A tökéletes Tökéletlenség - 15. rész

„ ~ Norton..... Norton..! – szólította a férfit álmában egy ismerős hang.

~ Gyémánt? – hunyorgott, s álmában a rozoga kis kunyhója előtt állt, virágoztak a fák, az égből mégis mintha hó hullott volna alá. Nem is… inkább talán korom.

A fehér sárkány szelíden felé lépett, majd megállt előtte. Értelmes, ámde szomorú szemekkel bámult az övébe.

~ Mi hírt hoztál Gyémánt? – állt előtte összeszorult szívvel.

~ El kell jönnöd ide hozzám Norton… Tudnod kell… Látnod kell mit tettek itt velünk! – mondta megcsukló hangon, s az öreg férfi nagyokat nyelve, kezét ökölbe szorítva fordította tekintetét a föld felé.

Gyémánt könnyeit visszatartva hajtotta le egy percre ugyancsak fejét, majd megfordult, s halkan elballagott.

Norton könnyes szemekkel ült fel reggel az ágyában.

***

Persze akkor én ezekről még mit sem sejtettem. Én csak éltem a kis életemet, mint minden nap a faluban. Azzal a változással, hogy mostmár mosolyogva köszöntem az utcán Leonnak, ahogyan ő is nekem. És valahogy most egy cseppet sem zavart, hogy az egész falu minket nézett ilyenkor, és az öregek és fiatalok is egyaránt rólunk pletykáltak. Számomra ez annyira a külvilág volt csupán. Az árvaháziak nem csúfoltak többet, mint általában, a többi ember pedig énvelem nem áll szóba. Uzort nem érdekli igazán, Gunda pedig, ha tudja is, nem szól semmit rá.

Csupán Leon-t sajnálom. Mert hát… neki mégiscsak el kell viselnie, hogy mindenki azzal nyaggatja, hogy miért barátkozik velem… Pont velem… Nem mondja sosem, de biztos vagyok benne, hogy mondogatják neki. Az apja is biztosan előállt már vele, és egyszer éppen arra mentem, mikor a korabeli fiú barátaival beszélt.

Azonnal elbújtam egy fa mögött, nehogy észrevegyenek.

- És mi van azzal az árva lánnyal a falu túlfeléről? – dobott az egyik fiú egy labdát Leonnak. Valamiféle labdajátékot játszhattak, dobálták egymásnak a tenyérnyi kis bőrlabdát.

- Mi lenne? – dobta el a másikuknak a játékot.

- Tetszik neked, nem igaz?

- Ugyan, honnan gondoljátok? – nevetett. A nevetése olyan tiszta volt. Egek, sosem hallottam még így nevetni őt. Bele remegett a szívem.

- Hiszen ő egy árva. Mégis táncoltál vele. És láttuk, hogy rá is mosolyogtál.

- Ez még nem jelent semmit. – mosolygott tovább, s közben ment a játék.

- Azért lett vörös a fejed!

- És hogy tervezed? A szüleid megengedik, hogy elvedd? – dobta vigyorogva neki a labdát az egyik fiú, és bele talált a gyomrába. Bár ez részben azért lehetett, mert a kérdéstől Leon egy percre elbámult. Bár ami azt illeti az én színem is erős vörösre váltott.

- Hé! – kapkodott levegőért, miután annak nagy részét a labda kiszorította a tüdejéből. – Azért nem kéne előre rohannunk fiúk, egyébként is ő csak 17 éves!

- Te meg 19 vagy. Jövőre betöltöd a 20-at és akkor már felnőtt leszel. – emlékeztették a barátai.

- Az én szüleim már most el akarnak jegyezni.

- Mégis kivel? – nézett ekkor mindenki rá.

- Azt hiszem Jázminnal, a szomszéd utcából. – gondolkodik el halál nyugodtan. Hogy tud bárki így beletörődni, hogy a szülei mondják meg neki, kivel éljen együtt?

- Nah ne, azzal a copfossal? – nevettek a többiek, s itt elindult a beszélgetés abba az irányba, hogy a falu tehetősebb lányairól beszélgettek. Engem itt a dolog már kicsit sem érdekelt, de kicsit szégyelltem is magam, hogy hallgatóztam. Elsurrantam hát, a lehető legfeltűnés-mentesebben, s mentem a dolgomra.

***

Norton mindeközben hamar felkelt és felöltözött, még csak reggelit sem evett, mikor már csukta a kunyhó ajtaját. Csupán egy vadászkés lapult az övén lévő tartóban, így indult meg az erdőbe, méghozzá egy sárkányt keresett. És nem sokára talált is egyet.

~ Te meg ki vagy, ember?? Tűnj az utamból! – mordult Nortonra az erdőben egy hatalmas, vörös sárkány. Kétlábú volt, hátán hatalmas tüskékkel, orrán 2 nagy szarvval, téglavörös testtel, melyen itt-ott élénk tengerkék minta volt.

~ Nyugalom, nem akarok neked rosszat. Csupán el kéne jutnom egy szigetre. Tudnál segíteni nekem? – lépett elé bátran mosolyogva az idős férfi. A nagy sárkány meg is szeppent kissé.

~ Attól függ, hová utazol.

~ A Magra tartok.

~ A Magra? – vágott furcsa képet – Arrafelé már régen nem járnak a sárkányok. Emberek még kevésbé.

~ Nekem viszont ott van dolgom. Kérlek, vigyél el.

~ Na rendben… - egyezett végül bele, s mutatta az oldalát, hogy felszállhasson.

Norton nagy nehezen felmászott a hatalmas sárkány hátára, majd elrepültek az égen.

Hosszú ideig csak némán repültek az kék égbolton, végeláthatatlan tengervíz és hullámok felett szárnyaltak. Ám a sárkány kíváncsi teremtmény volt, mint a sárkányok általában.

~ Mi dolgod van azon a szent helyen? – kérdezett. Azonban Norton nem felelt.

~ Persze csak ha megkérdezhetem… Mert eléggé romos egy hely. – morogta halkan, szinte csak magának. Norton azonban felfigyelt rá.

~ Mikor jártál arra legutóbb?

~ Nos, mégis beszélgetünk? – mosolyodott el.

~ Igen, és ha akarod, utána én is mesélek egy kicsit. – enyhült meg.

~ Rendben. – bólintott a monstrum, s nagyokat csapott a szárnyaival. – Pár éve jártam ott legutóbb. Talán 3-4 éve lehetett. Az ősi szentélyt mentem felkeresni, bár minden társam azt mondta, az már nem létezik. Mégis elmentem felkeresni és leróni a kegyeletem. Ám amikor odaértem, már csak egy sziklahalmot találtam, meg néhány fát. Úgy nézett ki, mint amit leromboltak. Senki sem volt ott. A szentély sem…

~ A szentély már réges-régen eltűnt… - sóhajtott Norton fájdalmasan – De a helynek még rendben kéne lennie.

~ Te sem tudsz róla semmit, igaz?

~ Nem… Ki tudja mennyi ideje érhette támadás, és én nem is hallottam róla…

~ Miért indultál útnak oda? – kérdezett együtt érzőn a sárkány.

~ Egy régi barát hívott… - felelt kurtán.

~ Értem… - felelte, mikor látta, hogy a férfi nem akar többet elmondani.

Némán szárnyalt a mélykék tenger magas hullámai felett. A szél szemből fújt, és kicsit nehéz volt feléje repülni, mégis könnyen hajtotta előre magát. Végül halványan elmosolyodott, s így szólt:

~ Gránátnak hívnak.

~ Norton vagyok. Örvendek. – mosolyodott el Norton is, és megsimította a sárkány nyaka vonalát, ami felettébb jól esett neki.

~ Az a gyenge pontom. – borzongott meg.

~ Tudom. – mosolyodott el.

~ Itt vagyunk hát. – szállt le a sárkány a sziklafalon, éppen egy barlang előtt.

Norton lecsusszant a hátáról, és lassan lépett a sziklák felé. Fáradt szemekkel szemlélte meg a helyet, majd kezét gyengéden az egyik kőre tette.

~ Hát újra itt vagyok… - mosolyodott egy pillanatra el, majd bement a barlangba.

~ Kérlek, várj meg, nem maradok soká.

~ Rendben… 2 óra múlva visszajövök. – egyezett bele a sárkány és elrepült.

Norton lassú, komótos léptekkel ment végig a barlang sötét folyosóin. A beltér hol magasabb volt, mint egy igazi királyi bálterem, hol csak akkorka, hogy épphogy négykézláb át lehetett mászni. Az idős férfi nehezen, de átjutott az összes akadályt jelentő kövön, s végre fényt látott az alagút végén. Kezével takarta ki a napot, ahogyan kilépett a friss levegőre.

Lelki szemei előtt még élt a látvány, mikor először járt ezen a helyen. Akkor is épp ily ragyogóan sütött a nap, s a fákon madarak füttyögtek, sőt, sárkányok vihogtak és nyekegtek, hörögtek és prüszköltek. A világ összes elképzelhető sárkány hangján szuszogtak. Ahogyan a peremről, mellyen állt, lepillantott az eget rengető mélységbe, egy sziklafalak közé zárt medencét látott, tele hatalmas fákkal, és egy kis tóval, melyet a túloldali sziklák közül feltörő, és vízesésként alábukó folyó táplált. A levegő friss erdő illata pedig sárkányokéval keveredett.

De most… most nem volt ott semmi ragyogás, még ha ugyanúgy sütött is a nap. Lenézett, de a fák kidőlve hevertek. Mellettük már nőttek az új kis csemeték, ám ez valahogy mégsem volt ugyanaz.

Sem a madarak, sem a sárkányok nem dalolásztak és fújtattak a kövek és falombok között. A tó vize sem csillogott úgy a fényben.

Egyszerűen csak elhagyatott volt és lestrapált. Elpusztított álomvilág. Ami sosem lesz a régi már…

~ Itt vagy valahol, Gyémánt? – kereste a gondolatai hangját, ám csak az övéi cikáztak a fejében.

- Hol vagy Gyémánt??!! Mi történt itt?? Tudni akarom Gyémánt, mi az, amit évekig titkoltál előlem!!!! – kiáltott le a völgybe, s a hangja visszhangzott a falak közt.

- Hogy tehetted, hogy csak most hívtál ide… - szorította ökölbe a kezét, s most igencsak dühös volt. Haragot érzett, amiért ennyi ideig élt abban a tévhitben, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek ellenkezőjére én, Alinda voltam az első jel, aki tudatlanul érkeztem meg hozzá.

~ Itt vagyok… - jött végre elő a fehér sárkány. Bűnbánóan lehajtva tartotta a fejét, onnan pillantott fel rá.

~ Gyémánt… - pillantott rá könnyező szemekkel a férfi és elé lépett. Nem tudott így már haragudni mégsem.

~ Mikor láttalak utoljára? Talán 18 éve?

~ Megvolt az 20 is… - nevetett halkan.

~ Jó újra látni. – ölelte most át a férfi az állat sudár nyakát, s ő szeretetteljesen tűrte.

~ De miért… miért csak most szólsz? Mi történt itt? – kérdezte, mikor elengedte.

~ Meddig tudsz maradni?

~ 1-2 óráig csupán. Alinda este jönni fog hozzám, nem szóltam neki, hogy eljövök.

~ Akkor gyere velem… - intett lángokban álló fehér farkával, s egy hosszú peremen elindultak lefelé, a völgy gyomrába.

...

Végül vagy 3 órával később jött ki Norton a barlangból, ami előtt Gránát várt rá. A földet nézte össze szorított öklökkel, és hangtalanul folytak a könnyei, még ha próbálta is visszafogni.

~ Minden rendben, Norton? – döntötte félre a fejét a sárkány, mikor meglátta az elkeseredett embert.

~ Itt kellett volna lennem…. – állt meg előtte némán. ~ Meghaltak. Ez a hely nem az többé, ami valaha volt. – nézett hátra, majd ismét a sárkányra.

~ Vigyél haza, kérlek barátom.

~ Rendben. – eresztette le nyakát, és ő felszállt rá. – Indulhatunk?

~ Igen. – felelt, és a sárkány felrepült. Ám nem telt el 5 perc és Norton egyre távolabb akart már lenni attól a helytől, sürgetni kezdte az állatot.

~ Kérlek, siess jobban, nem maradhatunk itt ezen a helyen!! Bemocskolták és meggyalázták a szent földet és a legjobb barátomat!!

~ Részvétem Norton… - suttogta a sárkány, mert a férfi gondolatai közt látta mi történt.

~ Az ő tiszteletükre üvöltünk ma a társaimmal a csillagoknak és az égi elemeknek.

***

Aznap soká tartott elköszönnöm Leontól, nagyon marasztalt. Nem tudtam, hogy mondhatnám el neki, hogy nem haza igyekszem ilyen nagyon. Mégis egészen megértőnek tűnt, s el is engedett.

- Rendben… akkor menjetek. – engedte el végre a karomat.

- Leon… azt tudnod kell, hogy nem miattad megyek el.

- Rendben, hiszek neked. Bízom benned. – mosolyodott el.

- Holnap találkozunk. – mosolyogtam én is rá, és átöleltem. Kedves és meleg volt az ölelése és szívet remegtető. Azt kívántam, bár ne kéne soha elengednem őt. Egyre többször gondolok ehhez hasonlókat. Először megrémültem, de talán már kezdek bele törődni. Mert… jól esik ezt éreznem.

- Sziasztok. – engedtük végül el egymást, s boldog mosoly ült az arcán.

- Sziasztok. Aztán nehogy lekésd a vacsorát. – ültem fel vidáman Krizokollra. Ezen felnevetett. Nem volt túl vicces, legalábbis én nem vagyok egy vicces ember… Ő mégis nevetett. Méghozzá nem is akárhogyan! Olyan gyönyörűen, mint mikor a barátaival rólam beszéltek. Imádtam azt a nevetést. Mert mindig csak akkor nevetett így, mikor velem, vagy rólam beszélt. Ezt a hangot csak nekem szánta, nekem és senki másnak.

Miután nagy nehezen elszakadtunk egymástól, a naplementében Norton háza felé repültünk. Krizokoll szórakozottan lebegett át velem a fák felett, s mosolyogva ugratott.

~ Ugye tudod, hogy nem illik így olvadozni egy fiú jelenlétében, főleg rajta. – mosolygott.

~ Krizokoll, te meg miről beszélsz? – nevettem fel. ~ Nem olvadoztam, de egyébként is, kit érdekelnek az illemszabályok, ha barátok közt vagyunk?

~ Barátok között?

~ Barátok között. Vagy talán nem a barátaink?

~ Én nem tudhatom, neked ki kicsodád. Csak hogy én sosem megyek el mellőled.

~ Én sem mellőled, Krizokollom! – vakargattam meg a nyakát. – De ha jól láttam, Ti is összebarátkoztatok Pirittel.

~ Mindig rám tapad. – mondta egészen közönyösen, ám egy halvány mosolyt nem tudott eltűntetni a pofijáról.

~ Nem mintha nagyon bánnád, nem igaz?

~ Egész kedves, ez igaz. Néha jó vele ellenni, de a legtöbbször csak az idegeimre megy.

~ Jól van kicsim. – nevettem fel, s innen már látszott Norton házának sziluettje, az éppen lebukó nap fényében. – Megérkeztünk!

Örvendésem azonban kissé korainak bizonyult, ugyanis mikor landoltunk a ház melletti füvön, a ház ablakain bekukkantva nem láttam fényt.

- Hogy-hogy nem égnek a gyertyák? – lepődtem meg, s leugrottam Krizokollról. – Gyere! – intettem neki, s beléptünk a sárkányajtón. Ám mikor beljebb jöttünk sem láttunk odabent senkit. Sötét volt, és hideg. A kandallóban rég nem égett tűz, és a szobák üresen álltak, a konyhában sem volt semmi élelem sem. Norton nem most ment el hazulról. Már legalábbis jó pár órája lehetett távol.

- Norton? Itthon vagy? – néztem körbe az összes szobában. A gyertyák hidegen ültek az ablakban, és mindent ellepett a kopott dohosság.

Visszaballagtam Krizokollhoz, aki az ablakon nézett éppen kifelé.

~ Nincs itt. – néztem rá, s ő is értetlenül mozgatta füleit.

~ Mi legyen?

~ Talán nézzük meg, hátha megtaláljuk az erdőben. – tessékeltem ki magunkat, s gondosan becsuktam az ajtót. Előre mentem a bejárati ajtóhoz, és körbe néztünk.

-Érzed a szagán, hogy merre mehetett?

~ Igen, az erdőbe tartott. – szimatolta össze az ajtófélfákat és a pár lépcsőt a sárkány. Ha zöldessárga szeme nem világít az enyémbe, egészen eltűnik fekete testével az ég csillagtengerében.

~ Akkor menjünk utána, hátha valami történt vele! – rugaszkodtam el, hogy felugorjak a hátára, de ő elmozdult, s így a talajra ugrottam vissza.

- Mi az? – nyújtogattam a nyakam arra, amerre ő is nézett.

~ Egy sárkány jön errefelé. – nézett mereven arra, s halkan morgott, hogy az orrán jött ki a füstnek kinéző lehellete a hidegben.

- Milyen sárkány? – füleltem én is, és már hallottam a lépteit, közben pedig már vettem elő az íjamat, de Krizokoll rám szólt.

~ Vele van Norton.

Elképedve néztem hol rá, hol arra, amerről hamarosan egy hatalmas sárkány feje tűnt elő. Hosszú nyakát egészen a fák lobjáig nyújtotta, mikor megpillantott minket. Ránk mordult, s tüzelni készült, mikor a hátáról jött az ismerős hangszín.

- Semmi baj Gránát, ismerem őket! – csitította le a bestiát, aki erre elnyugodott, s fejét felénk nyújtotta, úgy nézett minket. Hatalmas orrával megszimatolt, Krizokoll morgott rá, de én mozdulatlanul tűrtem.

~ Te vagy Alinda? – horkantott rám mély hangján.

~ Ez a nevem, igen. – feleltem. Egy pillanatig meglepetten húzta vissza az orrát, s eközben Norton nagy nehezen leszállt róla. Magasabban ült a hátán, mint Pirit az ég felé nyújtott nyaka.

- Köszönöm az utat kedves barátom. – veregette meg kedvesen a lábszárát, melyet felért, de arca gondterhelt volt.

~ Nagyon szívesen, Cimbora. – nézett rá, s egy pillanatra a feje búbjához értette az orrát. Ezután pedig felénk fordult.

~ Örvendtem a találkozásnak… - hajtotta meg előttem a fejét méltóságosan. Akár egy hercegnő előtt. S emiatt igencsak meglepődtem.

Eztán fogta magát és elillant vörös testével az erdőben.

- Minden jót! - intett neki még Norton, majd elé léptem.

- Hol jártál, Norton, aggódtam érted!? – öleltem egy pillanatra meg.

- El kellett mennem valahová, nem érdekes… - ölelt vissza majd a ház felé indult.

- És hogy találkoztál azzal a sárkánnyal? Én azt hittem, minden embernek csak egy társa lesz élete során… - mondtam halkan, mert azt hittem, épp bolondságokat fecsegek.

- Ez így is van. Csak találkoztam vele, és megkértem, hogy vigyen el… - ment az ajtóhoz, de ott megállt. Megállt és rám nézett.

- Ne haragudj Alinda, de ma este nem tudunk gyakorolni… nagyon kifáradtam, ugye megérted? – nézett rám szomorú szemekkel. Sosem láttam még ilyen elgyengültnek.

- P-persze, rendben… majd holnap. – mosolyogtam halványan rá, s ő még haloványabban viszonozta ezt.

- Jóéjt Norton.

- Nektek is. – köszönt el, s végül bement az ajtón. Még vártam egy kicsit, míg az ablakból néhány gyertya fényét láttam meg, s a kandalló feltűnő füstjét a kéményből.

- Menjünk haza… - ültem Krizokollra, s meg is indultunk gyalogosan.

~ Először te rázod le Leont, aztán Norton téged. Ironikus, nemde?

~ Ne szórakozz, én nem ráztam le Leont és Norton sem minket! Csak… így alakult.

~ Hát, ha így gondolod… - mondta halkan, s ahogyan egy nyílt mezőre értünk, hirtelen nem volt más előttünk, csak a nagy puszta, s az égen a Hold, mellette a tömérdek csillaggal.

Ahogy ott sétáltunk a minket felülről betakaró, fekete, apró fénypöttyökkel tarkított csillagos ég-búrára, Krizokoll szólalt meg alattam halkan.

~ Ott vannak mind…

~ Kicsodák? – néztem meglepetten rá.

~ A két Göncöl, Rená, Pium Draco, Hercules, Lyra, Ulua, Lucht Pinne… Mind ott vannak az égen a csillagképek. – nézett rájuk áhitattal.

~ Megmutatod őket? – mosolyodtam el.

~ Persze, ha szeretnéd. – lágyult el, s leültünk egy domboldalon a fűbe. Körülöttünk tücskök halk cirpelése hallatszott, s miközben fújt minket a gyengéd éjszakai szellő, magával hozva az arcomba távoli bokrok ribizli illatát.

~ Látod ott azt a pár csillagot? – bökött orrával az égre, mikor elhelyezkedtünk.

~ Igen, látom. – mosolyodtam el.

~ Az ott a Kis Göncöl. És ott mellette ott van a Hercules és az Ulua. És nézd, az ott a Lyra! – vette boldogan észre. – A Hold túloldalán pedig Lucht Pinne. A neve azt jelenti: A Levegő tolla.

~ Milyen szép neve van! És valóban olyan alakja van, mint egy tollnak! – gondoltam bele az alakzatot.

~ Igen. Állítólag akkor került oda az égre, mikor a Levegő sárkány a drágakő sárkányait teremtette. Egy tollát elhagyta, s az felrepült az égre, hogy megörökítse ezt a napot a jövőbelieknek.

~ Ez nagyon szép! Minden csillagképnek van saját meséje?

~ De még mennyire, hogy van. – lelkesült be és nagy beleéléssel mesélt róluk.

Hallottam egy történetet egy osonó róka alakú csillagképről, ennek a neve volt a Rená. Ő egy olyan róka volt, aki az elemi sárkányoknak segített vinni a híreket, leveleiket egymás közt, mert nem volt nála gyorsabb földi állat akkor, és az emberek sosem tudhatták merre jár, mert kiválóan rejtőzködött. Az elemek felruházták a joggal, hogy mindegyikük lakhelyére bejuthasson. Nappal vörös, éjjel sötétszürke bundájával észrevehetetlenül surrant át a házak között.

Mígnem aztán egy ember csapdája elkapta, s mire odaértek, a vergődésben meghalt. A sárkányok az égre emelték, hogy onnan figyelhesse tovább a 4-ük világát.

Hallottam még mesét a Pium Draco-ról is, ami annyit tesz: jámbor sárkány. Ő a Drágakövek egyike volt, az összes közül a legcsendesebb és gyengédebb. Ő volt Jáde.

Bár ő rendelkezett testvérei közül a legkisebb mágikus erővel akkor, mert ő volt a legkisebb, mégis a Levegő nagyra becsülte őt, mint mindegyiküket. Ám mikor ő meghalt, s az égbe távozott a lelke, a többiek kiutasították maguk közül a kis Jádét. Méghozzá mert egy kisebb csatában szimpátiát mutatott az egyik ellenféllel, aki emiatt majdnem megölte őt. A testvérei úgy gondolták, jobb lesz, ha többet nem megy velük harcba. De mikor Jáde elbújdosott egy sötét lelkű ember láncra verte, és a saját javára használta csöppnyi erejét. A sok év alatt pedig a varázsereje elfogyott, és megrepedt a drágaköve, amely az orra volt. Ekkor a szívét megfertőzte a gonoszság és puszta erejével harcolt az embere mellett, méghozzá a saját testvérei ellen. Mikor azok elkapták feltették az égre, hogy többet ne okozhasson nekik gondot. Jáde utolsó szavaival megesküdött, hogy fognak ők még egymás ellen harcolni. Majd megtisztulván csillagporrá vált és felrepült az égre.

Ezt a mesét követte az utolsó azok közül, melyet még valóban soha nem hallottam, azt hiszem azért lehetett ez, mert ezeket a képeket csak a sárkányok tudták belelátni az égbe, az ő hitük mutatta nekik ezeket.

Ez a történet pedig az Ulua csillagképé volt, ami egy az égre üvöltő sárkányt ábrázolt. A jelentése is annyi: Üvöltő / Ordító.

~ Ez a csillagkép pedig azt jelképezi, mikor az elemi sárkányok elhunytának első évfordulóján a drágakövek az ég felé üvöltve fejezték ki tiszteletüket. – suttogott Krizokoll ~ Senki nem tudja, mikor volt ez a nap pontosan, ezért a mai napig is, ha a sárkányok meglátják éjjel ezt a csillagképet, felüvöltenek rá, hogy tiszteletet és hálát adjanak. Azonban ez nagyon ritkán látszik az égen, csoda az is, hogy most látszik.

- Ezért üvöltenek hát néha a távolban sárkányok… - nyert értelmet ez számomra.

~ Igen. Én is szoktam néha, csak messzire megyek a falutól, mert különben rám szólnak az emberek. A falubeli sárkányok meg háziasították még a hitüket is, az emberek dolgaira jobban figyelnek, mint az ilyen ősi dolgokra. – mondta fintorogva.

- Kinek mi a jó, Krizokoll… - bújtam hozzá. – És te most miért is nem üvöltesz az égre? – mosolyodtam el.

~ Itt vagy mellettem, csak nem süketítelek meg… - mosolygott.

- Ugyan, én is üvöltök veled. – keltem fel és felléptem a hátára.

- Háromra!

~ Hát rendben. Egy…

-Kettő…

~ Három! – mondtuk egyszerre és mindketten felüvöltöttünk az égre. Krizokoll mély, reszelős és morgó sárkány hangon, én pedig, mint valami farkas hallattam a hangomat. És hamarosan a közelben élő sárkányok és felszólaltak. Mosolyogva hallgattuk őket, s közben visszafeküdtem Krizokoll mellé. Pihegve figyeltem, ahogyan a hangok elhalkulnak.

-Nem aludhatnánk itt? Olyan kellemes… - hunytam le a szemem, s már félig aludtam is. Azelőtt már legalább 3-szor majdnem elaludtam a hosszúra nyúlt beszélgetésben.

~ Igencsak meleg van ma éjjel, szóval, miért is ne… - tette le mellém a fejét.

- Jó éjt… - suttogtam álmomban, mosolyogva. ”

Alinda White