A kollégium gyilkosa - Szereplő bemutatás + 1. nap

Sziasztok! :)

Nos, ezúttal úgy döntöttem megpróbálkozom egy rövid (engem ismerve hosszabb lesz, mint gondolom előre) kis ijesztőbb, borzongató történettel, már ha annak lehet majd nevezni. Remélem, kedveteket lelitek benne!

FIGYELEM!!!

A most következő sorok kizárólag a képzeletemből születtek, bárminemű egyezés a valósággal, a véletlen műve!

Jó olvasást! :)

Rövid, ám annál izgalmasabbnak ígérkező történetünk főhőse ezúttal egy csapat fiatal, pontosabban 3 középiskolás, akik teljesen átlagos életet élnek. Egy iskolába járnak, ám csak ketten osztálytársak is.

Köztük van Regina, a 16 éves lány, akit leginkább a menő ruhák és körömlakkok, nomeg a pletykák érdekelnek, a tanulás pedig nem igazán köti le. A barátai, s a velük való bulizás már annál inkább. Szőkés-barna, hosszú hajkoronát visel, és sötétbarna szempárral néz a világra. Eléggé vékony, azonban meglehetősen alacsony is, no jól van, nem túl sokkal alacsonyabb barátnőjénél, Zoránál, azonban az osztályban ő a 2. legkisebb. Persze ez őt nem igazán zavarja, hiszen az arca nagyon szép (még agyon sminkelve is), és így elég előkelő helye van az iskolában a képzeletbeli "jó csajok" nevezetű ranglétrán.

Zora, nos, ő már kicsit más tészta, nem sminkeli magát, a haja sötét barna, ám a szeme gyönyörű kék, s mosolya mögött sok fájdalom bújik meg, amikről nem szívesen beszél. Általában véve igencsak kedves, ám kevés dolgot szeret, és / vagy tűr meg maga mellett. Eléggé hirtelen haragú tud lenni, és bár utál tanulni, nem egy agyatlan idióta. Csakis két másik főszereplőnkkel van jóban, mindenki más hülyének tartja. 15 éves és oda van a kistestű állatokért, otthon van egy hörcsöge: Szőrmókás.

Harmadik főszereplőnk egy 15 éves fiú, Farkas, aki azonban heteken belül betölti a 16-odik életévét. Olyan sötétbarna a haja, hogy már inkább fekete, mint barna és olyan "menőn" felállítva hordja, mint eléggé sokan manapság... Hát ő amolyan menő csávó volt egész életében, vicces, néha kicsit pofátlanul, meg talán kicsikét perverz is... Nem mintha emiatt zavartatná magát. Megvan róla győződve, hogy mindenki csak az ő kegyeit keresi, tehát eléggé beképzelt is... Egy kishúga van, aki szintén ugyanabba az iskolába jár, ugyanis ebbe az iskolába már 7-től lehet járni, egy úgynevezett 6 osztályos tantervre. És egész nap, ha csak találkoznak, a bátyja idegeire megy. Persze ebben nem csak az játszik szerepet, hogy hihetetlenül idegesítő lenne, hanem az is, hogy Farkasnak igazán elege van belőle, hogy a stréber kishúgával lássák a menő haverjai. Bár a lelke mélyén ő is szereti a testvérét, mint mindenki a sajátját.

Farkas és Regina egyébként egy osztályba járnak, ők a magyar szakosok. Zora pedig egyedül az infó szakos, mármint 3-uk közül egyedül. Igazából ők.. nem is ismerték egymást, csupán futólag a kollégiumból. Zora és Regi szobatársak, de nem első sorban ezért lettek ők 3-an barátok. Hanem mert van bennük egy nagy közös: imádnak olvasni.

Mindhárman benne vannak egy olyan kis délutáni klubban, ahol könyveket olvasnak, s arról mondják el a véleményük, néha még jeleneteket is eljátszottak. Nem mintha olyan nagy létszámú klub lenne, de nekik mindenesetre tetszett.

Regi a kalandregényekért volt oda, a detektívregényekért, valamint a krimiért, Zora a horror storykat imádta, s titkon nem egy romantikus regényt olvasott el. Farkas ugyancsak a kalandregények fanatikusa volt, s nem kevésbé a Fantasy történeteké.

No de nem is ez a történet igazi lényege... Ennyit láthatott akárki, aki velük találkozott. A lényeg az, amiről senki sem tudhatott...

1. nap

Zora éppen felbaktatott a kollégium emeletére, hátán ott csücsült a táska, földig hajtva a lány gerincét, így mászta meg a temérdek lépcsőfokot, amik sehogysem akartak elfogyni.

- Utálom a hétfőket.... - morgolódott és nagy nehezen felért az ő emeletére, s bevánszorgott a szobaajtón. Azonnal az ágy mellé dobta a nehéz táskát, s nagy nehezen kiroppantotta a hátát.

- Nah megjöttél? - kérdezte oda sem pillantva Regi, miközben épp egy könyvet olvasott az egyik ágyon fekve. (3 ágy volt a szobában és ők 2-en voltak, így néha a másik ágyat is használták.)

- Meg... Te mióta fekszel itt? - mérte végig tekintetével.

- Őőő.. - nézte meg a telefonját - Talán 2 órája lehet.

- De jó egyeseknek... - morogta Zora és felmászott az emeletes ágyra, és ott elhasalt.

- Te itt olvasgathatsz, míg én még kémián ücsörgök...

- Ne mondd, hogy te nem olvastál egy betűt sem egész nap. - nézett felé Regi, de barátnője arcát nem láthatta, mert belefúródott a lepedőbe.

- Nem mondtam... - fordult a hátára fáradtan. - Túl letehetetlen az a könyv. - sóhajtott.

- Melyiket olvasod? - nézett Regi vissza a könyvére.

- Őőő.... - pirult el - Démon az erdő mélyén.... - mondta halkan.

- Jah, az egy jó romantikus regény. - mosolygott magában barátnője elfojtottan.

- Az... - sóhajtott Zora is zavartan mosolyogva.

- És ezt már elolvastad? - mutatott a kezében lévő könyvre Regi. A borítóra az volt írva: A sivatag hőse.

- Aham, olvastam. - bólintott -  kicsit gyorsan mentek benne az események.

- Nekem bejön. - olvasta hangtalanul tovább.

- Farkas merre jár?

- Asszem a haverjaival csatangol a városban.

- Akkor estére megint új barátnője lesz.... - forgatta Zora meg a szemét és lejött az ágyról.

- Hová készülsz?

- Hozok egy kis tejet meg műzlit.

- Behoznád a sütimet akkor a hűtőből? - kiáltott utána Regi.

- Aham. - felelte csak úgy a válla felett és becsukta maga mögött az ajtót.

Kiment a konyhába, ahol  2 másik lány zárta éppen be a hűtő ajtót nevetgélve. Valamivel nagyon jól elszórakoztak, ám mikor Zorát meglátták lefagyott a mosoly az arcukról. Kényelmetlenül köhintettek, s az egyikük így szólt:

- Gyere Mara, megmutatom az új postert amit kitettem a falamra!

- Oké! - felelte a másik lány, és sietve kimentek.

- Jó utat... - mondta halkan egymagában Zora, s kivette a tejet a hűtőből.

- Mégis milyen sütiről beszélhetett ez... - gondolkodott, s keresgélte a barátnője által említett ételt.

- Nah, biztos ez lesz az... - vett ki egy dobozt, s bevágta a hűtő ajtót. A polcról levette a műzlit és visszament a szobájukba. Könyökkel nyitotta az ajtót és lábbal csukta be, mert a keze tele volt.

- Itt a sütid. - dobta oda Regi ágyára a dobozt, és ő maga leült a kis asztalhoz elkészíteni és megenni a müzlijét.

- Köszi! - mutatta fel Regi a hüvelyk ujját, s olvasott tovább.

Zora elgondolkodva evett. Persze nem a matekon járt az agya, leginkább a már fentebb említett könyvön, ami vagyon a szívéhez nőtt, s szerencséjére vagy 6 kötet kijött belőle. Ő éppen a 2. felénél tartott, ami nagy boldogság volt számára, hisz tudta, hogy nem fog még egyhamar véget érni a hőn szeretett történet.

Ám gondolatai most másfelé is elhajlottak.. méghozzá egy olyan furcsa és izgalmas dolog felé, ami már hónapok óta nem hagyhatta nyugodni, pontosan, mióta bekerült a kollégiumba.

- Ha megint arra gondolsz, nem, nem megyek veled sehova éjjel. - szólalt meg Regi és nyújtózkodva felült a sütijéhez.

- De téged egyáltalán nem izgat ez az egész?? - nézett rá Zora, már meg sem lepődve azon, hogy barátnője tudja mire gondolt.

- Nem. - vágta rá. - Nem akarok vele foglalkozni. Egyébként is, ha kint talál az egyik tanár, nagyon megszívtuk.

- Azt mondjuk wc-re megyünk...

- Ketten?

- Lányok vagyunk, megtehetjük! - háborodott fel.

- Ha te mondod. - nevetett fel Regi.

- De most komolyan...

- Nem, akkor kérj meg valaki mást, mondjuk Farkast, vagy menj egyedül.

- Hát jó.. Farkas biztos szívesen elkísér... - tette karba a kezét és várta a reakciót.

- Neeem, nem mész vele sehova éjszaka, kettesben. - rázta meg Regi a fejét és beleharapott a kajájába.

- Akkor veled megyek, tudtam, hogy számíthatok rád! - vágott elégedett fejet és tovább kanalazott. Regi csak fáradtan sóhajtott, s szikrázó szemekkel nézett rá.

- Nehéz veled Zora...

***

Este, mikor már alváshoz készülődött mindenki, s a két lány már lefürödve, pizsamában feküdt az ágyában, egyszercsak valaki kopogott az ajtón.

- Bújj be. - kiáltott ki Regina.

- Sziasztok, lányok, én vagyok. - jött be vigyorogva Farkas.

- Jah, csak te vagy az. - vette elő a párnája alá dugott könyvét újra Zora.

- Én is örülök neked Zora. - vigyorgott elégedetten.

- Heló, merre jártál? - ült fel Regi.

- Boltban voltunk.

- Tudod, ki hiszi el. - mosolygott Zora.

- Hát ti! - nevetett kajánul a fiú.

- Csak szeretnéd. - mosolygott rá vissza Regi.

- Amúgy hogy jöttél be, azt hittem ilyenkor nektek már tilos ide jönni. - jött le közéjük Zora, s Regina ágyán leült.

- Nem látták, hogy bejöttem. - vonta meg a vállát.

- Nagyon rossz vagy. - felelte komoly hangon, kissé megvetően Regi. - Ma milyen értelmetlen hülyeséget csempészel be nekünk?

- Ezúttal nem hülyeség, és Zorának hoztam! - ingatta meg a fejét és a farzsebéből egy picike jegyzetfüzetet húzott elő.

- Zorának?? - háborodott fel Regi. A fiú ugyanis minden este bevitt valami kis apróságot, rendszerint értelmetlen dolgokat, mondjuk egyszer egy fél pogácsát. Igazából ezt mind csak azért tette, mert mint már mondtam, eléggé szórakozott srác volt. S emellett még azért is, mert titkon ürügyet keresett, hogy belopózhasson a lányokhoz, imádta a tiltott kalandokat. Főleg ha annak nyereménye egy Reginával töltött fél óra lehetett. Ugyanis bár sosem mondta senkinek, tetszett neki a lány.

- Sajnos most csak erre volt időm, de ez fontos lehet. - nyújtotta a kis füzetet Zorának, s ő értetlenül nézte.

- Ez mi? - vette át, s hosszan nézegette. Sötétkék borítójú füzet volt, és már igencsak réginek látszott, a szaga is dohos volt.

- Az iskola egy volt portásának jegyzetfüzete. Nagyon különös dolgokról ír benne, és gondoltam ez érdekelhet téged, mivel hasonlók is vannak benne, mint amiket te meséltél. - mondta neki komoly hangon, ami kicsit megrémítette a két lányt. Farkas csak igazán komoly helyzetekben beszélt ilyen rezzenetlenül komoly arccal.

- Köszi, hamar elolvasom. - bólintott.

- Nincs mit. - mosolyodott el.

- Nekem komolyan nem hoztál semmit...? - duzzogott Regi.

- Hátőő.... - túrt bele a fiú a zsebeibe. - Tudok adni egy rágót, ha attól jobban érzed magad. - nyújtotta felé a tenyerén árválkodó rágógumit.

- Igen, sokkal jobb. - kezdte el elégedetten rágni. - Már kezdett hiányérzetem lenni.

- Farkas, maga mégis mit keres ilyenkor a lányok szobájában?? - nyitott be a lányok nevelője, s igencsak hangosan és idegesen beszélt.

- Semmit, már indultam is. - felelte gyorsan, még mindig vigyorogva és kiment.

- Sziasztok csajok. - hallatszott a folyosóról.

- Pimasz egy gyerek. - jegyezte meg mérgesen a nevelő.

- No jól van lányok, lámpa oltás, szép álmokat! - kapcsolta le a lámpát az ajtóban állva. Zora felmászott az ágyára, gondosan a párnája alá rejtve a kis füzetet, a regénye mellé. Regina is bebújt a paplanja alá, s kényelmesen elhelyezkedett.

- Viszont! - hallatszott tőlük kórusban. A nevelő elmosolyodott, de csak igazán haloványan, majd kiment és becsukta az ajtót. Lassan odakint is lekapcsolódtak a lámpák és csönd támadt. Persze ez nem azt jelentette, hogy mindenki aludt is, csupán nem akartak balhét és mindent csak csöndben csináltak.

Így tettek a lányok is. Amint a nevelő nő elment előkerültek a párnák alól a hőn áhított könyvek. Felkapcs a kislámpát és mehet az éjjeli olvasás, ami ha valaki állt már neki olvasni éjjel, az tudja, hogy nem gyakran szokott rövid idő lenni.

- Nah milyen az a jegyzetfüzet, mi van benne? - kérdezte Regina barátnőjét.

- Várj.... - intette türelemre Zora, aki épp a saját kis romantikus regénye egy fejezetének végén járt.

- Oké... - mosolygott Regi és olvasott tovább. Csönd volt most, csak az utcáról beszűrődő autóhangok és kutyaugatás hallatszott. No meg annak a hangja, ahogy Regina rágózott. Ezért is volt meglepő, mikor Zora hirtelen megszólalt.

- Awwww……

- Megölelte? – mosolyodott el Regi.

- Meg. – vigyorgott beharapott ajakkal Zora.

- Gondoltam.

- Nah nézzük mit hozott ide Farkas… - tette le a regényt és elővette a kis füzetet.

- Nah?

- Várj, még most kezdem. – mondta, s kinyitotta.

- Eddig semmi érdekes nincs benne… csak ilyen kis jegyzetek, hogy a nem tudom, milyen tanárnak kell valami holnapra. – olvasgatta összeráncolt szemöldökkel.

- Az jó. – felelte Regi.

- Te hallod, itt hirtelen vége a füzetnek.  - forgatta így is úgy is, de egy mondat közepén hirtelen véget ért az írás.

- Mutasd! – tette le Regi a könyvét, s felnyúlt, hogy átvegye barátnőjétől a füzetet, aki lenyújtotta neki.

- Nem hiszem, hogy itt vége lenne… - ráncolta ő is a szemöldökét.

- Hát én sem, de nincs több.

- Hmm.. egy könyvben olvastam már ilyet….  – kelt fel Regi és az éjjeli szekrény felé nyúlt, s kutatni kezdett.

- Mit? – nézett érdeklődve le Zora.

- Mindjárt meglátjuk…  - vett elő a lány egy fél citromot és egy kést. Leszelt belőle egy szeletet és azt egy pohárba facsarta.

- Van itt nálad egy vékony ecset? – nézett fel barátnőjére.

- Hát, a szekrényemben talán találsz. – mutatott a szekrényre. Regi el is indult, csakhogy eléggé sötét volt és félúton majdnem elvágódótt.

- Zora, miért tartod a papucsod az út közepén??? – horkant fel.

- Én nem ott tartom, te rúgtad el odáig. – nevetett Zora.

- Meg ne szólalj! – nézett rá mérgesen - Neked kell az ecset. – mondta, mire Zora elhallgatott. Regina nagy nehezen odabotorkált a szekrényhez és kivett belőle egy naggyon vékony ecsetet.

- Most komolyan? – mutatta fel az ecsetet.

- Milyet kéne vennem, falfestő ecsetet? – vonta meg a vállát.

- Oké… - sóhajtott és visszament az asztalhoz. Kinyitotta a kívánt oldalon a füzetet, az ecsetet pedig a citrom lébe merítette, s ezzel kicsit megfestegette a lapot.

- Ha elrontod, nem állok jót magamért. – nézte értetlenül a jelenetet Zora.

- Nah, igazam volt! – nyújtotta elégedetten a füzetet az emeletes ágyon fekvő másik lánynak. A citrom létől a mondat másik fele is láthatóvá vált, sőt az egész oldal tele volt apró betűkkel írt szavakkal.

- Ezt meg hogy? – vette át elkápráztatva Zora.

- Szívesen. – mosolygott csípőre tett kézzel. – Tessék itt a többi, ha majd még kell. –  adta oda neki a poharat benne az ecsettel és visszafeküdt az ágyába.

Ekkor már Regina nem sokat olvasott, mert fáradt volt a hétfő miatt, és nemsoká lekapcsolta a villanyt, s aludni tért. Zora azonban hosszan olvasta a füzetet, mert nagyon különös dolgokat talált benne…

„ Egyik reggel az egyik tanárnő, aki a kollégiumban alszik éjjelente, odajött hozzám, hogy valaki egész éjszaka mászkált a folyosón, de mikor kiment, senkit sem talált ott. Azt mondtam neki, hogy valószínűleg a felettük lévő emeleten mászkált valaki, azért nem láthatta. Nem mondott semmit, de nem hiszem, hogy hitt nekem, nagyon meg volt rémülve.” – olvasta Zora a füzetet – „Pár nappal később egy másik tanár is jelentette ugyanezt, de egy emelettel feljebb. Onnan feljebb már nem lehetett menni. Egy héttel később a kollégiumban tűz ütött ki és az egyikük meghalt, a másikuk pedig kórházba került.

-Te jó ég… - hűlt el Zora, s mohón olvasta tovább.

„Mikor megvizsgálták a helyszínt, kiderült, hogy a tűz az ő szobájukból eredt, bár két különböző emeleten, másik szobában aludtak, mégis a tűz ugyanakkor ütötte fel a fejét. Emiatt azt kezdték rebesgetni, hogy valaki szándékosan gyújtotta fel a szobákat. Ám tettest sehogy sem találtak, nem voltak sem lábnyomok, sem ujjlenyomatok. Így lezárták az ügyet és igyekeztek eltussolni, a szobákat felújították és a kollégium ismét üzemelt. A szobákat mégsem merte többet senki használni.

Nem sokkal később megkértek, hogy éjszakai műszakot vállaljak, ugyanis az előző éjjeli őr, akit az ügy miatt felvettek, felmondott. Mivel igencsak szűkösen élek, muszáj volt elfogadnom, rengeteg pénzt ajánlottak… ám a dolgok egyre furcsábbak kezdtek lenni.

A folyosón lépteket hallottam, s kimentem megnézni, mi lehet az. Nem találtam ott semmit és senkit. Ám egyik éjjel a léptek egyértelműen a mosdó felé vezettek. Követtem hát, gondoltam az egyik diák lehetett az, s meg akartam róla bizonyosodni. Ám ott nem találtam senkit. Mikor visszafordultam, a csap egyik tekerője csupa vér volt.”

-Véres volt… - olvasta tágra nyitott szemekkel.

„Odaléptem, hogy megszemléljem, s erre a csap hirtelen megnyílt és ömlött belőle a hideg víz. Próbáltam elzárni, de nem tudtam, már nem lehetett tekerni, a víz mégis folyt. Ahogy megnéztem a kezem, csupa vér volt a csaptól. Ekkor pedig a csap maga is elkezdett vérezni, víz helyett vér folyt belőle, és minden kis résből szivárgott kifelé a vér. Ekkor pedig egy hang suttogott bele a fülembe:

-A vérük immáron a te kezedhez tapad….

S ekkor a csap elállt, s eltűnt a vér róla. A kezemről azonban sehogy sem tudtam lemosni.

Másnap kesztyűt kellett húznom, hogy senki se lássa. Gondoltam egyet, s bementem ahhoz a kollégámhoz, aki túlélte a tűzesetet. Még bent volt a kórházban, egyes hírek szerint, mert megőrült és nem mert kijönni onnan. Mikor bementem hozzá, rögtön felismert, és megragadta a kezemet, úgy mondta:

-Mondjon fel amilyen gyorsan csak tud, azt az iskolát megszállta az ördög!! Megöl mindenkit, aki az útjába kerül, és aki találkozik vele. – mondta, s a szeme véreres volt a kialvatlanságtól.

- De ki? – kérdeztem vissza rémülten.

- Ő… - csak ennyit felelt, s elengedte a kezemet.

Estére kiderült, hogy a vallomása szerint, ő látta az elkövetőt, a tűzesetért felelőst, egy fekete alak személyében. Miután ezt megtudtam, kaptuk is a telefont a kórházból: a nő szíven szúrta magát.

Aznap este folyt a tenyeremből a vér, és nem lehetett elállítani. Ez az ő műve. Holnap azonnal felmondok!”

-Regi, ez brutális, hallod, ébredj már!!! – dobott le hozzá egy párnát.

- Zora, mit akarsz, épp aludtam?! – kiáltott fel nyűgösen, s idegesen visszadobta neki a párnát.

- Nem csak képzelődtem Regi, azok a lépések tényleg igaziak, és valami furcsa dolog folyik itt!!

- Jól van, akkor most aludj… - fordult el.

- Az a nő látta és meghalt. És a másik tanárnő is. És a portás is hallotta. – sorolta izgatottan.

- Zora, ha egy mondattal is többet mondasz, én nem tudok többet aludni! Hagyj békén és aludj te is, holnap matek dogát fogtok írni.

- Kit érdekel a matek, mikor egy gyilkos mászkál a kollégium falai között! – háborodott fel, s a lámpák odakint hirtelen villogva felkapcsolódtak.

- Ez biztosan ő… - hűlt el Zora.

- Biztos.. csak a nevelő… - ijedt meg Regi is és a torkában dobogott a szíve. Lépések zaja hallatszott, amik közeledtek. Mintha egy árny állt volna meg az ajtajuk előtt. Aztán eltűnt.

- Egek…. – ziháltak halkan. Ekkor váratlanul nyílt az ajtó.

- Lányok, maguk miért nem alszanak? – vonta őket kérdőre az ügyeletes tanár. A lányok annyira megrémültek, hogy felsikoltottak.

-Az isten szerelmére, mit sikoltoznak az éjszaka közepén?? – fogta be a fülét álmosan a tanár.

- Elnézést… - ziháltak éppen megnyugodva a lányok.

- Ha kiderül, hogy megint horrorfilmet néznek valamelyik elektronikus kütyüjükön, megnézhetik magukat! Tessék aludni! – mondta mérgesen és bevágta az ajtót.

- Látod, kell neked ijesztgetni! – kiáltott fel mérgesen Regi az emeletre.

- Ez nem ő volt, de ő is itt van, hidd el. Bizonyítékom van. – tette le a füzetet az éjjeli szekrényébe, s lekapcsolta a villanyt.

- Jóéjt Regi.

- Nagyon vicces vagy.

A tökéletes Tökéletlenség - 7. rész

" ~ Vissza hát a régi kerékvágásba...
A falun semmi sem változott, ugyanolyan barátságtalan volt, mint eddig, annyit azonban mindenképp változott, hogy a házak roskadoztak a rengeteg hótól, ahogyan az utcákon is nehezen lehetett még járni a hóban kitaposott utak hiányában.
Nagy erővel folyt az eltakarítás, az emberek sárkányaik hátán próbálták lesöpörni a tetőkre fagyott, vagy talán inkább olvadozó hó tömeget, ami nem egyszer egy arra sétáló ember fején landolt.
- Hát újra itthon vagyunk.... - sóhajtottam fel, s (én Krizokoll hátán ülve) átmásztunk a havon az árvaházig.
- Alinda, végre megvagytok! - jött hamar elénk Gunda hatalmas sárkányán, és az arcán ezúttal megkönnyebbültség ült.
- Elnézést kérek... nem jutottam el a baltával a kovácsig.... - hajtottam meg rögvest a fejem.
- Semmi gond gyermekem, legalább még éltek. - nyugtázta egészen kedvesen, ami meg is lepett... talán.. valóban aggódott volna miattam?
- Menj be és melegedj meg egy kicsit. Azután viszont segítened kell, hogy rendbe hozzuk a falut!
- Nincs szükségem pihenésre, azonnal tudok menni segédkezni! - vágtam gyorsan rá, mert semmiképp nem akartam bemenni a kunyhóba. Még csak az hiányzott, hogy a többi árva összevesszen velem és kinevessen....
- Nos... ahogy gondolod... - hökkent meg Gunda - Akkor menj is a falu túlfelére, egy hatalmas fa rádőlt az ötvös házára!
- Rendben, megyek is, köszönöm! - hadartam, félve, hogy meggondolja magát, s elsuhantunk.
~ Már megint fát kell húzni... - jegyezte meg halkan Krizokoll.
~ Igen.... de még én magam egyedül is szívesebben feszegetném annak a fának a köteleit, minthogy bemenjek a házba és odahaza csak bántsanak... - bámultam némán magam elé.
~ Megértelek... - felelte erre, s repültünk tovább falunk havasan szép és mégis kopár házai felett.

~ Itt vagyunk, úgy hiszem! - állt meg sárkányom a levegőben.
Odanéztem és valóban egy hatalmas fa állt ki egy aprócska házból, s tömérdek felnőtt és fiatal próbálta leszedni kötelekkel, mellyek másik végén hatalmas sárkányaik repültek.
A falu legnagyobb sárkányainak java ott volt, ám a fa még mindig a ház felé dőlt, lombjával az ég felé meredve.
Lejjebb ereszkedtünk, s odaszóltam egy a földön a kötelekkel bajlódó férfinak.
- Elnézést, ideküldtek, hogy segítsünk. - szólítottam meg.
- Akkor meg mire vársz? Fogj egy kötelet és húzd! - dobott ingerülten nekem egy kötelet, amit Krizokoll megragadott és nekem nyújtotta.
~ Kösd a mellkasomra! - mondta hozzá.
~ Ne a nyakadra? - lepődtem meg, hiszen mindig a sárkányok nyakába szoktuk kötni a kötelet ha húzni készültünk.
~ Nem, hidd el, így jobban fogom bírni, és nem kell majd lassítanom, mert fáj a nyakam, vagy nem kapok tőle levegőt. - felelte.
~ Rendben.. bízom benned, Krizokoll. - bólintottam végül és úgy tettem ahogy kérte: a kötelet a mellkasára kötöztem, miközben a földön lévő ember a kötelünk másik végét a hatalmas fához kötözte.
- Húzhatjátok!! - kiáltott fel nekünk, s berepültünk a többi sárkány közé, akik a levegőben repülve kűzdöttek a nagy fával.
- Gyerünk Krizokoll, mindent bele! - veregettem meg bíztatóan, majd megragadtam én is a kötelet és alattam Krizokoll megindult előre. Húzta amennyire csak tudta, feszült a kötél szinte pattanásig, s ahogy így erőlködött a fa egy kicsit megemelkedett.
- Fránya nagy fák.... - morogtam halkan, ahogy magunk mögé néztem a nagy fára.
A dologban az volt egyébként az érdekes, hogy mint már azt korábban említettem, Krizokoll a legkisebb sárkány a faluban. Ez egyébként abból az okból van, hogy a falubeliek elutasítják a kisebb testű példányokat, mert lovasaikat a közhiedelem gyengébbnek véli. Úgy tartják, a sárkány a gazdája kiegészítése, az ember és a sárkánya pontosan összeillik és szét nem választható, éppen ezért soha nem lesz sem embernek több sárkánya, sem sárkánynak új gazdája, ha a másikuk meghal. Nincs mégegy olyan, akihez ugyanúgy illenének. Viszont valamiért elterjedt az a gondolat, hogy ha egy embernek kicsi a sárkánya, akkor az egy gyenge ember, hiszen őhozzá a kicsi sárkány illett pontosan. És nem is lenne képes nagyobb sárkányok megfélemlítésére és legyőzésére. Tehát.... én gyengébb vagyok mint ők, csak mert Krizokoll 2 méterrel alacsonyabb, a második legkisebb sárkánynál a faluban...
De ennek ellenére, Krizokoll mégis volt olyan erős, hogy csak azért, mert mi feltűntünk, megemelkedett a farönk. Tudtam én, hogy Krizokoll erős!
~ Hidd el, könnyebb úgy nagyobb erőt kifejteni, ahogyan most van rajtam  kötél. - mondta, miközben erőlködött.
~ Értelek.. Csak tudd tartani, úgy látom még nem vagyunk elegen. - néztem hátra ismét a fára. Még csakugyan elég sok erő kellett hozzá, hogy a farönk eltűnjön az utunkból.
- Húzzátok!!! Valaki menjen el még emberekért!!  -kiáltozta a földről egy férfi, miközben a mi sárkányaink odafent erőlködtek.
- Máris keresek még embereket! - szólt az ötvös lánya, s sárkányával szárnyra kapott.
Nem telt bele sok idő, és vagy 7 sárkány repült felénk, élükön Delivel, azzal a férfivel, aki legutóbb Uzor boltjában járt családjával, s köztük volt a lány is, aki segítségért ment.
- Hoztam még pár embert! - kiáltott már messziről Deli, s csakugyan most is hozott jópár erős kezű mesterembert, és azok sárkányait.
- Végre itt vagytok, nagy szükség van rátok, Deli! - válaszolt megkönnyebbülten a köztünk repülő ötvös. Az hiszem ők is jóban lehettek. Bár kezdem úgy érezni, hogy Deli családja körülbelül minden falusival jóban van. Amit azért nem is csodállok, mert eléggé előkelőek és nagy vagyonúak. Nem, ezt nem úgy értem, hogy aki jólétű, az egyből azt hiszi, hogy mindent megtehet, aztán mindenkire rátelepszik... Csajhát lássuk be, asok olyan ember van, aki direkt a gazdagokkal és nagy hatalmúakkal barátkozik, hogy ő is kapjon közvetetten kicsit a hatalomból.
Nos, bizonyosan voltak ilyenek is a közelében, ám biztos vagyok benne, hogy Delit a legtöbb cimborája nem ezért kedvelte. Még nekem is egész szimpatikus, azt leszámítva, hogy ő nem kedvel engem... Mint ahogy senki más sem ebben a faluban...
- Fogjatok egy kötelet, és mindent bele! - dobott nekik egy ember lelkesen kötelet, s ők sorra húzni is kezdték a fát.
Úgy tűnt több ember már nem jön, hiszen más helyen is volt a faluban hasonló baleset. Magunknak kellett hát mostmár megoldanunk.
- Nah jól van emberek, hajrá, mikor szólok, úgy húzzátok, mintha a sátán sárkánya kergetne titeket!! - kiáltotta el magát Deli.
~ Ugyan, az sem több egy drágakő leszármazottnál... - jegyeztem meg magamban az én kis sárkányféle hitem szerint. Mintha én olyan jól tudnám, s ők tévednének.
- Most! Húzzátok!!! - kiáltotta el magát egyszeriben, s mindenki húzni kezdte, ahogy csak bírta. A földről felszálltak a lent segédkező emberek is, és ők is húzni kezdtek. Feszültek  kötelek, a sárkányok nagyon erőlködtek, hallottam ahogyan Krizokoll foga csikorog.
~ Jól csinálod, már majdnem megvan!! - bíztattam, mert a fa valóban már majdnem átbillent.
Váratlanul a szemem sarkából megláttam, hogy valaki mintha közeledne felénk, sőt nekünk is jött!
- Elnézést! - szólt az ismerős hang, s ahogy összenéztünk a lovassal, ijedtemben elsápadtam: Leon volt az.
- Te? - lepődött meg ő is.
- B-bocsánat... - mondtam reflexből, s elkaptam a tekintetem.
- Leon, húzd!! - szólt rá hirtelenjében az apja ,s ő megzavarodottan el is repült, húzták tovább valahol odébb a sárkány tömegben.
Eléggé leforrázva ültem Krizokoll "nyergében", míg ő csak húzta és küszködött, s még azt sem vettem észre ,mikor a fa egyszercsak átbillent a másik oldalára ,és egyenesen felénk dőlt.
- Vigyázat, mindenki arrébb!! - kiáltott valaki, s mindenki azonnal eldobta a kötelet és repültek minél messzebbre.
- Krizokoll, repülj!! - ordítottam ijedten, s a késemmel az utolsó pillanatban vágtam el a kötelet a nyakában, különben a fa magával ránt minket és nagy erővel lezuhanunk.
Úgy összeszorítottam a szemem ijedtemen, hogy már csak annyira emlékszem, hogy Krizokoll földet ért a többi sárkány között, s én tántorogva leszálltam róla.
- Fuh, ez meleg volt.... - fogtam a fejem, s zihálva próbáltam megnyugodni.
Már majdnem sikerült is ,a szíverésem már majdnem visszaállt a normális tempóra, amikor....
- Szia... Alinda, igaz? - lépett oda hozzám Leon ismét, maga mögött hatalmas sárkányával. Én ijedtemben reflexszerűen elkaptam a tekintetem, s a hóra szegeztem azt.
- Igen... Uram... - hebegtem illedelmesen. Azzal az illedelmességgel, melyet szószerint belém vertek.
~ Mit akarhat tőlem?? - kattogott mindeközben az agyam.
~ Elzavarjam? - csapta hátra füleit sárkányom.
~ Ne! - válaszoltam gyorsan, mert féltem, hogy abból meg balhé lesz.
- Kérlek, ne magázz, nem vagyok én olyan öreg, hogy Uramnak hívj! - mondta kedvesen a fiú.
- Elnézést..... - nyeltem el a berögzült magázást.
- Csak bocsánatot szerettem volna kérni, amiért nektek repültünk odafent Pirittel. - nézett saját sárkányára.
Nos igen, Pirit eléggé szép példánya volt büszke fajának. Aranysárga volt, helyenként fekete mintákkal. Szarván is spirál alakban futott a fekete minta, homlokán is ott ékeskedett egy folt, ami inkább mintának volt mondható, egészen szabályos alakja volt, ami miatt azt is hitték sokan a faluból, hogy valami istentől származó, nagy ereje van. Ezen felül pedig szeme előtt is egy szép fekete csík húzódott, melytől még inkább nőiesnek hatott. Minthogy az is volt: egy gyönyörű nőstény. Aki nagyobb is volt Krizokollnál egy fél nyakhosszal. Tehát nem túl sokkal, ami különös, mert hát őt nem ítélték el miatta.. No mindegy.
- Semmi gond, felejtsük el... - feleltem én aztán hadarva, s én ezt komolyan is gondoltam, szerettem volna ha meg sem történt volna, vagy legalább ne foglalkozzunk vele, könyörgöm! Még pár perc és mindenki minket fog nézni, ami megaláztatás mindkettőnknek. Neki azért, mert velem beszél, pont velem... nekem meg mert, pont ő beszél pont velem. Mintha akarna tőlem valamit. Az a baj, hogy az ilyen falukban, sokszor volt olyan, hogy egy nincstelen nőt egy gazdagabb férfi kihasználhatott, anélkül, hogy amaz szólhatott volna bármit is, s ez egyfajta megalázás volt, néha pontosan csakis a megalázás kedvéért.
Oké, én nem állítom, hogy Leon direkt megakart alázni, vagy bármit akart tőlem, de ezt kívülről ki fogja tudni vagy elhinni??
Ebben a világban már senkiben nem lehet bízni, mindenki azt hisz, meg mond amit gondol és kész, bármekkora idiótaság.
Fel is akartam szállni Krizokollra, ám Leon megfogta a vállam, s ezzel visszahúzott. Rémülten bámultam bele a szemeibe, mert még azt is elfelejtettem, hogy nem lenne szabad a szemébe néznem.
- Kérlek, hadd kárpótoljalak! - mondta hozzá, de én leráztam magamról a kezét és gyorsan Krizokoll hátán termettem.
- Sajnálom, de nem lehet! Mennem kell!! - hadartam közben, s megsarkantyúzta Krizokollt, aki morogva, szinte kilőtt, s elsuhantunk.

~ Miért csinálta ezt velem, mit akar tőlem??? - gondolkodtam idegesen egész hazafele úton elpirultan.
~ Ha mégegyszer hozzád ér, leharapom a kezét. - morgott Krizokoll, mert látta, mennyire kiborultam.

~ Ne haragudj, hogy ezzel terhellek...  - sóhajtottam, mikor már leszálltunk, s én befelé tartottam a házba.
~ Semmi gond, csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad. - felelte lágyan.
~ Megbeszéljük, ha túléltem ezt... - sóhajtottam az ajtó előtt állva. Félve fogtam a kilincset, s úgy pillantottam fel Krizokollra. Nyugodt szempárral, mosolyogva nézett vissza rám, ezzel bíztatott. Halványan én is rá mosolyogtam, s végül benyitottam a házba.
Örömmel tapasztaltam, hogy odabent nincsen senki sem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, s örömömben mosolyogni kezdtem.
Az ágyamhoz léptem, megvizsgálgattam, gyanítottam, hogy valamit azért biztosan kieszeltek. Nem találtam benne sem hamut, sem bogarat, sem semmi ilyesmit.. így fogtam magam és bele feküdtem.
Nagyon nagy hiba volt! Kiderült, hogy elfűrészelték az egyik lábát az ágyamnak, és a súlyom alatt szépen eltörött.
- Jah ,miért pont velem csináljátok ezt?? - fakadtam ki és sírni kezdtem.
- Nem igaz... - feküdtem a törött lábú ágyon. - Miért is vagyok én itt... Csak arra vagyok jó nekik, hogy a játékszerük legyek...
~ Alinda, mi történt? - nézett be Krizokoll az ablakon.
- Semmi, én történtem! - feleltem, és nem voltam hajlandó most szóba állni vele. Csak sírtam magányosan, és nem mozdultam... Nem akartam semmit, csak eltűnni innen, minél messzebbre.
- Bárcsak Nortonnál maradhattunk volna.... - könnyeztem tovább, s felkeltem. A kandallóhoz léptem, s egy tüzifát vettem fel, s az egyik fiókból egy gombolyag madzagot.
Még homályosan láttam a könnyeimtől, de már kötöztem vissza a zsineggel a lefűrészelt darabot az ágyam lábára. A tüzifával ékeltem ki, amíg megcsináltam a lábat, s azután nagynehezen kihúztam alóla.
- Nah, kész! - kiáltottam fel indulatosan és a tüzifát csak úgy visszadobtam a helyére és visszafeküdtem az ágyamra.
- Ha mégegyszer ilyet csinálnak, nem állok jót magamért.. - morgolódtam fáradtan. Mostmár nem sírtam, csak mérges voltam, ami nálam ritka dolog... legalábbis eddig az volt.
- Még megbánják, hogy ujjat húztak velem.... - hunytam le fáradtan a szemem, s el is szundítottam.
Félálomban, még annyit hallottam Krizokolltól:
~ Az biztos... "

Alinda White

~Szárnyalnom kell!

Vissza fordulnék, de nem tehetem, nem nézhetek hátra, az utam csakis előre vezet.
Leszállok egy kis szirten... kémlelem az eget, azt a légörvényes eget, amiben oly nehéz repülni és szabadon szárnyalni.
Kezek kötnek meg, barátságok adnak szárnyat, jobb életek fakadnak amerre jársz.
Légy méltó rá, hogy te légy az, akire felnéznek, ne félelem hajtsa melléd őket. Én csakis ezt akarom: szeressenek, ne bántsanak engemet.
Tudom rövid az időm, és attól félek elszúrom... a félelmeim valóra válnak, és én elveszek bennük.... Az életemet nem kezdhetem újra, mint egy játékot.... csak egy van belőle, és azt ki akarom élvezni, és véghez vinni mindent, amit akarok.
Sikerülnie kell... még akkor is ha ezrek állnak elém... nem adhatom fel, nem vonulok vissza, megkűzdök, és kitartok azok mellett, akik velem kűzdenek! Ezt akarom elérni. Legyen kivel kűzdeni, és legyen miért.
Bár sajnos sokszor kell megállnom pihenni... Szükségem van a bátorításra, hogy kitartóbb legyek.... Szégyenlem, hogy ilyen vagyok... Szükségem van rátok. És az álmaimra.
Azokra a gyönyörű, nem evilági álmokra, amik a fejemben születnek meg s válnak valóvá. Bárcsak igaziak lennének.. egy másik dimenzió szülöttei. És én megtalálnám az átjárót.
De addig is... az enyémek vagytok.. az én fejemből születtetek meg, és arra vártok csak, hogy másokat is boldoggá tegyetek. és én arra várok, hogy megmutathassam mindegyikőtöket.
Nem kell soká várnotok... A reflektor fény a tiétek... ahogyan a tietek a szívemben is.
Repülök hát tovább.. felszállok az olykor felhős égre, és szárnyalok tovább... mert ennek élek!

~ W.Sz.V.

A tökéletes Tökéletlenség - 6. rész

" - Te honnan jöttél, Norton? - kérdeztem halkan, miközben a már olvadó hóban sétáltunk az egyre csak ritkuló fák között, vadak után kutatva.
- Honnan gondolod, hogy nem itt születtem? - mosolygott sejtelmesen.
- Mert akkor a faluban laknál. De nem is ezért... legfőképp inkább azért gondolom, mert valahogy teljesen más vagy mint ők. - magyaráztam, miközben Krizokoll némán és békésen cammogott alattam az öreg férfi tempójában.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem. - nevetett halkan. - Nem, valóban nem itt születtem... de jártam már a faluban. Nem a legkedvesebb hely.
~ Hát nem... - nyugtázta Krizokoll.
- Nos igen, ezt egyikőnk sem vitatja. - mosolyogtam.
- De akkor merről jött? És miért pont ide?
- Egy távoli szigetről... Nincs olyan eget rengetően messze, de 3 nap kell az út megtételéhez sárkányon. És hogy miért pont ide... az egy hosszú történet, Alinda. És nem jó a múltat firtatni... mert vissza harap. - figyelmeztetett. - De egyszer ígérem el fogom mesélni... De mindent a maga idejében.
~ Hé, ezt én szoktam mondani! - horkant fel játékos dühvel Krizokoll, mire nem tudtam nem nevetni.
- Mondott valamit? - mosolygott Norton ránk.
- Nem érdekes. - nevettem tovább.

Lépdeltünk a fehér tájon... és nem történt semmi.. nem láttunk semmit. Komoly arccal néztem magam elé, bár a szívem ezúttal a szokottnál boldogabban dobogott.
- És ti hol ismertétek meg egymást Krizokollal? - kérdezte egyszer csak Norton. - Ha meg szabad kérdeznem.
- Szabadni-szabad természetesen... - sütöttem le a szemem. - De én magam sem tudom...
- Ohh... - szomorodott ő is el.
- Sajnos olyan kicsi voltam, hogy nem emlékszem... - vágtam szomorú fintort. - És ez a nagy óvóbácsi nem hajlandó elmondani... igaz Krizokoll? - vakartam meg mosolyogva a nyakát.
~ Majd egyszeeer! - nézett rám csillogó szemekkel. S láttam, hogy Norton is mosolygott....

~ Erre eljött valami! - szimatolt egyszercsak bele Krizokoll a levegőbe.
- A sárkányod jól érzi, itt egy nyom. - guggolt le Norton egy nyúl csapás mellett. Én is leugrottam Krizokoll hátáról ás leguggoltam az öreg férfi mellé és megnézegettem a nyomot.
- Nem régen járhatott erre. - állapítottam meg.
- Valóban. - mosolygott az öreg és felálltunk.
- Látom értesz a vadászathoz.
- Igen, már régóta vadászunk együtt Krizokollal, vagy akár külön. - mosolyogtam.
- Bemutatnád a tudományod ezen a vadnyúlon, ha megkérlek?
- Természetesen! - mosolyogtam és a kabátom alá nyúltam.
- És mivel szándékozod leteríteni? - érdeklődött.
- Ezzel. - vettem ki kabátomból egy apró dobozt. Mikor kinyitottam, láthatóvá vált jó pár apró kis mérgezett nyílhegy. Egy környező szigeten él egy egészen ritka sárkányfaj, aminek elég erős mérge van. Azt szoktuk mi az apró nyilak hegyére csepegtetni a vadászathoz. A dobozban volt egy üreges nádszál is, hogy abba tegyem bele a nyilat, és fújjam ki nagy erővel az állat testébe.
- Á, már értem. - biccentett elégedetten Norton.
- Mindjárt jövök. - indultam el, és még intettem Krizokollnak, hogy ő is maradjon itt, majd elindultam a nyomok irányába.

Követtem némán a nyúl apró lábnyomait az olvadozó hótakaróban. Még így is elég nagy volt a hó, én csak gázolni tudtam benne, felül be is folyt a csizmámba. Ám a nyúl nyomai sekélyek voltak. Persze, hisz ő sokkalta kisebb nálam és a súlya is kisebb, nem merül úgy bele.
Közben figyeltem a tájat is, ahogy a havon megcsillant a fény minden egyes kis szemcsén és az színesen világított vissza nekem.
Ekkor a nyom egy bokorba vezetett. Már gondoltam, hogy közel lehet, így térden bemásztam a bokorba, és ahogy onnan kinéztem, ott is volt előttem a kis nyulacska. Éppen csak üldögélt fáradtan egy fa alatt, és megvakarta a hátsó lábával a fejét. Ám mikor bemásztam a bokorba, mintha meghallotta volna, mert felfigyelt, és az égnek meresztette kis füleit. Feszülten figyeltük egymást és egyikünk sem mozdult. Míg végül megnyugodott és a hó alól némi füvet próbált meg kikaparni.
Ismét a kabátom alá nyúltam és kivettem a kis dobozkát ,abból pedig a nádszálat és egy apró nyilacskát, amit beletettem a csőbe. Eltettem ismét a kis dobozt, majd a nádat a számhoz emeltem, és becéloztam az állatot. Vártam még egy kicsit és figyeltem, és próbáltam a lehető legjobb pontra célozni. Végül behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam és belefújtam a csőbe. Az apró nyilacska célba talált a nyúl fenekében.
Amaz ijedten futni kezdett, mígnem a méreg megtette a hatását és összeesett. Utána mentem halkan, míg meg nem találtam. Még élt, de nem tudott mozdulni.
Elővettem a zsebkésemet és mellé hajoltam.
- Sajnálom... - suttogtam és megszabadítottam a szenvedéstől. Kihúztam a kést és az ég felé meredtem.
- Köszönöm... köszönöm az áldozatod. - néztem ismét a nyúlra, ezzel hálát adva annak, hogy életével adózott, hogy mi ehessünk.

Visszamentem hát a többiekhez, egy kötéllel összekötöttem nyúl négy lábát, és úgy fogtam a kötéllel  a kezemben. Így tértem vissza a többiekhez, akik közül Krizokoll már egy fa alatt feküdt.
- Itt is vagyunk! - mentem oda hozzájuk mosolyogva a nyúllal a vállamon.
- Remek, nagyon ügyes vagy! - jött oda boldogan az öreg férfi és átvette a zsákmányt.
- Szép példány, és amint látom a késed végzett vele.  -nézett fel rám.
- Igen, hogy ne kínlódjon sokáig.. - feleltem szégyenlősen. - Aztán megköszöntem neki.
- Hm... - gondolkodott el és intett, hogy induljunk haza. Felpattantam Krizokoll hátára és megindultunk visszafelé.
- Kitől tanultad, hogy így ölj meg egy vadat? - kérdezte aztán, pár percnyi hosszú, fehér csend után.
- Senkitől... Magamtól tanultam vadászni. Vagyis.. egy álomban láttam meg ezt a módszert és azóta használom így... - sütöttem le a szemem.
- Megálmodtad? - lepődött meg.
- Igen. Bár a falubeliek sosem adtak volna nekem ilyen apró nyilakat és mérget... Magunknak készítettük hát Krizokollal. - simogattam meg, s ő lágyan felmordult kedvességében.
Norton halványan elmosolyodott, s azután már csak mentünk haza némán. Elgondolkodott, mélyen, mint a tenger mélye, s addig én néztem a tájat és élveztem a levegőt.

***

Odahaza, Nortonnál, megnyúztuk a nyulat és megsütöttük, majd jól belaktunk belőle. Kora délután lehetett talán ,és mi indulni készültünk Krizokollal. Vissza a faluba....

- A nyergeteket merre hagytátok el? - kérdezte váratlanul Norton, mikor már épp indultunk volna.

 -Oh, hogy azt? Nem is volt soha, mi jobban szeretjük így. Nem használunk nyerget. - mosolyogtam.

- Akkor rendben. - nyugtázta fáradt pillantásokkal. - Vigyázzatok magatokra.

- Rendben, köszönünk mindent!

- Ne felejtsetek el visszanézni az öreg Nortonhoz! - nevetett bohókosan és intett nekünk.

- Gyakran jövünk, ha nem éppen minden nap! - integettem én is neki, miközben már távolodtunk a hóban.

- Szerbusz! - köszöntünk el, és elsétáltunk.

~ Végülis egészen rendes... - nyalta meg a száját Krizokoll.

- Nah, csak nem megkedvelted? - nevettem kellemesen.

~ Azt nem állítottam.. de nem is utálom. Most már.

- Jól van Krizokoll, jól van... - paskoltam meg.

Szótlanul sétáltunk, mígnem végül jelet adtam sárkányomnak, hogy innentől repüljünk, s fel is emelkedett az égbe.

Innen már láttuk is, hogy merre tovább.

~ Az, az az erdő, amiről Norton beszélt?

- Igen, az mögött van a falu! - válaszoltam. Krizokoll csak bólintott és suhantunk tovább. Már erősen közeledtünk, s szívemre kezdett visszatelepedni a szürke szomorúság. Ekkor szólalt meg sárkányom.

~ Alinda... kérdezhetnék valamit? Van valami, ami nem hagy nyugodni....

~ Persze Krizokoll, mondd csak.

~ Mit jelent az amit az a fiú mondott neked? Mikor pár napja reggel visszaszóltál neki ,és beléd kötött.... - kérdezte. Egyből tudtam miről van szó ,mégis egy percre elcsöndesültem.

~ Árvát jelent.... De itt az embereknél a messziről jött, nem oda illő embert, vagy állatot jelent.. kizárólag rossz értelemben.. Ez egy sértés... A legnagyobb, amit életem során mondhatnak nekem.... - sütöttem le a szemem, s majdnemhogy könnyezni kezdtem.

~ Értem... Ne hargudj, hogy megkérdeztem.

~ Semmi baj.. nem a te hibád, Krizokoll. - vágtam fájdalmas mosolyt.

~ Akkor készülj... mert megérkeztünk. - bökött orrával a falu felé, és leszálltunk a havon... "

Alinda White

A tökéletes Tökéletlenség - 5. rész

" Megkezdtük hát hegedű tanulásomat, egészen éjfélig próbálkoztam. Norton megmutatta hogyan álljak, tartsam a kezem, s egyebek, majd nekiálltam a kornyikálásnak.
Mert ez nem úgy működik ám, hogy csak húzkodod a vonót, és az rögtön gyönyörűen szól, de nem ám! Ahogyan azt Norton is megmondta, valóban nehéz, kitartást és türelmet igénylő művészet ez. Függ attól, hogy tartod a kezed, hová teszed az ujjaid, hogy húzod a vonót... De én természetesen nagyon próbálkoztam, s nagyon akartam tudni. Ez volt az első dolog, amit igazán nagyon akartam tanulni. Önszántamból. S erre végre nem mondta senki, hogy nem lehet.. Hogy ne is merjek álmodni róla. Hogy én csak egy árva vagyok.... Nem. Ebben segítségre leltem. És az, hogy tanulhattam Nortontól hegedülni, nagy kincs volt számomra. Ez hozta meg nekem az új reményt.

Még úgy is, hogy fél órán keresztül csak nyikorgattam azt a szerencsétlen, sokat megélt hangszert. Még én is fintorokat vágtam, ahogy kezeim között nyöszörgött, s már szinte kidugott nyelvvel próbálkoztam, úgy koncentráltam, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból-e téren, de még így is láttam a szemem sarkából, ahogy Krizokoll a helyén feküdt, s két mancsát a füléhez tapasztotta, hogy védje a káros hanghullámok sokaságától.
~ Sárkány urak, segítsetek! - nyüszögött halkan.
~ Ezzel nem igazán segítesz.. - szóltam vissza neki, majd kihúztam magam, s próbáltam ismét mint egy művész, úgy játszani.
- Nos a művészi beállás már megvan, csak a muzsikán kell még javítani! - nevetett halkan Norton, ahogyan ezt meglátta.
- De nyugodj meg, az is meg lesz hamarosan. - állt fel, s kezét nyújtotta felém.
- Mára elég lesz a gyakorlásból.. ideje nyugovóra térnünk.
- Ohh.. rendben... - vettem ki állam alól a csodás hangszert, s átnyújtottam neki. Puhán vette a kezébe, s megsimította a lapját még egyszer... úgy tette vissza a helyére, a lepel alá.
- Holnap haza kell térnünk, igaz? - néztem rá félve, talán még a szám szélét is beharaptam.
- Igen... de legalább 2-3 naponta vissza kellene jönnötök, ha valóban meg akarsz tanulni hegedűlni...
- Gyakran jövünk majd. - mondtam határozottan.
- Rendben ,úgy legyen... - mosolygott az ajtóban.
- Gondolom a társad mellett szeretnél hálni... - biccentett fejével Krizokoll felé.
- Igen... mellette tökéletesen megfelel nekem. - mosolyogtam Krizokollra, aki lágyan tekintett vissza rám.
- Egy pokrócot hozzak esetleg? - kérdezett Norton, mire ismét rá pillantottam.
- Nos... engem Krizokoll melegít.. neki való meg nem hiszem, hogy van önnél... - feleltem mire elmosolyodott öreg szemeivel és elsétált a szobájába, majd egy hatalmas takaróval érkezett vissza.
- Ez elég nagy lesz?
- Persze, talán mg nagy is! - mosolyodtam el és együtt betakartuk vele Krizokollt.
~ Hmm, nagyon jó meleg! - morgott elégedetten, s mint egy kis király, úgy érezhette magát.
- Köszönjük Norton! - nevettem.
- Igazán nincs mit. - mosolygott ő is. - Aludjatok jól! - mondta és elfújta a szobában akkor égő egyetlen gyertyát.
- Magának is... és köszönünk mindent. - feleltem halkan.
- Én köszönöm... Jó éjszakát... Alinda White. - hallottam a sötétben hangját és elsétált. Még hallgattam, ahogyan lépése alatt nyikorog a szomszéd szoba padlója, mígnem teljesen csönd lett... Lefeküdt aludni.
- Aludjunk mi is, Krizokoll! - léptem oda a fejéhez és megcirógattam.
~ Szép álmokat Alinda. - túrt bele orrával a hajamba, s egyetlen fújással összekócolta azt. Ezen pedig felnevettem.
~ Neked is, drága Krizokoll. - feleltem, s befeküdtem a bal szárnya alá. Amint nekitámaszkodtam az oldalának, hatalmas szárnya óvón rám borult, s puha tollai kedvesen melegítettek minden irányból, csupán eg kis rést hagyott, hogy kapjak rendesen levegőt.
Elfeküdtem és begomboltam kabátomat, kezeimet pedig a fejem alá tettem párna képpen. Nem ez volt természetesen az első eset, hogy így aludtunk egymás mellett. Csak akkor nem egy házban, hanem... a vadonban.
Igazán szép idők voltak azok.. a nyári melegben a tölgyfák alatt álomra hajtani a fejünket.. egymás mellett.
Elgondolkodtam ezen, s a mai napon történteken, ahogyan azt mindig szoktam lefekvéskor... De ahogy elgondolkodtam.. valahogy.. valami furcsára kellett rájönnöm... S muszáj volt sárkányommal még szót váltanom emiatt.
~ Krizokoll.... - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
~ Igen, Alinda? - kérdezett vissza lehunyt szemekkel.
~ Te nem vettél észre valami furcsát Nortonon?
~ De, én már mondtam, hogy szerintem valami furcsa vele kapcsolatban... - sóhajtott ~ De miért?
~ ... A nevemen szólított.
~ ... És?
~ Én... nem mondtam neki, hogy a vezeték nevem White... "

***

- Mi... mi ez a hely? - néztem körül, de csak a nagy feketeséget láttam. A levegő nagyon párás volt, annyira, amennyire mifelénk sosem. És meleg is volt, mint egy forró nyári délutánon.
Ahogy forgolódtam, egyszercsak egy furcsa erdőben találtam magamat. Mindenfelé különböző pálma szerű fák álltak és furcsa madárdalok hangzottak innen is, onnan is.
Ahogy elgondolkodtam, mi lehet ez a számomra ismeretlen hely, rájöttem, mintha már hallottam volna róla valahol... Hát persze! Egyszer, mikor Uzor boltjába bejött pár ember, azok beszéltek valamit egy messzi vidéki erdőről, amiben hatalmas fák nőnek (persze a mieinknél nem hiszem, hogy nagyobbak...), félelmetes, rejtőzködő ragadozók, emberre hasonlító kis állatfélék, és gyönyörű, nagy madarak élnek. A fák köré indák tekerednek, az eső gyakran esik, és a nap melegen süt, bár nehezen jön át a lombok közt a fény. Ezt a helyet pedig úgy hívták: Dzsungel.
Nos azt hiszem én is egy ilyen Dzsungelbe csöppentem hirtelen, de ekkor tudatosult is bennem, hogy ez csupán egy álom.
Azonban furcsa volt a dologban, hogy általában, ha rájövök az álmomban, hogy ez igenis egy álom, akkor mindig felébredek... De most még ha akartam sem tudtam volna felébredni. Ami miatt kétségbe vontam a feltételezésemet is.
- Talán mégsem álmodom? - gondolkodtam el.
~ Krizokoll, merre vagy? - néztem körbe, de nem jött válasz.
- Furcsa... - tűnődtem, mert nem tudtam mire vélni ezt a dolgot.
Végül úgy döntöttem elindulok valamerre és körülnézek. Sétáltam hát az erdőben, és nézegettem körbe. Egyébként nagyon szép volt szerintem. Nekem tetszett. Valóban láttam olyan kis állatokat, amik emberre hasonlítottak, azt hiszem ezt hívják majomnak.
És azokat a hatalmas, gyönyörű madarakat is láttam! A szivárvány ezernyi színében pompázott valamennyi, és nem zavartatták magukat miattam. Itt aztán zajlott az élet.. Ezernyi apró rovar: azokra ezernyi kis gyík, azokra meg ezernyi madár ami megeszi. Nah és ott van a csúcsragadozó! A Leopárd!!
Csupán egy pillanatra láttam, ahogy átsuhant az egyik sziklán a másikra,  el is tűnt foltos bundájával...
Annyira elbambultam ezen a csodálatos világon, hogy egy gödörbe estem és hirtelen minden sötét lett...

Nem sokára úgy nyitottam ki a szemem, hogy valami halk susmorgást hallottam nem túl messziről...
~ Hagyd békén őt Gyémánt, nem hiányzik neki, még a ti dolgotok is! - hallottam Krizokoll hangját, így hát fülelni kezdtem és lapultam.
~ Sajnálom Krizokoll, de nem csak a mi dolgunk! Sajnos vagy nem sajnos, szükségünk van rá. Nem én választottam.
~ Nem, én ezt nem fogom hagyni, vedd tudomásul! - morgott Krizokoll és szinte éreztem ahogy az izmai megfeszülnek, ami hirtelen meg is rémített, mert ilyen még sosem volt!
~ Együtt érzek veled Krizokoll... tudom, mitől félsz.. De nem tudnák valahogy én segíteni?
~ Nem.. csakis ő tud. - felelte halkan.
~ Sajnálom...  - enyhült meg a hangja a másiknak. Aki egyébként... ismerős volt valahonnan hangról.
~ ... de a sors akaratát nem változtathatod meg...
~ Tudom... - vicsorgott saját fájdalmán, és legszívesebben odarohantam volna hozzá, hogy megöleljem.

~ Rendben... - sóhajtott váratlanul, s izmai is elernyedtek.
~ Nem fogok az útjába állni.. de csakis ő miatta. Nem miattatok... - morgott és elsétált.
~ Krizokoll, várj!! - futottam utána, és éppen meglátott, meg is ijedt, s ekkor ébresztett egy hang.


- Ideje felkelnetek álomszuszékok, már a hasatokra süt a nap! - hallottam Norton hangját, és fölriadtam. Azt hiszem Krizokoll is ekkor ébredt.
~ Reggelt, Krizokoll! - köszöntöttem, szívemben egy furcsa érzéssel, de őt ezúttal mintha nem nyomasztotta volna semmi. Nyugodt volt az arca, mikor rám nézett, ahogy felemelte a szárnyát, s kiengedett alóla.
~ Jó reggelt, Alinda.
- Jó reggelt Norton! U-ugye nem baj ha így hívom?
- Szép jó reggelt leányom, egyáltalán nem, nyugodtan tegezz. - mosolygott. - Mosakodj és készülj, vadászni megyünk!
- Vadászni? - léptem elé, és megmozgattam az elzsibbadt kezem.
- Igen, a reggeli nem jön házhoz magától. - mosolygott és el sétált.
~ Hát rendben... - vontam meg a vállam, Krizokoll felé nézve.
~ Nyugi, ne félj míg engem látsz! - nyalt képen Krizokoll és hozzám bújt.
- Nemár, és ha a vadak megérzik a nyáladat a ruhámon? - nevettem.
~ Akkor én elé vágok és felhajtom nektek.
~ Rendben, te ki vadászhős, akkor menj ki, mindjárt megyek! - mutattam neki az ajtó felé.
~ Rendben. - felelte és farkával kinyitotta és kiment rajta, majd be is csukta.
- Krizokoll, Krizokoll, Krizokoll.... - ingattam kedvesen a fejem és nevetve a folyosó felé vettem az irányt.
Megmosakodtam hát, felfrissültem a jéghideg víztől és kicsit talán el is gondolkodtam, mígnem...
~ Alinda, gyere már, rád várunk! - hangzott Krizokoll szava, s elmosolyodtam.
~ Megyek is. - válaszoltam és kimentem hozzájuk.
- Mehetünk kisasszony? - nézett rám Norton, egy íjjal a kezében.
- Igen, de hívj egyszerűen Alindának. - ültem fel Krizokollra.
- Rendben van. Akkor mehetünk?
- Igen, persze!
- Kérsz egy íjat? - torpant meg, mikor rájött, hogy nekem nincs fegyverem.
- Nem kell. Van otthon, csak hát.. otthon van. De van nálam más a vadászathoz!
- Rendben, bízom benned. - felelte és elindultunk a hóban. Ő gyalog ,én Krizokoll hátán... És közben beszélgetni kezdtünk... "

Alinda White