A tökéletes Tökéletlenség - 14. rész (2. oldal)

„Mikor végre odaértünk, már éppen elkezdtek a zenészeink játszani. Nem volt ott olyan szépség, mint hegedű, vagy zongora… De voltak sípok, dobok és dudák és még csengetjük is. És azért egészen szépen szólt a dal. Már sötétedett… Ezért nem is volt nehéz egy fekete sárkánnyal viszonylagos feltűnés nélkül landolni a tömeg szélén.

~ Én nem leszek nagyon útban, ha nem muszáj… - mondta Krizokoll.

~ Rendben, maradj szélen, sok sikert! - simogattam meg az orrát és nekem be kellett mennem a tömegbe. Megkerestem a többieket, közben pedig próbáltam úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy mindenki őt bámulja, és rá mutogat.

- Ki ez a lány?

- Hogy öltözhet fel egy fiatal hölgy ilyen tisztességtelenül?? – susmogtak körülöttem, de én csak előre törtem magamat, s mikor megtaláltam, hol szoktunk mi leülni, odamentem a többi árva közé és én is leültem. Onnan figyeltem a többi ember táncát.

Hangos volt a zene és az emberek szépen táncoltak, és bár nagyon sokan voltak páronként, mégis olyan egyszerre mozogtak. Volt ott sok felnőtt, néhány öreg, meg fiatalabbak is. Sok ismerős arcot láttam, de mind csak látásból volt ismerős. Ahogy körbenéztem, láttam a sárkányokat, akik többnyire a tér szélén álltak, vagy a házak tetejéről figyeltek és néha a hangjukat is hallatták. Ők is jól érezték magukat, ahogyan az emberek is. Mindenki a kis egyenruhákban, ugyanazt a táncot járva, ugyanazokról a dolgokról beszélve… Ugyanaz a zene és rend minden évben. Tényleg nagyon lemaradtunk, ahogy azt még Norton is megmondta.

Gondolkodásomból az zavart fel, hogy valaki megkocogtatta a vállam.

- Mi történt a ruháddal? – kérdezett az egyik árva lány.

- Kicsit átalakítottam. – feleltem nyugodtan, talán még halványan el is mosolyodtam.

- Nekem egészen tetszik… - mosolyodott el.

- Neked megengedték, hogy más legyen a ruhád? – nézett rám a másik oldalamon ülő Eliza is. A kislány, akit állítása szerint legutóbb megmentettem a veréstől… Azóta ő mindenesetre sokkal kedvesebb hozzám.

- Nem, nem engedték meg… - feleltem.

- Megint verést fogsz kapni, ugye tudod? – nézett rám megvetően Ruben.

- Nem érdekel, legalább lesz egy jó estém, ha már te nem hagysz békén otthon. – szóltam vissza neki, mire morcosan elsétált.

- Nem tudom, ezért miért kellett szólnia… - ciccegett a baloldalamon ülő, nálam 2 évvel fiatalabb lány.

- Mondja csak, úgyis megvernek, ebben én is biztos vagyok… - mondtam.

- Pedig most neked volt igazad, én is nagyon utálom, hogy nem lehet egy rendes saját ruhám…

- Mondanám, hogy átalakítom a tiedet is, de nem hiszem, hogy jól járnál. – vontam meg a vállam és összemosolyogtunk. Ekkor lépett mellénk Gunda.

- Gyertek lányok a közös táncra! – hívott minket, majd jobban szemügyre vett engem.

- Mi történt veled, Alinda??

- Nagyon kényelmetlen volt a ruhám ezért levágtam belőle. – mondtam a szemei közé. Nagyon meglepődött a bátorságomon.

- Ezt még otthon megbeszéljük, de most eredjetek! – mutatott a térre és mind oda mentünk. Mindenki felkért valakit, mármint a fiúk a lányokat, engem az egyik 10 éves árva kért fel kénytelen–kelletlen, de mi egy tánc után abba is hagytuk. Hagytuk, hogy a többiek, az igazán ide tartózók érezzék inkább jól magukat. Mi az árvákkal csak poshadtunk a tánctér szélén és figyeltük a jókedvű embereket. Táncolhattunk volna, de nem volt kedvünk. Beszélhettünk is volna, de nem volt kivel és nem volt miről. Csak ültünk, mint valami kívülállók.

Így ültem én is, néha Krizokollal beszéltem gondolatban a tér másik oldaláról, néha pedig az embereket figyeltem, és azt, ahogyan engem néznek.

~ Eddig még nem kerültem különösebb bajba… kezd furcsa lenni, ez az új rekord.

~ Mi volt a legutóbbi?

~ 20 perc.

~ Akkor ez tényleg rekord. Nekem is, még nem futottam össze senkivel… Csak Pirittel.

~ Hol? – lepődtem meg és szemeimmel Krizokollt kerestem, de sehol nem találtam.

~ A tér szélén vagyunk, elég messze tőled, egy ház tetején ülünk, onnan látlak.

~ Én sajnos nem látlak titeket, de üdvözlöm Piritet.

~ Azt mondja, hogy sajnos nem tudja most veled felvenni a kommunikációt, de egyébként Leon keresett téged.

~ Engem? Miért keresett engem és mikor? – lepődtem meg és nézegelődni kezdtem az emberek közt, hogy hátha meglátom.

~ Azt hiszem az ebéd után, de többet nem tudok.

~ Azért köszi… remélem, ti legalább jól elvagytok. – mosolyogtam kicsit.

~ Igen… beszélgetünk. – felelte.

~ Akkor jó szórakozást… én meg nézem tovább az embereket és unatkozok... – mondtam

~ Nyugi, majdcsak lesz valami….. – bíztatott és most már nem hallottam a gondolatait.

- Igen, majd lesz valami… - ismételtem és ültem tovább, magam elé meredve.

Elgondolkodtam ismét, mígnem egy hirtelen kurjantás rántott ki és felnéztem. Egy fiú csoport táncolt tőlem nem túl messze. 3 fiú volt, akik nem más lányokkal táncoltak, hanem egymással szemben álltak egy kört alkotva, és ők kiáltoztak néha a zenébe. És mikor odapillantottam megláttam azokat az ismerős barna tincseket. Leon volt azt egyikük, és nagyon jól szórakozott. Elbűvölve néztem, ahogyan táncoltak és nevetgéltek. Leszögeztem magamban, hogy nagyon jól táncol. Mígnem végül véget ért a zene és egy félpercnyi szünet következett, amíg eldöntik a zenészek, mi lesz ezután.

A fiú kissé lihegve állt meg és elfötörte a szemébe lógó haját, majd körbe nézett a tér szélén. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, amitől én kissé megriadtam, de az ő szemei felvidultak.

Bocsánatkérően intett a barátainak, majd elment közülük, és egyenesen felém indult!

~ Te jó ég, mit akar itt….?? – sütöttem le a szememet, és az ölemben nyugvó kezeimet figyeltem, mintha nem is látnám őt. De persze ez mind hasztalan próbálkozás volt, ha Leon eldöntötte, hogy oda jön hozzám, akkor oda is fog jönni.

Megállt előttem, és megszemlélt, majd felém nyújtotta a kezét.

- Szabad egy táncra? – kérdezett gálás hangnemben. Végre összeszedtem a bátorságomat, hogy felpillantsak rá, és ő szívet melengetően mosolygott. Még mindig a kezét nyújtotta, pedig én vagy fél percig nem tettem semmit, aztán végül úgy döntöttem, nem helyes megbántanom őt… Igen, előre változás szele!

- Igen… Persze. – mosolyodtam el és a kézfejemet a tenyerébe fektettem. Gyengéden felhúzott és elvezetett a többi táncos közé.

Éreztem a hátamon a sok fúró tekintetet, ahogyan újra felcsendült egy dal, és amint Leon megfogta a másik kezemet is, táncolni kezdtünk.

Először kissé feszengtem a sok tekintet kereszttüzében, de Leont láthatóan nem idegesítették ezek. Ugyanúgy mosolygott rám, mint bármikor, ha sétálni, vagy repülni voltunk.

Ezért hamarosan én is elengedhettem magamat és egyre felszabadultabban mozogtam. Ne valami nagy atrakciót képzeljetek el, csak némi lépegetést és kézmozdulatokat, talán pár forgást és nagy mosolygást.

- Látom, szeretsz táncolni! – mosolygott a fiú.

- Csak most jövök még bele! – nevettem fel és úgy fordultam, hogy a szoknyám egészen magasra pördült közben. A tér szélén üldögélő Ingrid és öregebb barátnői legnagyobb felháborodására, pedig esküszöm, hogy nem lehetett a térdemnél többet látni.

- Ezer éve nem táncoltam! – mondtam boldogan.

- Ahhoz képest jól megy! De mi történt a ruháddal? – kérdezett tánc közben.

- Levágtam belőle! – feleltem merészen.

- Mi történt veled? – nézett ő is mosolyogva.

- Tettem magamnak egy ígéretet. – válaszoltam és itt pont vége is lett a dalnak. Szapora lélegzetvétellel pillantottam körbe. A legtöbb ember már hazafelé igyekezett, mert késő volt, és ilyenkor szoktak lassabb dalokat játszani a zenészek.

- Neked is menned kell, mi? – néztem rá szomorúan.

- Ami azt illeti, még egy táncra van időm… Ha neked is.

- Igen, szívesen. – mosolyodtam el és ebbe egészen belevörösödtem.

Ahogy felcsendült a zene, zavartan mosolyogva pillantottam fel a nálam valamivel magasabb fiúra. Ő is hasonlóan mosolygott és az egyik kezével átölelte a derekamat, míg a másikkal a kezemet fogta meg. Óvatosan a vállára tettem én is a kezemet és így megálltunk.

- Mehet? – kérdezett halkan.

- Igen… - bólintottam és megindultunk.

Lassan lépdeltünk körbe a téren, követve a többiek példáját. Azon kevés emberét, akik még velünk voltak. Az árvaháziak már mind hazamentek és kevés sárkány figyelt minket. De én ennek csak örülni tudtam, végre egy kicsit nyugodtabb volt a légkör.

Körülöttünk a sötétben a házakon égtek kis gyertyák és a kerítéseken a lámpások. Félhomály volt, amiben keveset látni, csak éppen hogy tudni, hogy merre vannak a zenészek és merre még pár sárkány. És amiben a partnered arca egyszerre annyira szépnek tűnik, amit eddig valahogy sehogy sem fedeztél fel. De most már látod, és nem tudod elfeledni, hogy ezt nem csak a fény teszi.

Nem szólok most rá magamra mégsem, pedig már egyenesen bámulom őt, és hol az egyik szemébe, hol a másikba nézek, hol pedig az arcvonalát fürkészem, amit hátulról világít meg a gyertyaláng, ezzel különös sziluettet adva a fiúnak.

- Mit nézel? – kérdez elmosolyodva.

- Valahogy azt még sosem említetted, hogy a gyertyafényben ilyen szép a szemed. – mondtam ki hangosan, amire gondoltam, pedig egy ilyen után legszívesebben a számhoz kapnék, és fejbe verném magamat. Nem tudom, hogy komolyan vette-e, de mindenesetre felnevetett.

- Ezt én is mondhattam volna, neked. – mosolygott, s ezt látva én is elmosolyodtam. A pillanatot a furcsálló arckifejezése törte meg.

- Mi van a derekadnál? – tapint óvatosan a kés tokjára.

- Csak egy kis önvédelmi eszköz. – nevetek fel zavartan.

- Elbűvölő… - mosolyog, mire megint csak elpirulok.

Észre sem veszem, hogy már csak a zenészek vannak körülöttünk, és a minket nem messziről figyelő két sárkányunk. Mosolyogva pillantanak ránk, miközben valaki sorra fújja el körülöttünk a gyertyákat, s lassan elhalkul a zene. Megálltunk, de még nem eresztettük el egymást. Ő engem nézett én pedig őt. Mígnem elmosolyodtam és hirtelen két kezemmel átöleltem a nyakát.

- Köszönöm… - suttogtam és úgy szorítottam, ahogy csak tudtam. Egy boldog sóhaj hagyta el a száját, mígnem ő is visszaölelt.

- Nincs mit, Alinda…..”

Alinda White