és hülyéskednek. Egyszerűen csak boldogok voltak. Túl boldogok. Ami már felettébb idegesítette Luxot.

- Ez baromság! - fakad ki belőle egy morgás, és ellöki magától az üveggömböt. A vízió eltűnik benne, és nagy koppanással esik a parkettára. Messzire gurul, egészen egy íróasztal lábáig.

A farkas még egyszer hátrapillant rá, ám azon egy karcolás sincs. A varázstárgyakat nem olyan könnyű tönkre tenni.

Sarkon fordul hát és indulattól fűtve csapja be maga mögött az ajtót.

Semmi értelme ennek a napnak. Lenne már végre vége! A szeretet ünnepének semmi értelme, ha nincs kivel megosztanod. Hiszen nem figyel rád senki, és nincs kire figyelned. Élvezné, de tudja, hogy így neki nem lehet. Varázsereje van és sok mindenhez ért, csak egy dolog fog mindig ki rajta. Az érzelmek.

Egyszer próbálta meg, és mindenkit elveszített. Akkor miért próbálja újra? Hogy megint minden összeomoljon körülötte?

Dühösen fújtat – Hányok ettől az egésztől…

Ám a sarokban ekkor kondul meg az egyik régi óra. Éjfél van. Most történik meg az a híres karácsonyi csoda, nem igaz? Ami úgysem létezik…

Vagy mégis?

Mikor az óra mind a tizenkettőt megütötte, az előtér felől is kopogás nesze jut a füléhez. Végig visszhangzik az üres épület falain, és eljut minden folyosóra.

Fogait csikorgatva megy, hogy kinyissa a hatalmas kaput.

- Ki mer zavarni, mikor megmondtam, hogy mindenki tűnjön innen a fenébe?

Letekint a lábai elé. Ráförmed az ajtóban álló kis lényre.

- Mit akarsz?

- Ü-üzenetet hoztam Mo-Mortiferum L-Lux nagyúrnak! – dadogja reszketve és átnyújtja, majd egy meghajlás után már rohan is el a sötét hóesésben.

- Patkányok… - morogja és bezárja a kaput, mielőtt a befújó szél kihűti az egész előteret.

Megszemléli a fehér borítékot, és azonnal feltűnik neki rajta az ismerős illat. A kézírás eléggé olvashatatlan, de sejti ki küldhette. Az biztos, hogy nem természetfeletti küldemény, hiszen elég sokat késett.

Kibontja és azonnal egy vakítóan színes üdvözlőlappal találja szemben magát. Értetlenül vonja fel a fél szemöldökét.

„Kedves Mortiferum Lux!

(Úristen, de hosszú leírni a teljes neved… Nem magyarosítanál a kedvemért?)

Ezzel a lappal szeretnénk Boldog karácsonyt, és újévet kívánni neked, meg a kastélyod népének! ^^ Szerettem volna Füstivel küldetni a levelet, de azt mondta, nem mer odamenni a démonok közé :P Mindegy, azért remélem valahogy elér hozzád még szenteste előtt!

Ugyanis szeretnék tartani egy karácsonyi partyt a barátaimmal, hogy együtt ünnepeljünk, és szerettelek volna téged is meghívni! Tudod, semmi pia meg hasonlók, csak süti, meg gumicukor, és jó barátok, ahogy szoktuk ^^ Remélem nem lesz sok dolgod, és benézel!

Szeretettel: Vera, és a sárkányok”

Az első meglepettségen túljutva, valahogy értelmezi a leírtakat, és talán még egy apró mosolyra is futja tőle. Talán mégis van olyan, aki gondol rá?

Próbál erre nem gondolni, de egy kicsit megmelengeti jégszívét az az aprócska levél, ami talán pont időben érkezett meg. Felpillant az órára. Még csak tíz perccel múlott éjfél. Talán… mégis elmehetne. Úgysincs más dolga, és csak mérgelődne.

Ugyanakkor lehet, hogy lassan vége lesz az egésznek, és talán a vendégek sem néznék jó szemmel, ha ott álldogálna. A megvető pillantásokra meg egyszerűen nincs szüksége. Egy karácsonyi bulin meg amúgysenem lehet senkit sem megfojtani…

Végül fogai közé veszi a levelet, majd komótosan elsétál a saját lakosztályáig, ahol az egyik szekrénysorhoz lép.

Egyetlen palástját, melyre a családi címere van hímezve, a hátára teríti, és így néz bele fél szemmel a mögötte álló, szilánkosra repedt egész alakos tükörbe.

Mély levegőt vesz - Már megint a szívedet követed, te idióta farkas…

***

- Amúgy kikre várunk még? – kérdezi Bella, ahogy az előszobában állunk a vendégekkel, mert hát hol állhattunk volna meg ilyen csodásan máshol…

- Öhm... – így gondolkozok végignézve a vendégseregen, majd előkapok a zsebemből egy apróra összehajtogatott kis papírt, ami kinyitva viszont vagy a térdemig leér. Átolvasom - Hát Predatoréknak kéne még jönni ugye...

- Nah már megint... – persze a kis féltékeny Nath is közbeszólt…

- Azt nem tudom, hogy tőletek jön-e még valaki… - nézek fel Vikire - Jah meg elvileg elment a meghívó Luxnak is, de nem tudom, hogy ő eljön-e... – teszem le elgondolkodva a listámat. Amilyen morcos, lehet, hogy a levelemet sem olvass el. Bár volt már, hogy eljött, mikor meghívtam hozzánk… Olyan macerás a démonkastélyba levelet küldeni... -_-

Ahogy ezen gondolkozok, és mind beszélgetünk, egyszer csak a kint tomboló erős szél nagy erővel kivágja az ajtót. Mind ledermedve kapjuk oda a fejünket, és ebben egyben van benne a hideg, és a meglepettség ereje.

Elhűlve figyelem, ahogyan egy nagy, fehér hópamacs lép be a küszöbön, és pont megáll előttem. Ijedtemben egyetlen mozdulattal ugrok bele a mellettem álló Nathaniel karjaiba.

- Ez… ez egy hószörny!!

Az izé morogva rázza magáról le a havat, és így már előtűnik kopottas, kócos bundája, mely egyértelműen az én Lux barátomhoz tartozik.

Méltatlankodva löki be egyik hátsó lábával maga mögött az ajtót.

-Miért kell nektek ilyen északon bulit tartani? Mindenem szétfagyott. – horkant, belőlem viszont egy megkönnyebbült sóhaj tör elő. Végre észreveszem magam és kimászok az engem tartó fiú öléből.

Hogy ne is kelljen erről beszélnem, inkább a démon mellé ugrom és átölelem a nyakát, még ha ő láthatóan legszívesebben le is szedne magáról.

- Sziaaaa Luuuux!! Már azt hittem el se jössz *-*

- Hát egészen fél órával ezelőttig én is azt hittem… - forgatja meg a szemét, majd az egyik mancsával gyengéden eltol magától – Tudod, rakni kéne a leveleidre elsőbbségi bélyeget…

- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem…! – csapok a homlokomra.

- A lényeg hogy ide értél, Lux! ^^ - öleli át utánam Viki is a didergő farkast.

- Szegény démon, a pokol után kész kínzás lehet itt neked XD - nevet Bella.

- Kiheverem… jobban zavar, hogy mindenki összeölelget. – tolja el Vikit is, nem mintha mi nagyon megharagudnánk rá. Szerintem minket ilyenkor nem lehet elkeseríteni XD

- Te mondtad, hogy fázol - nevetek rá.

- Hamar felmelegszem – feleli szűkszavúan, majd a hátam mögé pillant – Amúgy ő ki?

Oda fordulok, hogy lássam kire is gondol, és rájövök, hogy Lux még sosem találkozott Bettivel…

- Uuuu, ő Betti!! *-* Betti, ő Mortiferum Lux, a démon nagyúr! – lököm elé a lányt – Régi barát ^^

- Nem vagyunk barátok…

- Akkor nem jöttél volna el – okoskodik karba tett kézzel Bella. Persze Bettit sem sikerül ennyivel letörni, vagy megijeszteni!

- Szia örülök, hogy megismerhetlek! :3

- Hihetetlen, hogy egyikőtök sem fél tőle… - sóhajt fel a háttérben Füsti.

- Én először féltem tőle, de hát… olyan aranyooos! *--* - egy Vikiféle lelkendezést hallhattunk emberek.

- Juj, mielőtt elfeledem!! – futok ekkor be a konyhába, majd egy nagy tálnyi süteménnyel lépek újra elő - bejglit valaki? *-*

- ÉÉN!!! :DDD

Au is érdeklődve szagol a levegőbe.

- Egy kicsit sztem odaégett...

- Hát ez van… füstös lett. Vagyishogy Füstis :33 – fojtom el a nevetést – Értitek.

- Neeeee... – csap a homlokára Nath - légyszi ne kezdd megint!

Míg a társaság nagyja szépen kibeszéli, hogy legalább olyan rosszak a szóvicceim, ha nem rosszabbak, mint Adriennek, Lux a lehető legészrevétlenebbül vág át köztünk, majd leheveredik a kandallónk elé.

- Hé, most miért mész el? Te nem kérsz kaját? – nézek utána enyhén félre döntött fejjel.

- Nem vagyok éhes… - morogja halkan.

- Nah tessék! – bökök felé, ahogy a többiekre nézek - Szeretet ünnepe van, ez meg morcosabb, mint általában...!

- Ne keress értelmet, egy démonban…

- Kedves… - morogja magának, de ezt persze senki nem hallhatja. Hát nem beskatulyázták megint? Igazából, már nem látja mi értelme volt eljönnie. Az a levél talán egy kicsit meghatotta, de ettől nem változik a tény, hogy ezen az ünnepen nincsen keresni valója.

- Lux, figyelsz te rám? – rázom fel a gondolataiból, és hirtelen felkapja rám a tekintetét.

- Mi van?

- Akkor megismétlem… BOLDOG SNOGGLETOGOT LUX!! ^^ - nyomok egy dobozt a képébe.

Meglepetten pislog rá és megszagolja – Ugye nem adtál ki pénzt rám? Felesleges volt.

- Még szép, hogy nem volt az! – teremtem le és azért is leteszem az orra elé – Nah kibontod végre, te nagy mamlasz?

Megforgatja a szemét és feltornázza magát ülésbe. Fogaival megcsippenti a szalag egyik végét, és kibontja a masnit. Ezután mancsával lelöki a dobozról a fedőt, majd elkerekedett szemekkel szemléli a tartalmát.

- Komolyan vettél nekem egy fekete sálat?

- Ami azt illeti, én kötöttem… - nevetek zavartan – Nem mondom, hogy könnyű volt, de nem tudtam, minek örülnél... T-T – megköszörülöm a torkom – Egyébként meg nem teljesen fekete.

Kiveszem a dobozból, és megmutatom neki rendesen is. A közepén van egy felirat vörössel – Add a lelkedet!

- Nah? :33

- Nagyon szellemes… – neveti el magát. A hangja rekedt és mély, és mégis meglepően kellemesen adja át a pillanatnyi boldogságot.

Én pedig hirtelen lemerevedek. A többiek ugyanilyen kerek szemekkel nézhetnek ránk mögöttem, ugyanis a házban síri csönd támad.

A farkas is rögtön észreveszi magát, és elkomolyítja az arcát. Összehúzza szemöldökét – Most mi van már megint?

- Még… sosem hallottalak nevetni. – pislogok meghatottan. Egy mosoly kúszik az arcomra, míg ő csak rendezi a vonásait és visszafekszik.

- Nagy cucc. Tudod, nem olyan jég a szívem, mint gondolod – morogja, pedig belül tudhatja, hogy ezzel most maga ellen játszik.

Csak vállat rántok és a nyakába tekerem a sálját. – Tessék :)

- Hé, Vera… - suttogja.

- Hm?

- Boldog Snoggletogot, vagy mit. – néz rám hűvösen, de én csak mosolygok.

- Köszi, Luxi ^^

Sóhajt egy hatalmasat - Nah azért ne vidd túlzásba… elég a becenevekből.

- Miért én tökre szeretem őket! :’D

- Ne is mondd… - sóhajt Nath.

- Tudod, hogy szeretlek, Vöröske :33

Bettiből feltör a röhögés - Neee... XDD

- Te jó ég, Vera, mióta hívod így? :’D – száll be Bella is. Csak vigyorgok.

- Az titkos infó ;)

- Asszem elég rég óta… - röhög Adrien, mire cinkos mosollyal az arcomon, lábbal elé tolok egy kibontott dobozt.

- Nézd cica, doboz *-*

- Ne… légyszi ne… - hunyja le a szemét és elbújik Betti mögött, mielőt még előtör belőle a macska és beleugrik – Védj meg!

- Készek vagytok – Au meg a földön fetreng xD

Ezután még zenét is kapcsolok, és aztán egész este bulizunk! Igaz, hogy Lux egész végig csak a sarokból figyel… Néha még meg próbálom felrángatni onnan, de ő nem hazudtolja meg a természetét.

Az igazság az, hogy csak is ő tudja, de a mai este kicsit még neki is különleges. Évszázadok óta először, végre nem azt érzi, hogy egyedül van. Egy kicsit talán még ő is úgy hiszi, hogy sűrű bundája alatt, lassan melegszik az a kihűlt jégszív.

És ehhez nem kellett más, mint egy levél, amit egy halandó lány írt…

És egy bónusz kép Luxról, hogy végre tudjátok egy kicsit, hogy hogy néz ki a drágám XD

(Nem lopni, 100%-ig saját munka!! °^°)

Most pedig megyek elbújni, mielőtt megjelenik, és bajban leszek, mert megint becézgetem... Ha nem jelentkeznék, ne felejtsetek elsőbbségit kérni a levélre a démonkastélyba! :*

Au revoir, mes amis!

Rajzolás

Azért szeretem a rajzolást, mert mikor a szavak cserben hagynak, ő mindig ott van nekem.
Beleönthetem az érzéseimet, anélkül, hogy meg kellene őket fogalmaznom. És szerintem ez csodálatos...

~W.Sz.V.

A tökéletes Tökéletlenség - 20. rész

Heló mindenki! ^^ Örülök, hogy újra írhatok nektek, hiányoztatok! :*

Tudom, volt itt (is) egy hosszú kiesés a részek közt (az előző bejegyzésben burkoltan ott a válasz, h miért :P ), de talán eljött az ideje, hogy ezt is kitegyem!

Na igen, nem szoktam ezen részek előtt túl sokat beszélni, szóval rá is térnék a lényegre:

Megcsináltam A tökéletes Tökéletlenség wattpad könyvét! *-* Nah jó, lehet ez nem hoz titeket annyira lázba így elsőre, hiszen itt már olvastátok, én viszont szerettem volna feltenni egy másik oldalra is, ahol könnyebben megtalálják az emberek, hogy lássam, ki mit szól hozzá :)

Nektek pedig azért mondom ezt mind el (és húzom az időtöket), mert mikor wattpadre kiteszek egy részt a TT-ből, ahogyan magamban becézem, akkor mindig átnézem, és ÁTJAVÍTOM, mind a helyesírási, mind a logikabeli hibákat, így talán nem túl nagy részletekben, de a történet is változik. Emiatt szólok, hogy akit érdekel, az úgymond véglegesített verzió, nyugodtan nézze meg a könyvet, és hát remélem, hogy továbbra is szeretni fogjátok ^^

Link: A tökéletes Tökéletlenség (Wattpad)

Nah akkor időhúzás vége: íme a rész! Jó olvasást! ^^

"Néma gyászmenet kísérte Delit és sárkányát a napfelkeltében, akik a kis Bettát vitték a törzs ideiglenes lakhelye felé. Hangtalanul követtük őket, Leon szintén elöl repült velük, mi kissé lemaradva Krizokollal, ölemben az égő házból kimentett kislány csücsült. Mint kiderült, őt Rúnának hívták. Szerintem gyönyörű név…

A Drágaköveknek meghagytam, hogy repüljenek utánunk, ha végleg eloltották a lángokat. Mi pedig lassan közeledtünk a többiek felé, és az arcunkon táncot járt a reggeli napfény. Közben reménykedtem, hogy a folyamatosan nekem fecsegő kislány nem fog úgy elárvulni, ahogyan én is. Nagyon aranyos volt és egyből megkedveltem.

- Alinda néni, meddig fogunk még repülni? – mozgolódott, ami mosolygásra késztetett.

- Azt hiszem, már nem sokáig! Nézd a tájat, gyönyörű! – mutattam magunk elé. Előre meredt és magához szorította a nyusziját.

- Az a felhő olyan, mint egy bébisárkány! – lelkesedett, de aztán elkomorult az arca és hozzám bújt – De olyan a feje, mint annak a nagynak…

Összehúztam a szemöldököm, ahogy elgondolkodtam.

- Milyen nagy sárkány?

- Ami tegnap délután jött be a faluba… - szipogta, így inkább nem faggattam. Most már biztos, hogy valami furcsa dolog történt itt!

Megsimogattam a fejét és magamhoz öleltem.

- Nem kell félned, már vége van! És nem hagyom, hogy bármi ártson neked. – mosolyogtam felé. Rám emelte azúrkék tekintetét, s kis arca piros volt a könnyektől. Mégis láttam rajta egy őszínte mosolyt.

Azt imádom a kicsikben, hogy még őszínték: az érzéseik, amit tesznek, amit mondanak… Nincs rajtuk hamis mosoly, nincsenek hamis szavak. Bár ne tanulnánk meg ezt soha. Bár ne lenne szükségünk hazugságokra.

~ Azt hiszem, közeledünk. – szólított meg Krizokoll. Lenéztem és valóban megláttam magunk alatt az egyik szomszédos szigetet. Már állt néhány kis fa- és ponyva kunyhó, s tábortüzek égtek. Közeledtünkre néhány felderítő lovas repült felénk, hogy beazonosítsanak minket.

Mosolyogva nyugtázták jöttünket, majd látva veszteségünket, csak némán lesütötték a szemüket és elsuttogtak egy részvétet. Vezettek minket tovább a Miller család ideiglenes kunyhói felé.

Leszálltunk, és azonnal meg is pillantottuk Leonék anyukáját, Elinát, ahogyan a kisfiával az ölében ült Kvarc hátán. Már messziről intettek nekünk, de csak Leontól és tőlem érkezett egy szomorú viszonzás.

Mikor Deli leugrott a sárkányáról, és eléjük lépett, Elina arca rögtön lefehéredett. Odaléptek Kvarccal és Deli fel adta neki a szegény kis Betta testét. Halkan folyó könnyekkel simította mega kislány orcáját, majd magához ölelte. A kisfiú is hangosan sírt.

- Sokat szenvedett? – kérdezte elhaló hangon. Leon megingatta a fejét.

- Kihoztuk Alindával a házból… De túl gyenge volt… - szorult ökölbe a keze. Elina rám emelte a tekintetét és remegő hangon elsuttogott egy köszönömöt… Bánatos mosolyt küldtem feléjük, ahogy biccentettem. Nem tesz semmit…

Lesütöttem a szemem és hagytam, hogy mindenki körbe állja őket. A falu java odagyűlt, én pedig nem éreztem ide tartozónak magamat. Amúgy is, még volt egy feladatom.

Megfordítottam magunk alatt Krizokollt és elindultam szemben a gyűlő tömeggel. Szemeimmel egy magányos házaspárt kerestem.

- Hogy is hívják az apukádat, Rúna? – néztem a kislányra.

- Ódor Silverman. – vidult fel az arca – Most megkeressük a szüleimet?

- Igen, még szép. – mosolyogtam és megsimogattam a fejét, majd nézelődtem tovább. Néhány emberhez oda is mentem, és megkérdeztem, hogy nem látták-e ezt a családot. Nagyjából mindenki azt mondta, hogy a tűzeset óta nem találkoztak egyikükkel sem.

Kezdtem komolyan aggódni, hogy nem lesznek meg… Gombóc volt a torkomban, ahogy a kislányra néztem. Ő is nagyon nyugtalannak tűnt. Lassan beletörődtem a rideg valóságba… Nem fogjuk őket megtalálni.

Éppen vissza akartam fordulni, mikor azonban Rúna felkiáltott:

-Anyu!! – kezdett el kapálózni. Azonnal oda kaptuk a fejünket, és megláttunk egy párt, akik egymás karjaiban sírtak. A sárkányaik próbálták vígasztalni őket, mikor is az egyikük észrevett minket.

Mosolyogva mentünk közelebb, ők pedig szintén szóltak a gazdáiknak és hamarosan már ők is könnyes szemekkel rohantak felénk.

- Rúna, kislányom, hát jól vagy!! – nyújtotta a karját, és segítettem a kislánynak a karjai közé ugrani. Az asszony azonnal átölelte és megpörgette párszor a levegőben. Az édesapával össze-vissza puszilgatták. Meghatottan mosolyogtam, és én is átöleltem Krizokoll nyakát. Egy boldog horkantást kaptam tőle válaszul.

- Köszönöm, hogy megtaláltad a kislányomat! – nyújtott kezet a férfi. Én is mosolyogva fogtam vele kezet, ő pedig a végén kezet is csókolt. – Örök hálánk neked!

- Semmiség… - hatódtam meg és magukra hagytam a boldog kis családot. Azt hiszem, még látni fogom a kis Rúnát.

Elindultam körbe a kis táborban, ahol megannyi ember futkosott fel-alá, családok találkoztak újra, keresték egymást, és volt, aki egy elvesztett szerette miatt sírt. Nagy felfordulás történt itt, az biztos. Már csak az a kérdésem: miért?

Egy lámpás gyújtott volna fel egy épületet, és nem vették időben észre? Vagy köze van ehhez az egészhez ahhoz, amit Rúna a nagy sárkányról mondott?

Ahogy elgondolkodva léptettem a sok megzavarodott ember között, épphogy megpillantottam Gundát, ő már oda is sietett hozzám, és egy percre az ölelésébe zárt. Mikor elengedett, idegesen pislogva jobban is szemügyre vett.

- Hát megvagy végre!! Merre jártál? Jól vagy? – vizslatott tovább gyanakodva, amin elmosolyodtam.

- Igen, nincs semmi bajom. – bólogattam. Még Ruben is elő jött a többi árvával, és néhány lány megkönnyebbülten mosolygott rám.

- Látom, túlélted. – biccentett Ruben is. A hangja egészen megvető volt, de az arcán szintén megkönnyebbülést láttam, amit furcsálltam is. De végülis, legalább nem kívánja a halálomat.

- Ne félj, engem nem lehet csak úgy eltűntetni a Föld színéről. – küldtem felé egy higgadt pillantást.

Ebben a percben hallottam meg néhány kiáltást, majd sárkányszárnyak csattogását. Hátrafordultam és a Drágaköveket láttam közeledni, élükön a fenséges Gyémánttal.

Az emberek ijedten hátráltak el a térről, ahová aztán a sárkányok méltóságteljesen leszálltak. Kicsit körbenéztek, és rendezték vonásaikat, míg a falusiak bizalmatlanul pattantak morgó sárkányaikra.

~ Sikerült eloltani a tüzet? – lépdeltem feléjük kedvesen. Gyémánt némán bólintott.

~ Te jól vagy, Alinda? – Fordult hozzám Azurit. Mosolyogva bólintottam.

~ Minden rendben.

- Menjetek innen, idegen sárkányok!! – jöttek közelebb a harcosaink, mire a Drágakövek vicsorogni kezdtek. – Semmi keresnivalótok itt!

Gyémánt higgadtan húzta összébb a szemeit, és mind egyre hangosabban morogtak. Az emberek elővették a fegyvereket, és láttam, hogy ha nem avatkozok közbe, most rögtön egymásnak támadnak!

Azonnal közéjük ugrottam, és kinyújtottam két kezemet a két ellenfél között.

- Nyugalom! Mi egy oldalon állunk! – kiáltottam. Pár másodpercnyi, néma csend.

A Drágakövek megértették, amit mondtam és azonnal elhalkultak. Láttam szemem sarkából, ahogyan a falusiak egy emberként sereglenek körénk, és Leon utat kezd törni felénk. Ebből még bajok lesznek.

- Alinda, te ismered ezen sárkányoknak a gazdáit? – kérdezte az egyik fiatal harcos. Azonnal rávágtam a feleletet:

- Én magukat a sárkányokat ismerem!

Körülöttem hangos susmogás támadt, a falusiak értetlenül kérdezgették egymást. Végülis, nem normális, hogy pont én ilyeneket beszéljek. Biztos meghülyültem.

- Azt állítja, hogy érti a beszédüket is? – puhatolózott a gárda vezetője. Fittyet hányva az esetleges következményekre: igent mondtam.

Újabb adag sugdolózás vette kezdetét, ami alatt a falubeli sárkányok morgolódva, gúnyosan kiabáltak a Drágaköveknek.

~ Takarodjatok innen!

~ Milyen torzszülöttek vagytok?

~ Nem tartoztok ide, menjetek el, van elég bajunk! – így harsogtak a gondolatok a fejemben. Még egy percig hallgattam, de aztán nem bírtam tovább: nagy nehezen megálljt parancsoltam nekik!

~ Több tiszteletet is mutathatnátok a megmentőitek felé!! – fakadt ki belőlem a mindent elhalkító kiáltás. Csak úgy visszhangzott a fejemben ez a gondolat, ahogy lassan elhalkult… A sárkány szemek meglepetten pillogtak rám.

~ Ha a Drágakövek nem léteznének, ti meg sem születtek! – torkolltam le őket. Kikerekedtek a szemeik.

~ A legendás Drágakövek??

~ Valahogy úgy… – sóhajtott Gyémánt, aki a többiekkel együtt, parancsomra, eddig némán tűrte az eszmecserét. Egyszerre minden sárkány ledermedt, majd meghajtották előttük a fejüket. Figyeltem az egyöntetű reakciót, és ahogy az emberek meghökkenve forgolódnak körbe, hogy rájöjjenek mi történik köztünk.

~ Akkor… te vagy a Harcos, igaz? – jött egy suttogás a tömegből. Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott levegőt.

~ Igen, én vagyok.

A sárkányok gondolatai susmogás szerűen hangzottak el a fejemben. Azt hiszem, kezdtem megnyerni a bizalmukat.

Beszélgetésünket ekkor egy ember törte meg.

- Miért hoztad ide a furcsa sárkányaidat? – kiáltott oda a falu egyik vezetője – Ellenünk akarod felállítani őket?

- Dehogyis! – mentegetőztem – Azért jöttek, hogy segítsenek!

Értetlenül pillantottak össze.

- De ahhoz, hogy tudjunk segíteni, tudnom kell, mi történt tegnap délután a faluban! Hogy mi volt a tragédia kiváltója! – kértem a segítségüket. Nagyon nehezemre esett ilyen nyíltan beszélni, egyszerre mindegyikükkel, hiszen ilyesmire eddig nem volt példa az én esetemben. A vezetőkre mindig szívesen figyeltek a falusiak, ha kiálltak a térre elmondani valamit, én azonban egész életemben csak lapultam az utca szélén. Most viszont rákényszerültem, hogy függetlenítsem magamat ettől az egésztől. Az könnyítette a dolgomat, hogy úgy éreztem, én már nem hozzájuk, a Drágakövekhez tartozom.

- Miért kéne megbíznunk egy árva tizenévesben? – jött egy nőtől a hang, a tömeg közepéből, mire sokan helyeslően bólogatni és beszélni kezdtek a mellettük állónak.

- Azért, mert ő tényleg tud nektek segíteni! – ért végre mellém Leon és a vállamra tette a kezét biztatásképp. Összemosolyogtunk.

- Segített kihozni az égő házból a kishúgomat!

- Az én kislányomat is megmentette! – kiáltott oda a Silverman család, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – Én bízok benne!

- Meg is bízhatunk mind, mert Alinda nem az a fajta, aki cserben hagyja az embert! – folytatta felbuzdulva Leon a tömegnek. – Jószívű és az esze is a helyén van! Csak nem régiben tudta meg, hogy egy különleges csapat tagja, de máris azon fáradozik, hogy mindent jobbá tegyen maga körül. – nézett ekkor rám. Zavarba ejtően kedvesen, majd ismét visszafordult az emberekhez – Egy olyan ajánlatot kaptunk, amit nem utasíthatunk vissza! – nevetett - Egy igazi legendás csapat segítségét! És mint ennek büszke tagja, ígérem, hogy igyekszünk megvédeni mindenkit a bajtól!

Az emberek egyetértően bólogattak, és valakik hátul még halkan meg is jegyezték, hogy ideje volt, hogy valamiféle csoda történjen velünk. Az emberek életemben először elfogadtak, és megbíztak bennem! Ez életem egyik legboldogabb napja.

***

Hamarosan Deli segítségével magam köré gyűjtöttem a falu vezetőségét, és elmesélték nekünk az egész történetet! Egymás szavába vágva kezdtek el mesélni nekünk.

- Éppen uzsonnához készülődtünk a családdal, amikor egyszer csak meghallottunk a falu túlvégéből egy nagy puffanást! – kezdte az egyik férfi, de a másik közbeszólt.

- Én éppen a földeken dolgoztam, és láttam, hogy egy hatalmas sárkányfarok csap felénk, és a falu egyik részét teljesen le is tarolta! – mutogatott hevesen.

- Kiáltásokat hallottunk, és mire kimentünk, a bestia már nagyban sétált a falu utcáin, és véletlenül sem nézett a lába elé! Riadót fújtunk és mindenki támadásba lendült, de csak hatalmas morgásokkal válaszolt, és volt, akit egyetlen mozdulattal a földnek csapott!

- Hogy nézett ki? – kérdezett közbe a mellettem álló Leon. Én is idegesen keresztbe fontam a karom.

- Nagy tüskéi voltak, és vörös volt a teste!

- Nem narancssárga volt? – kérdezett vissza valaki, mire elég szépen összevesztek.

- Piros volt!

- Szerintem fekete!

Percekig hallgattuk a vitát, pedig megpróbáltunk többször is közbeszólni, de a hangom hamar elveszett az erős férfihangok közt. Sóhajtottam egyet.

~ Ebből nem sokat tudunk meg… - suttogta Pirit ~ Leon üzeni.

Elmosolyodtam.

~ Üzenem, hogy egyetértek.

Még egy fél órán keresztül próbáltunk új információkat megtudni, de csak annyit értettünk meg, hogy hatalmas volt, nagy tüskékkel, kiálló fogakkal, hosszúkás szárnyakkal, és (állítólag) a farka végén egy bunkó volt.

Ahogy hallgattuk a beszámolókat, éreztem, hogy Gyémánték egyre feszültebbek lettek. Próbáltam megfejteni, miről van szó, de egyikük sem akart felelni. Krizokoll pedig szintén semmit nem tudott.

~ Gyémánt, történt valami?

~ Nem… - sóhajtott - Csak van egy rossz sejtésem, de azt ne adja az ég, hogy igaz legyen.

Zavaros, és hosszúra nyúlott beszélgetésünket egy 13 év körüli fiatal zavarta meg, aki azonnal utat tört a társaság közepéig, majd elkiáltotta magát, hogy túlharsogjon mindenkit.

- Deli Miller üzeni, hogy mindenki jöjjön, aki el akar jönni a lánya temetésére!!

Erre persze mindannyian meglepetten elhallgattunk. Némán tudomásul vettük és elkomorult vonásokkal széledtünk szét, vagy éppen indultunk meg és követtük a kis lurkót a sziget nyugati partjára.

Én is Leonhoz fordultam, mintegy útmutatást várva. Ő csak fájdalmasan rám mosolygott, és gyengéden megérintette a karomat.

Most megyek, de neked nem muszáj jönnöd. Majd találkozunk. – Ezt üzente a mozdulata, majd Pirittel együtt némán követték az embereket. Krizokoll és Pirit is néma testbeszéddel köszöntek el.

Alig mentek el, s maradtunk magunkra, máris feltámadt a barátságtalan szél, hogy belekapjon a hajamba és a Leontól kapott, zöldes sálamba.

Felpillantottam a fekete sárkányra.

~ Megyünk, ugye?

~ Mindenképpen. – lassan pislantott. Elmosolyodtam és átöleltem a fejét. Élveztem azt a halk rezgést, ami végigfutott a testén a jóleső morgás következtében. Azt, ami mindig megnyugtat.

~ Tudom, hogy kedvelted… – suttogtam.

~ Nem tagadom… - mosolygott rám az az aranysárga sárkányszem. Apró mosolyra húztam a szám szélét és puszit nyomtam a hűvös pikkelyekre.

Elengedtem és felültem a hátára, majd gyengéden meglöktem az oldalát.

- Menjünk, Krizokollom.

Mikor odaértünk a Miller családhoz, Deli már a sárkányán ült, és Kvarc is készen állt a repülésre. Leon is hálásan sóhajtott fel, mikor meglátott.

Megvártuk, míg mindenki megérkezett, majd mindannyian kettesével felsorakoztunk mögöttük a sárkányokkal, s néma csendben vártuk, hogy megkezdődjön a rituálé… Félrepillantottam Leonra, aki előtt az öccse ült és most is folytak a könnyei. Leon arcán semmi érzelem nem mutatkozott, csak meredt maga elé. Óvatosan odahajoltam, és megszorítottam a felém eső kezét. Lassan felnézett rám és lemondóan, selymesen elmosolyodott.

Deli a szájához emelte kis jelző kürtjét, lágyan elfújt egy apró dallamot, majd felszálltak Elinával, aki a karjaiban tartotta a kis Bettát… Lassan, párosával mi is felszálltunk és követtük őket az égen, vissza Paradicsom szigetére, ahol örök álomra akarták helyezni a kislányt.

Valahol hátul, a néma szembeszélben, felhangzott egy csöndes, szomorú dallam. Hamarosan mindenki átvette ezt és elkezdtük hangosan énekelni a gyászénekünket. Leonnal mi is egyre hangosabban énekeltük, és már éreztem az arcomon legördülő könnyeket. A fejemben szinte láttam, ahogyan a Magon, Norton fekete ünnepi ruhájában, a zongora elé ül, és játszani kezd rajta.

Lehunytam a szememet és hagytam, hogy Krizokoll vigyen engem a szélben. Alig hallhatóan tátogtam én is az éneket.

A Drágakövek sereghajtóként vigyáztak ránk, és sárkány hangon, halkan, de ők is velünk énekeltek. Mind ugyanazt a veszteséget érezték, amit én.

Lassan kanyarodtunk a földfelszín felé. A homokos partra tartottunk, ahol Betta életében először látta a tengert. Imádott kagylókat gyűjteni és a halak között játszani.

Sorban szálltunk le Kvarcék mögött, majd lemásztunk a sárkányainkról és eléjük léptünk. Halk énekünkkel követtük figyelemmel, ahogyan Leon és az öccse is a szüleik mellé lépnek. Lassan halkultunk el…

Mikor már csak a tenger halk zubogását lehetett hallani, a falu egyik szent embere, egy öreg nő lépett oda a családhoz.

- A mai éjszakán, egy számunkra nagyon kedves kislány vesztette életét… - kezdett beszédbe – Betta Miller mindig vidám volt, és nem habozott, ha bennünket is mosolygásra kellett késztetni. Hatalmas szívvel áldották meg őt az istenek, mely egész életében csak értünk, és a sárkányáért dobogott, akit mindig keresett! Órákig hallgattuk kis meséit, melyeket rendszerint, egy tucatszor elmesélt nekünk.

A társaságon egy halk kuncogás szaladt végig, ahogy könnyekkel küszködtünk.

- Kívánjuk neked Betta, hogy megtaláld az égiek között a boldogságodat! Soha sem fogunk elfelejteni téged! – rajzolt egy jelet a homokba, majd hagyta, hogy Deli a kis sírba tegye, majd betakarja a puha földdel.

Némán álltunk, csak figyeltük a természet szavát.

~ Az Elemek vigyázzanak rád odafent, Betta! – suttogtam magamban.

Ahogyan álltunk, mögöttem egy ismeretlen hangot fedeztem fel. Odanéztem, s egy kicsi, őz méretű sárkány volt az. A teste topáz sárga volt, és a fényben csak úgy csillogtak a pikkelyek az orrán. Óvatosan lépdelt közelebb hozzánk, majd kikerülte a tömeget. Némán figyeltük minden tétova mozdulatát. Még inkább összeszorult a szívem.

A kis sárkány a sírhoz lépett, majd megállt mellette. Megnézte és megszimatolta, aztán ránk nézett.

~ Elkéstem… - suttogta majd lehajtotta a fejét és egy könnycseppet hullajtott a földre. Egy kicsi, citromsárga virág bújt ki azon a helyen.

~ Egyszer találkozunk, társam… - sóhajtotta, majd visszament az erdőbe. Én pedig arcomat a kezeim mögé rejtve, csak még inkább sírni kezdtem.

***

Miután visszakísértük a falusiakat, én rögtön igyekeztem összeszedni a csapatunkat, hogy útnak indulhassunk. Mindenki egyetértett abban, hogy meg kell keresnünk azt a hatalmas sárkányt, ami a falut elpusztította. Hiszen ha hidegvérrel megölt egy csomó embert, akkor ezt máshol is meg fogja még tenni! Nekünk pedig pontosan az lenne a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk.

Becsomagoltam magunknak szendvicseket, köteleket és hasonlóan fontos eszközöket, és beletuszkoltam egy zsákba, amit aztán Krizokoll nyakába kötöztem. Már ültem is volna a hátára, hogy induljunk megkeresni azt a nagy sárkányt, mikor Leon váratlanul a karomnál fogva visszahúzott.

- Alinda, hiszen neked csupa vér a hátad! – mutatott rá. Én egészen eddig észre sem vettem, nem éreztem! Fáradtan rámosolyogtam.

- Nincs semmi bajom, jól vagyok! Csak néhány üvegszilánk…

- Dehogy semmiség, azonnal kiszedjük őket! – rázta meg a fejét, és magához húzott. Óvatosan megölelt – Ne haragudj, rólad meg is feledkeztem! Nem bocsájtanám meg, ha bajod esne miattam…

- Semmi baj, nagyobb bajod volt… - öleltem vissza – És nyugi, ennél rosszabbat is éltem már túl – kuncogtam. Nem tudom, mennyi ideig álltunk így, csak élveztem a teste melegét az egyre erősödő szellőben.

- Szóval így állunk! – hallottam hirtelen magunk mögül. Azonnal szétrebbentünk és Rubennel találtuk szemben magunkat. – Egy pár vagytok, igaz? Végre találtál valakit, Alinda, aki elvisel? – húzta össze a szemét és szinte csak köpte a szavakat. A hangjában töménytelen mennyiségű keserűség volt.

- Valami gond van, kisöcsi? – lépett felé egyet a fiú. Annyival magasabb volt nála, és kezdtem félni, hogy egymásnak fognak menni.

- Nem hozzád beszéltem, gazdagék kicsi fia!

- Szerintem kettőnk közül, a családom nélkül is én vagyok fölényben. – tette karba a kezét.

- Ruben, menj el, felesleges ez a veszekedés… - motyogtam nekik. A szeme villámokat szórt és közelebb hajolt Leonhoz.

- Még hallani fogsz rólam. És… – tette hozzá suttogva – Ajánlom, hogy vigyázz rá!

S ezzel sarkon fordult és elmasírozott. Meghökkenve és ledermedve álltunk egymás mellett Leonnal, csak bámultunk utána. Összenéztünk.

Ruben azt mondta… hogy Leon vigyázzon rám? Mióta… érdekli, hogy mi van velem?

Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Még kerestem a szavakat. Ezt az időpontot választották a Drágakövek, hogy odajöjjenek hozzánk. Magnetit habozás nélkül ugrott hozzám és felkéreckedett a karomba. Fel is emeltem és mosolyogva simogatni kezdtem.

- Készen álltok? – fordultam a társasághoz.

~ Mi igen. – bólintott kötelességtudóan Sólyomszem.

~ A te sebeidet azonban tényleg jó volna ellátni… - Holdkő aggodalmas arccal nézett rám.

~ Egyet kell értenem, így sehová nem mész, kedvesem! – rázta a fejét Azurit. Gyémánt szorongva helyezte át a testsúlyát.

~ Valóban kell neked egy orvos, de azután sajnos sietnünk kell! Lehet, hogy nagyobb a baj, mint gondolnánk.

Szétáradt bennem a félelem, ahogy azokat a hűvös, mégis izgatott szavakat hallgattam.

~ Ezt meg hogy érted?

Nagyot sóhajtott.

~ Emlékszel, hogyan írták le a falusiak azt a sárkányt?

~ Igen… - némán bólintottam. A szemeiben könyörtelen tűz égett.

~ Szerintem ő volt az, aki megölte a szüleidet.”

Alinda White