A tökéletes Tökéletlenség - 18. rész

„ Először kicsit idegen volt számomra a nagy tér, és a környezet, az a hely, ami a sárkányok szerint mind az én felügyeletem alatt áll! Hogy is tudnék én egy ekkora helyet vezetni, figyelni rá? Azonban ők rögtön megnyugtattak, hogy ez először mindenkinek nagyon nehéz, de könnyen hozzá fogok szokni, mert erre születtem.

A társaság öt sárkányából ekkor még csak Gyémánt és Holdkő volt számomra az ismerős, azonban a többiek is hamar bemutatkoztak nekem.

Egyikük volt Magnetit, a kisméretű nőstény sárkány, aki már ismerős volt nekem valahonnan. Később rájöttem, hogy abból az álmomból, mikor kisbaba voltam és egy faházban feküdtem a bölcsőben. Magnetit volt az a körülbelül macska méretű, piszkos sárga alapon fekete erezetes színű kis sárkány, aki vigyázott rám és próbált megnyugtatni, mielőtt ő maga is kirepült volna, engem hátrahagyva. Azt ígérte, ezt még később elmagyarázzák nekem.

Egy másik új arc volt számomra Sólyomszem, a már 146 éves, hím vízi sárkány! Hosszúkás, mocsárbarna és foltokban, csíkokban szennyeskék teste, oldalról kinövő lábai egy krokodilra emlékeztettek. Azonban a nyaka és az orra is hosszúkás volt, csakúgy, ahogy villás kígyónyelve. Karmai között úszóhártyák feszültek, a fején lévő orrlyukak mellett néhány kopoltyú is helyet kapott a nyaka két oldalán, míg hátán több sor, élénkebb kék lebennyel egybekötött tüske állt ki. Két szárnya visszafejlett kicsi volt, míg a farka végén lévő farokúszó közepén ott csillogott a drágakő!

Régies stílusban beszélt, és okosakat mondott, mint egy igazi bölcs öregúr! A fiatalos lendületű Azurit sokszor le is kurrogta ezért. Ő világoskék és narancssárga színekben pompázó nőstény volt, ugyancsak volt kétoldalt kopoltyúja, de zömök testalkatával inkább nézett ki szárazföldinek. Hegyes, éles tüskéi, szarvai és a hasán lévő páncélzat ellenére a hangja kellemes volt számomra. Az egész teste kicsit szőrös volt, olyan vékony prém borította, akár a bársony. Ezért ez leginkább csak két fülén látszott, melyeken ott pihent egy-egy kő. Leszóló stílusa ellenére égkéken izzó szemében ott fénylett a jót akarás.

Nem kellett sok idő, hogy mindannyian teljes egészében megnyíljanak előttem. Szinte az első megszólalásuk óta tudtam, pontosan milyenek is ők legbelül. Egyáltalán nem zavartatták magukat, úgy viselkedtek velem, mintha csak egy kisebb útról tértem volna haza. Ez a családias légkör volt az, ami a leginkább megfogott.

Egy lefelé vezető peremen besétáltunk a Mag szívébe: a nagy erdőbe. A fák megvoltak olyan hatalmasak, mint Paradicsom szigetén, de ezerszer szebben virágoztak! Tele volt a levegő az illatukkal, és én boldogan szívtam magamba.

Éppen csak megfordult a fejemben, hogy éhes vagyok, és Sólyomszem egy barackot nyújtott nekem. Mosolyogva nyúltam érte, mire Azurit is oda pofátlankodott egy szép nagy körtével a fogai között.

~ Ezt kóstold meg, ennél az egész szigeten nincs finomabb! – mondta hozzá, de Sólyomszem megingatta a fejét.

~ Ugyan kérlek, két Harcos generációt éltem át, és mindegyik ezt az őszi barackot istenítette a leginkább!

~ Szóval te sosem ettél belőle, igaz? – nézett rá megvetően.

~ Nem, de te sem szereted a körtét! – nevetett fel. Már én sem bírtam kuncogás nélkül.

~ Attól még ismerem annyira, hogy Alindának ízlene! – morgott és addig civakodtak, hogy a végén Magnetit oda ugrott az ölembe és a számba nyomott apró mancsaival egy szilvát. Nagyon finom volt, bár a nevetéssel együtt kicsit nehéz volt megenni.

Követtük Gyémántot, aki vezetett minket a gyönyörű helyen, és a többieknek kellett pár perc, mire rájöttek, hogy otthagytuk őket és ekkor utánunk szaladtak. Csupa gyümölcslé volt az arcuk, de inkább nem kérdeztem meg, végül mire jutottak.

Nem kellett sok, hogy kiérjünk egy gyönyörű tisztásra! A nap egészen magasan járt, kellemes fényével beragyogta a mezőt, átsütött a fák levelei közt, ezzel foltokkal tarkítva az avart.

Idővel a talpunk alatt zsenge, világoszöld fű terült el, amiben egyszerűen öröm volt lépdelni! Mosolyogva, lehunyt szemmel sétáltam át rajta, és hallgattam a madarak csiripelését, és egy távoli harkály kopácsolását.

Nem volt időm azonban túlzottan elgondolkodni, mert az égből kiáltások hangzottak fel. Mindannyian felnéztünk és két sárkányt pillantottunk meg, ahogyan közelednek. Akárhogy emeltem magam elé ellenzőként a kezemet és hunyorogtam, napfényben azonban mindkettő csak fekete volt.

- Alinda! – kiabált fentről egy ismerős hang, amitől megdobbant a szívem. A két sárkány leszállt előttünk és ekkor végre rájöttem, kik azok. Az egyikük Krizokoll volt Nortonnal, a másik Pirit és Leon. Krizokoll azonnal felém rohant, és én is rögtön elmosolyodtam.

- Krizokoll! – kiáltottam, és széttárt karokkal futottam felé, míg szinte fel nem lökött a fejével, majd nekilátott összenyaldosni. Én is megölelgettem, magamhoz szorítottam a fejét örömömben.

- Jahj, úgy hiányoztál Krizokollom! – nevettem, és nem érdekelt, hányan nézik végig a jelenetünket, csak csimpaszkodtam a sárkány fekete orrán.

~ Nagyon aggódtunk érted, órákig kerestünk! – mondta halkan, majd elhúzódott, és a tekintetünk összeért. Esdeklő volt, amennyire még sosem ~ Ne haragudj!

- Nem haragszom már… De többet ne csinálj velem ilyet! – mosolyogtam, és megvakargattam az állát. Felnéztem és Norton is köszönt a hátáról.

- Milyen volt az út? – mosolygok rá.

- Egész kellemes, köszönöm. – biccentett kedvesen.

~ Örülök, hogy semmi bajod! – üzent gondolatban Pirit is, de ők sokkal távolabb álltak meg. Leon leugrott sárkánya hátáról és tett pár lépést, de azután megállt, és nem mert közelebb jönni. Csak nézett engem és arcvonásain keveredtek a megnyugvás és az izgatottság nyomai.

Gyémánt megérezhette a feszültséget, mert szólt minden sárkánynak, hogy menjenek előre és meg is indultak. Nagy nehezen még Krizokoll is arrébb ment egy kicsi Pirittel és mind lepihentek a fák árnyékában. Persze tudtam, hogy még onnan is figyelnek bennünket.

- Szia… - intett a fiú, de arcáról hamar lefagyott a mosoly, mikor nem viszonoztam. Hirtelen nem tudtam mit reagálni és lefagytam…

- Én csak… szóval… megértem, ha nem akarsz látni, de… - kezdett el magyarázkodni, de hirtelen odafutottam hozzá és a nyakába ugrottam. Nagyon meglepődött, de végül viszonozta a gesztust.

- Annyira hiányoztál… - suttogtam elhaló hangon a vállába. Megkönnyebbülten szusszantott.

- Te is nekem… Nagyon aggódtam érted. – simította végig a hajam, amitől még jobban átjárt a boldogság.

- Igazából megértem. – nevettem fel és egy könnycseppet letöröltem az arcomról, mikor elengedtem – Te jártál már itt? – váltottam azután témát. Megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem tűnt úgy, hogy sok minden változott volna a kapcsolatunkban.

- Nem, még soha, de bámulatos! - mutatott körbe. Megint felnevettem.

- Na az már igaz! Mióta itt vagyok, egyszer se köhögtem! – beszéltem elégedetten. Hirtelen a szemében villant valami és a táskájába nyúlt. Elővette belőle egy zöld anyagot és idegesen tapogatta.

- Megtaláltam a sálat, amit neked adtam… Nem tudom, akarod-e még ezek után hordani, de… - motyogta, mire átvettem tőle. Kicsit sáros volt, de feltettem a nyakamba.

- Még szép, hogy hordom, Leon! – mosolyogtam – Gyere, menjünk a többiek után! – ragadtam karon és odarángattam a csapathoz.

- Mehetünk? – mosolyogtam ártatlanul. Gyémánt kedvesen biccentett és folytatta a túrát a medence túlfelébe: a tó felé.

Hosszan sétáltunk a fák között, hiszen ez a hely hatalmas! Ha valakinek sürgős dolga van, maximum sárkánnyal érdemes nekivágni. A sárkányok azt mondták, azért ekkora, mert minden Drágakőnek el kell férnie, és nagyon sokan vannak. Én ezt meg is értettem, csak egy dolgot nem tudtam hová tenni… Ha ilyen sokan vannak… Akkor most miért csak öt Drágakő van mellettem?

- A többiekkel a tónál találkozunk? – puhatolóztam. Gyémánt, aki az egyik oldalamon lépdelt, oda sem pillantott, csak szusszantott.

- Kettejükkel igen. – ennyi volt a válasza és azt hiszem, ezzel le is zárta a témát. Mindenki néma csendben ballagott. Bárkire néztem hátra, mindenki arca szomorú volt. Egyedül Leon tűnt kevésbé letörtnek, ő próbált bíztatóan mosolyogni rám. Én is visszamosolyogtam.

Már nem kellett sok, hogy kiérjünk az erdőből és megpillantottam azt a gyönyörű, csillogó vizű tavat! A vize olyan kristály tiszta volt, hogy egészen az aljáig le lehetett látni! Az egyetlen szakasza, ahol nem láttam tovább a felszínnél, az a tó hirtelen mélyülő közepe volt. Oda csak vízi sárkány juthat le, amilyen mélynek tűnt.

~ Sólyomszem, szólnál Lapisnak? – mondta Gyémánt és az említett csak bólintott egyet, majd belemászott a vízbe és hamar eltűnt a mélyén.

Kíváncsian vártam, mi fog történni. Közelebb mentem és a vizet szemléltem, no meg a benne úszkáló apró halakat! Ékkövekhez hasonlóan csillogtak, mikor megmozdultak a csodás napfényben.

Ekkor váratlanul elillant az összes hal és a tó közepén egy hatalmas víztömeg tört fel! Mindenem csupa víz lett, mire rájöttem mi történt. Sólyomszem és egy másik, nála jóval nagyobb sárkány jött felénk a vízben. Kiegyenesedtem, ő pedig megállt előttem. Teljesen elképedtem, még sosem láttam hozzá hasonló sárkányt!

Két feje volt, farka is több ízben kettévált és 3 mellső lába volt! Tehát összesen öt lábbal büszkélkedhetett. Lábaira pillantva valószínűnek tartottam, hogy jól tud futni, hiszen hosszú, erős végtagok voltak. Hátán hatalmas tüskék hártyával megtoldva, két szárnya éppen annyira volt nagy, hogy fel tudja őt emelni a magasba. Fején két szarv, homlokán mégegy kis tüske, orrán és állán kis kinövések, orrlyukai nem a pofája végén helyezkedtek el, hanem a pupilla nélküli, lélektelen szemei előtt. Mármint annak tűntek. De én, ha belenéztem, azonnal megláttam a kedvességet. Sok plusz végtagja miatt valamiféle hidra alfajnak gondolom. Azokról azt kell tudni, hogy több fejük is van, és általában ha egyet levágnak, a helyére kettő nő.

Egyébként a bőre sima volt és tengerkék, tüskéi vége felé egyre zöldebb. És sokkalta magasabb volt Gyémántnál, pedig tudni kell, hogy ő Piritnél is nagyobb! Teljes egészében befértem volna a hasa alá, amelyen ott pihent a Drágaköve is.

~ Szervusz, a nevem Alinda! – mutatkoztam be neki kedvesen.

~ Szia! Örülök, hogy újra itt vagy! – hajolt oda mindkét feje és összenyaldostak, elraktározták magukban az illatom.

~ Már csak az a nyavajás Gránát hiányzik… - morfondírozott Azurit.

~ Engem kerestek? – jött egyszer csak a hang a fák közül. Az egyik hatalmas ágon ült, majd könnyeden szökkent mellénk. Itt már jobban meg tudtam figyelni, ugyanis odafent nagyon beleolvadt a színekbe, pedig mikor előttem állt, szürkés színűnek hatott!

~ Végre előfáradtál. – vigyorgott Azurit. Magnetit csak megforgatta a szemét. Krizokoll és Pirit pedig érdeklődve pillantottak rá, ahogyan én is.

Gránát velük mit sem törődve lépett elém, majd, mint valami úriember, meghajolt előttem és elmosolyodott. A mosolyában volt valami ijesztő, amit a szája alakja váltott ki. Kicsit mintha mindig mosolygott volna.

~ Üdvözöllek, Alinda! – mondta hozzá és rám pillantott. Meglepetten láttam, hogy nem két szeme van, hanem három! A homloka közepén mégegy szem helyet kapott, amelyben mintha három pupilla lett volna! Ekkor vettem észre, hogy az ékkövei gyakorlatilag a két szemében vannak! Valószínűleg azért volt neki mégegy, mert azokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem látott.

~ Szervusz, nagyon örülök, hogy találkoztunk. – mosolyogtam rá, mire ő is kiegyenesedett. Nyurga, hosszú lábai és hosszú nyaka által alig volt alacsonyabb az én Krizokollomnál.

Hátát erős páncél fedte, melynek vége a szürkéből átcsapott egy élénkvörös színbe. Farka végén jóval nagyobb tüskék voltak, ezt talán buzogányként is tudja használni. Mellső lábain nagy karmok helyezkedtek el, míg a hátsókon olyasféle pata volt, mint valamiféle vaddisznóé. Ami még érdekes volt benne, hogy a nyakán elöl olyanféle kinövések voltak, mint valami éles pengék, és az egész testén vastagok voltak a pikkelyek. 

Keskeny orra kedvesen szimatolt végig. Mindketten hímek voltak.

~ Milyen volt az utad? – kérdezte aztán, felrázva engem a mélázásból.

~ Nagyon jó, köszönöm. – húztam mosolyra a szám – Ti miért nem odafent köszöntöttetek?

~ Én vadászni voltam, mikor Gyémánt szólt, hogy megérkeztél, Lapis Lazuli meg olyan mélyen aludt, hogy fel nem lehetett volna kelteni. Szóval úgy gondoltam, megvárlak titeket vele. – felelte, majd Krizollra pillantott. Végigmérték egymást.

~ Te vagy a Harcosunk társa?

Krizokoll kicsit sértődötten felhúzta az orrát.

~ Igen, én vagyok.

~ Akkor üdv itt. – felelte váratlanul lágyan, ami meglepte a feketeséget. Biccentett, majd segítséget várva nézett Piritre, az egyetlen sárkányra a társaságban, akit tényleg ismert is. Ő csak mosolyogva horkantott.

~ Rendben Alinda… - sóhajtott Gyémánt és megpróbált rám mosolyogni, de azt hiszem ez nem az ő asztala. Ő inkább komoly fajta. ~ Most eljött az ideje, hogy elmeséljem a történetünket. Amit már elmeséltem Nortonnak is… - nézett az öregre, majd végigpillantott a társaságon ~ Sárkányok, repüljünk fel a nagy barlangba! – nyitotta szárnyait és megindult.

Mindenki szárnyra kapott és követte, kivéve Sólyomszemet, aki azt mondta, ő mászni fog felfelé (kis szárnyai nem voltak alkalmasak, esetleg evezésre), és Gránátot, akit Lapis felkapott és úgy vitt, ugyanis neki pedig egyáltalán nem voltak a szárnyai. Én is felpattantam Krizokollra, Leon Piritre és Norton is felmászott Holdkő hátára, majd siettünk utánuk.

Közben egyszer csak megláttam, hogy Lapis minden előzmény nélkül ledobta Gránátot. Nagyon megijedtem, hogy baja fog esni, hiszen elég magasan repültünk! Ám váratlan dolog történt: Gránát oldalából két szárny pattant elő és felemelkedett! Azaz hogy az nem is szárny volt, a bordái között volt egy lebeny, és azt tárta ki. Hallottam már róla, hogy van egy olyan gyíkfajta, ami alkalmaz hasonló trükköt, de nem gondoltam, hogy sárkányok is vettek át ebből.

Megkönnyebbültem, mikor mellém érve felnevetett.

~ Nyugalom, tudjuk, mit csinálunk! Lapis a legjobb barátom, sosem ártana nekem. – mosolygott majd elsuhant. Én sem bírtam nevetés nélkül.

~ Verseny a barlangig? – hallatszott a túlfelemről Pirit hangja. Krizokoll egyből felvidult.

- Miért is ne! Érjetek utol, ha bírtok! – mosolyodtam el kihívóan, majd belehúztunk. Nevetve szlalomoztunk a többiek között. Ennél aligha érezhettem volna boldogabban magam… De akkor még nem tudtam, hogy mi az, amit Gyémánt mesélni akar…

***

~ Nekünk is végig kell hallgatnunk? – nyüszögött Magnetit, mikor mind helyet foglaltunk a hatalmas barlangban. Mindenhonnan cseppkövek néztek vissza ránk, olyan csend volt, hogy hallani lehetett, mikor egy-egy vízcsepp végig gördült rajtuk, majd földet ért a kövön. Olyan mélyre bementünk a sziklafalban, hogy csak a többiek által gyújtott tűz égett.

~ Igen… kérlek, ti is hallgassátok végig. – ült le velünk szemben Gyémánt is, a többiek pedig közelebb húzódtak hozzánk. Odabent hűvös volt, és mindenki körém akart leülni. Baloldalamon Krizokoll pihent, jobbomon Leon ült törökülésben, az ölembe pedig Magnetit furakodott be. Lassan simogattam és érdeklődve pillantottam az előttünk ülő, fehér sárkányra.

Nagyot sóhajtott, majd belekezdett.

~A szüleid történetét fogom elmesélni… Azt, ami elmondja, miért történtek veled így a dolgok. – suttogta, mire összeszorult a szívem. Kíváncsi voltam, de féltem is. Most mindenre fény derül.

~ A szüleid nem egy átlagos módon találkoztak egymással. És csakúgy, ahogyan a te esetedben is, apukád sem átlagos módon került el hozzánk. – mosolyodott el ~ Abban az időben, mikor a nagyszüleid voltak a Harcosok, nagyon sok volt a csatározás. Kisebb csetepaték voltak, de sok, és veszélyes egy csöppségnek. Ezért az édesapádat odaadták egy olyan családnak, akiknek nem lehetett gyermeke, hogy vigyázzanak rá, míg lezárják azt a csatát, ami akkor éppen Kínában folyt. Ott találkozott nagyobb korában a mi Nortonunkkal. – mosolygott és én is odapillantottam a nem messze ülő férfire. Mosolyogva bólogatott.

~ Mit sem sejtve a sorsáról, éltek a kis faluban, míg a megöregedett szülei utána nem küldtek valakit. Méghozzá az édesanyádat.

Az anyukád egy olyan faluban nevelkedett, ahol a sárkányokat trófeának vadászták. Ő viszont nem értett ezzel egyet, így mikor megismerkedett egyel, megszökött vele. Később több Drágakővel is összebarátkozott, akik a Magra hozták. Itt kérték meg a nagyszüleid, hogy hozza el az apukádat.

Nortonnal és Eliottal együtt tértek vissza ide, ahol később ő lett a Harcos, és bár mindenki azt hitte, nem az anyukád, hanem Norton lett a Védelmező. - Itt levegőt vett és megállt egy kicsit, hogy kifújja magát, átgondolja a további történetet, majd folytatta -

~ Csodálatos pár év volt, nyugodtan teltek a napok. Bár sajnos a nagyszüleid nem élték meg a születésedet… Miután átadták a sárkányok erejét Eliotnak, ők nagyon legyengültek és hamarosan mindketten meghaltak… - hajtotta le a fejét, és mind ezt tettük. Ez volt az egy perces néma csend…

~ Aztán megszülettél te. – folytatta halványan mosolyogva. Figyeltem, hogy mindenki arcára felfutott egy mosoly.

~ A szüleid imádtak, és mi is. Nem voltunk annál még boldogabbak. – gondolt vissza, de aztán elkomorodott ~ Aztán megtörtént a baj… Egyik este valaki riadót fújt a nyugati falaknál. Egy ellenség közeledett. Egy borzalmasan nagy ellenség. Aki még Smaragdnál is nagyobb volt, pedig meg kell hagynunk, ő aztán igazán magas! – nevetett halkan és a többi sárkány is…

~ A Drágakövek mindig oda siettek, ahol baj volt és szükségük volt ránk. De még soha… egy bestiának sem jutott az eszébe, hogy a szent helyünkön támadjon meg minket. Annak a sárkánynak, fáj kimondanom, de nagyon vágott az esze. Tudta mikor, hogy kell támadni, és tudta, mivel tudja szétszakítni a csapatunkat! Nem mi voltunk a célpont. Hanem a Harcos.

Ijedten dobogott meg a szívem. Rosszat sejtettem. Szemem sarkából láttam, ahogyan Leon aggódón rám pillant.

~ Áttört a sziklafalon és első lépéseivel beletaposott a hatalmas erdőbe! Eliot parancsára azonnal ott termettünk és harcoltunk ellene, amivel csak tudtunk. Én voltam mindig is Eliot sárkánya, az édesanyádé pedig Füstkvarc, aki jelenleg sajnos nem lehet itt velünk… - mondta, majd gyorsan folytatta ~ A sárkánynak vörös volt a bőre, és három, hatalmas szeme! Hatalmas tüskék és fogak… Csak akkor lett volna esélyünk, ha mindannyian együtt dolgozunk. Ám a hirtelen ért támadás még a tapasztalt Harcost is kizökkentheti.

Eliot és Helena mindent beleadva kűzdöttek, de páraknak az emberek házai körül kellett védőfalat felállítania, hogy ne omoljon össze minden, és Magnetitnek is vigyáznia kellett rád. Ez máris vagy három sárkány kiesés a csapatból. Ráadásul még az eső is zuhogni kezdett...

Eliot egyre jobban kezdett begőzölni, amiért a dög a családunk életére tört. Kezdett elborulni az agya és csak arra tudott gondolni, hogy el kell pusztítania! A probléma az… Hogy a Drágakövek nagyon függnek a Harcos érzelmi állapotától. Ha nagyon dühös lesz, az összeköttetés miatt sárkányok teljes mértékben képesek átérezni a fájdalmát, és kezelhetetlen gyilkoló géppé válnak… A szemük pedig narancssárgán kezd izzani. – mondta, mire minden sárkány megborzongott. Biztos voltam benne, hogy tudják milyen érzés, és nem szeretnék még egyszer megtapasztalni.

~ Azonban ebben az állapotban szinte teljes képtelenség taktikázni, vagy hasonló cseleket bevetni. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk… Ezért apukád… megkért, hogy vigyelek el téged onnan. Hogy legalább te megmenekülhess. És bár én nem akartam otthagyni őket, hiszen nagy szükségük lett volna az erőmre… De én voltam a legfőbb bizalmasa… Nem mondattam nemet. – kezdtek el könnyek fényleni a szemében.

~ Így hát elhoztalak arra a szigetre, ahol értesüléseim szerint Norton élt. Azonban azzal nem számoltam, hogy nem csak ő lakik ott… Egy odvas fába tettelek le a part közelében… Remélve, hogy Norton megtalál, majd visszasiettem, hogy segíthessek… - nézett rám könyörgő szemekkel – Ne haragudj… az én hibám volt, hogy ilyen szörnyű életed volt. Egyenesen Nortonhoz kellett volna vinnem téged…

-Fájdalmas fintort vágva meredtem az előttem ülőre. Ha úgy nézzük, tényleg az ő hibája volt… De mindenki hibázhat. És végülis, visszakerültem ide, nem lett akkora baj. Nem tudom őt hibáztatni.

~ Ráadásul nem volt értelme úgy sietnem… - sóhajtott ~ Mire visszaértem… mindenki félholtan feküdt valahol, ájultan. A nagy sárkány pedig a karmaiban tartotta a szüleidet. Odasiettem, hogy segítsek, de azt hiszem, ők már feladták a harcot…

Egy hatalmas kiáltással repültem feléjük, de elkéstem… a bestia a szemem láttára hamvasztotta el őket. – szorította össze a szemét – Már csak annyit tudtam tenni, hogy a többieket védjem.

~ Menjetek gyorsan! Meneküljetek, siessetek!! Repüljetek olyan messzire, amennyire csak tudtok! – s csak néztem, ahogyan mindenki szétreppen…

Ő viszont észrevett. Az volt a neve, hogy Rodonit.

-Körülöttem mindenki halkan morgott, és az én kezem is ökölbe szorult.

~ Felém fordult és hatalmas mancsával szét akart nyomni. Az itt jelen lévő pár sárkány próbált megmenteni. – biccentett nekik – Végül bekergetett minket az egyik barlangba, ahová ő nem fért be. Onnan kiáltottunk ki neki.

~ Ezt nem fogod megúszni!! Sosem lesz tied a világ! – ordította Azurit.

~ Ugyan… - nevetett – Honnan tudhatnátok, milyen birtokolni a világot? Ti sosem voltatok itt senkik... – susogta egy gonosz vigyorral és megpróbálta összeomlasztani a falakat, de az erőnkkel közösen tartottuk magunk felett a sziklákat.

~ Nincsen kiút! – sírt Magnetit, mire eszembe jutott valami.

~ Csak egyet tehetünk… Itt fogjuk megvárni a kis Alindát. – mondtam, majd megkértem őket, hogy próbálják megtartani a falat helyettem is. A nagy sárkány felé léptem, aki megszeppenve mért végig. Jól megkarmoltam az orrát és úgy mondtam:

~ Ezt azért, mert feldúltad a családunkat! De tudd meg, hogy vissza fogunk térni, és akkor neked véged lesz! – mosolyodtam el, majd lehunytam a szememet és felhasználtam minden varázserőm. Egy hatalmas fény és energia kitörés kíséretében egy nagy burokba zártam magunkat a többiekkel. Ahol mély álomba merültünk… Egészen a 17. életéved betöltéséig, amikor megörökölted az erődet. Azóta érted minden sárkány szavát. – nézett rám ~ Rodonit valószínűleg legyengült a nagy energiától, ami akkor körül vett minket, mert szerencsére, míg mi eltűntünk, nem igázhatta le a Földet.

- Szóval… a többiek még mindig odakint vannak valahol, szétszóródva? – értelmeztem elborzadva. Hogy lehet valaki képes, így szétrobbantani egy ilyen erős csapatot?

~ Pontosan…

- De hát akkor miért nem szólunk nekik? Miért nem kerestétek meg őket? – fakadt ki belőlem és mindenki legnagyobb meglepetésére felpattantam. – Hiszen már több, mint fél éve üzensz nekem éjjelente, lett volna időtök megkeresni legalább néhányukat!

~ Időnk lett volna… de nem tehettük meg. – válaszolta halkan – Ha a Harcos meghal… A drágaköveknek az a sorsa, hogy elfelejtik, hogy ők tagjai voltak valaha ennek a csapatnak. A testük átalakul, a drágakövük pedig visszahúzódik a testükbe, hogy ne legyen szem előtt, senki ne ismerje fel őket. Ez a védekező mechanizmus véd meg minket attól, hogy a csapatot összetartó emberek nélkül valaki halálos csapást mérjen ránk. Mi azért nem alakultunk át, mert a varázslatom ezt kivédte. A többieket viszont csakis te tudod felébreszteni. – mondta még hozzá képest is komoly hangon. Mindenki engem figyelt, éreztem magamon a megannyi kíváncsi tekintetett. Körülöttem forog hát minden? Eddig egy senki voltam, és hirtelen minden tőlem függ? Az ő sorsuk… a Drágakövek becsülete. A szüleim… annak a sárkánynak az élete. A világ sorsa. Minden az én nyakamba zúdul.

Hirtelen megrettentem. Nem, ez nekem nem megy! Én csak egy 17 éves árva lány vagyok, túl kevés mindehhez! Hirtelen sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Tudtam és hallottam is a többieket, ahogyan utánam indultak, de én csak futottam tovább. Kifutottam a barlangból, átugrottam a patakon és berohantam az erdőbe. Csak rohantam, mintha elmenekülhetnék ez elől. De nem tudok. Mert nem tudom hátrahagyni saját magamat.

(Gyémánt, azon az éjszakába nyúló csatán...)

***

A többiek nem követtek, tudták, hogy időre van szükségem. Még ha nem is gondolták, hogy többre, mint amennyink van. Közben már elment az egész nap, és én csak ültem egy magas sziklán, ahonnan pont látni a naplementét. Élesen világított a szemembe, és mégsem bántam, csak tűrtem. Hadd bántson kedve szerint, nem szoktam máshoz. Túl sok nekem ez a világ.

Hirtelen sok ismerős ismeretlen, sok teendő, sok információ… Túl sok a múltból. Úgy éreztem, össze fogok roskadni a súlyuk alatt: halkan folytak a könnyeim.

Megölte őket. Az az izé megölte a szüleimet, ő tehet arról, hogy nem lehettem velük, ő tehet arról, hogy nem ebben a szép világban éltem le ezt a 17 évemet. Helyette szenvedtem egy sort, és most nem érzek megkönnyebbülést, hogy visszakerültem a helyes útra. Talán túl sokszor vagyok magam alatt és mindent túlbonyolítok… De nem érzem úgy, hogy képes vagyok kezelni ezt a címet, amit örököltem.

Halk zörejek hangzottak fel mögöttem. Valaki nagy nehezen felmászott a sziklára, majd lihegve megállt kicsit. Mikor kifújta magát, csöndesen mellém lépett, és várt egy percet, mielőtt suttogva megszólalt. Én egyszer sem mozdultam meg.

- Leülhetek? – hangzott Leon hangja, mire csak bólintottam és kicsit megtöröltem az arcom.

- Sajnálom… ami a szüleiddel és veled történt. – nézett maga elé.

- Ugyan… úgysem tehetünk már semmit. – feleltem.

- Visszapörgetni nem lehet az időt és megváltoztatni a múltbéli dolgokat… De még helyrehozhatjuk, ami elromlott.

- Igen… helyre lehetne hozni, ha nem én lennék a Harcos. – nevettem fel fájdalmasan – Nekem ez sok, Leon… Én erre nem vagyok képes. – sóhajtottam. De nagyon meglepődtem a reakcióját.

- Alinda, hagyd már abba ezt az önsajnálatot! – csattant fel, mire meglepettségemben egyenest a szeme közé néztem. A vonásai feszültek voltak.

- Nem látod, hogy te egy csodálatos lány vagy? Ekkora múlttal, egy csomó baráttal, akik vigyáznak rád! – ragadta itt meg a vállaimat - Tudom, hogy nem indult fényesen az életed, de vedd észre, hogy minden helyre fog jönni! Csak akard már egy kicsit te is! – engedett végre el és kezei csalódottan hulltak az ölébe. Elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen a meghökkentségtől elkerekedett szemeimet látnia.

Én is visszafordultam, hogy átgondoljam, és rájöttem, hogy egy esélyt, azt adhatok ennek a helyzetnek.

Váratlanul felnevettem, hogy milyen bolond vagyok. Értetlenül meredt rám, én pedig vigyorogva nekidőltem és a fejemet a vállán pihentettem meg.

- Köszönöm, Leon. Csodás barát vagy. – hunytam le a szememet. A sírástól fáradtan, félálomban éreztem, ahogy megsimítja az arcomat és fájdalmasan magában suttog.

- Az… egy barát. "

Alinda White