A tökéletes Tökéletlenség - 18. rész

„ Először kicsit idegen volt számomra a nagy tér, és a környezet, az a hely, ami a sárkányok szerint mind az én felügyeletem alatt áll! Hogy is tudnék én egy ekkora helyet vezetni, figyelni rá? Azonban ők rögtön megnyugtattak, hogy ez először mindenkinek nagyon nehéz, de könnyen hozzá fogok szokni, mert erre születtem.

A társaság öt sárkányából ekkor még csak Gyémánt és Holdkő volt számomra az ismerős, azonban a többiek is hamar bemutatkoztak nekem.

Egyikük volt Magnetit, a kisméretű nőstény sárkány, aki már ismerős volt nekem valahonnan. Később rájöttem, hogy abból az álmomból, mikor kisbaba voltam és egy faházban feküdtem a bölcsőben. Magnetit volt az a körülbelül macska méretű, piszkos sárga alapon fekete erezetes színű kis sárkány, aki vigyázott rám és próbált megnyugtatni, mielőtt ő maga is kirepült volna, engem hátrahagyva. Azt ígérte, ezt még később elmagyarázzák nekem.

Egy másik új arc volt számomra Sólyomszem, a már 146 éves, hím vízi sárkány! Hosszúkás, mocsárbarna és foltokban, csíkokban szennyeskék teste, oldalról kinövő lábai egy krokodilra emlékeztettek. Azonban a nyaka és az orra is hosszúkás volt, csakúgy, ahogy villás kígyónyelve. Karmai között úszóhártyák feszültek, a fején lévő orrlyukak mellett néhány kopoltyú is helyet kapott a nyaka két oldalán, míg hátán több sor, élénkebb kék lebennyel egybekötött tüske állt ki. Két szárnya visszafejlett kicsi volt, míg a farka végén lévő farokúszó közepén ott csillogott a drágakő!

Régies stílusban beszélt, és okosakat mondott, mint egy igazi bölcs öregúr! A fiatalos lendületű Azurit sokszor le is kurrogta ezért. Ő világoskék és narancssárga színekben pompázó nőstény volt, ugyancsak volt kétoldalt kopoltyúja, de zömök testalkatával inkább nézett ki szárazföldinek. Hegyes, éles tüskéi, szarvai és a hasán lévő páncélzat ellenére a hangja kellemes volt számomra. Az egész teste kicsit szőrös volt, olyan vékony prém borította, akár a bársony. Ezért ez leginkább csak két fülén látszott, melyeken ott pihent egy-egy kő. Leszóló stílusa ellenére égkéken izzó szemében ott fénylett a jót akarás.

Nem kellett sok idő, hogy mindannyian teljes egészében megnyíljanak előttem. Szinte az első megszólalásuk óta tudtam, pontosan milyenek is ők legbelül. Egyáltalán nem zavartatták magukat, úgy viselkedtek velem, mintha csak egy kisebb útról tértem volna haza. Ez a családias légkör volt az, ami a leginkább megfogott.

Egy lefelé vezető peremen besétáltunk a Mag szívébe: a nagy erdőbe. A fák megvoltak olyan hatalmasak, mint Paradicsom szigetén, de ezerszer szebben virágoztak! Tele volt a levegő az illatukkal, és én boldogan szívtam magamba.

Éppen csak megfordult a fejemben, hogy éhes vagyok, és Sólyomszem egy barackot nyújtott nekem. Mosolyogva nyúltam érte, mire Azurit is oda pofátlankodott egy szép nagy körtével a fogai között.

~ Ezt kóstold meg, ennél az egész szigeten nincs finomabb! – mondta hozzá, de Sólyomszem megingatta a fejét.

~ Ugyan kérlek, két Harcos generációt éltem át, és mindegyik ezt az őszi barackot istenítette a leginkább!

~ Szóval te sosem ettél belőle, igaz? – nézett rá megvetően.

~ Nem, de te sem szereted a körtét! – nevetett fel. Már én sem bírtam kuncogás nélkül.

~ Attól még ismerem annyira, hogy Alindának ízlene! – morgott és addig civakodtak, hogy a végén Magnetit oda ugrott az ölembe és a számba nyomott apró mancsaival egy szilvát. Nagyon finom volt, bár a nevetéssel együtt kicsit nehéz volt megenni.

Követtük Gyémántot, aki vezetett minket a gyönyörű helyen, és a többieknek kellett pár perc, mire rájöttek, hogy otthagytuk őket és ekkor utánunk szaladtak. Csupa gyümölcslé volt az arcuk, de inkább nem kérdeztem meg, végül mire jutottak.

Nem kellett sok, hogy kiérjünk egy gyönyörű tisztásra! A nap egészen magasan járt, kellemes fényével beragyogta a mezőt, átsütött a fák levelei közt, ezzel foltokkal tarkítva az avart.

Idővel a talpunk alatt zsenge, világoszöld fű terült el, amiben egyszerűen öröm volt lépdelni! Mosolyogva, lehunyt szemmel sétáltam át rajta, és hallgattam a madarak csiripelését, és egy távoli harkály kopácsolását.

Nem volt időm azonban túlzottan elgondolkodni, mert az égből kiáltások hangzottak fel. Mindannyian felnéztünk és két sárkányt pillantottunk meg, ahogyan közelednek. Akárhogy emeltem magam elé ellenzőként a kezemet és hunyorogtam, napfényben azonban mindkettő csak fekete volt.

- Alinda! – kiabált fentről egy ismerős hang, amitől megdobbant a szívem. A két sárkány leszállt előttünk és ekkor végre rájöttem, kik azok. Az egyikük Krizokoll volt Nortonnal, a másik Pirit és Leon. Krizokoll azonnal felém rohant, és én is rögtön elmosolyodtam.

- Krizokoll! – kiáltottam, és széttárt karokkal futottam felé, míg szinte fel nem lökött a fejével, majd nekilátott összenyaldosni. Én is megölelgettem, magamhoz szorítottam a fejét örömömben.

- Jahj, úgy hiányoztál Krizokollom! – nevettem, és nem érdekelt, hányan nézik végig a jelenetünket, csak csimpaszkodtam a sárkány fekete orrán.

~ Nagyon aggódtunk érted, órákig kerestünk! – mondta halkan, majd elhúzódott, és a tekintetünk összeért. Esdeklő volt, amennyire még sosem ~ Ne haragudj!

- Nem haragszom már… De többet ne csinálj velem ilyet! – mosolyogtam, és megvakargattam az állát. Felnéztem és Norton is köszönt a hátáról.

- Milyen volt az út? – mosolygok rá.

- Egész kellemes, köszönöm. – biccentett kedvesen.

~ Örülök, hogy semmi bajod! – üzent gondolatban Pirit is, de ők sokkal távolabb álltak meg. Leon leugrott sárkánya hátáról és tett pár lépést, de azután megállt, és nem mert közelebb jönni. Csak nézett engem és arcvonásain keveredtek a megnyugvás és az izgatottság nyomai.

Gyémánt megérezhette a feszültséget, mert szólt minden sárkánynak, hogy menjenek előre és meg is indultak. Nagy nehezen még Krizokoll is arrébb ment egy kicsi Pirittel és mind lepihentek a fák árnyékában. Persze tudtam, hogy még onnan is figyelnek bennünket.

- Szia… - intett a fiú, de arcáról hamar lefagyott a mosoly, mikor nem viszonoztam. Hirtelen nem tudtam mit reagálni és lefagytam…

- Én csak… szóval… megértem, ha nem akarsz látni, de… - kezdett el magyarázkodni, de hirtelen odafutottam hozzá és a nyakába ugrottam. Nagyon meglepődött, de végül viszonozta a gesztust.

- Annyira hiányoztál… - suttogtam elhaló hangon a vállába. Megkönnyebbülten szusszantott.

- Te is nekem… Nagyon aggódtam érted. – simította végig a hajam, amitől még jobban átjárt a boldogság.

- Igazából megértem. – nevettem fel és egy könnycseppet letöröltem az arcomról, mikor elengedtem – Te jártál már itt? – váltottam azután témát. Megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem tűnt úgy, hogy sok minden változott volna a kapcsolatunkban.

- Nem, még soha, de bámulatos! - mutatott körbe. Megint felnevettem.

- Na az már igaz! Mióta itt vagyok, egyszer se köhögtem! – beszéltem elégedetten. Hirtelen a szemében villant valami és a táskájába nyúlt. Elővette belőle egy zöld anyagot és idegesen tapogatta.

- Megtaláltam a sálat, amit neked adtam… Nem tudom, akarod-e még ezek után hordani, de… - motyogta, mire átvettem tőle. Kicsit sáros volt, de feltettem a nyakamba.

- Még szép, hogy hordom, Leon! – mosolyogtam – Gyere, menjünk a többiek után! – ragadtam karon és odarángattam a csapathoz.

- Mehetünk? – mosolyogtam ártatlanul. Gyémánt kedvesen biccentett és folytatta a túrát a medence túlfelébe: a tó felé.

Hosszan sétáltunk a fák között, hiszen ez a hely hatalmas! Ha valakinek sürgős dolga van, maximum sárkánnyal érdemes nekivágni. A sárkányok azt mondták, azért ekkora, mert minden Drágakőnek el kell férnie, és nagyon sokan vannak. Én ezt meg is értettem, csak egy dolgot nem tudtam hová tenni… Ha ilyen sokan vannak… Akkor most miért csak öt Drágakő van mellettem?

- A többiekkel a tónál találkozunk? – puhatolóztam. Gyémánt, aki az egyik oldalamon lépdelt, oda sem pillantott, csak szusszantott.

- Kettejükkel igen. – ennyi volt a válasza és azt hiszem, ezzel le is zárta a témát. Mindenki néma csendben ballagott. Bárkire néztem hátra, mindenki arca szomorú volt. Egyedül Leon tűnt kevésbé letörtnek, ő próbált bíztatóan mosolyogni rám. Én is visszamosolyogtam.

Már nem kellett sok, hogy kiérjünk az erdőből és megpillantottam azt a gyönyörű, csillogó vizű tavat! A vize olyan kristály tiszta volt, hogy egészen az aljáig le lehetett látni! Az egyetlen szakasza, ahol nem láttam tovább a felszínnél, az a tó hirtelen mélyülő közepe volt. Oda csak vízi sárkány juthat le, amilyen mélynek tűnt.

~ Sólyomszem, szólnál Lapisnak? – mondta Gyémánt és az említett csak bólintott egyet, majd belemászott a vízbe és hamar eltűnt a mélyén.

Kíváncsian vártam, mi fog történni. Közelebb mentem és a vizet szemléltem, no meg a benne úszkáló apró halakat! Ékkövekhez hasonlóan csillogtak, mikor megmozdultak a csodás napfényben.

Ekkor váratlanul elillant az összes hal és a tó közepén egy hatalmas víztömeg tört fel! Mindenem csupa víz lett, mire rájöttem mi történt. Sólyomszem és egy másik, nála jóval nagyobb sárkány jött felénk a vízben. Kiegyenesedtem, ő pedig megállt előttem. Teljesen elképedtem, még sosem láttam hozzá hasonló sárkányt!

Két feje volt, farka is több ízben kettévált és 3 mellső lába volt! Tehát összesen öt lábbal büszkélkedhetett. Lábaira pillantva valószínűnek tartottam, hogy jól tud futni, hiszen hosszú, erős végtagok voltak. Hátán hatalmas tüskék hártyával megtoldva, két szárnya éppen annyira volt nagy, hogy fel tudja őt emelni a magasba. Fején két szarv, homlokán mégegy kis tüske, orrán és állán kis kinövések, orrlyukai nem a pofája végén helyezkedtek el, hanem a pupilla nélküli, lélektelen szemei előtt. Mármint annak tűntek. De én, ha belenéztem, azonnal megláttam a kedvességet. Sok plusz végtagja miatt valamiféle hidra alfajnak gondolom. Azokról azt kell tudni, hogy több fejük is van, és általában ha egyet levágnak, a helyére kettő nő.

Egyébként a bőre sima volt és tengerkék, tüskéi vége felé egyre zöldebb. És sokkalta magasabb volt Gyémántnál, pedig tudni kell, hogy ő Piritnél is nagyobb! Teljes egészében befértem volna a hasa alá, amelyen ott pihent a Drágaköve is.

~ Szervusz, a nevem Alinda! – mutatkoztam be neki kedvesen.

~ Szia! Örülök, hogy újra itt vagy! – hajolt oda mindkét feje és összenyaldostak, elraktározták magukban az illatom.

~ Már csak az a nyavajás Gránát hiányzik… - morfondírozott Azurit.

~ Engem kerestek? – jött egyszer csak a hang a fák közül. Az egyik hatalmas ágon ült, majd könnyeden szökkent mellénk. Itt már jobban meg tudtam figyelni, ugyanis odafent nagyon beleolvadt a színekbe, pedig mikor előttem állt, szürkés színűnek hatott!

~ Végre előfáradtál. – vigyorgott Azurit. Magnetit csak megforgatta a szemét. Krizokoll és Pirit pedig érdeklődve pillantottak rá, ahogyan én is.

Gránát velük mit sem törődve lépett elém, majd, mint valami úriember, meghajolt előttem és elmosolyodott. A mosolyában volt valami ijesztő, amit a szája alakja váltott ki. Kicsit mintha mindig mosolygott volna.

~ Üdvözöllek, Alinda! – mondta hozzá és rám pillantott. Meglepetten láttam, hogy nem két szeme van, hanem három! A homloka közepén mégegy szem helyet kapott, amelyben mintha három pupilla lett volna! Ekkor vettem észre, hogy az ékkövei gyakorlatilag a két szemében vannak! Valószínűleg azért volt neki mégegy, mert azokkal kevésbé, vagy egyáltalán nem látott.

~ Szervusz, nagyon örülök, hogy találkoztunk. – mosolyogtam rá, mire ő is kiegyenesedett. Nyurga, hosszú lábai és hosszú nyaka által alig volt alacsonyabb az én Krizokollomnál.

Hátát erős páncél fedte, melynek vége a szürkéből átcsapott egy élénkvörös színbe. Farka végén jóval nagyobb tüskék voltak, ezt talán buzogányként is tudja használni. Mellső lábain nagy karmok helyezkedtek el, míg a hátsókon olyasféle pata volt, mint valamiféle vaddisznóé. Ami még érdekes volt benne, hogy a nyakán elöl olyanféle kinövések voltak, mint valami éles pengék, és az egész testén vastagok voltak a pikkelyek. 

Keskeny orra kedvesen szimatolt végig. Mindketten hímek voltak.

~ Milyen volt az utad? – kérdezte aztán, felrázva engem a mélázásból.

~ Nagyon jó, köszönöm. – húztam mosolyra a szám – Ti miért nem odafent köszöntöttetek?

~ Én vadászni voltam, mikor Gyémánt szólt, hogy megérkeztél, Lapis Lazuli meg olyan mélyen aludt, hogy fel nem lehetett volna kelteni. Szóval úgy gondoltam, megvárlak titeket vele. – felelte, majd Krizollra pillantott. Végigmérték egymást.

~ Te vagy a Harcosunk társa?

Krizokoll kicsit sértődötten felhúzta az orrát.

~ Igen, én vagyok.

~ Akkor üdv itt. – felelte váratlanul lágyan, ami meglepte a feketeséget. Biccentett, majd segítséget várva nézett Piritre, az egyetlen sárkányra a társaságban, akit tényleg ismert is. Ő csak mosolyogva horkantott.

~ Rendben Alinda… - sóhajtott Gyémánt és megpróbált rám mosolyogni, de azt hiszem ez nem az ő asztala. Ő inkább komoly fajta. ~ Most eljött az ideje, hogy elmeséljem a történetünket. Amit már elmeséltem Nortonnak is… - nézett az öregre, majd végigpillantott a társaságon ~ Sárkányok, repüljünk fel a nagy barlangba! – nyitotta szárnyait és megindult.

Mindenki szárnyra kapott és követte, kivéve Sólyomszemet, aki azt mondta, ő mászni fog felfelé (kis szárnyai nem voltak alkalmasak, esetleg evezésre), és Gránátot, akit Lapis felkapott és úgy vitt, ugyanis neki pedig egyáltalán nem voltak a szárnyai. Én is felpattantam Krizokollra, Leon Piritre és Norton is felmászott Holdkő hátára, majd siettünk utánuk.

Közben egyszer csak megláttam, hogy Lapis minden előzmény nélkül ledobta Gránátot. Nagyon megijedtem, hogy baja fog esni, hiszen elég magasan repültünk! Ám váratlan dolog történt: Gránát oldalából két szárny pattant elő és felemelkedett! Azaz hogy az nem is szárny volt, a bordái között volt egy lebeny, és azt tárta ki. Hallottam már róla, hogy van egy olyan gyíkfajta, ami alkalmaz hasonló trükköt, de nem gondoltam, hogy sárkányok is vettek át ebből.

Megkönnyebbültem, mikor mellém érve felnevetett.

~ Nyugalom, tudjuk, mit csinálunk! Lapis a legjobb barátom, sosem ártana nekem. – mosolygott majd elsuhant. Én sem bírtam nevetés nélkül.

~ Verseny a barlangig? – hallatszott a túlfelemről Pirit hangja. Krizokoll egyből felvidult.

- Miért is ne! Érjetek utol, ha bírtok! – mosolyodtam el kihívóan, majd belehúztunk. Nevetve szlalomoztunk a többiek között. Ennél aligha érezhettem volna boldogabban magam… De akkor még nem tudtam, hogy mi az, amit Gyémánt mesélni akar…

***

~ Nekünk is végig kell hallgatnunk? – nyüszögött Magnetit, mikor mind helyet foglaltunk a hatalmas barlangban. Mindenhonnan cseppkövek néztek vissza ránk, olyan csend volt, hogy hallani lehetett, mikor egy-egy vízcsepp végig gördült rajtuk, majd földet ért a kövön. Olyan mélyre bementünk a sziklafalban, hogy csak a többiek által gyújtott tűz égett.

~ Igen… kérlek, ti is hallgassátok végig. – ült le velünk szemben Gyémánt is, a többiek pedig közelebb húzódtak hozzánk. Odabent hűvös volt, és mindenki körém akart leülni. Baloldalamon Krizokoll pihent, jobbomon Leon ült törökülésben, az ölembe pedig Magnetit furakodott be. Lassan simogattam és érdeklődve pillantottam az előttünk ülő, fehér sárkányra.

Nagyot sóhajtott, majd belekezdett.

~A szüleid történetét fogom elmesélni… Azt, ami elmondja, miért történtek veled így a dolgok. – suttogta, mire összeszorult a szívem. Kíváncsi voltam, de féltem is. Most mindenre fény derül.

~ A szüleid nem egy átlagos módon találkoztak egymással. És csakúgy, ahogyan a te esetedben is, apukád sem átlagos módon került el hozzánk. – mosolyodott el ~ Abban az időben, mikor a nagyszüleid voltak a Harcosok, nagyon sok volt a csatározás. Kisebb csetepaték voltak, de sok, és veszélyes egy csöppségnek. Ezért az édesapádat odaadták egy olyan családnak, akiknek nem lehetett gyermeke, hogy vigyázzanak rá, míg lezárják azt a csatát, ami akkor éppen Kínában folyt. Ott találkozott nagyobb korában a mi Nortonunkkal. – mosolygott és én is odapillantottam a nem messze ülő férfire. Mosolyogva bólogatott.

~ Mit sem sejtve a sorsáról, éltek a kis faluban, míg a megöregedett szülei utána nem küldtek valakit. Méghozzá az édesanyádat.

Az anyukád egy olyan faluban nevelkedett, ahol a sárkányokat trófeának vadászták. Ő viszont nem értett ezzel egyet, így mikor megismerkedett egyel, megszökött vele. Később több Drágakővel is összebarátkozott, akik a Magra hozták. Itt kérték meg a nagyszüleid, hogy hozza el az apukádat.

Nortonnal és Eliottal együtt tértek vissza ide, ahol később ő lett a Harcos, és bár mindenki azt hitte, nem az anyukád, hanem Norton lett a Védelmező. - Itt levegőt vett és megállt egy kicsit, hogy kifújja magát, átgondolja a további történetet, majd folytatta -

~ Csodálatos pár év volt, nyugodtan teltek a napok. Bár sajnos a nagyszüleid nem élték meg a születésedet… Miután átadták a sárkányok erejét Eliotnak, ők nagyon legyengültek és hamarosan mindketten meghaltak… - hajtotta le a fejét, és mind ezt tettük. Ez volt az egy perces néma csend…

~ Aztán megszülettél te. – folytatta halványan mosolyogva. Figyeltem, hogy mindenki arcára felfutott egy mosoly.

~ A szüleid imádtak, és mi is. Nem voltunk annál még boldogabbak. – gondolt vissza, de aztán elkomorodott ~ Aztán megtörtént a baj… Egyik este valaki riadót fújt a nyugati falaknál. Egy ellenség közeledett. Egy borzalmasan nagy ellenség. Aki még Smaragdnál is nagyobb volt, pedig meg kell hagynunk, ő aztán igazán magas! – nevetett halkan és a többi sárkány is…

~ A Drágakövek mindig oda siettek, ahol baj volt és szükségük volt ránk. De még soha… egy bestiának sem jutott az eszébe, hogy a szent helyünkön támadjon meg minket. Annak a sárkánynak, fáj kimondanom, de nagyon vágott az esze. Tudta mikor, hogy kell támadni, és tudta, mivel tudja szétszakítni a csapatunkat! Nem mi voltunk a célpont. Hanem a Harcos.

Ijedten dobogott meg a szívem. Rosszat sejtettem. Szemem sarkából láttam, ahogyan Leon aggódón rám pillant.

~ Áttört a sziklafalon és első lépéseivel beletaposott a hatalmas erdőbe! Eliot parancsára azonnal ott termettünk és harcoltunk ellene, amivel csak tudtunk. Én voltam mindig is Eliot sárkánya, az édesanyádé pedig Füstkvarc, aki jelenleg sajnos nem lehet itt velünk… - mondta, majd gyorsan folytatta ~ A sárkánynak vörös volt a bőre, és három, hatalmas szeme! Hatalmas tüskék és fogak… Csak akkor lett volna esélyünk, ha mindannyian együtt dolgozunk. Ám a hirtelen ért támadás még a tapasztalt Harcost is kizökkentheti.

Eliot és Helena mindent beleadva kűzdöttek, de páraknak az emberek házai körül kellett védőfalat felállítania, hogy ne omoljon össze minden, és Magnetitnek is vigyáznia kellett rád. Ez máris vagy három sárkány kiesés a csapatból. Ráadásul még az eső is zuhogni kezdett...

Eliot egyre jobban kezdett begőzölni, amiért a dög a családunk életére tört. Kezdett elborulni az agya és csak arra tudott gondolni, hogy el kell pusztítania! A probléma az… Hogy a Drágakövek nagyon függnek a Harcos érzelmi állapotától. Ha nagyon dühös lesz, az összeköttetés miatt sárkányok teljes mértékben képesek átérezni a fájdalmát, és kezelhetetlen gyilkoló géppé válnak… A szemük pedig narancssárgán kezd izzani. – mondta, mire minden sárkány megborzongott. Biztos voltam benne, hogy tudják milyen érzés, és nem szeretnék még egyszer megtapasztalni.

~ Azonban ebben az állapotban szinte teljes képtelenség taktikázni, vagy hasonló cseleket bevetni. Tudtuk, hogy nem nyerhetünk… Ezért apukád… megkért, hogy vigyelek el téged onnan. Hogy legalább te megmenekülhess. És bár én nem akartam otthagyni őket, hiszen nagy szükségük lett volna az erőmre… De én voltam a legfőbb bizalmasa… Nem mondattam nemet. – kezdtek el könnyek fényleni a szemében.

~ Így hát elhoztalak arra a szigetre, ahol értesüléseim szerint Norton élt. Azonban azzal nem számoltam, hogy nem csak ő lakik ott… Egy odvas fába tettelek le a part közelében… Remélve, hogy Norton megtalál, majd visszasiettem, hogy segíthessek… - nézett rám könyörgő szemekkel – Ne haragudj… az én hibám volt, hogy ilyen szörnyű életed volt. Egyenesen Nortonhoz kellett volna vinnem téged…

-Fájdalmas fintort vágva meredtem az előttem ülőre. Ha úgy nézzük, tényleg az ő hibája volt… De mindenki hibázhat. És végülis, visszakerültem ide, nem lett akkora baj. Nem tudom őt hibáztatni.

~ Ráadásul nem volt értelme úgy sietnem… - sóhajtott ~ Mire visszaértem… mindenki félholtan feküdt valahol, ájultan. A nagy sárkány pedig a karmaiban tartotta a szüleidet. Odasiettem, hogy segítsek, de azt hiszem, ők már feladták a harcot…

Egy hatalmas kiáltással repültem feléjük, de elkéstem… a bestia a szemem láttára hamvasztotta el őket. – szorította össze a szemét – Már csak annyit tudtam tenni, hogy a többieket védjem.

~ Menjetek gyorsan! Meneküljetek, siessetek!! Repüljetek olyan messzire, amennyire csak tudtok! – s csak néztem, ahogyan mindenki szétreppen…

Ő viszont észrevett. Az volt a neve, hogy Rodonit.

-Körülöttem mindenki halkan morgott, és az én kezem is ökölbe szorult.

~ Felém fordult és hatalmas mancsával szét akart nyomni. Az itt jelen lévő pár sárkány próbált megmenteni. – biccentett nekik – Végül bekergetett minket az egyik barlangba, ahová ő nem fért be. Onnan kiáltottunk ki neki.

~ Ezt nem fogod megúszni!! Sosem lesz tied a világ! – ordította Azurit.

~ Ugyan… - nevetett – Honnan tudhatnátok, milyen birtokolni a világot? Ti sosem voltatok itt senkik... – susogta egy gonosz vigyorral és megpróbálta összeomlasztani a falakat, de az erőnkkel közösen tartottuk magunk felett a sziklákat.

~ Nincsen kiút! – sírt Magnetit, mire eszembe jutott valami.

~ Csak egyet tehetünk… Itt fogjuk megvárni a kis Alindát. – mondtam, majd megkértem őket, hogy próbálják megtartani a falat helyettem is. A nagy sárkány felé léptem, aki megszeppenve mért végig. Jól megkarmoltam az orrát és úgy mondtam:

~ Ezt azért, mert feldúltad a családunkat! De tudd meg, hogy vissza fogunk térni, és akkor neked véged lesz! – mosolyodtam el, majd lehunytam a szememet és felhasználtam minden varázserőm. Egy hatalmas fény és energia kitörés kíséretében egy nagy burokba zártam magunkat a többiekkel. Ahol mély álomba merültünk… Egészen a 17. életéved betöltéséig, amikor megörökölted az erődet. Azóta érted minden sárkány szavát. – nézett rám ~ Rodonit valószínűleg legyengült a nagy energiától, ami akkor körül vett minket, mert szerencsére, míg mi eltűntünk, nem igázhatta le a Földet.

- Szóval… a többiek még mindig odakint vannak valahol, szétszóródva? – értelmeztem elborzadva. Hogy lehet valaki képes, így szétrobbantani egy ilyen erős csapatot?

~ Pontosan…

- De hát akkor miért nem szólunk nekik? Miért nem kerestétek meg őket? – fakadt ki belőlem és mindenki legnagyobb meglepetésére felpattantam. – Hiszen már több, mint fél éve üzensz nekem éjjelente, lett volna időtök megkeresni legalább néhányukat!

~ Időnk lett volna… de nem tehettük meg. – válaszolta halkan – Ha a Harcos meghal… A drágaköveknek az a sorsa, hogy elfelejtik, hogy ők tagjai voltak valaha ennek a csapatnak. A testük átalakul, a drágakövük pedig visszahúzódik a testükbe, hogy ne legyen szem előtt, senki ne ismerje fel őket. Ez a védekező mechanizmus véd meg minket attól, hogy a csapatot összetartó emberek nélkül valaki halálos csapást mérjen ránk. Mi azért nem alakultunk át, mert a varázslatom ezt kivédte. A többieket viszont csakis te tudod felébreszteni. – mondta még hozzá képest is komoly hangon. Mindenki engem figyelt, éreztem magamon a megannyi kíváncsi tekintetett. Körülöttem forog hát minden? Eddig egy senki voltam, és hirtelen minden tőlem függ? Az ő sorsuk… a Drágakövek becsülete. A szüleim… annak a sárkánynak az élete. A világ sorsa. Minden az én nyakamba zúdul.

Hirtelen megrettentem. Nem, ez nekem nem megy! Én csak egy 17 éves árva lány vagyok, túl kevés mindehhez! Hirtelen sarkon fordultam és rohanni kezdtem. Tudtam és hallottam is a többieket, ahogyan utánam indultak, de én csak futottam tovább. Kifutottam a barlangból, átugrottam a patakon és berohantam az erdőbe. Csak rohantam, mintha elmenekülhetnék ez elől. De nem tudok. Mert nem tudom hátrahagyni saját magamat.

(Gyémánt, azon az éjszakába nyúló csatán...)

***

A többiek nem követtek, tudták, hogy időre van szükségem. Még ha nem is gondolták, hogy többre, mint amennyink van. Közben már elment az egész nap, és én csak ültem egy magas sziklán, ahonnan pont látni a naplementét. Élesen világított a szemembe, és mégsem bántam, csak tűrtem. Hadd bántson kedve szerint, nem szoktam máshoz. Túl sok nekem ez a világ.

Hirtelen sok ismerős ismeretlen, sok teendő, sok információ… Túl sok a múltból. Úgy éreztem, össze fogok roskadni a súlyuk alatt: halkan folytak a könnyeim.

Megölte őket. Az az izé megölte a szüleimet, ő tehet arról, hogy nem lehettem velük, ő tehet arról, hogy nem ebben a szép világban éltem le ezt a 17 évemet. Helyette szenvedtem egy sort, és most nem érzek megkönnyebbülést, hogy visszakerültem a helyes útra. Talán túl sokszor vagyok magam alatt és mindent túlbonyolítok… De nem érzem úgy, hogy képes vagyok kezelni ezt a címet, amit örököltem.

Halk zörejek hangzottak fel mögöttem. Valaki nagy nehezen felmászott a sziklára, majd lihegve megállt kicsit. Mikor kifújta magát, csöndesen mellém lépett, és várt egy percet, mielőtt suttogva megszólalt. Én egyszer sem mozdultam meg.

- Leülhetek? – hangzott Leon hangja, mire csak bólintottam és kicsit megtöröltem az arcom.

- Sajnálom… ami a szüleiddel és veled történt. – nézett maga elé.

- Ugyan… úgysem tehetünk már semmit. – feleltem.

- Visszapörgetni nem lehet az időt és megváltoztatni a múltbéli dolgokat… De még helyrehozhatjuk, ami elromlott.

- Igen… helyre lehetne hozni, ha nem én lennék a Harcos. – nevettem fel fájdalmasan – Nekem ez sok, Leon… Én erre nem vagyok képes. – sóhajtottam. De nagyon meglepődtem a reakcióját.

- Alinda, hagyd már abba ezt az önsajnálatot! – csattant fel, mire meglepettségemben egyenest a szeme közé néztem. A vonásai feszültek voltak.

- Nem látod, hogy te egy csodálatos lány vagy? Ekkora múlttal, egy csomó baráttal, akik vigyáznak rád! – ragadta itt meg a vállaimat - Tudom, hogy nem indult fényesen az életed, de vedd észre, hogy minden helyre fog jönni! Csak akard már egy kicsit te is! – engedett végre el és kezei csalódottan hulltak az ölébe. Elfordította a tekintetét, hogy ne kelljen a meghökkentségtől elkerekedett szemeimet látnia.

Én is visszafordultam, hogy átgondoljam, és rájöttem, hogy egy esélyt, azt adhatok ennek a helyzetnek.

Váratlanul felnevettem, hogy milyen bolond vagyok. Értetlenül meredt rám, én pedig vigyorogva nekidőltem és a fejemet a vállán pihentettem meg.

- Köszönöm, Leon. Csodás barát vagy. – hunytam le a szememet. A sírástól fáradtan, félálomban éreztem, ahogy megsimítja az arcomat és fájdalmasan magában suttog.

- Az… egy barát. "

Alinda White

Közlendő: Rajzversenyt hirdetek!

Sziasztok, heló mindenki! ^^
Nos, ne kérdezzétek hogy, mert fogalmam nincs, de kipattant a fejemből az ötlet, hogy esetleg tarthatnánk rajzversenyt!
Régen volt hasonló, és ami azt illeti, én úgy összességében régen láttam HTTYD-s csoportokban vagy blogokon ilyesmiket o.O Amit amúgy furcsállok is, emberek, hova lett minden fanatikus?? No mindegy, ez egy másik téma.

Szóval arra gondoltam, hogy hirdetek itt egy versenyt :) A blogon lévő összes történetből lehet rajzolni, nem muszáj jelenetet (bár én annak csak örülök), lehet karaktereket is, vagy esetleg olyasmit is, hogy hogy képzeltétek A tökéletes Tökéletlenség helyszíneit, hátha valaki jobban ért a tájrajzoláshoz xd Szóval nagyjából azt rajzoltok, ami jól esik, csak kapcsolatos legyen a blog egyik történetével.

Úgy terveztem, erre 1 hetet adok, tekintettel ara, hogy lassan suli :X És a győztes képét minimum 2 hétre (sztem amúgy tovább is úgy lesz) kiteszem a blogra a blogarhívum, vagy ezen modulok fölé, hogy jól látszódjon.

Ha valakit érdekel, az e-mailemre küldjétek a képeket:
httydaurora@gmail.com

Gondoltam rá, hogy egy-egy történet egy-egy kategória legyen, de ezt csak akkor valósítom meg, ha sok kép jön, és ebben még egyáltalán nem vagyok biztos. Szóval ha így lesz, még kiírom nektek.
Jah és ha valaki küldött képet, vagy érdekli, írjatok ide kommentet nyugodtan, legalább jobban észreveszem xd

Remélem tetszik az ötlet, és jönni fognak rajzok! :)

Verseny indul!!

No sziasztok! :*

( A néhány időközbeni változásról itt olvashattok!)

Közlendő: Bocsi, hogy későn szólok!

Sziasztok!

Fú gyerekek, hát rettentően szégyenlem magam, hogy csak most jut eszembe szólni nektek!
Először is, hogy miért nem vagyok mostanában nagyon jelen ezen a blogon... Bár a kettő dolog, amit mondani akarok, nagyon is összefügg.

Az a helyzet, hogy már nekem is van Wattpad-em. És van rajta egy könyvem, amire kiteszem a Miraculous fanfikcióimat. Kivéve azt, amiben én is benne vagyok a sárkányokkal :) Viszont minden olyat, amiben csak az eredeti karakterek szerepelnek, oda tettem ki. Ezt azért mondom el nektek, mert többen mondtátok, hogy érdekelne (már ha jól emlékszem...), és mert nagyjából ez a fő oka annak, hogy kevesebbet posztolok ide. Most hirtelen nagyon ráálltam, és elképesztően sokat bírom egyhuzamban írni ugyanazt a kis storyt O.O
De nyugi, nem állnak le a dolgok itt sem, mindig a fejemben van a többi karakter is, csak sajnos nem mindig van ihlet, hogy hogy írjam le, amit terveztem az elkövetkezendő részekbe. Ez a helyzet jelen pillanatban főleg A tökéletes Tökéletlenséggel. Amint nem leszek alkotói válsághoz közeli állapotban, nekilátok kirángatni magamat abból a gödörből, amibe belecsúsztattam szegény Alindáékat és folytatom is gőzerővel!
Szóval, kérlek ne haragudjatok, és ne felejtsetek el néha ránézni a blogra, nem fogok leállni! Akit érdekel pedig nézzen fel a wattpademre :) (előre szólok, hogy regisztrálni kell, hogy olvashass.)

Itt vannak a linkek:
Profilom: https://www.wattpad.com/user/FeketeMau
Könyvem: https://www.wattpad.com/story/75411440-tales-of-miraculous


Mégegyszer: ne haragudjatok, azt terveztem, hogy ha lesz ilyesmi, kiteszem nektek, hogy akit érdekel, az tudjon róla! :'(

Kárpótlásul itt az egyik kedvenc fanartom:

(Ez az egyik telós hátterem emberek, a két kedvencem egy képen!! <3 Már csak azt mondhatná el valaki, hogy Adriennek hova lett az édes Cicafüle?? )

No, a legközelebbi viszont olvasásra! Sziasztok :*

Kampány a fanficekért!

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ezúttal nem részt hoztam, hanem egy kis linket és pár szót :)


Kérlek, olvassátok el ezt a cikket: http://kissordeath-andreaszabo.blogspot.hu/2016/07/kampany-fanficekert.html?m=1


Én igenis egyet értek  leírtakkal! A fanfickiók szerintem igenis fontosak, ha valaki írni kezd, főleg mivel, én is így kezdtem és azokkal foglalkozom :D Azóta van két saját történetem, amit próbálok  lehető legegyedibbre írni, de azt hiszem, mindig imádni fogom a fanficeket, mind írni, mind olvasni *-*
Szóval muszáj volt csatlakozni ehhez az egészhez, ha ti is egyet értetek, vagy szeretitek a fanficeket, légyszi kövessétek a példánkat, és ha van blogotok, tegyétek ki a plecsnit ^^ Hogy idézzek:



Ha támogatod a kampányt, csak annyit kell tenned, hogy:

- kirakod a plecsnit

- megosztod a cikket

- elterjeszted a fanfictiont

- olvasol fanfictiont

- írsz fanfictiont

Nekem kész is ^^

A tökéletes Tökéletlenség - 17. rész

„ Sokáig feküdtem mozdulatlanul a homokban, de sírni már rég nem tudtam. Már minden könnyemet kisírtam, de a fájdalom nem sokat enyhült. Megmaradt a csalódottság és a düh. De ezutóbbi megváltozott, és mellé egy új érzelem: a félelem társult. A félelem, hogy én leszek a hibás, ha nem teszek semmit, mikor kéne, és félelem attól, hogy végleg elvesztettem mindenkit, akit szerettem. Azok után, ami történt, nem mertem a szemükbe nézni... azt hiszem, már nem is rájuk haragudtam leginkább... sokkal jobban magamra. Úgy éreztem, ez az egész az én hibám.

Magam mellé húztam a kezeimet a vizes homokon, melynek szemcséi a karomra tapadtak. Mindenem csupa víz volt, és csak most éreztem meg, milyen hideg is van. Újból megfájdult a torkom, és köhintettem egyet, majd az ég felé néztem, ahol már enyhült az eső.

Ahogy figyeltem pár halovány csillagot, feltűnt, hogy az egyik egyre fényesebben világít. Sőt, közeledni látszott! Egyszerre ketté vált, és mindkettő, amolyan cikk-cakk mozgást végezve, sietett felém.

Ahogy egyre furcsállóbban néztem, összehúztam a szememet és lassan felültem.

Mikor elég közel ért, már hallottam szárnycsapások hangját, majd egy kecses, hosszúkás fejet pillantottam meg: egy sárkány volt az.

Elképesztett a légiessége és kecses mozgása. Körberepült a fejem felett a sötét éjszakában, de tisztán láttam, merre jár. Két szárnyán egy-egy drágakő pihent a "kézfejébe" ágyazódva, melyek a Hold fényében szinte szikrákat szórtak, úgy fénylettek. Megnyugtató volt, mint egy kis dal, ami este elaltatja a kisgyermeket. Én is kezdtem elpihenni és álmosodni.

Mire leszállt előttem két lábára, már ragadt le a szemem. Összecsukta hatalmas szárnyait, hosszú nyakát, mint egy hattyú hajtotta hátra, majd fejét oldalra fordítva fél szemével az enyémbe nézett, szinte mosolygott.

~ Nem lesz semmi baj, Alinda... ígérem. - hallatszott a lágy női hang a fejemben, s egyet lépett is lassan felém, vékony, madárszerű lábaival.

~ Ismerlek? - kérdeztem erőtlenül, és fáradtságomban visszafeküdtem a homokban hagyott nyomomba. Még így is tisztán láttam őt, aki közelebb hajolt hozzám, és gyengéden a hátára vett. Puhán fellebbent a levegőbe és elindult velem valamerre az égen.

~ Nyugodj meg, kedvesem, nem ártok neked. Majd megbeszéljük, de most pihenj. Engedj egy kicsit a fáradtságnak és aludj... én vigyázok rád. - suttogta, és engedtem neki. Még abban a percben mély álomba szenderültem.

Mikor felébredtem, egy barlangban találtam magamat. Körülöttem sziklák, és egy kis rakás fa, ami azonban nagy lánggal égett. Méghozzá hófehéren.

Felültem, melynek következtében egy nagy pálmalevél szerűség, amivel be voltam takarva, leesett a vállamról. Megigézve figyeltem a lángokat, és azon merengtem, milyen tiszta és selymes.

Már majdnem fel is bátorodtam annyira, hogy megérintsem, mikor egy lépés zaja kizökkentett. Oda pillantottam, s az a gyönyörű sárkány állt a barlang szájánál, aki felvett engem a hátára a parton, és gyanítom, ő is hozott ide engem. Mikor a tűz fényéhez közel ért, már tisztán láttam fehér, aprón pikkelyezett bőrét, amely egy kígyóéra hasonlított. Lábai halovány sárgák voltak, ahogyan a feje tetején ékedkedő két tolla vége is, és az a néhány, indaszerű minta az oldalán. Szemei világos narancssárgán villantak a fényben. Úgy nézett ki, mint egy albínó.

~ Felébredtél, kedvesem? - szólt a lágy hang, és bólintottam.

~ Jobb, ha nem nyúlsz a lángokhoz, a színe más, de ugyanolyan forró. - jött beljebb, majd lefeküdt a tűz túloldalán.

Pár percig csak figyeltük egymást, próbáltam nem olyan hangosan gondolkodni rajta, hogy meghallja azt. Végül ő nem bírta tovább és elmosolyodott.

~ Tudom, hogy nem ismersz fel Alinda, de én tudom ki vagy. Találkoztunk már.

- Igen? - lepődtem meg. - Mikor?

~ Néhány éve. Legalábbis legutóbb. Ugyanott feküdtél a homokban, és a Holdhoz beszéltél... tudod, ez nem meglepő, hiszen rosszul érezted magad és ezért engem hívtál...

- Ezt hogy érted? Várj, kezd ott, hogy hogy hívnak! - kértem és felkeltem törökülésbe. Szusszantott egyet, majd folytatta.

~ A nevem Holdkő. És már kiskorod óta vigyázok rád. - állt fel és az egyik szárnyát nekem mutatta. A benne lévő drágakövön megcsillant a fény és benne szinte megláttam az emlékeit. Az emlékeit rólam, néhányat a szüleimről és a Magról. Minden értelmet nyert bennem, s mikor felnéztem rá, ő elmosolyodott és visszahúzta a szárnyát.

- Te vagy az egyik Drágakő, igaz? - suttogtam. Bólintott.

~ Örülök, hogy ismét segíthetek.

- Hogy értetted azt, hogy téged hívtalak? Hiszen nem emlékeztem rád... - sütöttem le a szemem.

~ Nekem ez a varázserőm, tudod? Felidézek és szép álmokat hozok, megnyugtatlak.  Téged, és bárkit, akire megkérsz. Ahogy a nevem, az erőm is összefügg a Holddal. Annak segítségével éjszaka új erőre kapok, a köveim maguktól világítanak, és olyan... olyan, mintha érezném a Holdat. Mintha élő lenne és én hallanám a gondolatait. Ezért rajta keresztül hallottam mindent, amit mondtál. A Harcosok ösztönösen tudják, hogy ha a Holdhoz beszélnek, a sárkányuk meghallja őket, bárhol is jár, és segít neki.

- Fuh... - értelmeztem - Nem tudtam, hogy ilyesféle erőtök is van. - nyögtem végül ki és elmosolyodott.

~ Mindegyikünknek van, csak némelyikőnké annyira elenyésző, hogy szinte sosem használja.

- Értem... - sóhajtottam - szóval csöbörből vödörbe... itt mindenki tudja én ki vagyok, csak én nem ismerek senkit. - mutogattam kissé idegesen, s kezeimet a combomra ejtve, méltatlanul néztem magam elé.

~ Szomorú vagy, igaz? - kérdezett a sárkány. Éreztem a hangján, hogy segíteni akar.

- Nos... kissé átverve érzem magam... - húzódott fájdalmas mosolyra a szám.

~ Megértem... és hidd el, ők is. De biztosan aggódnak érted. Nem akartak rosszat neked, ezt tudnod kell.

- Tudom... - sütöttem le a szemem. - Csak dühös lettem. Holdkő, ez úgy érzem, nem én vagyok! - néztem egyenest a szemébe - Mármint... a Drágakő harcos egy elég nagy hős... én egy senki vagyok...

~ Sose becsüld alá magadat, Alinda... hihetetlen dolgokra vagy képes, csak még nem tudsz róla. De ez mindig így kezdődik. Tudod, mi is voltunk kezdők... - nevetett fel.

- Elhiszem, de az már évezredekkel ezelőtt volt és...

- Ilyen idősnek nézel? - szakított félbe egy sejtelmes mosollyal. Megzavarodva pislogtam egyet.

- Hát nem annyi vagy?

~ Ami azt illeti, 96 vagyok. Az sárkány években még egész fiatal.

- De... az hogyan lehetséges? Hiszen biztosan annál régebben éltek az elemek...

~ Ugyan kedvesem... Nem csak az emberek halandók. Mi is azok vagyunk. A mi erőnk is öröklődik, akár a tied. Én a 2531. Holdkő vagyok. - nézett játékosan a szemembe.

- Huha... - döbbentem le - hát jó sok mindent nem tudok még rólatok...

~ Elmondhatok pár dolgot, ha gondolod.

- Igen, jó lenne... bár nem tudom, van-e értelme engem okítani...

~ Tanulni sosem felesleges. – mosolyodott el ~ Egy mondás szerint, az ember holtig tanul. De ez igazából minden lényre igaz.

Bólintottam, ahogy egyet értettem és még el is mosolyodtam. Szemében láttam a meghatottságot.

~ Éppen olyan kis okos vagy, mint a szüleid… – suttogta elkapva a tekintetét. – Úgy csillog a szemed, mint apukádé.

Megint elfogott az a furcsa érzés… A szüleim. Ő ismerte őket. Testközelből és barátok voltak. Összeszorul a szívem, ha rá gondolok, hogy én miért nem ismerhettem őket?

- Holdkő… valamit tudnom kell. – kezdtem el halkan és ismét rám emelte a tekintetét.

~ Halljuk, Alinda.

- A szüleim… sze-szerettek engem? – nyeltem egyet, mikor kimondtam. A torkomban gombóc volt és könyörgő tekintettel bámultam rá. Kicsit kikerekedtek narancssárga szemei, ahogy meglepődött, de aztán csak nyelt egyet és szusszantott.

~ Sosem láttam őket olyan boldognak, mint mikor megszülettél. – húzódott szája széle fájdalmas mosolyra.

- Értem… - mosolyodtam el egy pillanatra én is és lehajtottam a fejemet.

Hát mégsem eldobtak? Szerettek engem? Olyan családom volt, amilyenről mindig is álmodtam? – éreztem, hogy úgy mosolygok magamban, hogy közben már gyűlik a könny a szememben. – Volt családom. Egy nagyon nagy családom. Mert ebben nem csak 2 sárkány volt jelen. Hanem egy egész csapat. Láttam Holdkő emlékei között. Olyan volt számára, mint egy nagy család. Ezért örült úgy nekem is. Én is a családja tagja vagyok. Egy elveszett családtag. De várjunk… akkor mégis… nem, mégsem értem. Miért nem velük nőttem fel? Azt megértettem volna, ha az a magyarázat, hogy nem kellettem nekik és ezért tettek ki egy másik szigeten… De ha szerettek, akkor ezt teljes egészében kizárhatom. Akkor vajon… mi történhetett?

~ Hosszú mese, Alinda… - válaszolta meg, ahogy hallgatta a gondolataimat. ~ És erre csak Gyémánt adhat választ.

-Ezt hogy érted? – lepődtem meg.

- Megkért, hogy ha találkozok veled, vigyelek el hozzá, mert ő akarja elmesélni, mi történt veled. Méghozzá a Magon.

- Szóval most oda akarsz vinni? – kérdeztem kissé bizalmatlanul és szorongva.

- Csak reggel… Ha beleegyezel. Végül is, ha nagyon akarnál, meg tudnál állítani, és én nem tehetnék semmit. – mosolyodott el sejtelmesen.

- Remélem erre is adtok majd magyarázatot… - tettem karba a kezemet. Csak mosolygott tovább.

***

Miközben én Holdkővel beszélgettem az egyik nem is olyan távoli szigeten, Krizokoll és a többiek mindent megtettek, hogy megtaláljanak. A két sárkány elkeseredetten próbált engem kiszimatolni és közben keresték a gondolataim hullámhosszát, hogy kommunikálhassanak velem. De én ehhez akkor már túl messze voltam tőlük.

- Van valami? Nem éreztek semmit?? – mérgelődött Leon, ahogy Pirit hátán ülve repülte körbe a szigetet vagy 5-ödszörre.

~ Semmi, az eső teljesen elnyomja a szagát! – fintorgott a nőstény, de hirtelen megrándultak a fülei. ~ Krizokoll talált valamit! – mondta és meg sem várta a reakciót, azonnal elindult az adott irányba. Lovasa majdnem le is tántorult róla, de aztán ügyesen megkapaszkodott.

Mikor odaértek, Krizokoll a magas fűben állt és egy letaposott kis ösvényt szaglászott. Pirit leszállt mellé és ők is segítettek keresni.

~ Biztos vagyok benne, hogy erre jött el! – indult el a nyomon a fekete sárkány, de Pirit másfelé ment. Egy faághoz lépett, ahol megtalálta a sálamat, amit eldobtam. Szomorúan szaglászta, majd puhán fogta a szájába és gazdája kezébe adta. Leon is összeszorul szívvel simította meg a halványzöld anyagot.

- Annyira sajnálom, Alinda… - szorította magához egy percre és a szemeit is lehunyta. Mardosta a bűntudat.

~ Megint ez a szag!! – morgott Krizokoll, aki már a parton járt a nyomomat követve. Pirit felkapta gazdáját a hátára és futottak utána.

~ Mit találtál?

~ Egyszer már volt, hogy Alinda eltűnt, és akkor is ilyen szagot éreztem! Nem tudom beazonosítani, hogy ez mi, de olyan ismerős! – nézett tanácstalanul a nyomomba, ami mellett már Leon is ott térdelt.

~ Olyan, mint egy sárkányé, de… kicsit olyan szaga van, mint annak a kőnek, ami egyszer az égből hullott. – gondolkozott Pirit, amint megszagolta.

- Sárkánynyomok vannak a homokban. – mutatott rá Leon.

Végül hajnalig tartó nyomozásukat az szakította félbe, hogy Krizokoll fejébe beférkőzött egy ismerős hang.

- Krizokoll, Pirit, mondjátok meg Leonnak, hogy menjen haza és pakoljon össze magának egy pár napra. Gyémánt üzent. Alinda már a Magra tart. – hallatszott Norton rekedtes hangja. Krizokoll alig akarta elhinni, hogy jó értette. A gazdája már a Magon lenne? Azon a helyen, amitől valamiért mérhetetlenül félt. Félt attól, hogy odamegyek. Csupán azt nem értettem, miért.

~ Pirit, te is hallottad? – nézett rá szomorú szemekkel, s ő bólintott.

Pirit átadta az üzenetet Leonnak és ők hazasiettek. Még kevesen voltak fent, hiszen korán volt, úgyhogy viszonylag kevés feltűnéssel sikerült összepakolnia egy háti táskába, majd azzal elsuhannia a faluból. Csak az édesanyjának szólt, hogy egy ideig kirándulni lesz.

Közben Krizokoll Nortonért ment, aki szintén összecsomagolt magának egy kevés élelmet és egy pár ruhát, majd a bőrtáskával a kezében felült hátasomra. Ez volt az első alkalom, hogy Krizokoll felengedett valakit a hátára rajtam kívül. De csakis azért, mert a szükség megkövetelte.

A kunyhó előtt találkoztak, majd ők is megindultak arra a hosszú, többórás útra, ami a Maghoz vezeti az utazókat.

***

~ Szóval képesek vagytok egyesíteni a varázserőtöket? – összegeztem az imént hallottakat. A hajnal eljövetelével mi is szárnyra kaptunk és megindultam Holdkő hátán a Magra. Közben is mesélt és magyarázott pár dolgot.

~ Pontosan! Egységben az erő, ezt jól jegyezd meg! – mosolygott, ahogy a szárnyaival szelte az eget. ~ Egyébként hogy megy a hegedülés?

~ Ami azt illeti egyre jobban! De honnan tudtad, hogy Norton hegedülni tanít? – lepődtem némileg meg.

~ A hegedülés tradícionális, ha úgy nézzük, a Harcosoknál. Egyébként az apukád is nagy mestere volt. – lehunyta a szemét és azt hiszem visszagondolt egy emlékre ezzel kapcsolatban ~ És egyébként Norton magára vállalta a tanításodat. Bár főleg zongoráról volt akkor szó, de… - kezdett el magyarázni, de közbevágtam.

- Nah várj… Mi van Nortonnal?

~ Azt tudod, hogy apukád legjobb barátja volt, ugye?

~ Persze.

~ Megbeszélték, hogy egy bizonyos korodban elmész hozzá, hogy tanítson zongorára. Csak mivel apukád nem tudott megtanítani hegedülni, ezért gondolom ő vállalta ezt is magára…

- Talán értem… - mormogtam. Volt már pár dolog, amit össze tudtam tenni, de aztán megállapítottam, hogy ez mind túl sok még nekem egyszerre.

~ Egyébként… - kezdett bele újra a sárkány, és úgy csapott a szárnyaival, hogy az alattunk talán egy méterre elterülő tenger felszíne megremegett. ~ Jól láttam az emlékeid között, hogy íjászkodsz?

~ Igen, elég hamar rákényszerültem valami fegyverre. Sokan szeretik a késdobálást, de én mindig csak megvágtam magam. – kuncogtam. Ő is elmosolyodott.

~ Értelek. – hallottam halk hangját, majd felidézett nekem egyet az emlékeiből. Egy szőkésbarna hajú nő volt rajta, ahogy egy íjat tart a kezében. Egy erdőben állt és vele szemben pár méterre, egy fa előtt egy sötétbarna hajú és élénk zöld szemű férfi egy almát helyezett a fejére.

- Kész vagy? – nevetett a nő, míg a férfi el nem igazította a gyümölcsöt, majd leeresztette a kezeit.

- Igen, jöhet! – mosolygott, mire a nő elővett egy nyilat és felhúzta az íjat. Célzott és lőtt, ezzel az almát pont a közepénél fogva a fához szögezte. A férfi összeszorította a szemét, majd mikor rájött, hogy nem lett baja, kilépett az alma alól és megszemlélte.

- Tényleg olyan ügyes vagy, mint mondják. – nevetett a nőre, aki odalépett hozzá.

- Kételkedtél benne? – mosolygott ő is, de mielőtt a másik válaszolhatott volna, az erdő felől egy sárkánykiáltás hangzott, amire a szemlélő (vagyis Holdkő) odakapta a fejét. Egy kis sárkány rohant elő a bokrok közül és felugrott a férfi fejére, hogy elérje az almát.

- Almaaaa!!! - kiáltotta és lekapta a nyílról, aztán csak elfutott. Közben a férfi megtántorodott és nekiesett a hölgynek, mire mindketten a földön kötöttek ki.

- Magnetit! – kiáltottak utána, de csak nevettek.

- Segítsek? – lettek nagyobbak az alakok, ahogy Holdkő az emlék szerint odament hozzájuk. Mikor elindult feléjük, halványult el az emlék, majd itt lezárta.

- Ezek a szüleim voltak, igaz? – suttogtam folyamatosan csak mosolyogva. Nevetve bólogatott és sárkányhangját hallatta. Felvidította ez az emlék, de engem is! Nagyon kedvesek lehettek. Olyan aranyosak voltak együtt. Ráadásul... ismerős volt az arcuk. Mintha már láttam volna őket máshol is… Tényleg! Az álmomban! Még Magnetitet is, ő volt az a kis sárkány, aki megnyugtatott! És mikor egyszer Norton zongorázott… beugrott annak a két embernek az arca. Ők is a szüleim voltak.

~ Megérkeztünk, Alinda! – zökkentett ki Holdkő és rögtön felkaptam a fejem. Szinte feltérdeltem a hátára, annyira felemelkedtem, hogy lássam a tájat. Előttünk a homályból hegynek tűnő magaslatok nyúltak az égbe… Olyan rejtélyesnek, és varázslatosnak hatottak, még ilyen messziről is.

~ Kapaszkodj! – mosolygott, ahogy lefelé vette az irányt, és átöleltem hosszú nyakát.

Puhán landolt egy szirten, és leugrottam a hátáról. Alattunk a nagy mélység, alján az óceánnal, előttünk sziklafal állt. A szirt kicsi volt, éppen elfértünk, nem tudtam elképzelni, miért itt szálltunk le.

~ Én erre szoktam bemenni, de több bejárat is van! – mosolygott, majd a tömör falhoz lépett. Lehunyta a szemét és annyit suttogott:

~Az Elemek nevében járok el. – s közben a köve halványan fényleni kezdett. Csak bámultam értetlenül, hogy most vajon mi lesz, amikor megláttam, hogy a falon fényleni kezd valami. Ahogy kiejtette a mondatot, a falon szinte fehéren világítani kezdett néhány vonal, ami egy feliratnak tűnt, de nem tudtam belőle semmit kiolvasni, én nem ismertem ilyen írásjeleket. Aztán felette felvillant egy ismerős kis jel is. Egy sárkány feje, két szarvval és homlokán egy oválissal. Annyira ismerős volt, de nem tudtam honnan.

Ebben a pillanatban elkezdett remegni alattunk a szikla. Azt hittem talán földrengés van, mert errefelé pár évente szokott lenni, de igazából nem a talaj remegett. Hanem a fal, ami előtt a sárkány állt. Kikerekedett szemekkel bámultam oda, mikor megláttam a sziklát kettéhasadni, és szétnyílni. Holdkő még mindig lehunyt szemekkel állt ott, pedig fentről egyre nagyobb kavicsok kezdtek potyogni. Csak akkor nézett fel, mikor a fal megnyitott előttünk egy barlangot, majd szépen lassan megállt a remegés. A felirat elhalványult, majd teljesen eltűnt. A fehér sárkány megrázta magát és csak úgy porzott a levegő a ráhullott törmeléktől.

~ Pfuh, hogy itt mindig ennyi kőnek kell lennie! – morgolódott halkan, körülbelül úgy, mint mikor valaki belép a házába egy hónapnyi távollét után, és mérgesen veszi tudomásul, hogy a szobákat ellepte a por. Most varázsolta elő azt a barlangot és ő csak a kövek miatt aggódik! Teljesen leesett az állam, mire felém fordult.

~ Nah siessünk, mert néha önálló életet él, és magától bezárul az átjáró! – mosolygott rám bátorítóan és a kapucnimnál fogva beemelt a barlangba. Mikor újra a talpamon álltam, végre elindultunk egy hosszú és sötét folyosón. A kinti fény egy darabig még világított nekünk, de aztán egyszer csak a kőfal valóban úgy döntött, hogy hagyott nekünk elég időt bejönni, és elzárta a járatot. Hirtelen vaksötét lett és bezártság érzetem támadt.

~ Nyugalom, itt vagyok mögötted! – suttogott és halovány fényesség támadt. Hátra néztem rá, és fehér tüze az orrán keresztül világított. Rám mosolygott, ami engem is erre késztetett. Felbátorodva haladtam előre a barlang kusza járataiban, míg újdonsült barátom a nyomomban lépkedett. Kicsit körbenéztem és a plafonról cseppkövek lógtak! Hatalmas cseppkövek, és gyönyörűen csillogtak, ahogyan Holdkő feléjük fordult a hunyorgó fénnyel. Olyannyira elbámultam rajtuk, hogy nekimentem az egyik falnak. Legnagyobb meglepetésemre, azonban annyira nem is volt kemény és éles! Sokkal gyengédebb volt, mint elsőre látszott és… mikor hozzáértem, valami megcsendült.

~ Jahj, ezt annyira szeretem ezekben a barlangokban! – emelte fel a fejét és hallgatta, ahogy elhalkul. Én csak értetlenül meredtem a falra, aztán rá.

- Mit szeretsz benne?

~ Hogy énekel a Harcosnak. – mosolygott rám és a kezem felé bökött. – Tedd rá a kezed. Nyugi, nem harap! - Bíztatott én pedig a tenyeremre meredtem.

Végül is nem lehet baj… meg hát én is kíváncsi lettem, mit jelent az, hogy énekel nekem – gondoltam és a mutató ujjammal hozzá értem a falhoz. Egyszer csak egy világoskék fény indult ki a falon abból a pontból, és elkezdett terjedni minden felé, maga után hagyva barlangrajzok tönkelegét. Közben felcsendült egy ismerős dallam, és többszörösen verődött vissza a falakról és cseppkövekről.

(előre szólok, hogy 3:36-tól taps van)

((Egyébként remélem a videó feltöltői nem haragszanak meg, hogy belinkeltem őket, nagyon szépen játszanak, minden elismerésem!))

A barlang valóban énekelt. És közben mesélt is. A falakon ékeskedő rajzok az Elemek, és a Drágakövek első néhány csatájának történetét mutatták be. Olyan volt, mint egy igazi álom.

Ahogyan hallgattam, teljesen felszabadultam, és még egy suttogásszerű hangot is meghallottam a zenében.

- Eljön ő, és a csapat egyesül, a béke helyre jő: gyere hát! Jöjj el hát! Gyere beljebb, a családod már nagyon vár. – ezt énekelte a hang, és én meglepetten néztem Holdkőre, aki csak halkan, meghatottan nevetett.

~ Én mondtam, hogy énekel! – indult meg, és ahogy követtem, már láttuk is a fényt az alagút végén. A dallam még most sem hallgatott el és mi kiléptünk egy magas szirtre. Onnan az egész helyet be lehetett látni! Egy medence terült el alattam, benne erdő, tó, minden gyönyörűség! Láttam, ahogyan az a kék fény, ami akkor indult el a falakon, mikor hozzáértem, még most is csak terjed a sziget minden egyes kövén. A nyomán felfrissült a víz és gyorsabban kezdtek nőni a fák! Feléledt az álomvilág.

Szinte tátott szájjal bámultam a helyet és a tőlünk nem túl messze csobogó, a napfényben szikrázó vizű patakot, mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet. Mikor oda fordítottam a fejemet, Gyémánt lépett elém. Mögötte még 3 másik sárkánnyal, akik kíváncsian pillantottak végig rajtam.

~ Szervusz, Alinda. Nagyon örülünk, hogy újra láthatunk! – mosolygott Gyémánt és felém lépett egyet. Késztetést éreztem kinyújtani a kezem, és már csak azt éreztem, ahogyan az ujjaim a homlokán csillogó kőhöz érnek. Bizsergető érzés fogott el, és láttam, hogy ez rajta is végigfutott. Hozzám bújtatta a fejét és én átöleltem. Még sosem találkoztam vele azelőtt, és mégis úgy csordult ki a könny a szememből, mintha ezer éve barátok lennénk, de legalább ilyen régen nem is láttam volna már.

Mikor felemelte a fejét, a többi sárkány is közelebb merészkedett és megszaglásztak, mosolyogtak rám.

Gyémánt elismerően biccentett Holdkő fellé, majd újra felém fordult, s szárnyával mutatta az alattunk elterülő, halkan éneklő csodát.

- Üdvözlünk a Magon, Harcos.
És abban a pillanatban... ahogyan láttam a boldogságot csillanni a szemükben... És a felkelő nap előbújt a magas sziklák ormai mögül, majd bevilágította és felmelegítette minden porcikámat  kedves, sárga fényével... úgy éreztem... most végre hazaértem. "

Alinda White