Egy kis Miraculous

Halika emberek! :)
Bocsi, de most nem résszel jöttem hozzátok... Ezúttal a Miraculos-os történeteimre térnék ki egy kicsit xd Mindjárt meglátjátok, miről van szó.

Először is kezdem azzal, hogy aki olvasta a Fekete Macska egy napra c. külön részemet, azoknak hoztam pár képet a szereplőkről.
Csak mert miért ne, és lerajzoltam őket, és egészen elégedett vagyok, ahhoz képest, hogy én alapból 1. nem tudok jól embereket rajzolni 2. nem tudok színezni xdd

Íme a rajzok:

Nagyon remélem, hogy tetszenek, bár az biztos, hogy akárhányszor teszek ide fel olyan rajzot, amin én is rajta vagyok, egyiken sem hasonlítok XD
Ráadásul mindig lehagyom magamról a szemüveget X'D Amit egyébként nem tudok felfogni, hogy miért csinálok, hiszen nélküle vakegér vagyok, ami a távoli dolgokat illeti.
Bár Fekete Mauról nem véletlenül került le a szemüveg, mert egy macska jó szeméhez, minek még az? ;)


Szóval ez lett volna az egyik dolog. A másik pedig az, hogy van egy újdonságom... Megint xd
Vigyázat, önreklám következik!!!
Mondtátok, hogy szívesen olvasnátok még további Miraculous fanfikciókat is tőlem, és ezeken dolgozok is, vagyis van egy ötletem és azt még próbálom megírni, de ezen kívül eszembe jutott még több másik dolog is xd
Megfogadtam most magamnak, hogy addig nem kezdek egy új történetet, legalábbis úgy, hogy netre is kiteszem, míg nincsen meg abból annyi rész, hogy úgy érzem, ha kicsit leállok az írással, akkor sem fog hosszú hetekre megszakadni a történet.
Egyet viszont előre írtam, és elhatároztam, hogy csak bizonyos időközönként teszem ki az új részeket, hogy legyen időm írni, és közben talán a többit se hanyagoljam el. Nem tudom, hogy fog ez sikerülni, de bizakodó vagyok.

Nem szaporítom hát tovább a szót, itt az új blogom linkje:
http://miraculouscerf.blogspot.hu/


Remélem kedvetekre lesz, és nem kapok túl nagy lecseszést, hogy folytatnám inkább a többi történetet xdd
Túl sok ötletem van, néha meg túl kevés. De annyira izgatnak az újak, hogy muszáj írnom, csak nem minden van kint... (biza, lapulnak még dolgok a gépemen :33) De most tegyetek le róla, hogy betörjetek a házamba, 5 sárkánnyal őrzöm, hisz tudjátok xd

Oké, elkalandoztam. Azt hiszem ennyi lett volna...
A viszont olvasásra! :*

A tökéletes Tökéletlenség - 15. rész

„ ~ Norton..... Norton..! – szólította a férfit álmában egy ismerős hang.

~ Gyémánt? – hunyorgott, s álmában a rozoga kis kunyhója előtt állt, virágoztak a fák, az égből mégis mintha hó hullott volna alá. Nem is… inkább talán korom.

A fehér sárkány szelíden felé lépett, majd megállt előtte. Értelmes, ámde szomorú szemekkel bámult az övébe.

~ Mi hírt hoztál Gyémánt? – állt előtte összeszorult szívvel.

~ El kell jönnöd ide hozzám Norton… Tudnod kell… Látnod kell mit tettek itt velünk! – mondta megcsukló hangon, s az öreg férfi nagyokat nyelve, kezét ökölbe szorítva fordította tekintetét a föld felé.

Gyémánt könnyeit visszatartva hajtotta le egy percre ugyancsak fejét, majd megfordult, s halkan elballagott.

Norton könnyes szemekkel ült fel reggel az ágyában.

***

Persze akkor én ezekről még mit sem sejtettem. Én csak éltem a kis életemet, mint minden nap a faluban. Azzal a változással, hogy mostmár mosolyogva köszöntem az utcán Leonnak, ahogyan ő is nekem. És valahogy most egy cseppet sem zavart, hogy az egész falu minket nézett ilyenkor, és az öregek és fiatalok is egyaránt rólunk pletykáltak. Számomra ez annyira a külvilág volt csupán. Az árvaháziak nem csúfoltak többet, mint általában, a többi ember pedig énvelem nem áll szóba. Uzort nem érdekli igazán, Gunda pedig, ha tudja is, nem szól semmit rá.

Csupán Leon-t sajnálom. Mert hát… neki mégiscsak el kell viselnie, hogy mindenki azzal nyaggatja, hogy miért barátkozik velem… Pont velem… Nem mondja sosem, de biztos vagyok benne, hogy mondogatják neki. Az apja is biztosan előállt már vele, és egyszer éppen arra mentem, mikor a korabeli fiú barátaival beszélt.

Azonnal elbújtam egy fa mögött, nehogy észrevegyenek.

- És mi van azzal az árva lánnyal a falu túlfeléről? – dobott az egyik fiú egy labdát Leonnak. Valamiféle labdajátékot játszhattak, dobálták egymásnak a tenyérnyi kis bőrlabdát.

- Mi lenne? – dobta el a másikuknak a játékot.

- Tetszik neked, nem igaz?

- Ugyan, honnan gondoljátok? – nevetett. A nevetése olyan tiszta volt. Egek, sosem hallottam még így nevetni őt. Bele remegett a szívem.

- Hiszen ő egy árva. Mégis táncoltál vele. És láttuk, hogy rá is mosolyogtál.

- Ez még nem jelent semmit. – mosolygott tovább, s közben ment a játék.

- Azért lett vörös a fejed!

- És hogy tervezed? A szüleid megengedik, hogy elvedd? – dobta vigyorogva neki a labdát az egyik fiú, és bele talált a gyomrába. Bár ez részben azért lehetett, mert a kérdéstől Leon egy percre elbámult. Bár ami azt illeti az én színem is erős vörösre váltott.

- Hé! – kapkodott levegőért, miután annak nagy részét a labda kiszorította a tüdejéből. – Azért nem kéne előre rohannunk fiúk, egyébként is ő csak 17 éves!

- Te meg 19 vagy. Jövőre betöltöd a 20-at és akkor már felnőtt leszel. – emlékeztették a barátai.

- Az én szüleim már most el akarnak jegyezni.

- Mégis kivel? – nézett ekkor mindenki rá.

- Azt hiszem Jázminnal, a szomszéd utcából. – gondolkodik el halál nyugodtan. Hogy tud bárki így beletörődni, hogy a szülei mondják meg neki, kivel éljen együtt?

- Nah ne, azzal a copfossal? – nevettek a többiek, s itt elindult a beszélgetés abba az irányba, hogy a falu tehetősebb lányairól beszélgettek. Engem itt a dolog már kicsit sem érdekelt, de kicsit szégyelltem is magam, hogy hallgatóztam. Elsurrantam hát, a lehető legfeltűnés-mentesebben, s mentem a dolgomra.

***

Norton mindeközben hamar felkelt és felöltözött, még csak reggelit sem evett, mikor már csukta a kunyhó ajtaját. Csupán egy vadászkés lapult az övén lévő tartóban, így indult meg az erdőbe, méghozzá egy sárkányt keresett. És nem sokára talált is egyet.

~ Te meg ki vagy, ember?? Tűnj az utamból! – mordult Nortonra az erdőben egy hatalmas, vörös sárkány. Kétlábú volt, hátán hatalmas tüskékkel, orrán 2 nagy szarvval, téglavörös testtel, melyen itt-ott élénk tengerkék minta volt.

~ Nyugalom, nem akarok neked rosszat. Csupán el kéne jutnom egy szigetre. Tudnál segíteni nekem? – lépett elé bátran mosolyogva az idős férfi. A nagy sárkány meg is szeppent kissé.

~ Attól függ, hová utazol.

~ A Magra tartok.

~ A Magra? – vágott furcsa képet – Arrafelé már régen nem járnak a sárkányok. Emberek még kevésbé.

~ Nekem viszont ott van dolgom. Kérlek, vigyél el.

~ Na rendben… - egyezett végül bele, s mutatta az oldalát, hogy felszállhasson.

Norton nagy nehezen felmászott a hatalmas sárkány hátára, majd elrepültek az égen.

Hosszú ideig csak némán repültek az kék égbolton, végeláthatatlan tengervíz és hullámok felett szárnyaltak. Ám a sárkány kíváncsi teremtmény volt, mint a sárkányok általában.

~ Mi dolgod van azon a szent helyen? – kérdezett. Azonban Norton nem felelt.

~ Persze csak ha megkérdezhetem… Mert eléggé romos egy hely. – morogta halkan, szinte csak magának. Norton azonban felfigyelt rá.

~ Mikor jártál arra legutóbb?

~ Nos, mégis beszélgetünk? – mosolyodott el.

~ Igen, és ha akarod, utána én is mesélek egy kicsit. – enyhült meg.

~ Rendben. – bólintott a monstrum, s nagyokat csapott a szárnyaival. – Pár éve jártam ott legutóbb. Talán 3-4 éve lehetett. Az ősi szentélyt mentem felkeresni, bár minden társam azt mondta, az már nem létezik. Mégis elmentem felkeresni és leróni a kegyeletem. Ám amikor odaértem, már csak egy sziklahalmot találtam, meg néhány fát. Úgy nézett ki, mint amit leromboltak. Senki sem volt ott. A szentély sem…

~ A szentély már réges-régen eltűnt… - sóhajtott Norton fájdalmasan – De a helynek még rendben kéne lennie.

~ Te sem tudsz róla semmit, igaz?

~ Nem… Ki tudja mennyi ideje érhette támadás, és én nem is hallottam róla…

~ Miért indultál útnak oda? – kérdezett együtt érzőn a sárkány.

~ Egy régi barát hívott… - felelt kurtán.

~ Értem… - felelte, mikor látta, hogy a férfi nem akar többet elmondani.

Némán szárnyalt a mélykék tenger magas hullámai felett. A szél szemből fújt, és kicsit nehéz volt feléje repülni, mégis könnyen hajtotta előre magát. Végül halványan elmosolyodott, s így szólt:

~ Gránátnak hívnak.

~ Norton vagyok. Örvendek. – mosolyodott el Norton is, és megsimította a sárkány nyaka vonalát, ami felettébb jól esett neki.

~ Az a gyenge pontom. – borzongott meg.

~ Tudom. – mosolyodott el.

~ Itt vagyunk hát. – szállt le a sárkány a sziklafalon, éppen egy barlang előtt.

Norton lecsusszant a hátáról, és lassan lépett a sziklák felé. Fáradt szemekkel szemlélte meg a helyet, majd kezét gyengéden az egyik kőre tette.

~ Hát újra itt vagyok… - mosolyodott egy pillanatra el, majd bement a barlangba.

~ Kérlek, várj meg, nem maradok soká.

~ Rendben… 2 óra múlva visszajövök. – egyezett bele a sárkány és elrepült.

Norton lassú, komótos léptekkel ment végig a barlang sötét folyosóin. A beltér hol magasabb volt, mint egy igazi királyi bálterem, hol csak akkorka, hogy épphogy négykézláb át lehetett mászni. Az idős férfi nehezen, de átjutott az összes akadályt jelentő kövön, s végre fényt látott az alagút végén. Kezével takarta ki a napot, ahogyan kilépett a friss levegőre.

Lelki szemei előtt még élt a látvány, mikor először járt ezen a helyen. Akkor is épp ily ragyogóan sütött a nap, s a fákon madarak füttyögtek, sőt, sárkányok vihogtak és nyekegtek, hörögtek és prüszköltek. A világ összes elképzelhető sárkány hangján szuszogtak. Ahogyan a peremről, mellyen állt, lepillantott az eget rengető mélységbe, egy sziklafalak közé zárt medencét látott, tele hatalmas fákkal, és egy kis tóval, melyet a túloldali sziklák közül feltörő, és vízesésként alábukó folyó táplált. A levegő friss erdő illata pedig sárkányokéval keveredett.

De most… most nem volt ott semmi ragyogás, még ha ugyanúgy sütött is a nap. Lenézett, de a fák kidőlve hevertek. Mellettük már nőttek az új kis csemeték, ám ez valahogy mégsem volt ugyanaz.

Sem a madarak, sem a sárkányok nem dalolásztak és fújtattak a kövek és falombok között. A tó vize sem csillogott úgy a fényben.

Egyszerűen csak elhagyatott volt és lestrapált. Elpusztított álomvilág. Ami sosem lesz a régi már…

~ Itt vagy valahol, Gyémánt? – kereste a gondolatai hangját, ám csak az övéi cikáztak a fejében.

- Hol vagy Gyémánt??!! Mi történt itt?? Tudni akarom Gyémánt, mi az, amit évekig titkoltál előlem!!!! – kiáltott le a völgybe, s a hangja visszhangzott a falak közt.

- Hogy tehetted, hogy csak most hívtál ide… - szorította ökölbe a kezét, s most igencsak dühös volt. Haragot érzett, amiért ennyi ideig élt abban a tévhitben, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek ellenkezőjére én, Alinda voltam az első jel, aki tudatlanul érkeztem meg hozzá.

~ Itt vagyok… - jött végre elő a fehér sárkány. Bűnbánóan lehajtva tartotta a fejét, onnan pillantott fel rá.

~ Gyémánt… - pillantott rá könnyező szemekkel a férfi és elé lépett. Nem tudott így már haragudni mégsem.

~ Mikor láttalak utoljára? Talán 18 éve?

~ Megvolt az 20 is… - nevetett halkan.

~ Jó újra látni. – ölelte most át a férfi az állat sudár nyakát, s ő szeretetteljesen tűrte.

~ De miért… miért csak most szólsz? Mi történt itt? – kérdezte, mikor elengedte.

~ Meddig tudsz maradni?

~ 1-2 óráig csupán. Alinda este jönni fog hozzám, nem szóltam neki, hogy eljövök.

~ Akkor gyere velem… - intett lángokban álló fehér farkával, s egy hosszú peremen elindultak lefelé, a völgy gyomrába.

...

Végül vagy 3 órával később jött ki Norton a barlangból, ami előtt Gránát várt rá. A földet nézte össze szorított öklökkel, és hangtalanul folytak a könnyei, még ha próbálta is visszafogni.

~ Minden rendben, Norton? – döntötte félre a fejét a sárkány, mikor meglátta az elkeseredett embert.

~ Itt kellett volna lennem…. – állt meg előtte némán. ~ Meghaltak. Ez a hely nem az többé, ami valaha volt. – nézett hátra, majd ismét a sárkányra.

~ Vigyél haza, kérlek barátom.

~ Rendben. – eresztette le nyakát, és ő felszállt rá. – Indulhatunk?

~ Igen. – felelt, és a sárkány felrepült. Ám nem telt el 5 perc és Norton egyre távolabb akart már lenni attól a helytől, sürgetni kezdte az állatot.

~ Kérlek, siess jobban, nem maradhatunk itt ezen a helyen!! Bemocskolták és meggyalázták a szent földet és a legjobb barátomat!!

~ Részvétem Norton… - suttogta a sárkány, mert a férfi gondolatai közt látta mi történt.

~ Az ő tiszteletükre üvöltünk ma a társaimmal a csillagoknak és az égi elemeknek.

***

Aznap soká tartott elköszönnöm Leontól, nagyon marasztalt. Nem tudtam, hogy mondhatnám el neki, hogy nem haza igyekszem ilyen nagyon. Mégis egészen megértőnek tűnt, s el is engedett.

- Rendben… akkor menjetek. – engedte el végre a karomat.

- Leon… azt tudnod kell, hogy nem miattad megyek el.

- Rendben, hiszek neked. Bízom benned. – mosolyodott el.

- Holnap találkozunk. – mosolyogtam én is rá, és átöleltem. Kedves és meleg volt az ölelése és szívet remegtető. Azt kívántam, bár ne kéne soha elengednem őt. Egyre többször gondolok ehhez hasonlókat. Először megrémültem, de talán már kezdek bele törődni. Mert… jól esik ezt éreznem.

- Sziasztok. – engedtük végül el egymást, s boldog mosoly ült az arcán.

- Sziasztok. Aztán nehogy lekésd a vacsorát. – ültem fel vidáman Krizokollra. Ezen felnevetett. Nem volt túl vicces, legalábbis én nem vagyok egy vicces ember… Ő mégis nevetett. Méghozzá nem is akárhogyan! Olyan gyönyörűen, mint mikor a barátaival rólam beszéltek. Imádtam azt a nevetést. Mert mindig csak akkor nevetett így, mikor velem, vagy rólam beszélt. Ezt a hangot csak nekem szánta, nekem és senki másnak.

Miután nagy nehezen elszakadtunk egymástól, a naplementében Norton háza felé repültünk. Krizokoll szórakozottan lebegett át velem a fák felett, s mosolyogva ugratott.

~ Ugye tudod, hogy nem illik így olvadozni egy fiú jelenlétében, főleg rajta. – mosolygott.

~ Krizokoll, te meg miről beszélsz? – nevettem fel. ~ Nem olvadoztam, de egyébként is, kit érdekelnek az illemszabályok, ha barátok közt vagyunk?

~ Barátok között?

~ Barátok között. Vagy talán nem a barátaink?

~ Én nem tudhatom, neked ki kicsodád. Csak hogy én sosem megyek el mellőled.

~ Én sem mellőled, Krizokollom! – vakargattam meg a nyakát. – De ha jól láttam, Ti is összebarátkoztatok Pirittel.

~ Mindig rám tapad. – mondta egészen közönyösen, ám egy halvány mosolyt nem tudott eltűntetni a pofijáról.

~ Nem mintha nagyon bánnád, nem igaz?

~ Egész kedves, ez igaz. Néha jó vele ellenni, de a legtöbbször csak az idegeimre megy.

~ Jól van kicsim. – nevettem fel, s innen már látszott Norton házának sziluettje, az éppen lebukó nap fényében. – Megérkeztünk!

Örvendésem azonban kissé korainak bizonyult, ugyanis mikor landoltunk a ház melletti füvön, a ház ablakain bekukkantva nem láttam fényt.

- Hogy-hogy nem égnek a gyertyák? – lepődtem meg, s leugrottam Krizokollról. – Gyere! – intettem neki, s beléptünk a sárkányajtón. Ám mikor beljebb jöttünk sem láttunk odabent senkit. Sötét volt, és hideg. A kandallóban rég nem égett tűz, és a szobák üresen álltak, a konyhában sem volt semmi élelem sem. Norton nem most ment el hazulról. Már legalábbis jó pár órája lehetett távol.

- Norton? Itthon vagy? – néztem körbe az összes szobában. A gyertyák hidegen ültek az ablakban, és mindent ellepett a kopott dohosság.

Visszaballagtam Krizokollhoz, aki az ablakon nézett éppen kifelé.

~ Nincs itt. – néztem rá, s ő is értetlenül mozgatta füleit.

~ Mi legyen?

~ Talán nézzük meg, hátha megtaláljuk az erdőben. – tessékeltem ki magunkat, s gondosan becsuktam az ajtót. Előre mentem a bejárati ajtóhoz, és körbe néztünk.

-Érzed a szagán, hogy merre mehetett?

~ Igen, az erdőbe tartott. – szimatolta össze az ajtófélfákat és a pár lépcsőt a sárkány. Ha zöldessárga szeme nem világít az enyémbe, egészen eltűnik fekete testével az ég csillagtengerében.

~ Akkor menjünk utána, hátha valami történt vele! – rugaszkodtam el, hogy felugorjak a hátára, de ő elmozdult, s így a talajra ugrottam vissza.

- Mi az? – nyújtogattam a nyakam arra, amerre ő is nézett.

~ Egy sárkány jön errefelé. – nézett mereven arra, s halkan morgott, hogy az orrán jött ki a füstnek kinéző lehellete a hidegben.

- Milyen sárkány? – füleltem én is, és már hallottam a lépteit, közben pedig már vettem elő az íjamat, de Krizokoll rám szólt.

~ Vele van Norton.

Elképedve néztem hol rá, hol arra, amerről hamarosan egy hatalmas sárkány feje tűnt elő. Hosszú nyakát egészen a fák lobjáig nyújtotta, mikor megpillantott minket. Ránk mordult, s tüzelni készült, mikor a hátáról jött az ismerős hangszín.

- Semmi baj Gránát, ismerem őket! – csitította le a bestiát, aki erre elnyugodott, s fejét felénk nyújtotta, úgy nézett minket. Hatalmas orrával megszimatolt, Krizokoll morgott rá, de én mozdulatlanul tűrtem.

~ Te vagy Alinda? – horkantott rám mély hangján.

~ Ez a nevem, igen. – feleltem. Egy pillanatig meglepetten húzta vissza az orrát, s eközben Norton nagy nehezen leszállt róla. Magasabban ült a hátán, mint Pirit az ég felé nyújtott nyaka.

- Köszönöm az utat kedves barátom. – veregette meg kedvesen a lábszárát, melyet felért, de arca gondterhelt volt.

~ Nagyon szívesen, Cimbora. – nézett rá, s egy pillanatra a feje búbjához értette az orrát. Ezután pedig felénk fordult.

~ Örvendtem a találkozásnak… - hajtotta meg előttem a fejét méltóságosan. Akár egy hercegnő előtt. S emiatt igencsak meglepődtem.

Eztán fogta magát és elillant vörös testével az erdőben.

- Minden jót! - intett neki még Norton, majd elé léptem.

- Hol jártál, Norton, aggódtam érted!? – öleltem egy pillanatra meg.

- El kellett mennem valahová, nem érdekes… - ölelt vissza majd a ház felé indult.

- És hogy találkoztál azzal a sárkánnyal? Én azt hittem, minden embernek csak egy társa lesz élete során… - mondtam halkan, mert azt hittem, épp bolondságokat fecsegek.

- Ez így is van. Csak találkoztam vele, és megkértem, hogy vigyen el… - ment az ajtóhoz, de ott megállt. Megállt és rám nézett.

- Ne haragudj Alinda, de ma este nem tudunk gyakorolni… nagyon kifáradtam, ugye megérted? – nézett rám szomorú szemekkel. Sosem láttam még ilyen elgyengültnek.

- P-persze, rendben… majd holnap. – mosolyogtam halványan rá, s ő még haloványabban viszonozta ezt.

- Jóéjt Norton.

- Nektek is. – köszönt el, s végül bement az ajtón. Még vártam egy kicsit, míg az ablakból néhány gyertya fényét láttam meg, s a kandalló feltűnő füstjét a kéményből.

- Menjünk haza… - ültem Krizokollra, s meg is indultunk gyalogosan.

~ Először te rázod le Leont, aztán Norton téged. Ironikus, nemde?

~ Ne szórakozz, én nem ráztam le Leont és Norton sem minket! Csak… így alakult.

~ Hát, ha így gondolod… - mondta halkan, s ahogyan egy nyílt mezőre értünk, hirtelen nem volt más előttünk, csak a nagy puszta, s az égen a Hold, mellette a tömérdek csillaggal.

Ahogy ott sétáltunk a minket felülről betakaró, fekete, apró fénypöttyökkel tarkított csillagos ég-búrára, Krizokoll szólalt meg alattam halkan.

~ Ott vannak mind…

~ Kicsodák? – néztem meglepetten rá.

~ A két Göncöl, Rená, Pium Draco, Hercules, Lyra, Ulua, Lucht Pinne… Mind ott vannak az égen a csillagképek. – nézett rájuk áhitattal.

~ Megmutatod őket? – mosolyodtam el.

~ Persze, ha szeretnéd. – lágyult el, s leültünk egy domboldalon a fűbe. Körülöttünk tücskök halk cirpelése hallatszott, s miközben fújt minket a gyengéd éjszakai szellő, magával hozva az arcomba távoli bokrok ribizli illatát.

~ Látod ott azt a pár csillagot? – bökött orrával az égre, mikor elhelyezkedtünk.

~ Igen, látom. – mosolyodtam el.

~ Az ott a Kis Göncöl. És ott mellette ott van a Hercules és az Ulua. És nézd, az ott a Lyra! – vette boldogan észre. – A Hold túloldalán pedig Lucht Pinne. A neve azt jelenti: A Levegő tolla.

~ Milyen szép neve van! És valóban olyan alakja van, mint egy tollnak! – gondoltam bele az alakzatot.

~ Igen. Állítólag akkor került oda az égre, mikor a Levegő sárkány a drágakő sárkányait teremtette. Egy tollát elhagyta, s az felrepült az égre, hogy megörökítse ezt a napot a jövőbelieknek.

~ Ez nagyon szép! Minden csillagképnek van saját meséje?

~ De még mennyire, hogy van. – lelkesült be és nagy beleéléssel mesélt róluk.

Hallottam egy történetet egy osonó róka alakú csillagképről, ennek a neve volt a Rená. Ő egy olyan róka volt, aki az elemi sárkányoknak segített vinni a híreket, leveleiket egymás közt, mert nem volt nála gyorsabb földi állat akkor, és az emberek sosem tudhatták merre jár, mert kiválóan rejtőzködött. Az elemek felruházták a joggal, hogy mindegyikük lakhelyére bejuthasson. Nappal vörös, éjjel sötétszürke bundájával észrevehetetlenül surrant át a házak között.

Mígnem aztán egy ember csapdája elkapta, s mire odaértek, a vergődésben meghalt. A sárkányok az égre emelték, hogy onnan figyelhesse tovább a 4-ük világát.

Hallottam még mesét a Pium Draco-ról is, ami annyit tesz: jámbor sárkány. Ő a Drágakövek egyike volt, az összes közül a legcsendesebb és gyengédebb. Ő volt Jáde.

Bár ő rendelkezett testvérei közül a legkisebb mágikus erővel akkor, mert ő volt a legkisebb, mégis a Levegő nagyra becsülte őt, mint mindegyiküket. Ám mikor ő meghalt, s az égbe távozott a lelke, a többiek kiutasították maguk közül a kis Jádét. Méghozzá mert egy kisebb csatában szimpátiát mutatott az egyik ellenféllel, aki emiatt majdnem megölte őt. A testvérei úgy gondolták, jobb lesz, ha többet nem megy velük harcba. De mikor Jáde elbújdosott egy sötét lelkű ember láncra verte, és a saját javára használta csöppnyi erejét. A sok év alatt pedig a varázsereje elfogyott, és megrepedt a drágaköve, amely az orra volt. Ekkor a szívét megfertőzte a gonoszság és puszta erejével harcolt az embere mellett, méghozzá a saját testvérei ellen. Mikor azok elkapták feltették az égre, hogy többet ne okozhasson nekik gondot. Jáde utolsó szavaival megesküdött, hogy fognak ők még egymás ellen harcolni. Majd megtisztulván csillagporrá vált és felrepült az égre.

Ezt a mesét követte az utolsó azok közül, melyet még valóban soha nem hallottam, azt hiszem azért lehetett ez, mert ezeket a képeket csak a sárkányok tudták belelátni az égbe, az ő hitük mutatta nekik ezeket.

Ez a történet pedig az Ulua csillagképé volt, ami egy az égre üvöltő sárkányt ábrázolt. A jelentése is annyi: Üvöltő / Ordító.

~ Ez a csillagkép pedig azt jelképezi, mikor az elemi sárkányok elhunytának első évfordulóján a drágakövek az ég felé üvöltve fejezték ki tiszteletüket. – suttogott Krizokoll ~ Senki nem tudja, mikor volt ez a nap pontosan, ezért a mai napig is, ha a sárkányok meglátják éjjel ezt a csillagképet, felüvöltenek rá, hogy tiszteletet és hálát adjanak. Azonban ez nagyon ritkán látszik az égen, csoda az is, hogy most látszik.

- Ezért üvöltenek hát néha a távolban sárkányok… - nyert értelmet ez számomra.

~ Igen. Én is szoktam néha, csak messzire megyek a falutól, mert különben rám szólnak az emberek. A falubeli sárkányok meg háziasították még a hitüket is, az emberek dolgaira jobban figyelnek, mint az ilyen ősi dolgokra. – mondta fintorogva.

- Kinek mi a jó, Krizokoll… - bújtam hozzá. – És te most miért is nem üvöltesz az égre? – mosolyodtam el.

~ Itt vagy mellettem, csak nem süketítelek meg… - mosolygott.

- Ugyan, én is üvöltök veled. – keltem fel és felléptem a hátára.

- Háromra!

~ Hát rendben. Egy…

-Kettő…

~ Három! – mondtuk egyszerre és mindketten felüvöltöttünk az égre. Krizokoll mély, reszelős és morgó sárkány hangon, én pedig, mint valami farkas hallattam a hangomat. És hamarosan a közelben élő sárkányok és felszólaltak. Mosolyogva hallgattuk őket, s közben visszafeküdtem Krizokoll mellé. Pihegve figyeltem, ahogyan a hangok elhalkulnak.

-Nem aludhatnánk itt? Olyan kellemes… - hunytam le a szemem, s már félig aludtam is. Azelőtt már legalább 3-szor majdnem elaludtam a hosszúra nyúlt beszélgetésben.

~ Igencsak meleg van ma éjjel, szóval, miért is ne… - tette le mellém a fejét.

- Jó éjt… - suttogtam álmomban, mosolyogva. ”

Alinda White

A tökéletes Tökéletlenség - 14. rész (2. oldal)

„Mikor végre odaértünk, már éppen elkezdtek a zenészeink játszani. Nem volt ott olyan szépség, mint hegedű, vagy zongora… De voltak sípok, dobok és dudák és még csengetjük is. És azért egészen szépen szólt a dal. Már sötétedett… Ezért nem is volt nehéz egy fekete sárkánnyal viszonylagos feltűnés nélkül landolni a tömeg szélén.

~ Én nem leszek nagyon útban, ha nem muszáj… - mondta Krizokoll.

~ Rendben, maradj szélen, sok sikert! - simogattam meg az orrát és nekem be kellett mennem a tömegbe. Megkerestem a többieket, közben pedig próbáltam úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy mindenki őt bámulja, és rá mutogat.

- Ki ez a lány?

- Hogy öltözhet fel egy fiatal hölgy ilyen tisztességtelenül?? – susmogtak körülöttem, de én csak előre törtem magamat, s mikor megtaláltam, hol szoktunk mi leülni, odamentem a többi árva közé és én is leültem. Onnan figyeltem a többi ember táncát.

Hangos volt a zene és az emberek szépen táncoltak, és bár nagyon sokan voltak páronként, mégis olyan egyszerre mozogtak. Volt ott sok felnőtt, néhány öreg, meg fiatalabbak is. Sok ismerős arcot láttam, de mind csak látásból volt ismerős. Ahogy körbenéztem, láttam a sárkányokat, akik többnyire a tér szélén álltak, vagy a házak tetejéről figyeltek és néha a hangjukat is hallatták. Ők is jól érezték magukat, ahogyan az emberek is. Mindenki a kis egyenruhákban, ugyanazt a táncot járva, ugyanazokról a dolgokról beszélve… Ugyanaz a zene és rend minden évben. Tényleg nagyon lemaradtunk, ahogy azt még Norton is megmondta.

Gondolkodásomból az zavart fel, hogy valaki megkocogtatta a vállam.

- Mi történt a ruháddal? – kérdezett az egyik árva lány.

- Kicsit átalakítottam. – feleltem nyugodtan, talán még halványan el is mosolyodtam.

- Nekem egészen tetszik… - mosolyodott el.

- Neked megengedték, hogy más legyen a ruhád? – nézett rám a másik oldalamon ülő Eliza is. A kislány, akit állítása szerint legutóbb megmentettem a veréstől… Azóta ő mindenesetre sokkal kedvesebb hozzám.

- Nem, nem engedték meg… - feleltem.

- Megint verést fogsz kapni, ugye tudod? – nézett rám megvetően Ruben.

- Nem érdekel, legalább lesz egy jó estém, ha már te nem hagysz békén otthon. – szóltam vissza neki, mire morcosan elsétált.

- Nem tudom, ezért miért kellett szólnia… - ciccegett a baloldalamon ülő, nálam 2 évvel fiatalabb lány.

- Mondja csak, úgyis megvernek, ebben én is biztos vagyok… - mondtam.

- Pedig most neked volt igazad, én is nagyon utálom, hogy nem lehet egy rendes saját ruhám…

- Mondanám, hogy átalakítom a tiedet is, de nem hiszem, hogy jól járnál. – vontam meg a vállam és összemosolyogtunk. Ekkor lépett mellénk Gunda.

- Gyertek lányok a közös táncra! – hívott minket, majd jobban szemügyre vett engem.

- Mi történt veled, Alinda??

- Nagyon kényelmetlen volt a ruhám ezért levágtam belőle. – mondtam a szemei közé. Nagyon meglepődött a bátorságomon.

- Ezt még otthon megbeszéljük, de most eredjetek! – mutatott a térre és mind oda mentünk. Mindenki felkért valakit, mármint a fiúk a lányokat, engem az egyik 10 éves árva kért fel kénytelen–kelletlen, de mi egy tánc után abba is hagytuk. Hagytuk, hogy a többiek, az igazán ide tartózók érezzék inkább jól magukat. Mi az árvákkal csak poshadtunk a tánctér szélén és figyeltük a jókedvű embereket. Táncolhattunk volna, de nem volt kedvünk. Beszélhettünk is volna, de nem volt kivel és nem volt miről. Csak ültünk, mint valami kívülállók.

Így ültem én is, néha Krizokollal beszéltem gondolatban a tér másik oldaláról, néha pedig az embereket figyeltem, és azt, ahogyan engem néznek.

~ Eddig még nem kerültem különösebb bajba… kezd furcsa lenni, ez az új rekord.

~ Mi volt a legutóbbi?

~ 20 perc.

~ Akkor ez tényleg rekord. Nekem is, még nem futottam össze senkivel… Csak Pirittel.

~ Hol? – lepődtem meg és szemeimmel Krizokollt kerestem, de sehol nem találtam.

~ A tér szélén vagyunk, elég messze tőled, egy ház tetején ülünk, onnan látlak.

~ Én sajnos nem látlak titeket, de üdvözlöm Piritet.

~ Azt mondja, hogy sajnos nem tudja most veled felvenni a kommunikációt, de egyébként Leon keresett téged.

~ Engem? Miért keresett engem és mikor? – lepődtem meg és nézegelődni kezdtem az emberek közt, hogy hátha meglátom.

~ Azt hiszem az ebéd után, de többet nem tudok.

~ Azért köszi… remélem, ti legalább jól elvagytok. – mosolyogtam kicsit.

~ Igen… beszélgetünk. – felelte.

~ Akkor jó szórakozást… én meg nézem tovább az embereket és unatkozok... – mondtam

~ Nyugi, majdcsak lesz valami….. – bíztatott és most már nem hallottam a gondolatait.

- Igen, majd lesz valami… - ismételtem és ültem tovább, magam elé meredve.

Elgondolkodtam ismét, mígnem egy hirtelen kurjantás rántott ki és felnéztem. Egy fiú csoport táncolt tőlem nem túl messze. 3 fiú volt, akik nem más lányokkal táncoltak, hanem egymással szemben álltak egy kört alkotva, és ők kiáltoztak néha a zenébe. És mikor odapillantottam megláttam azokat az ismerős barna tincseket. Leon volt azt egyikük, és nagyon jól szórakozott. Elbűvölve néztem, ahogyan táncoltak és nevetgéltek. Leszögeztem magamban, hogy nagyon jól táncol. Mígnem végül véget ért a zene és egy félpercnyi szünet következett, amíg eldöntik a zenészek, mi lesz ezután.

A fiú kissé lihegve állt meg és elfötörte a szemébe lógó haját, majd körbe nézett a tér szélén. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amitől én kissé megriadtam, de az ő szemei felvidultak.

Bocsánatkérően intett a barátainak, majd elment közülük, és egyenesen felém indult!

~ Te jó ég, mit akar itt….?? – sütöttem le a szememet, és az ölemben nyugvó kezeimet figyeltem, mintha nem is látnám őt. De persze ez mind hasztalan próbálkozás volt, ha Leon eldöntötte, hogy oda jön hozzám, akkor oda is fog jönni.

Megállt előttem, és megszemlélt, majd felém nyújtotta a kezét.

- Szabad egy táncra? – kérdezett gálás hangnemben. Végre összeszedtem a bátorságomat, hogy felpillantsak rá, és ő szívet melengetően mosolygott. Még mindig a kezét nyújtotta, pedig én vagy fél percig nem tettem semmit, aztán végül úgy döntöttem, nem helyes megbántanom őt… Igen, előre változás szele!

- Igen… Persze. – mosolyodtam el és a kézfejemet a tenyerébe fektettem. Gyengéden felhúzott és elvezetett a többi táncos közé.

Éreztem a hátamon a sok fúró tekintetet, ahogyan újra felcsendült egy dal, és amint Leon megfogta a másik kezemet is, táncolni kezdtünk.

Először kissé feszengtem a sok tekintet kereszttüzében, de Leont láthatóan nem idegesítették ezek. Ugyanúgy mosolygott rám, mint bármikor, ha sétálni, vagy repülni voltunk.

Ezért hamarosan én is elengedhettem magamat és egyre felszabadultabban mozogtam. Ne valami nagy atrakciót képzeljetek el, csak némi lépegetést és kézmozdulatokat, talán pár forgást és nagy mosolygást.

- Látom, szeretsz táncolni! – mosolygott a fiú.

- Csak most jövök még bele! – nevettem fel és úgy fordultam, hogy a szoknyám egészen magasra pördült közben. A tér szélén üldögélő Ingrid és öregebb barátnői legnagyobb felháborodására, pedig esküszöm, hogy nem lehetett a térdemnél többet látni.

- Ezer éve nem táncoltam! – mondtam boldogan.

- Ahhoz képest jól megy! De mi történt a ruháddal? – kérdezett tánc közben.

- Levágtam belőle! – feleltem merészen.

- Mi történt veled? – nézett ő is mosolyogva.

- Tettem magamnak egy ígéretet. – válaszoltam és itt pont vége is lett a dalnak. Szapora lélegzetvétellel pillantottam körbe. A legtöbb ember már hazafelé igyekezett, mert késő volt, és ilyenkor szoktak lassabb dalokat játszani a zenészek.

- Neked is menned kell, mi? – néztem rá szomorúan.

- Ami azt illeti, még egy táncra van időm… Ha neked is.

- Igen, szívesen. – mosolyodtam el és ebbe egészen belevörösödtem.

Ahogy felcsendült a zene, zavartan mosolyogva pillantottam fel a nálam valamivel magasabb fiúra. Ő is hasonlóan mosolygott és az egyik kezével átölelte a derekamat, míg a másikkal a kezemet fogta meg. Óvatosan a vállára tettem én is a kezemet és így megálltunk.

- Mehet? – kérdezett halkan.

- Igen… - bólintottam és megindultunk.

Lassan lépdeltünk körbe a téren, követve a többiek példáját. Azon kevés emberét, akik még velünk voltak. Az árvaháziak már mind hazamentek és kevés sárkány figyelt minket. De én ennek csak örülni tudtam, végre egy kicsit nyugodtabb volt a légkör.

Körülöttünk a sötétben a házakon égtek kis gyertyák és a kerítéseken a lámpások. Félhomály volt, amiben keveset látni, csak éppen hogy tudni, hogy merre vannak a zenészek és merre még pár sárkány. És amiben a partnered arca egyszerre annyira szépnek tűnik, amit eddig valahogy sehogy sem fedeztél fel. De most már látod, és nem tudod elfeledni, hogy ezt nem csak a fény teszi.

Nem szólok most rá magamra mégsem, pedig már egyenesen bámulom őt, és hol az egyik szemébe, hol a másikba nézek, hol pedig az arcvonalát fürkészem, amit hátulról világít meg a gyertyaláng, ezzel különös sziluettet adva a fiúnak.

- Mit nézel? – kérdez elmosolyodva.

- Valahogy azt még sosem említetted, hogy a gyertyafényben ilyen szép a szemed. – mondtam ki hangosan, amire gondoltam, pedig egy ilyen után legszívesebben a számhoz kapnék, és fejbe verném magamat. Nem tudom, hogy komolyan vette-e, de mindenesetre felnevetett.

- Ezt én is mondhattam volna, neked. – mosolygott, s ezt látva én is elmosolyodtam. A pillanatot a furcsálló arckifejezése törte meg.

- Mi van a derekadnál? – tapint óvatosan a kés tokjára.

- Csak egy kis önvédelmi eszköz. – nevetek fel zavartan.

- Elbűvölő… - mosolyog, mire megint csak elpirulok.

Észre sem veszem, hogy már csak a zenészek vannak körülöttünk, és a minket nem messziről figyelő két sárkányunk. Mosolyogva pillantanak ránk, miközben valaki sorra fújja el körülöttünk a gyertyákat, s lassan elhalkul a zene. Megálltunk, de még nem eresztettük el egymást. Ő engem nézett én pedig őt. Mígnem elmosolyodtam és hirtelen két kezemmel átöleltem a nyakát.

- Köszönöm… - suttogtam és úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Egy boldog sóhaj hagyta el a száját, mígnem ő is visszaölelt.

- Nincs mit, Alinda…..”

Alinda White

A tökéletes Tökéletlenség - 14. rész (1. oldal)

„ Ebbe meg mi ütött? - bökött suttogva az egyik árva felém. Éppen Krizokoll fején álltam, aki kinyújtotta a nyakát, hogy így felemeljen engem egy igencsak magas kapualjhoz, hogy elérjem. Díszítettük a falut, hogy miért, arra mindjárt részletesebben is kitérek.

Egyébként azért voltam ilyen furcsa, hogy rám kellett kérdezni, mert díszítgetés közben dudorásztam és folyton mosolyogtam.

- Fogalmam sincs. - vonta meg sértődötten a vállát Ruben és folytatta a kerítésen a munkáját.

~ Mit dúdolsz? - mosolygott Krizokoll a lábaim alatt. Egyébként nem fájt neki, ő ajánlotta fel, kisebb koromban sokat mászkáltam a hátán meg a nyakán, bukfenceztem, és ilyesmik.

~ Nem is tudom... - gondolkodtam el és megálltam a dúdolásban. ~ Időnként a fejemben van ez a kis dallam, de nem tudom, hol hallottam. - néztem fel az égre és a felhőkre mosolyogtam. - Mindig megnyugtat. – néztem mosollyal az arcomon magam elé, s ismét dúdolva folytattam az örökzöld ágak és lámpások felaggatását a kapura.

Krizokoll szótlanul állt alattam, s nyugodtan hallgatta a dúdolásomat. Azt hiszem őt is elnyugtatta. Vagy a dal, vagy a pillanatnyi boldogság, amit éreztem a szívemben.

Mostanában minden helyre látszott jönni, vagy csak én éreztem volna így? Nortonnal jól elbeszélgettünk, a jó idővel mi is előjöttünk a kuckójából, s sokat sétáltunk az erdőben. Beszélgettünk ilyenkor, az erdőt jártuk, Norton kérdezgetett, mit tudok az állatok nyomából kiolvasni, s ilyesmik. Néha úgy érzem, mintha tesztelne a kérdéseivel. De nem baj, tegye csak azt.

Leonnal sokat repülünk, az árvákkal meg nem foglalkozom. Nah de itt jön az új problémám. Merthogy az mindig merül fel az életben.

Most, hogy úgy néz ki, Leonban egy új barátra leltem, szerencsés lenne, ha nem kéne ezt letagadnom mindenki előtt… De én ugyebár nem a szerencsémről vagyok híres… Ha látom az utcán, lesütöm a szemem, ha felém jön, elfordítom a fejem, és ő is így tesz. De vajon mi mást kéne tennem? Nem tudom... de zavar egy kissé…

~ Nyugalom, úgyis helyre jön minden. – nyugtatott Krizokoll.

~ Jah, majd ha vége ennek a cécónak, talán lesz esélyünk rá. – nyúltam le Krizokoll hátára az oda terített szalagokért és ágakért, borostyánindákért és virágokért. Ezek olya fajta virágok voltak, amik több napig is kibírták víz nélkül, mert ha olyan talajra találtak a leszakításuk után, kigyökereztek, és újra tudtak éledni. Különleges kis virág, csak az egyik szomszédos szigeten nő, egy szikes talajú völgyben. És még ráadásul gyönyörű lila és élénkvörös színekben pompáztak.

~ Igen, annak én is örülnék, megint rám fogják erőltetni azt a takarót, amibe a falu jele van belehímezve. – morgott előre.

~ Hozzá tartozik itt az estekhez… - vettem fel egy virágot és egy sárga szalaggal felkötöttem a kapu közepére. – Nekem is fel kell vennem az a szoknyámat, mit ki nem állhatok. – mondtam ki suttogva, mert elkalandozván elfelejtettem, hogy jobb lenne erről csak gondolatban csevegni.

- Mondtál valamit? – fordult felém Ingrid, aki segített nekünk.

- Nem, semmit! – csaptam a számra és folytattam a díszítést.

No és azt hiszem, éppen itt az ideje elmondanom, mi is ez az egész.

Itt minálunk van néhány hagyomány. Olyan hagyományok, melyek szentek és sérthetetlenek. Az egyik ilyen például az éves sárkánybirkózás, amikor az emberek a sárkányaik hátán egymással küzdenek. Ez egyfajta bemutató szokott lenni, néha verseny, de mostanában az már kevesebbszer, mert sok sérülés és a végén a tényleges párbaj.

Most pedig egyfajta ünnepre készülődünk. Közeleg az a nap, amelyen minden évben megünnepeljük, hogy együtt élhetünk a sárkányokkal, és megköszönjük az isteneknek, hogy ellátnak bennünket azzal a megannyi jóval, amik miatt a szigetünk méltán kapta a Paradicsom elnevezést. Legalábbis a falubeliek szerint…

Ezen a napon pedig a falu főterén mindenki összegyűlik pontban délkor, s felalmozzuk a téren az élelmeink egy részét. Aztán egy hosszas, közös imádkozás következik… Majd általában szokott lenni egy szemle, amikor a legmagasabb rangú nemesek végigjárják a házakat, hogy megnézzék, mindenki rendben él-e, és hogy eleget tesz-e az esemény hagyományainak. Ez estig el is szokott tartani, ezután szoktunk menni ismét a főtérre, és egy nagy lakomát csapunk, és estig zene szól, és az emberek táncolnak! Az ilyen események miatt tanítottak meg minket, árvákat is táncolni, pedig nekünk szinte sosem engedik. Legalábbis nem nagyon van kivel. Engem még soha, senki nem kért fel. Nem is csodálkozom…

A lényeg az, hogy holnap lesz az esemény, és nekünk díszíteni kell. Mert ki más díszíthetné a nemesek házát, mint egy csapat árva?

Mindenesetre, amint végeztem, rohantam Uzorhoz, ezúttal azonban nem egyedül! Több árva is jött, mert a holnapi ünnepségre Uzornak nagyon készülnie kellett, hiszen az egész falunak ő süti a kenyereket!

Mentünk is, és ezúttal nem takarítottam én sem, hanem a tésztagyúrásban segítettünk. Egész délután ezt csináltuk, este pedig otthon elő kellett kaparnom az ünneplős ruháimat. Egy hófehér egybe ruha, ami szoknyában végződik, és amelynek dereka egy hatalmas, piros szalaggal van átkötve. Minden lánynak ilyenje volt, ezt akkor kaptuk, mikor elértük a 15 éves kort. A kisebbeknek ugyanilyen ünneplőjük volt, csupán citromsárgában, és a hajukba kötöttek a szüleik egy hosszú szalagot, mikor befonták. Azokkal aztán igazán szép volt a tánc! Mindig szerettem nézni, de csak messziről. Úgyis csak összeakadna a két lábam.

Elő szedtem hát a ruhát, ami enyhén sárgás és piszkos volt, hiszen rég nem volt rajtam, s az ágy alatt egy kicsit megporosodott.

- Ki kéne mosni, remélem, megszárad holnapig! – álltam neki kimosni.

- Akkor nem lesz már időnk elmenni a takarómért, ugye? – bizakodott Krizokoll odakint. Ugyanúgy, ahogy a gyerekeknek is adtak a faluban egy-egy ünneplőruhát, a sárkányainknak és mindnek varrtak egy takarót. Méghozzá egy vörös takarót, rajta a falu címerével: egy kis összegömbölyödött sárkánnyal. Csakhogy azokat az istállóban tartották egy biztos helyen, és az ünnepséget megelőző napon kellett elmenni érte. Másnap már nem adták oda, ha nem kérted el, és az a szemlén és az esten is nagyon kellemetlen és megalázó volt. Krizokoll pedig sajnos utálta, ha rajta volt, mert állítása szerint sértette az anyaga a pikkelyeit. De szerintem nagy részben csak utálta, hogy odatartozást kell mutatnia egy olyan helyhez, ahol sohasem fogadták el. Ez az érzés bennem is megvolt.

- Sajnálom Krizokollom, de muszáj lesz elmennünk érte, különben nagyon kikapunk! – mondtam, miközben a ruhát szappanoztam.

- Mindig ki kell találni valamit… - morgott, s körbe, körbe járkált, míg végül le nem ült.

- Nyugodj meg, csak egy nap az egész! – csavartam ki a ruhámat, majd feltettem a szárogató kötélre, s kivittem a koszos vizet. Ezután már mentem is Krizokollhoz és együtt elsétáltunk az istállókig.

- Jó napot, a takarónkért jöttünk! – álltam meg a nő előtt, mikor végre ránk került a sor. Egy papírra pillantott, majd ismét rám nézett. Fel is mért tetőtől talpig, majd a lapra meredve kérdezett:

- Név?

- Alinda White. – feleltem, mire morcosan rám nézett, mint aki egy komplett elmebetegnek tart.

- A sárkányé… - felelte epésen.

- Ja igen, Krizokoll… - mondtam halkan – A lap alján van a neve. – próbáltam könnyíteni a dolgát, mert tudtam, hogy valahogy mindig alulra szokták írni a nevét, talán a mérete miatt. Persze a nő ezzel mit sem törődött, végigbogarászta az egész lapot, mire az alján megpillantotta Krizokoll nevét.

- A 23-as számút lesszives! – kiáltott hátra, s egy kislány előhozta, majd a kezembe adta az összehajtogatott takarót.

- Tessék, kellemes Sárkány napot! – mosolygott rám, s miközben átvettem tőle, én is rámosolyogtam.

- Köszönjük, neked is! – mondtam neki kedvesen és elsétáltunk.

~ Legalább ő még tud kedves lenni. – mondta megenyhülten Krizokoll.

~ Pontosan. – böktem meg az orrát szórakozottan.

~ Vannak még csodák, Krizokollom.

Másnap persze ez utóbbi mondatom egyáltalán nem tűnt igaznak. Kezdjük talán ott, hogy a ruhámat vizesen kellett felvennem, mert hideg volt az éjjel, és nem száradt meg. A szalagot pedig majdnem elvesztettem, pedig már reggel fel kellett vennünk az ünneplőket. Reggel Gunda sorba állított bennünket és megnézett, hogy elég csinosak vagyunk-e.

Míg a lányok sárga, fehér, és piros színekben pompáztak, a fiúk sötétkék és sötétvörös színű nadrágban, fehér ingben álltak. És minden felsőn a baloldalon, a szívünk felett, az az aprócska sárkány volt belehímezve az anyagba, ami olyan fontos jelképe a falunak. Előkelőek voltunk azért, ezt nem tagadom.

- Mindenki nagyon elegáns, azt hiszem, mehetünk a közös reggelire! – állt meg előttünk elégedetten Gunda, s kettesével kivezényelt bennünket. Én mentem egyedül, legnagyobbként hátul, s itt szegődött mellénk Krizokoll is, akire reggel már nagy nehezen rákötöttem a takaróját. Nagyon ellenkezett.

- Szép vagy. – mosolyogtam rá csipkelődve.

~ Meg se szólalj… - morogta. ~ Neked viszont jól áll ez a ruha.

- Ne mondd már, úgy nézek ki, mint egy cukorka! – mutattam magamra nevetve.

- Egy elegáns cukorka! – jött oda az ismerős hang tulajdonosa nevetve. Mosolyogva pillantottam fel Leonra, ahogyan lemaradtunk a többiektől.

- Megint hallgatózol? – viccelődtem.

- Csak erre jártam… - mosolygott, de engem nem ver át. Hozzáért a ruhám ujjához, s összehúzott szemekkel kérdezett:

- Hol áztál meg így?

- Ohh, szóval elég feltűnő… - mosolyodtam el zavartan - Sehol, nem száradt meg a ruha tegnap óta, mikor kimostam.

- Nem lenne szabad így hordanod, hideg lesz ma, meg fogsz fázni. – vágott aggódó képet.

- Engem nem kell félteni. – tettem csípőre a kezem. Ekkor néztem végre végig ő rajta is. Sötétkék nadrágban, fehér ingben volt, rajta egy ugyancsak sötétkék mellénnyel, s a kezén ott virított egy aranysárga karkötő. Igazán összeillettek Pirittel.

- Ti sem festetek Rosszul. – mosolyogtam.

- Köszönjük. – felelte, de már eltűntek a többiek a szemünk elől, mennünk kellett.

- Majd úgyis… látjuk egymást. – mondtam fájdalmasan mosolyogva. Fájdalmasan, mert tudtam, hogy úgy kell egy ünnepségen lennünk egész nap, hogy még csak rá sem nézhetek.

- Nem akarsz együtt bemenni? – vetette fel halkan az ötletet. Nagyon meglepődtem rajta, talán őt is zavarta volna? De nem, nem lehetett.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet… - feleltem kelletlenül mosolyogva.  – Majd találkozunk. Szia. – intettem neki, és a többiek után futottunk.

- Szia…

Még éppen utolértük a többieket, mielőtt bementek volna a közös termünkbe, ahol mindannyian együtt tudtunk ünnepelni, vagy éppen ha ülés volt, itt beszélték meg a falu tagjai a fontos ügyeket. Szinte mindenki ott volt már, mi is csak nehezen hatoltunk át a többi falusin, mígnem helyet foglaltunk néhány padon, és engedelmesen vártuk, hogy mindenki helyet foglaljon.

A sárkányoknak ekkor odakint kellett maradniuk, de sokan a ház tetején mászkáltak, mert hallani lehetett, ahogyan nyikorog, recseg-ropog a tetőszerkezet. De a hangulat jó volt, mindenki mosolygott és nevetgélt. És bár próbáltam nem feltűnő lenni, mégis érdeklődve néztem körbe, hogy látok-e ismerős alakot. És igen, ott volt Ingrid, néhány idős asszonnyal pletykált, és ott volt Uzor is, Deli kisfiát tartotta a nyakában. És igen, az ott mellettük Deli, de sem a kislány, sem Leon nincs sehol. És bárhogy keresem, nincs sehol. Lezárnám máris annyival, hogy valahol elvesztettem őket a tömegben, mikor ismerős hangokat hallok meg.

-Nyugalom fiam, jól vagyok! – visszahangzik újra meg újra bennem gondolatban ez a mondat. Azon a kedves hangszínen, amit így láttatlanban a saját édesanyámnak is szívesen képzelnék el. Mert egyszerűen selymes és szeretetteljes. És odanézek, és igen, ők azok. Ez Leon anyukája.

A fiú segíteni akar neki járni, de a nő inkább a sárkánya hátán marad, és úgy lépdel be a terembe. Előtte a kislánya ül, aki nevetve integet le az embereknek. És Elina is mosolyog, az arcán fáradt mosoly terül el, de mégiscsak mosoly. Egy percig mindenki őket nézi, majd csak egyszerűen örülnek neki. Leon igyekszik utat törni nekik. És mikor Deli meglátja őket, könnybe lábad a szeme, mint aki nem is tudta, hogy a felesége ott lesz az ünnepségen. Kvarc szárnyára fellépve öleli át a nőt és megcsókolja. A kislány is mosolyog. És a kisfiú is Uzorral. És Leon is. Elmosolyodok én is, ahogy végignézem. Mert tisztelem őket.

-Mindenki foglaljon helyet, itt az ideje a reggeli imánknak! – szólal fel valaki, akinek a sárkánya rendre utasító hangja ad szót.

Le is ül mindenki, s ráfigyelünk.

-Örülök, hogy mindenki el tudott jönni! Kívánok nektek boldog, csodákban gazdag Sárkány ünnepet! – emeli vörösboros poharát a férfi, az egyik főnemesünk, s mindenki más is emeli vele ezután.

- A PARADICSOMIAKRA!! – hangzik egyszerre, és mindenki belekortyol.

És ekkor jön az ima. Mindenki összeteszi kezét, és imádkozni kezd, megköszöni, hogy itt lehet ma, hogy van mit megköszönnie. Én mindig csak úgy teszek, mint aki imádkozik… Ám most az egyszer én is szívesen fordítom arcomat az ég (ezúttal pedig), a plafon felé.

Lehunyom a szemem, s magamban ezt suttogom:

~ 4 sárkányok, ti ott fent az égben… köszönöm, hogy hitet adtatok… Köszönöm azokat a csodás világokat, amiket teremtettetek… Köszönöm az én Krizokollomat... Mert ő a mindenem… És… köszönöm, hogy olyan barátaim lehetnek, mint Norton, vagy mint Leon… Köszönöm, hogy lassan úgy érzem, van miért élnem… Sosem voltam ilyen boldog. Köszönöm a reményt!

~ Ámen. – mosolyodik el odakint Krizokoll, s én csukott szemekkel bólintok.

~ Ámen.

A reggeli hamar véget ér, mi nem is maradunk soká, hiszen mi kivel beszélgetnénk egy jót? Nekünk nincs kivel. Pedig, mikor elmegyünk a tömegben Kvarc mellett, s felpillantok, Elina mosolyogva kacsint rám. S én nem állhatom, hogy ne mosolyogjak vissza.

~ Üdvözlöm a tollas barátod… - csillan meg Kvarc szeme is egy pillanatra kedvesen. Bólintok, s elmegyek mellettük.

Ezután igyekszünk is haza, és egy-egy kis cipót veszünk mind a kezünkbe, hogy aztán azzal menjünk a főtérre. Valamit kell tennünk a közös vacsorába, még ha mi csekélykét is járulunk hozzá azok megtermeléséhez… Legalábbis egyesek szerint.

~ Honnan ismer engem az a jégsárkány? – kérdez útközben a térre Krizokoll.

~ Fogalmam sincs. Valamennyire biztos ismer már, hiszen egy településen élünk. – mosolyogtam.

~ Gondolom, milyen jókat hallhatott... – morog.

De az ünnepség ezen része sem tartott soká. Mindenki letette egy halomba az általa hozott élelmet, majd hazamentünk, és a biztonság kedvéért mégegyszer kitakarítottunk és rendet raktunk a házban, még mielőtt jönnének megnézni minket.

Kimentem Krizokollhoz is és megigazítottam rajta a takarót. Ahogy igazgattam, feltűnt, hogy kicsit tényleg kidörzsölte a bőrét.

-Tényleg nem lenne szabad azt hordanod… - kezdtem el aggódni.

~ Tudom, de muszáj… - nézett a távolba szomorúan. Megesett rajta a szívem és levettem róla a takarót és az egyik kinti tüzifa rönkre dobtam.

~ Alinda… tedd vissza. – nyúlt érte, de eltoltam onnan a fejét.

- Te fontosabb vagy egy nyamvadt takarónál. – nyomok puszit a nózijára.

De ekkor jön a baj. Méghozzá 5 főnemes személyében. 2 nagydarab férfi, és 3 soványabb, az egyikőjük alacsonyabb, mint a többi, de mindegyikőjükön sötétbarna ruházat volt látható és komoly tekintet. Amint megláttam, hogy közelednek az 5 sárkánnyal a nyomukban, és Gundával az élükön, rohantam is be a kunyhóba.

-Jönnek! – figyelmeztettem a többieket is, mikor bevágtam magam mögött sietségemben az ajtót, és mindannyian felsorakoztunk egymás mellett. Legnagyobb lévén én voltam az első.

- Megjöttünk gyerekek! – nyitott be Gunda, és az 5 férfi megállt velünk szemben. Ekkor köszöntünk egyszerre:

- Szép napot Kívánunk!

A nemesek csak méricskélve végignéztek rajtunk és a házon is. Aztán összenéztek és bólintottak.

- Szép ünnepet gyerekek. – s ezzel kimentek.

- Gyere Alinda! – intett Gunda, s utána mentem, míg a többiek odabent maradtak.

- Merre van az a sárkány, mi is a neve? – kérdezte az egyikük, miközben előre jöttem Krizokollal a ház mögül.

- Krizokollnak hívják, uram… - mutattam be a sárkányt, aki mereven hátra szegezett fülekkel, viszonylag udvariasan állt előttük. Kihúzta magát és a nyakát a lehető legmagasabban tartotta, hogy ettől előkelőbbnek fessen, s hogy ne érezze olyan erősen a férfiak dohány és bor szagát.

A nemesek megnézték, és rögtön megakadt a szemük azon, hogy nincsen rajta a takarója.

-Hol a sárkányod takarója, lányom? – kérdezett az egyikük. Szavaiban cseppnyi kedvesség sem volt, csakis közöny.

- Feltörte a hátát Uram… - feleltem halkan.

- Miért? – kérdezett vissza hangosabban.

- Mert kisebesítette a hátát, Uram! – ismételtem meg hangosabban.

- Ez a szabály, hát nem tudod?? Azonnal tedd fel rá, különben kizárjuk a faluból!!

- De, Uram ,kínzás lenne feladni rá! – kerekedett el  szemem. Ekkora ügyet csinálni egy ilyen kis semmiségből.

- Kérem uraim, valóban nem kéne egy sárkány érzéken bőrét büntetni egy ilyen formasággal… - mondotta Gunda is, és az imént beszélő férfi már majdnem válaszolt is, de egy másik közbe vágott.

- Akkor egy szalagot kössünk a pofájára. Hogy kimutassa a faluhoz tartozását és egyben büntetést kapjon, amiért nem viseli a takarót.

- Rendben! – bólintottak össze és már elő is vették a szalagot, és én csak akkor tudtam reagálni, mikor már az egyikük lefogta Krizokoll fejét és rá akarták kötni a fejére. Ő pedig nem igen tűrte el.

~ Vegyék le a kezüket rólam!!! – horkant fel és láttam, hogy baj lesz, de elkéstem… Krizokoll megharapta az egyik ember kezét és abból vér buggyant ki. Nem tudtam mit mondani, pedig mindenki rám pillantott. Krizokoll mellém húzódott és folyamatosan morgott, és látszott, hogy bármelyik pillanatban kész nekik ugrani.

-Ez a sárkány nemhogy az ünnepségre nem való, de még a faluba sem!! – kiabált a megharapott férfi, miközben a kezét fogta.

- El kéne hogy küldjük innen!!

- Táguljon, ne is lássam!!!

- Nem kellett volna csak úgy odamenniük hozzá! – szólaltam végre meg. Merészen beszéltem velük.

- Nem volt joguk hozzáérni a sárkányom fejéhez. Adják nekem azt a szalagot! – nyújtottam a kezemet.

~ Sajnálom, de nem bírtam…. – nyüszögött Krizokoll, mert magát hibáztatta.

~ Megértelek Krizokoll, de ugye nekem megengeded, hogy feltegyem rád?

~ Igen… megengedem.

- Be kell kötnöd a száját is… különben nem vehet részt az ünnepélyen! – dobta az egyikük a kezembe a szalagot és rá kötöttem Krizokoll egyik szarvára.

- És az ebédről is lemondhattok! – fordultak el és elsiettek.

A sárkányaik mogorván morogtak felénk, de végül elrepültek a gazdáikkal. Én pedig a felsóhajtó Gundára néztem, mintegy választ várva. Bólintott, és elindult a kunyhóba.

-Jöjjetek 2 óra múlva a térre… - mondta még és ő a többiekkel elindult az ebédre. Én meg addig figyeltem őket egy helyben állva, meg sem mozdulva, míg mindenki el nem ment. A szomszéd ház lakói is. Elcsendesült a falu, mert mindenki a főtéren volt ,és most felhős volt az ég… A madarak sem csicseregtek annyira.

Észre sem vettem, ahogyan Krizokoll megfordult a ház mögött és a takarójával a szájában jött elém. Meglökött kicsit a fejével, és mikor oda néztem rá, a szeme ezt tükrözte: Ne haragudj… és tedd ezt rám, tudom, hogy az én hibám.

De én megráztam a fejemet.

- Nem érdekel, mit mondanak, soha többé nem adom rád ezt az izét, inkább varrok legközelebbre egy másikat! – vettem ki a szájából és kettétéptem.

- Most te jössz, ne kíméld! – nyújtottam felé, mire megfogta az egyik sarkát és ő is letépett belőle. Szétszaggattuk az egészet, mint egy legyőzött ellenséget és bele dobtam odabent a tűzbe.

- Ennyit erről… Ez volt a múlt. – pillantottam fel – Mától nem tűröm el, hogy így bánjanak akár veled, akár velem. – léptem az ágyamhoz és megfogtam egy ollót.

~ Mire készülsz? – nézett be az ablakon Krizokoll.

-Nem leszek olyan alárendelt, mint a többiek… - nyitottam ki az ollót és levágtam a földig érő szoknyából, úgy, hogy az most a térdem alá lógott egy kicsivel. Az ujjából is vágtam, hiszen olyan meleg van, minek a hosszú ujjú?

Így léptem ki az ajtón, és még az amúgy mindig nálam levő zsebkést is sikeresen eltettem a ruhámba, mert csináltam hozzá egy külön tokot, amit bele varrtam a derekába. A masni egészen eltakarta.

- Mehetünk! – tettem csípőre a kezem.

~ Ez nem is kell? – jött oda mosolyogva Krizokoll és egy szál virágot tűzött a hajamba. Nem a legkülönlegesebb világot a föld kerekén, mert nem vagyok én olyan különös személy… De egy mezei kis virág is tud gyönyörű lenni.

- Köszönöm! – öleltem meg és felpattantam a hátára.

~ És a szájkötés?

-Azt nem kapsz. Nem adom meg nekik ezt az örömöt. Bízok benned, hogy nem harapsz meg senkit. – veregettem meg.

~ Ezért még biztosan kikapunk. – mondta, de közben mosolygott. Így repültünk fel az égre."

Alinda White