A tökéletes Tökéletlenség - 14. rész (1. oldal)

„ Ebbe meg mi ütött? - bökött suttogva az egyik árva felém. Éppen Krizokoll fején álltam, aki kinyújtotta a nyakát, hogy így felemeljen engem egy igencsak magas kapualjhoz, hogy elérjem. Díszítettük a falut, hogy miért, arra mindjárt részletesebben is kitérek.

Egyébként azért voltam ilyen furcsa, hogy rám kellett kérdezni, mert díszítgetés közben dudorásztam és folyton mosolyogtam.

- Fogalmam sincs. - vonta meg sértődötten a vállát Ruben és folytatta a kerítésen a munkáját.

~ Mit dúdolsz? - mosolygott Krizokoll a lábaim alatt. Egyébként nem fájt neki, ő ajánlotta fel, kisebb koromban sokat mászkáltam a hátán meg a nyakán, bukfenceztem, és ilyesmik.

~ Nem is tudom... - gondolkodtam el és megálltam a dúdolásban. ~ Időnként a fejemben van ez a kis dallam, de nem tudom, hol hallottam. - néztem fel az égre és a felhőkre mosolyogtam. - Mindig megnyugtat. – néztem mosollyal az arcomon magam elé, s ismét dúdolva folytattam az örökzöld ágak és lámpások felaggatását a kapura.

Krizokoll szótlanul állt alattam, s nyugodtan hallgatta a dúdolásomat. Azt hiszem őt is elnyugtatta. Vagy a dal, vagy a pillanatnyi boldogság, amit éreztem a szívemben.

Mostanában minden helyre látszott jönni, vagy csak én éreztem volna így? Nortonnal jól elbeszélgettünk, a jó idővel mi is előjöttünk a kuckójából, s sokat sétáltunk az erdőben. Beszélgettünk ilyenkor, az erdőt jártuk, Norton kérdezgetett, mit tudok az állatok nyomából kiolvasni, s ilyesmik. Néha úgy érzem, mintha tesztelne a kérdéseivel. De nem baj, tegye csak azt.

Leonnal sokat repülünk, az árvákkal meg nem foglalkozom. Nah de itt jön az új problémám. Merthogy az mindig merül fel az életben.

Most, hogy úgy néz ki, Leonban egy új barátra leltem, szerencsés lenne, ha nem kéne ezt letagadnom mindenki előtt… De én ugyebár nem a szerencsémről vagyok híres… Ha látom az utcán, lesütöm a szemem, ha felém jön, elfordítom a fejem, és ő is így tesz. De vajon mi mást kéne tennem? Nem tudom... de zavar egy kissé…

~ Nyugalom, úgyis helyre jön minden. – nyugtatott Krizokoll.

~ Jah, majd ha vége ennek a cécónak, talán lesz esélyünk rá. – nyúltam le Krizokoll hátára az oda terített szalagokért és ágakért, borostyánindákért és virágokért. Ezek olya fajta virágok voltak, amik több napig is kibírták víz nélkül, mert ha olyan talajra találtak a leszakításuk után, kigyökereztek, és újra tudtak éledni. Különleges kis virág, csak az egyik szomszédos szigeten nő, egy szikes talajú völgyben. És még ráadásul gyönyörű lila és élénkvörös színekben pompáztak.

~ Igen, annak én is örülnék, megint rám fogják erőltetni azt a takarót, amibe a falu jele van belehímezve. – morgott előre.

~ Hozzá tartozik itt az estekhez… - vettem fel egy virágot és egy sárga szalaggal felkötöttem a kapu közepére. – Nekem is fel kell vennem az a szoknyámat, mit ki nem állhatok. – mondtam ki suttogva, mert elkalandozván elfelejtettem, hogy jobb lenne erről csak gondolatban csevegni.

- Mondtál valamit? – fordult felém Ingrid, aki segített nekünk.

- Nem, semmit! – csaptam a számra és folytattam a díszítést.

No és azt hiszem, éppen itt az ideje elmondanom, mi is ez az egész.

Itt minálunk van néhány hagyomány. Olyan hagyományok, melyek szentek és sérthetetlenek. Az egyik ilyen például az éves sárkánybirkózás, amikor az emberek a sárkányaik hátán egymással küzdenek. Ez egyfajta bemutató szokott lenni, néha verseny, de mostanában az már kevesebbszer, mert sok sérülés és a végén a tényleges párbaj.

Most pedig egyfajta ünnepre készülődünk. Közeleg az a nap, amelyen minden évben megünnepeljük, hogy együtt élhetünk a sárkányokkal, és megköszönjük az isteneknek, hogy ellátnak bennünket azzal a megannyi jóval, amik miatt a szigetünk méltán kapta a Paradicsom elnevezést. Legalábbis a falubeliek szerint…

Ezen a napon pedig a falu főterén mindenki összegyűlik pontban délkor, s felalmozzuk a téren az élelmeink egy részét. Aztán egy hosszas, közös imádkozás következik… Majd általában szokott lenni egy szemle, amikor a legmagasabb rangú nemesek végigjárják a házakat, hogy megnézzék, mindenki rendben él-e, és hogy eleget tesz-e az esemény hagyományainak. Ez estig el is szokott tartani, ezután szoktunk menni ismét a főtérre, és egy nagy lakomát csapunk, és estig zene szól, és az emberek táncolnak! Az ilyen események miatt tanítottak meg minket, árvákat is táncolni, pedig nekünk szinte sosem engedik. Legalábbis nem nagyon van kivel. Engem még soha, senki nem kért fel. Nem is csodálkozom…

A lényeg az, hogy holnap lesz az esemény, és nekünk díszíteni kell. Mert ki más díszíthetné a nemesek házát, mint egy csapat árva?

Mindenesetre, amint végeztem, rohantam Uzorhoz, ezúttal azonban nem egyedül! Több árva is jött, mert a holnapi ünnepségre Uzornak nagyon készülnie kellett, hiszen az egész falunak ő süti a kenyereket!

Mentünk is, és ezúttal nem takarítottam én sem, hanem a tésztagyúrásban segítettünk. Egész délután ezt csináltuk, este pedig otthon elő kellett kaparnom az ünneplős ruháimat. Egy hófehér egybe ruha, ami szoknyában végződik, és amelynek dereka egy hatalmas, piros szalaggal van átkötve. Minden lánynak ilyenje volt, ezt akkor kaptuk, mikor elértük a 15 éves kort. A kisebbeknek ugyanilyen ünneplőjük volt, csupán citromsárgában, és a hajukba kötöttek a szüleik egy hosszú szalagot, mikor befonták. Azokkal aztán igazán szép volt a tánc! Mindig szerettem nézni, de csak messziről. Úgyis csak összeakadna a két lábam.

Elő szedtem hát a ruhát, ami enyhén sárgás és piszkos volt, hiszen rég nem volt rajtam, s az ágy alatt egy kicsit megporosodott.

- Ki kéne mosni, remélem, megszárad holnapig! – álltam neki kimosni.

- Akkor nem lesz már időnk elmenni a takarómért, ugye? – bizakodott Krizokoll odakint. Ugyanúgy, ahogy a gyerekeknek is adtak a faluban egy-egy ünneplőruhát, a sárkányainknak és mindnek varrtak egy takarót. Méghozzá egy vörös takarót, rajta a falu címerével: egy kis összegömbölyödött sárkánnyal. Csakhogy azokat az istállóban tartották egy biztos helyen, és az ünnepséget megelőző napon kellett elmenni érte. Másnap már nem adták oda, ha nem kérted el, és az a szemlén és az esten is nagyon kellemetlen és megalázó volt. Krizokoll pedig sajnos utálta, ha rajta volt, mert állítása szerint sértette az anyaga a pikkelyeit. De szerintem nagy részben csak utálta, hogy odatartozást kell mutatnia egy olyan helyhez, ahol sohasem fogadták el. Ez az érzés bennem is megvolt.

- Sajnálom Krizokollom, de muszáj lesz elmennünk érte, különben nagyon kikapunk! – mondtam, miközben a ruhát szappanoztam.

- Mindig ki kell találni valamit… - morgott, s körbe, körbe járkált, míg végül le nem ült.

- Nyugodj meg, csak egy nap az egész! – csavartam ki a ruhámat, majd feltettem a szárogató kötélre, s kivittem a koszos vizet. Ezután már mentem is Krizokollhoz és együtt elsétáltunk az istállókig.

- Jó napot, a takarónkért jöttünk! – álltam meg a nő előtt, mikor végre ránk került a sor. Egy papírra pillantott, majd ismét rám nézett. Fel is mért tetőtől talpig, majd a lapra meredve kérdezett:

- Név?

- Alinda White. – feleltem, mire morcosan rám nézett, mint aki egy komplett elmebetegnek tart.

- A sárkányé… - felelte epésen.

- Ja igen, Krizokoll… - mondtam halkan – A lap alján van a neve. – próbáltam könnyíteni a dolgát, mert tudtam, hogy valahogy mindig alulra szokták írni a nevét, talán a mérete miatt. Persze a nő ezzel mit sem törődött, végigbogarászta az egész lapot, mire az alján megpillantotta Krizokoll nevét.

- A 23-as számút lesszives! – kiáltott hátra, s egy kislány előhozta, majd a kezembe adta az összehajtogatott takarót.

- Tessék, kellemes Sárkány napot! – mosolygott rám, s miközben átvettem tőle, én is rámosolyogtam.

- Köszönjük, neked is! – mondtam neki kedvesen és elsétáltunk.

~ Legalább ő még tud kedves lenni. – mondta megenyhülten Krizokoll.

~ Pontosan. – böktem meg az orrát szórakozottan.

~ Vannak még csodák, Krizokollom.

Másnap persze ez utóbbi mondatom egyáltalán nem tűnt igaznak. Kezdjük talán ott, hogy a ruhámat vizesen kellett felvennem, mert hideg volt az éjjel, és nem száradt meg. A szalagot pedig majdnem elvesztettem, pedig már reggel fel kellett vennünk az ünneplőket. Reggel Gunda sorba állított bennünket és megnézett, hogy elég csinosak vagyunk-e.

Míg a lányok sárga, fehér, és piros színekben pompáztak, a fiúk sötétkék és sötétvörös színű nadrágban, fehér ingben álltak. És minden felsőn a baloldalon, a szívünk felett, az az aprócska sárkány volt belehímezve az anyagba, ami olyan fontos jelképe a falunak. Előkelőek voltunk azért, ezt nem tagadom.

- Mindenki nagyon elegáns, azt hiszem, mehetünk a közös reggelire! – állt meg előttünk elégedetten Gunda, s kettesével kivezényelt bennünket. Én mentem egyedül, legnagyobbként hátul, s itt szegődött mellénk Krizokoll is, akire reggel már nagy nehezen rákötöttem a takaróját. Nagyon ellenkezett.

- Szép vagy. – mosolyogtam rá csipkelődve.

~ Meg se szólalj… - morogta. ~ Neked viszont jól áll ez a ruha.

- Ne mondd már, úgy nézek ki, mint egy cukorka! – mutattam magamra nevetve.

- Egy elegáns cukorka! – jött oda az ismerős hang tulajdonosa nevetve. Mosolyogva pillantottam fel Leonra, ahogyan lemaradtunk a többiektől.

- Megint hallgatózol? – viccelődtem.

- Csak erre jártam… - mosolygott, de engem nem ver át. Hozzáért a ruhám ujjához, s összehúzott szemekkel kérdezett:

- Hol áztál meg így?

- Ohh, szóval elég feltűnő… - mosolyodtam el zavartan - Sehol, nem száradt meg a ruha tegnap óta, mikor kimostam.

- Nem lenne szabad így hordanod, hideg lesz ma, meg fogsz fázni. – vágott aggódó képet.

- Engem nem kell félteni. – tettem csípőre a kezem. Ekkor néztem végre végig ő rajta is. Sötétkék nadrágban, fehér ingben volt, rajta egy ugyancsak sötétkék mellénnyel, s a kezén ott virított egy aranysárga karkötő. Igazán összeillettek Pirittel.

- Ti sem festetek Rosszul. – mosolyogtam.

- Köszönjük. – felelte, de már eltűntek a többiek a szemünk elől, mennünk kellett.

- Majd úgyis… látjuk egymást. – mondtam fájdalmasan mosolyogva. Fájdalmasan, mert tudtam, hogy úgy kell egy ünnepségen lennünk egész nap, hogy még csak rá sem nézhetek.

- Nem akarsz együtt bemenni? – vetette fel halkan az ötletet. Nagyon meglepődtem rajta, talán őt is zavarta volna? De nem, nem lehetett.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet… - feleltem kelletlenül mosolyogva.  – Majd találkozunk. Szia. – intettem neki, és a többiek után futottunk.

- Szia…

Még éppen utolértük a többieket, mielőtt bementek volna a közös termünkbe, ahol mindannyian együtt tudtunk ünnepelni, vagy éppen ha ülés volt, itt beszélték meg a falu tagjai a fontos ügyeket. Szinte mindenki ott volt már, mi is csak nehezen hatoltunk át a többi falusin, mígnem helyet foglaltunk néhány padon, és engedelmesen vártuk, hogy mindenki helyet foglaljon.

A sárkányoknak ekkor odakint kellett maradniuk, de sokan a ház tetején mászkáltak, mert hallani lehetett, ahogyan nyikorog, recseg-ropog a tetőszerkezet. De a hangulat jó volt, mindenki mosolygott és nevetgélt. És bár próbáltam nem feltűnő lenni, mégis érdeklődve néztem körbe, hogy látok-e ismerős alakot. És igen, ott volt Ingrid, néhány idős asszonnyal pletykált, és ott volt Uzor is, Deli kisfiát tartotta a nyakában. És igen, az ott mellettük Deli, de sem a kislány, sem Leon nincs sehol. És bárhogy keresem, nincs sehol. Lezárnám máris annyival, hogy valahol elvesztettem őket a tömegben, mikor ismerős hangokat hallok meg.

-Nyugalom fiam, jól vagyok! – visszahangzik újra meg újra bennem gondolatban ez a mondat. Azon a kedves hangszínen, amit így láttatlanban a saját édesanyámnak is szívesen képzelnék el. Mert egyszerűen selymes és szeretetteljes. És odanézek, és igen, ők azok. Ez Leon anyukája.

A fiú segíteni akar neki járni, de a nő inkább a sárkánya hátán marad, és úgy lépdel be a terembe. Előtte a kislánya ül, aki nevetve integet le az embereknek. És Elina is mosolyog, az arcán fáradt mosoly terül el, de mégiscsak mosoly. Egy percig mindenki őket nézi, majd csak egyszerűen örülnek neki. Leon igyekszik utat törni nekik. És mikor Deli meglátja őket, könnybe lábad a szeme, mint aki nem is tudta, hogy a felesége ott lesz az ünnepségen. Kvarc szárnyára fellépve öleli át a nőt és megcsókolja. A kislány is mosolyog. És a kisfiú is Uzorral. És Leon is. Elmosolyodok én is, ahogy végignézem. Mert tisztelem őket.

-Mindenki foglaljon helyet, itt az ideje a reggeli imánknak! – szólal fel valaki, akinek a sárkánya rendre utasító hangja ad szót.

Le is ül mindenki, s ráfigyelünk.

-Örülök, hogy mindenki el tudott jönni! Kívánok nektek boldog, csodákban gazdag Sárkány ünnepet! – emeli vörösboros poharát a férfi, az egyik főnemesünk, s mindenki más is emeli vele ezután.

- A PARADICSOMIAKRA!! – hangzik egyszerre, és mindenki belekortyol.

És ekkor jön az ima. Mindenki összeteszi kezét, és imádkozni kezd, megköszöni, hogy itt lehet ma, hogy van mit megköszönnie. Én mindig csak úgy teszek, mint aki imádkozik… Ám most az egyszer én is szívesen fordítom arcomat az ég (ezúttal pedig), a plafon felé.

Lehunyom a szemem, s magamban ezt suttogom:

~ 4 sárkányok, ti ott fent az égben… köszönöm, hogy hitet adtatok… Köszönöm azokat a csodás világokat, amiket teremtettetek… Köszönöm az én Krizokollomat... Mert ő a mindenem… És… köszönöm, hogy olyan barátaim lehetnek, mint Norton, vagy mint Leon… Köszönöm, hogy lassan úgy érzem, van miért élnem… Sosem voltam ilyen boldog. Köszönöm a reményt!

~ Ámen. – mosolyodik el odakint Krizokoll, s én csukott szemekkel bólintok.

~ Ámen.

A reggeli hamar véget ér, mi nem is maradunk soká, hiszen mi kivel beszélgetnénk egy jót? Nekünk nincs kivel. Pedig, mikor elmegyünk a tömegben Kvarc mellett, s felpillantok, Elina mosolyogva kacsint rám. S én nem állhatom, hogy ne mosolyogjak vissza.

~ Üdvözlöm a tollas barátod… - csillan meg Kvarc szeme is egy pillanatra kedvesen. Bólintok, s elmegyek mellettük.

Ezután igyekszünk is haza, és egy-egy kis cipót veszünk mind a kezünkbe, hogy aztán azzal menjünk a főtérre. Valamit kell tennünk a közös vacsorába, még ha mi csekélykét is járulunk hozzá azok megtermeléséhez… Legalábbis egyesek szerint.

~ Honnan ismer engem az a jégsárkány? – kérdez útközben a térre Krizokoll.

~ Fogalmam sincs. Valamennyire biztos ismer már, hiszen egy településen élünk. – mosolyogtam.

~ Gondolom, milyen jókat hallhatott... – morog.

De az ünnepség ezen része sem tartott soká. Mindenki letette egy halomba az általa hozott élelmet, majd hazamentünk, és a biztonság kedvéért mégegyszer kitakarítottunk és rendet raktunk a házban, még mielőtt jönnének megnézni minket.

Kimentem Krizokollhoz is és megigazítottam rajta a takarót. Ahogy igazgattam, feltűnt, hogy kicsit tényleg kidörzsölte a bőrét.

-Tényleg nem lenne szabad azt hordanod… - kezdtem el aggódni.

~ Tudom, de muszáj… - nézett a távolba szomorúan. Megesett rajta a szívem és levettem róla a takarót és az egyik kinti tüzifa rönkre dobtam.

~ Alinda… tedd vissza. – nyúlt érte, de eltoltam onnan a fejét.

- Te fontosabb vagy egy nyamvadt takarónál. – nyomok puszit a nózijára.

De ekkor jön a baj. Méghozzá 5 főnemes személyében. 2 nagydarab férfi, és 3 soványabb, az egyikőjük alacsonyabb, mint a többi, de mindegyikőjükön sötétbarna ruházat volt látható és komoly tekintet. Amint megláttam, hogy közelednek az 5 sárkánnyal a nyomukban, és Gundával az élükön, rohantam is be a kunyhóba.

-Jönnek! – figyelmeztettem a többieket is, mikor bevágtam magam mögött sietségemben az ajtót, és mindannyian felsorakoztunk egymás mellett. Legnagyobb lévén én voltam az első.

- Megjöttünk gyerekek! – nyitott be Gunda, és az 5 férfi megállt velünk szemben. Ekkor köszöntünk egyszerre:

- Szép napot Kívánunk!

A nemesek csak méricskélve végignéztek rajtunk és a házon is. Aztán összenéztek és bólintottak.

- Szép ünnepet gyerekek. – s ezzel kimentek.

- Gyere Alinda! – intett Gunda, s utána mentem, míg a többiek odabent maradtak.

- Merre van az a sárkány, mi is a neve? – kérdezte az egyikük, miközben előre jöttem Krizokollal a ház mögül.

- Krizokollnak hívják, uram… - mutattam be a sárkányt, aki mereven hátra szegezett fülekkel, viszonylag udvariasan állt előttük. Kihúzta magát és a nyakát a lehető legmagasabban tartotta, hogy ettől előkelőbbnek fessen, s hogy ne érezze olyan erősen a férfiak dohány és bor szagát.

A nemesek megnézték, és rögtön megakadt a szemük azon, hogy nincsen rajta a takarója.

-Hol a sárkányod takarója, lányom? – kérdezett az egyikük. Szavaiban cseppnyi kedvesség sem volt, csakis közöny.

- Feltörte a hátát Uram… - feleltem halkan.

- Miért? – kérdezett vissza hangosabban.

- Mert kisebesítette a hátát, Uram! – ismételtem meg hangosabban.

- Ez a szabály, hát nem tudod?? Azonnal tedd fel rá, különben kizárjuk a faluból!!

- De, Uram ,kínzás lenne feladni rá! – kerekedett el  szemem. Ekkora ügyet csinálni egy ilyen kis semmiségből.

- Kérem uraim, valóban nem kéne egy sárkány érzéken bőrét büntetni egy ilyen formasággal… - mondotta Gunda is, és az imént beszélő férfi már majdnem válaszolt is, de egy másik közbe vágott.

- Akkor egy szalagot kössünk a pofájára. Hogy kimutassa a faluhoz tartozását és egyben büntetést kapjon, amiért nem viseli a takarót.

- Rendben! – bólintottak össze és már elő is vették a szalagot, és én csak akkor tudtam reagálni, mikor már az egyikük lefogta Krizokoll fejét és rá akarták kötni a fejére. Ő pedig nem igen tűrte el.

~ Vegyék le a kezüket rólam!!! – horkant fel és láttam, hogy baj lesz, de elkéstem… Krizokoll megharapta az egyik ember kezét és abból vér buggyant ki. Nem tudtam mit mondani, pedig mindenki rám pillantott. Krizokoll mellém húzódott és folyamatosan morgott, és látszott, hogy bármelyik pillanatban kész nekik ugrani.

-Ez a sárkány nemhogy az ünnepségre nem való, de még a faluba sem!! – kiabált a megharapott férfi, miközben a kezét fogta.

- El kéne hogy küldjük innen!!

- Táguljon, ne is lássam!!!

- Nem kellett volna csak úgy odamenniük hozzá! – szólaltam végre meg. Merészen beszéltem velük.

- Nem volt joguk hozzáérni a sárkányom fejéhez. Adják nekem azt a szalagot! – nyújtottam a kezemet.

~ Sajnálom, de nem bírtam…. – nyüszögött Krizokoll, mert magát hibáztatta.

~ Megértelek Krizokoll, de ugye nekem megengeded, hogy feltegyem rád?

~ Igen… megengedem.

- Be kell kötnöd a száját is… különben nem vehet részt az ünnepélyen! – dobta az egyikük a kezembe a szalagot és rá kötöttem Krizokoll egyik szarvára.

- És az ebédről is lemondhattok! – fordultak el és elsiettek.

A sárkányaik mogorván morogtak felénk, de végül elrepültek a gazdáikkal. Én pedig a felsóhajtó Gundára néztem, mintegy választ várva. Bólintott, és elindult a kunyhóba.

-Jöjjetek 2 óra múlva a térre… - mondta még és ő a többiekkel elindult az ebédre. Én meg addig figyeltem őket egy helyben állva, meg sem mozdulva, míg mindenki el nem ment. A szomszéd ház lakói is. Elcsendesült a falu, mert mindenki a főtéren volt ,és most felhős volt az ég… A madarak sem csicseregtek annyira.

Észre sem vettem, ahogyan Krizokoll megfordult a ház mögött és a takarójával a szájában jött elém. Meglökött kicsit a fejével, és mikor oda néztem rá, a szeme ezt tükrözte: Ne haragudj… és tedd ezt rám, tudom, hogy az én hibám.

De én megráztam a fejemet.

- Nem érdekel, mit mondanak, soha többé nem adom rád ezt az izét, inkább varrok legközelebbre egy másikat! – vettem ki a szájából és kettétéptem.

- Most te jössz, ne kíméld! – nyújtottam felé, mire megfogta az egyik sarkát és ő is letépett belőle. Szétszaggattuk az egészet, mint egy legyőzött ellenséget és bele dobtam odabent a tűzbe.

- Ennyit erről… Ez volt a múlt. – pillantottam fel – Mától nem tűröm el, hogy így bánjanak akár veled, akár velem. – léptem az ágyamhoz és megfogtam egy ollót.

~ Mire készülsz? – nézett be az ablakon Krizokoll.

-Nem leszek olyan alárendelt, mint a többiek… - nyitottam ki az ollót és levágtam a földig érő szoknyából, úgy, hogy az most a térdem alá lógott egy kicsivel. Az ujjából is vágtam, hiszen olyan meleg van, minek a hosszú ujjú?

Így léptem ki az ajtón, és még az amúgy mindig nálam levő zsebkést is sikeresen eltettem a ruhámba, mert csináltam hozzá egy külön tokot, amit bele varrtam a derekába. A masni egészen eltakarta.

- Mehetünk! – tettem csípőre a kezem.

~ Ez nem is kell? – jött oda mosolyogva Krizokoll és egy szál virágot tűzött a hajamba. Nem a legkülönlegesebb világot a föld kerekén, mert nem vagyok én olyan különös személy… De egy mezei kis virág is tud gyönyörű lenni.

- Köszönöm! – öleltem meg és felpattantam a hátára.

~ És a szájkötés?

-Azt nem kapsz. Nem adom meg nekik ezt az örömöt. Bízok benned, hogy nem harapsz meg senkit. – veregettem meg.

~ Ezért még biztosan kikapunk. – mondta, de közben mosolygott. Így repültünk fel az égre."

Alinda White