A tökéletes Tökéletlenség - 17. rész

„ Sokáig feküdtem mozdulatlanul a homokban, de sírni már rég nem tudtam. Már minden könnyemet kisírtam, de a fájdalom nem sokat enyhült. Megmaradt a csalódottság és a düh. De ezutóbbi megváltozott, és mellé egy új érzelem: a félelem társult. A félelem, hogy én leszek a hibás, ha nem teszek semmit, mikor kéne, és félelem attól, hogy végleg elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Azok után, ami történt, nem mertem a szemükbe nézni... azt hiszem, már nem is rájuk haragudtam leginkább... sokkal jobban magamra. Úgy éreztem, ez az egész az én hibám.

Magam mellé húztam a kezeimet a vizes homokon, melynek szemcséi a karomra tapadtak. Mindenem csupa víz volt, és csak most éreztem meg, milyen hideg is van. Újból megfájdult a torkom, és köhintettem egyet, majd az ég felé néztem, ahol már enyhült az eső.

Ahogy figyeltem pár halovány csillagot, feltűnt, hogy az egyik egyre fényesebben világít. Sőt, közeledni látszott! Egyszerre ketté vált, és mindkettő, amolyan cikk-cakk mozgást végezve, sietett felém.

Ahogy egyre furcsállóbban néztem, összehúztam a szememet és lassan felültem.

Mikor elég közel ért, már hallottam szárnycsapások hangját, majd egy kecses, hosszúkás fejet pillantottam meg: egy sárkány volt az.

Elképesztett a légiessége és kecses mozgása. Körberepült a fejem felett a sötét éjszakában, de tisztán láttam, merre jár. Két szárnyán egy-egy drágakő pihent a "kézfejébe" ágyazódva, melyek a Hold fényében szinte szikrákat szórtak, úgy fénylettek. Megnyugtató volt, mint egy kis dal, ami este elaltatja a kisgyermeket. Én is kezdtem elpihenni és álmosodni.

Mire leszállt előttem két lábára, már ragadt le a szemem. Összecsukta hatalmas szárnyait, hosszú nyakát, mint egy hattyú hajtotta hátra, majd fejét oldalra fordítva fél szemével az enyémbe nézett, szinte mosolygott.

~ Nem lesz semmi baj, Alinda... ígérem. - hallatszott a lágy női hang a fejemben, s egyet lépett is lassan felém, vékony, madárszerű lábaival.

~ Ismerlek? - kérdeztem erőtlenül, és fáradtságomban visszafeküdtem a homokban hagyott nyomomba. Még így is tisztán láttam őt, aki közelebb hajolt hozzám, és gyengéden a hátára vett. Puhán fellebbent a levegőbe és elindult velem valamerre az égen.

~ Nyugodj meg, kedvesem, nem ártok neked. Majd megbeszéljük, de most pihenj. Engedj egy kicsit a fáradtságnak és aludj... én vigyázok rád. - suttogta, és engedtem neki. Még abban a percben mély álomba szenderültem.

Mikor felébredtem, egy barlangban találtam magamat. Körülöttem sziklák, és egy kis rakás fa, ami azonban nagy lánggal égett. Méghozzá hófehéren.

Felültem, melynek következtében egy nagy pálmalevél szerűség, amivel be voltam takarva, leesett a vállamról. Megigézve figyeltem a lángokat, és azon merengtem, milyen tiszta és selymes.

Már majdnem fel is bátorodtam annyira, hogy megérintsem, mikor egy lépés zaja kizökkentett. Oda pillantottam, s az a gyönyörű sárkány állt a barlang szájánál, aki felvett engem a hátára a parton, és gyanítom, ő is hozott ide engem. Mikor a tűz fényéhez közel ért, már tisztán láttam fehér, aprón pikkelyezett bőrét, amely egy kígyóéra hasonlított. Lábai halovány sárgák voltak, ahogyan a feje tetején ékedkedő két tolla vége is, és az a néhány, indaszerű minta az oldalán. Szemei világos narancssárgán villantak a fényben. Úgy nézett ki, mint egy albínó.

~ Felébredtél, kedvesem? - szólt a lágy hang, és bólintottam.

~ Jobb, ha nem nyúlsz a lángokhoz, a színe más, de ugyanolyan forró. - jött beljebb, majd lefeküdt a tűz túloldalán.

Pár percig csak figyeltük egymást, próbáltam nem olyan hangosan gondolkodni rajta, hogy meghallja azt. Végül ő nem bírta tovább és elmosolyodott.

~ Tudom, hogy nem ismersz fel Alinda, de én tudom ki vagy. Találkoztunk már.

- Igen? - lepődtem meg. - Mikor?

~ Néhány éve. Legalábbis legutóbb. Ugyanott feküdtél a homokban, és a Holdhoz beszéltél... tudod, ez nem meglepő, hiszen rosszul érezted magad és ezért engem hívtál...

- Ezt hogy érted? Várj, kezd ott, hogy hogy hívnak! - kértem és felkeltem törökülésbe. Szusszantott egyet, majd folytatta.

~ A nevem Holdkő. És már kiskorod óta vigyázok rád. - állt fel és az egyik szárnyát nekem mutatta. A benne lévő drágakövön megcsillant a fény és benne szinte megláttam az emlékeit. Az emlékeit rólam, néhányat a szüleimről és a Magról. Minden értelmet nyert bennem, s mikor felnéztem rá, ő elmosolyodott és visszahúzta a szárnyát.

- Te vagy az egyik Drágakő, igaz? - suttogtam. Bólintott.

~ Örülök, hogy ismét segíthetek.

- Hogy értetted azt, hogy téged hívtalak? Hiszen nem emlékeztem rád... - sütöttem le a szemem.

~ Nekem ez a varázserőm, tudod? Felidézek és szép álmokat hozok, megnyugtatlak.  Téged, és bárkit, akire megkérsz. Ahogy a nevem, az erőm is összefügg a Holddal. Annak segítségével éjszaka új erőre kapok, a köveim maguktól világítanak, és olyan... olyan, mintha érezném a Holdat. Mintha élő lenne és én hallanám a gondolatait. Ezért rajta keresztül hallottam mindent, amit mondtál. A Harcosok ösztönösen tudják, hogy ha a Holdhoz beszélnek, a sárkányuk meghallja őket, bárhol is jár, és segít neki.

- Fuh... - értelmeztem - Nem tudtam, hogy ilyesféle erőtök is van. - nyögtem végül ki és elmosolyodott.

~ Mindegyikünknek van, csak némelyikőnké annyira elenyésző, hogy szinte sosem használja.

- Értem... - sóhajtottam - szóval csöbörből vödörbe... itt mindenki tudja én ki vagyok, csak én nem ismerek senkit. - mutogattam kissé idegesen, s kezeimet a combomra ejtve, méltatlanul néztem magam elé.

~ Szomorú vagy, igaz? - kérdezett a sárkány. Éreztem a hangján, hogy segíteni akar.

- Nos... kissé átverve érzem magam... - húzódott fájdalmas mosolyra a szám.

~ Megértem... és hidd el, ők is. De biztosan aggódnak érted. Nem akartak rosszat neked, ezt tudnod kell.

- Tudom... - sütöttem le a szemem. - Csak dühös lettem. Holdkő, ez úgy érzem, nem én vagyok! - néztem egyenest a szemébe - Mármint... a Drágakő harcos egy elég nagy hős... én egy senki vagyok...

~ Sose becsüld alá magadat, Alinda... hihetetlen dolgokra vagy képes, csak még nem tudsz róla. De ez mindig így kezdődik. Tudod, mi is voltunk kezdők... - nevetett fel.

- Elhiszem, de az már évezredekkel ezelőtt volt és...

- Ilyen idősnek nézel? - szakított félbe egy sejtelmes mosollyal. Megzavarodva pislogtam egyet.

- Hát nem annyi vagy?

~ Ami azt illeti, 96 vagyok. Az sárkány években még egész fiatal.

- De... az hogyan lehetséges? Hiszen biztosan annál régebben éltek az elemek...

~ Ugyan kedvesem... Nem csak az emberek halandók. Mi is azok vagyunk. A mi erőnk is öröklődik, akár a tied. Én a 2531. Holdkő vagyok. - nézett játékosan a szemembe.

- Huha... - döbbentem le - hát jó sok mindent nem tudok még rólatok...

~ Elmondhatok pár dolgot, ha gondolod.

- Igen, jó lenne... bár nem tudom, van-e értelme engem okítani...

~ Tanulni sosem felesleges. – mosolyodott el ~ Egy mondás szerint, az ember holtig tanul. De ez igazából minden lényre igaz.

Bólintottam, ahogy egyet értettem és még el is mosolyodtam. Szemében láttam a meghatottságot.

~ Éppen olyan kis okos vagy, mint a szüleid… – suttogta elkapva a tekintetét. – Úgy csillog a szemed, mint apukádé.

Megint elfogott az a furcsa érzés… A szüleim. Ő ismerte őket. Testközelből és barátok voltak. Összeszorul a szívem, ha rá gondolok, hogy én miért nem ismerhettem őket?

- Holdkő… valamit tudnom kell. – kezdtem el halkan és ismét rám emelte a tekintetét.

~ Halljuk, Alinda.

- A szüleim… sze-szerettek engem? – nyeltem egyet, mikor kimondtam. A torkomban gombóc volt és könyörgő tekintettel bámultam rá. Kicsit kikerekedtek narancssárga szemei, ahogy meglepődött, de aztán csak nyelt egyet és szusszantott.

~ Sosem láttam őket olyan boldognak, mint mikor megszülettél. – húzódott szája széle fájdalmas mosolyra.

- Értem… - mosolyodtam el egy pillanatra én is és lehajtottam a fejemet.

Hát mégsem eldobtak? Szerettek engem? Olyan családom volt, amilyenről mindig is álmodtam? – éreztem, hogy úgy mosolygok magamban, hogy közben már gyűlik a könny a szememben. – Volt családom. Egy nagyon nagy családom. Mert ebben nem csak 2 sárkány volt jelen. Hanem egy egész csapat. Láttam Holdkő emlékei között. Olyan volt számára, mint egy nagy család. Ezért örült úgy nekem is. Én is a családja tagja vagyok. Egy elveszett családtag. De várjunk… akkor mégis… nem, mégsem értem. Miért nem velük nőttem fel? Azt megértettem volna, ha az a magyarázat, hogy nem kellettem nekik és ezért tettek ki egy másik szigeten… De ha szerettek, akkor ezt teljes egészében kizárhatom. Akkor vajon… mi történhetett?

~ Hosszú mese, Alinda… - válaszolta meg, ahogy hallgatta a gondolataimat. ~ És erre csak Gyémánt adhat választ.

-Ezt hogy érted? – lepődtem meg.

- Megkért, hogy ha találkozok veled, vigyelek el hozzá, mert ő akarja elmesélni, mi történt veled. Méghozzá a Magon.

- Szóval most oda akarsz vinni? – kérdeztem kissé bizalmatlanul és szorongva.

- Csak reggel… Ha beleegyezel. Végül is, ha nagyon akarnál, meg tudnál állítani, és én nem tehetnék semmit. – mosolyodott el sejtelmesen.

- Remélem erre is adtok majd magyarázatot… - tettem karba a kezemet. Csak mosolygott tovább.

***

Miközben én Holdkővel beszélgettem az egyik nem is olyan távoli szigeten, Krizokoll és a többiek mindent megtettek, hogy megtaláljanak. A két sárkány elkeseredetten próbált engem kiszimatolni és közben keresték a gondolataim hullámhosszát, hogy kommunikálhassanak velem. De én ehhez akkor már túl messze voltam tőlük.

- Van valami? Nem éreztek semmit?? – mérgelődött Leon, ahogy Pirit hátán ülve repülte körbe a szigetet vagy 5-ödszörre.

~ Semmi, az eső teljesen elnyomja a szagát! – fintorgott a nőstény, de hirtelen megrándultak a fülei. ~ Krizokoll talált valamit! – mondta és meg sem várta a reakciót, azonnal elindult az adott irányba. Lovasa majdnem le is tántorult róla, de aztán ügyesen megkapaszkodott.

Mikor odaértek, Krizokoll a magas fűben állt és egy letaposott kis ösvényt szaglászott. Pirit leszállt mellé és ők is segítettek keresni.

~ Biztos vagyok benne, hogy erre jött el! – indult el a nyomon a fekete sárkány, de Pirit másfelé ment. Egy faághoz lépett, ahol megtalálta a sálamat, amit eldobtam. Szomorúan szaglászta, majd puhán fogta a szájába és gazdája kezébe adta. Leon is összeszorul szívvel simította meg a halványzöld anyagot.

- Annyira sajnálom, Alinda… - szorította magához egy percre és a szemeit is lehunyta. Mardosta a bűntudat.

~ Megint ez a szag!! – morgott Krizokoll, aki már a parton járt a nyomomat követve. Pirit felkapta gazdáját a hátára és futottak utána.

~ Mit találtál?

~ Egyszer már volt, hogy Alinda eltűnt, és akkor is ilyen szagot éreztem! Nem tudom beazonosítani, hogy ez mi, de olyan ismerős! – nézett tanácstalanul a nyomomba, ami mellett már Leon is ott térdelt.

~ Olyan, mint egy sárkányé, de… kicsit olyan szaga van, mint annak a kőnek, ami egyszer az égből hullott. – gondolkozott Pirit, amint megszagolta.

- Sárkánynyomok vannak a homokban. – mutatott rá Leon.

Végül hajnalig tartó nyomozásukat az szakította félbe, hogy Krizokoll fejébe beférkőzött egy ismerős hang.

- Krizokoll, Pirit, mondjátok meg Leonnak, hogy menjen haza és pakoljon össze magának egy pár napra. Gyémánt üzent. Alinda már a Magra tart. – hallatszott Norton rekedtes hangja. Krizokoll alig akarta elhinni, hogy jó értette. A gazdája már a Magon lenne? Azon a helyen, amitől valamiért mérhetetlenül félt. Félt attól, hogy odamegyek. Csupán azt nem értettem, miért.

~ Pirit, te is hallottad? – nézett rá szomorú szemekkel, s ő bólintott.

Pirit átadta az üzenetet Leonnak és ők hazasiettek. Még kevesen voltak fent, hiszen korán volt, úgyhogy viszonylag kevés feltűnéssel sikerült összepakolnia egy háti táskába, majd azzal elsuhannia a faluból. Csak az édesanyjának szólt, hogy egy ideig kirándulni lesz.

Közben Krizokoll Nortonért ment, aki szintén összecsomagolt magának egy kevés élelmet és egy pár ruhát, majd a bőrtáskával a kezében felült hátasomra. Ez volt az első alkalom, hogy Krizokoll felengedett valakit a hátára rajtam kívül. De csakis azért, mert a szükség megkövetelte.

A kunyhó előtt találkoztak, majd ők is megindultak arra a hosszú, többórás útra, ami a Maghoz vezeti az utazókat.

***

~ Szóval képesek vagytok egyesíteni a varázserőtöket? – összegeztem az imént hallottakat. A hajnal eljövetelével mi is szárnyra kaptunk és megindultam Holdkő hátán a Magra. Közben is mesélt és magyarázott pár dolgot.

~ Pontosan! Egységben az erő, ezt jól jegyezd meg! – mosolygott, ahogy a szárnyaival szelte az eget. ~ Egyébként hogy megy a hegedülés?

~ Ami azt illeti egyre jobban! De honnan tudtad, hogy Norton hegedülni tanít? – lepődtem némileg meg.

~ A hegedülés tradícionális, ha úgy nézzük, a Harcosoknál. Egyébként az apukád is nagy mestere volt. – lehunyta a szemét és azt hiszem visszagondolt egy emlékre ezzel kapcsolatban ~ És egyébként Norton magára vállalta a tanításodat. Bár főleg zongoráról volt akkor szó, de… - kezdett el magyarázni, de közbevágtam.

- Nah várj… Mi van Nortonnal?

~ Azt tudod, hogy apukád legjobb barátja volt, ugye?

~ Persze.

~ Megbeszélték, hogy egy bizonyos korodban elmész hozzá, hogy tanítson zongorára. Csak mivel apukád nem tudott megtanítani hegedülni, ezért gondolom ő vállalta ezt is magára…

- Talán értem… - mormogtam. Volt már pár dolog, amit össze tudtam tenni, de aztán megállapítottam, hogy ez mind túl sok még nekem egyszerre.

~ Egyébként… - kezdett bele újra a sárkány, és úgy csapott a szárnyaival, hogy az alattunk talán egy méterre elterülő tenger felszíne megremegett. ~ Jól láttam az emlékeid között, hogy íjászkodsz?

~ Igen, elég hamar rákényszerültem valami fegyverre. Sokan szeretik a késdobálást, de én mindig csak megvágtam magam. – kuncogtam. Ő is elmosolyodott.

~ Értelek. – hallottam halk hangját, majd felidézett nekem egyet az emlékeiből. Egy szőkésbarna hajú nő volt rajta, ahogy egy íjat tart a kezében. Egy erdőben állt és vele szemben pár méterre, egy fa előtt egy sötétbarna hajú és élénk zöld szemű férfi egy almát helyezett a fejére.

- Kész vagy? – nevetett a nő, míg a férfi el nem igazította a gyümölcsöt, majd leeresztette a kezeit.

- Igen, jöhet! – mosolygott, mire a nő elővett egy nyilat és felhúzta az íjat. Célzott és lőtt, ezzel az almát pont a közepénél fogva a fához szögezte. A férfi összeszorította a szemét, majd mikor rájött, hogy nem lett baja, kilépett az alma alól és megszemlélte.

- Tényleg olyan ügyes vagy, mint mondják. – nevetett a nőre, aki odalépett hozzá.

- Kételkedtél benne? – mosolygott ő is, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, az erdő felől egy sárkánykiáltás hangzott, amire a szemlélő (vagyis Holdkő) odakapta a fejét. Egy kis sárkány rohant elő a bokrok közül és felugrott a férfi fejére, hogy elérje az almát.

- Almaaaa!!! - kiáltotta és lekapta a nyílról, aztán csak elfutott. Közben a férfi megtántorodott és nekiesett a hölgynek, mire mindketten a földön kötöttek ki.

- Magnetit! – kiáltottak utána, de csak nevettek.

- Segítsek? – lettek nagyobbak az alakok, ahogy Holdkő az emlék szerint odament hozzájuk. Mikor elindult feléjük, halványult el az emlék, majd itt lezárta.

- Ezek a szüleim voltak, igaz? – suttogtam folyamatosan csak mosolyogva. Nevetve bólogatott és sárkányhangját hallatta. Felvidította ez az emlék, de engem is! Nagyon kedvesek lehettek. Olyan aranyosak voltak együtt. Ráadásul... ismerős volt az arcuk. Mintha már láttam volna őket máshol is… Tényleg! Az álmomban! Még Magnetitet is, ő volt az a kis sárkány, aki megnyugtatott! És mikor egyszer Norton zongorázott… beugrott annak a két embernek az arca. Ők is a szüleim voltak.

~ Megérkeztünk, Alinda! – zökkentett ki Holdkő és rögtön felkaptam a fejem. Szinte feltérdeltem a hátára, annyira felemelkedtem, hogy lássam a tájat. Előttünk a homályból hegynek tűnő magaslatok nyúltak az égbe… Olyan rejtélyesnek, és varázslatosnak hatottak, még ilyen messziről is.

~ Kapaszkodj! – mosolygott, ahogy lefelé vette az irányt, és átöleltem hosszú nyakát.

Puhán landolt egy szirten, és leugrottam a hátáról. Alattunk a nagy mélység, alján az óceánnal, előttünk sziklafal állt. A szirt kicsi volt, éppen elfértünk, nem tudtam elképzelni, miért itt szálltunk le.

~ Én erre szoktam bemenni, de több bejárat is van! – mosolygott, majd a tömör falhoz lépett. Lehunyta a szemét és annyit suttogott:

~Az Elemek nevében járok el. – s közben a köve halványan fényleni kezdett. Csak bámultam értetlenül, hogy most vajon mi lesz, amikor megláttam, hogy a falon fényleni kezd valami. Ahogy kiejtette a mondatot, a falon szinte fehéren világítani kezdett néhány vonal, ami egy feliratnak tűnt, de nem tudtam belőle semmit kiolvasni, én nem ismertem ilyen írásjeleket. Aztán felette felvillant egy ismerős kis jel is. Egy sárkány feje, két szarvval és homlokán egy oválissal. Annyira ismerős volt, de nem tudtam honnan.

Ebben a pillanatban elkezdett remegni alattunk a szikla. Azt hittem talán földrengés van, mert errefelé pár évente szokott lenni, de igazából nem a talaj remegett. Hanem a fal, ami előtt a sárkány állt. Kikerekedett szemekkel bámultam oda, mikor megláttam a sziklát kettéhasadni, és szétnyílni. Holdkő még mindig lehunyt szemekkel állt ott, pedig fentről egyre nagyobb kavicsok kezdtek potyogni. Csak akkor nézett fel, mikor a fal megnyitott előttünk egy barlangot, majd szépen lassan megállt a remegés. A felirat elhalványult, majd teljesen eltűnt. A fehér sárkány megrázta magát és csak úgy porzott a levegő a ráhullott törmeléktől.

~ Pfuh, hogy itt mindig ennyi kőnek kell lennie! – morgolódott halkan, körülbelül úgy, mint mikor valaki belép a házába egy hónapnyi távollét után, és mérgesen veszi tudomásul, hogy a szobákat ellepte a por. Most varázsolta elő azt a barlangot és ő csak a kövek miatt aggódik! Teljesen leesett az állam, mire felém fordult.

~ Nah siessünk, mert néha önálló életet él, és magától bezárul az átjáró! – mosolygott rám bátorítóan és a kapucnimnál fogva beemelt a barlangba. Mikor újra a talpamon álltam, végre elindultunk egy hosszú és sötét folyosón. A kinti fény egy darabig még világított nekünk, de aztán egyszer csak a kőfal valóban úgy döntött, hogy hagyott nekünk elég időt bejönni, és elzárta a járatot. Hirtelen vaksötét lett és bezártság érzetem támadt.

~ Nyugalom, itt vagyok mögötted! – suttogott és halovány fényesség támadt. Hátra néztem rá, és fehér tüze az orrán keresztül világított. Rám mosolygott, ami engem is erre késztetett. Felbátorodva haladtam előre a barlang kusza járataiban, míg újdonsült barátom a nyomomban lépkedett. Kicsit körbenéztem és a plafonról cseppkövek lógtak! Hatalmas cseppkövek, és gyönyörűen csillogtak, ahogyan Holdkő feléjük fordult a hunyorgó fénnyel. Olyannyira elbámultam rajtuk, hogy nekimentem az egyik falnak. Legnagyobb meglepetésemre, azonban annyira nem is volt kemény és éles! Sokkal gyengédebb volt, mint elsőre látszott és… mikor hozzáértem, valami megcsendült.

~ Jahj, ezt annyira szeretem ezekben a barlangokban! – emelte fel a fejét és hallgatta, ahogy elhalkul. Én csak értetlenül meredtem a falra, aztán rá.

- Mit szeretsz benne?

~ Hogy énekel a Harcosnak. – mosolygott rám és a kezem felé bökött. – Tedd rá a kezed. Nyugi, nem harap! - Bíztatott én pedig a tenyeremre meredtem.

Végül is nem lehet baj… meg hát én is kíváncsi lettem, mit jelent az, hogy énekel nekem – gondoltam és a mutató ujjammal hozzá értem a falhoz. Egyszer csak egy világoskék fény indult ki a falon abból a pontból, és elkezdett terjedni minden felé, maga után hagyva barlangrajzok tönkelegét. Közben felcsendült egy ismerős dallam, és többszörösen verődött vissza a falakról és cseppkövekről.

(előre szólok, hogy 3:36-tól taps van)

((Egyébként remélem a videó feltöltői nem haragszanak meg, hogy belinkeltem őket, nagyon szépen játszanak, minden elismerésem!))

A barlang valóban énekelt. És közben mesélt is. A falakon ékeskedő rajzok az Elemek, és a Drágakövek első néhány csatájának történetét mutatták be. Olyan volt, mint egy igazi álom.

Ahogyan hallgattam, teljesen felszabadultam, és még egy suttogásszerű hangot is meghallottam a zenében.

- Eljön ő, és a csapat egyesül, a béke helyre jő: gyere hát! Jöjj el hát! Gyere beljebb, a családod már nagyon vár. – ezt énekelte a hang, és én meglepetten néztem Holdkőre, aki csak halkan, meghatottan nevetett.

~ Én mondtam, hogy énekel! – indult meg, és ahogy követtem, már láttuk is a fényt az alagút végén. A dallam még most sem hallgatott el és mi kiléptünk egy magas szirtre. Onnan az egész helyet be lehetett látni! Egy medence terült el alattam, benne erdő, tó, minden gyönyörűség! Láttam, ahogyan az a kék fény, ami akkor indult el a falakon, mikor hozzáértem, még most is csak terjed a sziget minden egyes kövén. A nyomán felfrissült a víz és gyorsabban kezdtek nőni a fák! Feléledt az álomvilág.

Szinte tátott szájjal bámultam a helyet és a tőlünk nem túl messze csobogó, a napfényben szikrázó vizű patakot, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Mikor oda fordítottam a fejemet, Gyémánt lépett elém. Mögötte még 3 másik sárkánnyal, akik kíváncsian pillantottak végig rajtam.

~ Szervusz, Alinda. Nagyon örülünk, hogy újra láthatunk! – mosolygott Gyémánt és felém lépett egyet. Késztetést éreztem kinyújtani a kezem, és már csak azt éreztem, ahogyan az ujjaim a homlokán csillogó kőhöz érnek. Bizsergető érzés fogott el, és láttam, hogy ez rajta is végigfutott. Hozzám bújtatta a fejét és én átöleltem. Még sosem találkoztam vele azelőtt, és mégis úgy csordult ki a könny a szememből, mintha ezer éve barátok lennénk, de legalább ilyen régen nem is láttam volna már.

Mikor felemelte a fejét, a többi sárkány is közelebb merészkedett és megszaglásztak, mosolyogtak rám.

Gyémánt elismerően biccentett Holdkő fellé, majd újra felém fordult, s szárnyával mutatta az alattunk elterülő, halkan éneklő csodát.

- Üdvözlünk a Magon, Harcos.
És abban a pillanatban... ahogyan láttam a boldogságot csillanni a szemükben... És a felkelő nap előbújt a magas sziklák ormai mögül, majd bevilágította és felmelegítette minden porcikámat  kedves, sárga fényével... úgy éreztem... most végre hazaértem. "

Alinda White