„ Telnek a napok, telnek a hetek is… Mostmár igazán tavasz kezd
lenni. Virágba borultak a zöld rétek, zsenge zöld a világ, a fák is kibontották
rügyeiket, a tűlevelűeken nem látszik sok változás csupán.
Nem hiába ez a kedvenc évszakom. Ilyenkor minden egy kicsit
vidámabb lesz. Hazajön sok vándor, régen látott madár társak, eljön a boldog
viszont látás, s a táj kedvesen köszön nekik megannyi jóval.
Ilyenkor mozgolódnak a sárkányok is, sokan térnek ekkor szintén
haza, s sokan mennek el mitőlünk is egy talán jobb helyre. Napról napra
kevesebb sárkány repül át a falu felett, hogy otthonába hazatérjen, lassan ők
is nyugalomra lelnek. Krizokollnak egy kevéssé szép időszak ez, ő ilyenkor
vedli le meleg, téli tollait, hogy fényesebb, kevéssé vastag darabokat
növesszen helyette. Ilyenkor pár hétig nehezebben repül, ezért sebezhetőbb, de
szerencsére nem sokat kell a faluból nélkülem elmennie.
A természet ébredését leszámítva azonban nem sok említésre méltó
dolog történt mostanában velünk. Néhány nemes összebeszélt, kitalálták, hogy
kibővítik a raktárainkat szerte a faluban. Mondanom sem kell, hogy nekünk is
segítenünk kell ebben.
A pékségben való munkám után ismét fát kellett hordanunk, de
ezúttal megannyi árvával együtt. Nagy rönkök kellettek most, csak ki kellett
őket dönteni, az ágaikat levágni és szekerekre pakolni, majd a rönköket és
szekereket mind elhozni. Az ágakból tüzifa lett, míg a rönköket a felnőtt
emberek faragták formára.
Úgy kell őket megformázni, hogy egymásba csúszhassanak, így fog
felépülni a kis épület. Némelyik nemes raktárának fáira mintákat is faragtak, hogy minél
díszesebb legyen a kert végi viskó.
((talán kicsit szemléletesebb így))
Sokat dolgozunk ezen, szinte mindenki segít benne. Sajnos ez
nagyon sok erőt vesz igénybe, és még sok repülést is, mert néha nekünk kellett
játszani a postagalambot. Nagyon ki vagyok merülve, mindenem sajog. Tudom, hogy
Krizokoll is nagyon fáradt, bár sosem panaszkodik.
Sajnos emiatt nem sok időm van Nortonnál tanulni, sokszor már csak
2 naponta tudok odatévedni. Szerencsére megérti fáradtságomat, bár valami
nyugtalanítani látszik őt.
Sokat hegedülünk, és egyre jobban megy, sokat dicsér. Mostmár
többször kíséri játékomat a zongoráján is, de azt nem engedi, hogy én játszak
rajta. Azt mondja, nem állok rá készen. De mégis mire készen? Sokszor kezd
idegesíteni ez a titkolózás. Tudom, hogy valamit nem mond el nekem. És
Krizokoll sem… De vajon miért nem??
Bár jól haladok, magamtól még mindig nem tudok olyat lejátszani
hegedűn, ami több lenne puszta nyikorgásnál. Ez sokszor feldühíti Nortont, de
nem rám dühös… valamiért sietni akar. Valami miatt, ami aggasztja, de nem
mondja el mi az. Krizokoll is nyugtalan… Mindenki egyre furcsább. Azt hiszem,
valami történni fog…
Persze az álmaim sem nyugszanak. Minden éjjel Gyémánttal álmodok,
aki tanácsokkal lát el. Olyan valóságosnak tűnik… Elgondolkodom, vajon a képzeletem
szüleménye… vagy talán létezik is?
És akkor ne is beszéljünk arról a fiúról. Leon… Nah őt tudom a
legkevésbé megérteni. Sok a dolgunk, igen… de már szinte sosem látom. Alig
találkozunk, és olyankor is nagyon lehangolt. Beszélni akar velem, de mégsem
mond semmit… Beszélek hozzá és nem is figyel rám. Már… azt hittem talán….
találtam egy barátot…. De most mégis, mintha nem is ismerném…. Megkérdezem, mi
van vele… de nem felel…. Nekem senki nem mond el semmit….
- Mindenem fáj… Erhárd azt mondta, lassan kész leszünk a fő
raktárral, de akkor még ott van egy csomó nemesé is… Sosem lesz ennek vége… -
panaszkodtam kicsit neki, mikor egy fa árnyékában ültünk. Előttünk egy zöld
mezős domboldal terült el, míg mögöttünk szétszórva lombos fák álltak. A
nyárfa, ami alatt ültünk, levelei között foltokban átsütött a nap, kellemes
volt a levegő.
Leonra pillantottam, aki elgondolkodva bámult maga elé. Mintha egy
teljesen másik helyen lett volna most gondolatban. Nagyot sóhajtva néztem le a
fűbe, s kissé fájdalmasan elmosolyodtam.
- Ne haragudj, hogy panaszkodom az unalmas, jelentéktelen kis
életemről… - suttogtam.
- Tessék? – nézett rám, és tudtam, hogy fogalma sincs arról, mit
mondtam az imént.
- Semmi.. nem érdekes… - téptem le egy fűszálat és piszkálni,
tépkedni kezdtem.
- Ne haragudj… kérlek, mondd el újra. – kérlelt bűnbánóan.
- Nincs mit elmondani… Nem is értem, miért fecsegek ennyit
feleslegesen.
- Jahj Alinda… - sóhajtott – Nem a te hibád, bocsáss meg, nem
igazán vagyok mostanában jó formában… - tette kezeit a térdére.
- Látom… - mondtam halkan és felnéztem rá. Szomorú szemekkel
nézett maga elé. – Mi nyomaszt ennyire? – kérdeztem aggódón.
- Nem érdekes… Nem akarlak az én problémáimmal terhelni, neked is
van elég bajod. – nézett rám.
- Azt majd én eldöntöm. – sértődtem kicsit meg. – És nem értem,
miért nem bízol meg bennem… Én csak segíteni szeretnék neked.
- Tudom, de ebben nem tudsz, hidd el!
- Nem is fogok tudni, ha nem engeded! – tapogattam idegesen a
kezemben lévő fűszálat, míg meg nem vágtam vele az ujjam.
- Ahj, még ez is! – szisszentem fel és a számhoz kaptam a sebet.
- Hé, nyugi, mutasd! – nyújt a kezemért és megnézte. – Nem lesz
baja. – állapította meg, és be akarta kötni, mire elrántottam a kezemet.
- A segítséged nélkül is túl fogom élni. – ráncoltam a homlokomat
és felálltam.
- Most meg hová mész? – állt fel ő is, én pedig Krizokollért
indultam.
- Haza, mégis hová mennék?? – néztem rá idegesen, mire megtorpant
velem szemben. Mérges szemeim tekintete találkozott az övéivel, s nem mondott
egyikőnk sem semmit. Végül én kaptam el a tekintetem.
- Hazamegyek… ha úgysem akarsz beszélni. – fordultam ismét el, és
a fekvő Krizokollhoz léptem. Megvárta, míg felszállok, s ekkor állt fel.
- Én szeretnék, csak…
- Csak inkább titkolózol. – néztem le rá sárkányom hátáról.
- Ez nem ilyen egyszerű. – nézett könyörögve.
- Hát akkor magyarázd el!
- Jahj… - sóhajtott, s mielőtt folytatta volna, meglöktem
Krizokoll oldalát, hogy induljunk el sétálva.
- Ne haragudj, de nagyon sok dolgom van… Majd még találkozunk…
gondolom…..
- Ne menj már el! Alinda!! – jött utánam, de Ekkor felrepültünk és
már nem akartam beszélni vele. Utánam kiáltott még egyszer, de úgy tettem,
mintha nem is hallanám. Megharagudtam rá.
~ Mi a baj, Alinda? – kérdezett Krizokoll, aki egyébként nem
értette, mire a felhajtás.
~ Ahj, semmi, azt hittem barátok vagyunk! De ha valamit el kéne
mondania, ugyanúgy nem mondd semmit, mint hogyan ti sem!
~ Nade Alinda! – lepődött meg.
~ Mindenki titkolózik, és révuszokban beszél! Már elegem van! –
tettem karba a kezem, és kizártam a fejemből Krizokoll hangját. Halkan
nyüszögött, ahogyan hazafelé repített… De nem értettem a szavát.
Ezután egyébként Leonnal pár napig nem is találkoztunk… Én is
haragudtam rá… és ő sem jött értünk többet.
Egyszer láttam a faluban... Ámbátor ő nem nézett rám, nem hiszem,
hogy észrevett engem. Lehajtott fejjel sétált. Még Pirit sem volt most vele.
Egy csapat vele egy idős fiúnak intett egyszer, s ekkor mintha mosolygott
volna, de amint elmentek, arca ismét komor lett. Mintha egy kis fekete felhőcske
repült volna a feje felett, hogy elhomályosítsa számára az amúgy egészen
boldognak kinéző világot.
~ Még sosem láttam ilyen szomorúnak… - gondolkodtam össze szorult
szívvel, ahogy elment az utcán.
~ Olyan egy buta liba vagyok… - szorítottam ökölbe a kezem ~
Annyira el vagyok foglalva az önsajnálattal… hogy észre sem vettem körülöttem
mennyien szenvedhetnek még. – könnyezett a szemem. Hogy lehetek ilyen vak? Leon
csak nem akart beszélni arról, ami fáj neki…. De ez miért baj, én hány dolgot
mertem neki elmondani? Biztosan sokkal kevesebbet, mint ő nekem. Megértőbbnek
kellett volna lennem…
~ Nyugodj meg Alinda… - bújt oda Krizokoll, s nagy mancsával szinte
megölelte a lábamat. – Ne törd ezen a fejed… helyre fog ez is jönni.
~ Remélem.. nem haragszik túlságosan… - simogattam meg, s az égre
néztem. – Ajjaj, már ott kéne lennem a pékségben!
~ Pattanj fel! – hajtotta le a fejét, s ezúttal a nyakára ültem.
Egy pillanat alatt elfutott velem a pékséghez, s ott letett.
~ Én elmegyek vadászni… - Emelte fel fejét, s hullámosan mozgatta
farkát.
~ Biztosan megleszel? – néztem aggódón.
~ Persze, nem kell engem félteni. – húzta ki magát. ~ Sok sikert.
~ Neked is! – mosolyogtam rá, s míg ő elreppent valamerre, én
benyitottam a bolt ajtaján.
- Jó, hogy befáradt a hölgy, sok dolgunk van! – kiáltott ki a
sodrófák mögül Uzor, pedig nem is látta, hogy én vagyok az.
- Máris megyek! – szóltam oda, és átvettem a kötényt, felkaptam a
súroló kefét és a vizes vedret és siettem, hogy felmossam a padlót.
Uzor jól mondta, volt ma dolog elég! Sokan jöttek be friss
kenyérért, és még páran, hogy vizet kérjenek, mert a közelben építették a tűző
napon az új épületeket.
Uzor sokat kapkodott, és ennek hatására épphogy felmostam egy
pontot a földön, ő össze is járkálta lisztes papucsával.
Sokszor az idő szinte állni látszott, ahogyan a percek és órák,
csak lassan cammogtak előre végtelen útjukon. Ahogyan lassan sepregettem hátul,
folyton az járt a fejemben, hogy vajon Leon mit gondolhat rólam… S Krizokollt
is nagyon vártam már haza, reméltem, hogy nem lesz semmi baja.
Így sepregettem elgondolkozva, mígnem halk nyikkanással nyílt az
ajtó.
- Szép jó napot régi cimborám, mit adhatok ma? – ment oda tésztás
kezét törölgetve a pék mester, ahogyan megpillantotta Delit. Egyedül volt, és
igencsak gondterhelt az arca. Ahogyan egymásra néztek, Uzor arcáról is hamar
lehervadt a mosoly.
- Két vekni kenyeret kérek. – mondta komoly hangon.
- Két kenyér, a legjobb fajtából! – vette elő őket Uzor és Deli
kosarába tette. – A pénzt meg hagyd csak, te is sokszor segítettél már engem
ki. – legyintett kedvesen.
- Köszönöm. – mosolyodott halványan el a férfi, s már indulni
készült, mikor Uzor megfogta a vállát.
- Nah és… Hogy van? – kezdtek el suttogni. Bármennyire próbáltam
nem hallgatózni, füleim annál inkább kíváncsiak voltak, s majdnem minden szót
tisztán értettek.
- Nem jól… - sóhajtott Deli – Keveset eszik, keveset beszél… Kvarc
egész nap az ágya mellett fekszik és vigyáz rá, de még vele sem sokat
kommunikál… Az orvos szerint nem sok esély van rá, hogy valaha újra járhat
majd…
- Leon hogy viseli?
- Egyre rosszabbul… magát okolja azért, ami az anyjával történt.
~ Leon… édesanyjával? Történt vele valami? Beteg lenne? – lepődtem
meg. Ez lett volna az, amit nem akart elmondani?
- Fel a fejjel Deli… minden úgy lesz, ahogyan meg van írva.
Imádkozunk érte. – próbálta bíztatni barátját Uzor, s a férfi intve ment ki.
Gyorsan folytattam a munkámat, mintha mi sem történt volna. Uzor ekkor
jött hátra homlokát törölgetve, majd leült egy székre.
- Bizony, senki élete nem könnyű… - sóhajtott halkan.
- Így van… - suttogtam alig hallhatóan. Pár percnyi néma csönd
követte ezen szavaimat, a tűz halkan pattogott, némán sültek a zsemlék és
péksütemények. Kint szél fújt, s a tavaszi napfény besütött azon a néhány
ablakon, ami az épület bolt részén volt. Ide hátulra csak kicsit szűrődött be,
hogy sugaraival végigsimítsa a felsúrolt padló köveit. Nagy levegőt vettem,
ezzel magamba szívva a friss kenyerek laktató illatát. Azt a meleg, fülledt
levegőt, ami télen felmelegíti a kint megfagyott lelkemet, s amely elől nyáron
sokszor kell a friss levegőre menekülni.
- Ó, a fene! – csapott a hátam mögött ülő nagydarab férfi a
homlokára, amitől alig észrevehetően megremegtem.
- Nem adtam oda az apró süteményeket! – állt fel, s kezébe vette a
kosárnyi süteményt. Megnézte, majd rám sandított. – Utána tudnád vinni? –
kérdezett. Rá néztem elgondolkodva a kosárra. Éppen olyan volt, olyan
álomszerű, mint amilyenről az árvák és nincstelenek mindig is álmodoznak.
- Igen… elviszem, ha gondolja. – nyújtottam végül a kezem, és ő
óvatosan nekem adta.
- De nagyon vigyázz vele, és ha egyet is elcsensz belőle! –
mutatta fel mutató ujját, de vonásai kedvesek voltak.
- Minek képzel engem, Uram? – kérdeztem én is nyugodtan. Tudtam,
csak viccből mondta ezt.
- Egy tisztességes lánynak. – mosolyodott el. – No menj csak. –
nyitotta ki nekem az ajtót, és ezzel útnak eresztett a faluban.
Mentem is, mentem amerre emlékeztem, hogy Deliék laknak. Sétáltam
az utcán, de furcsa volt a nemesek utcáin csak úgy sétálgatni egyedül. Lopva
pillantottam körbe, figyeltem, ahogyan az emberek engem néznek, szakadt kis
ruháimban. Abban a felsőben voltam, melyből
egyszer egy darabot kénytelen voltam leszakítani, hogy Krizokoll sebét
bekötözzem vele. Persze azóta megvarrtam, de ettől még nem látszottam kevésbé
annak, ami vagyok: egy kis szegény árvának.
~ Melyik lehet az a ház… - gondolkodtam, ahogy egyre zavaróbb lett
a sok engem bámuló, lenéző tekintet.
- Elnézést asszonyom… - szóltam egy szembe jövő asszonynak, de
szóra sem méltatott és elsétált mellettem. – Nem fontos… - szomorodtam el, s
nekiütköztem egy sárkánynak.
- Pirit? – néztem fel rá.
~ Alinda! Mi járatban vagy itt? – nézett kedvesen.
~ Ne túl feltűnően! – léptem hátrébb, s ő is barátságtalanul hátra
fordította füleit. – Hozzátok indultam, Uzor ezt a kosár finomságot küldi
Delinek.
~ Hmm, jól néz ki. – szimatolta meg. – Elvigyem, vagy jössz?
~ Mennék, ha nem gond…
~ Rendben, erre! – fordult meg, s indultam is utána.
~ L-Leon, miért nincs veled? – kérdeztem halkan.
~ Egyedül akart lenni… - válaszolt szomorúan – És Krizokoll?
~ Vadászni van.
~ Nem tudsz neki enni adni? – lepődött meg.
~ Nem igen, csak nekem adnak ételt, csak ritkán tudok neki venni
valamit…
~ Oh… - gondolkozott el, s hamarosan egy nagy házhoz értünk.
Vályogtéglából volt építve, és fehérre meszelve! Kész palota volt
a maga kis cseréptetejével, és nagy méretével. Ráadásul a birtokon mellette egy
külön sárkány istálló is állt, és még egy kis raktárépület, amit már
méricskéltek, hogyan bővítsék.
~ Komolyan ebben a palotában éltek?? – maradt tátva a szám.
~ Nem olyan jó, mint hiszed… Bár Leon anyjának sárkánya nagyon jó
barátom.
~ Ő lenne Kvarc?
~ Igen… honnan tudod?
~ Csak.. hallottam róla… - fogtam be riadtan a szám. ~ Menjünk.
~ Rendben… - vezetett tovább, de az ajtónál megálltunk.
~ Én nem mehetek be… neked pedig sok sikert odabenn. – köszönt el
és elsétált.
~ Köszönöm Pirit. – mosolyogtam még utána, majd nagy levegővel
léptem be a nyitott ajtón. Amerre néztem, sehol nem volt senki. Végre egy férfi
elment mellettem.
- Elnézést uram, Deli úrnak hoztam ezt a kosarat Uzortól, hová
tehetem?
- Vidd be a konyhába… - mondta, de meg sem állt, már el is ment
mellettem, mire végigmondta.
- Köszönöm… - néztem furcsállóan, s elindultam.
Több szoba volt, mint azt gondoltam. És sehol senki nem volt...
Hamar el is tévedtem, mert egymásból jöttek a szobák.
~ A francba, soha nem találok ki… - mérgelődtem.
~ Ki vagy, idegen? – morgott egy lágy hang.
~ Alindának hívnak. – feleltem meglepetten – Te ki vagy, és honnan
beszélsz?
~ Kvarc a nevem… menj a következő szobánál balra be az ajtón. –
mondta, s úgy cselekedtem, ahogy kérte. Benyitottam egy kis szobába, ahol egy
ágy volt, és mellette egy csokor friss virág. Az ágyban egy szőkésbarna hajú nő
feküdt csukott szemmel. Mellette pedig egy kék szemével engem fürkésző sárkány
feküdt a padlón.
Fehér pikkelyei voltak, melyek halpikkelyekre emlékeztettek. Nagy
sárkány fülei voltak a fején (sárkány fülnek mifelénk az olyan füleket hívják, amelyek
néhány nyúlványból, és a köztük lévő vastag lebenyből állnak, ezzel egy sárkány
szárnyra emlékeztetve a szemlélőt), az orra keskeny volt, s feje hosszúkás,
mellső mancsai feltűnően kicsik és kezekre hasonlítottak, gond nélkül lehetett
fogni velük. Szárnyai egészen nagyok voltak, és a belső felén vékony bunda borította, farka nem túl hosszú, csak
amennyire a nyaka is, melyet ívesen tartott. A hátán pedig egy sor bőrlebennyel
összekötött tüske állt. A hasán keményebb páncél volt, az is kék és fehér mintájú. Jégsárkánynak tűnt, ezt erősítette gyönyörű,
világoskék mintázata is, amely a testén, mint egy foltos aranyhalon terült el.
A homlokán pedig egy négyágú csillag alakú folt volt, melynek alsó ága az
orráig húzódott.
Kecses megjelenése volt, az egész állat oly nemes. Szárnyát
féltőn az ágyban alvó nő felett tartotta, míg szemeivel folyamatosan engem
nézett, de füleivel tudtomra adta, bármikor szívesen megtámad, ha rosszul
mozdulok.
~ Szervusz… Te lennél Kvarc? – hajtottam kicsit meg a fejem a
fennséges állat előtt.
~ Én vagyok… Miért vagy a gazdámék házában?
~ Ajándékot hoztam egy kedves ismerősüktől… - mutattam a kosarat.
~ A konyhát jobbra találod, egyenesen és ismét jobbra. Aztán menj
innen, mielőtt mérges leszek. – morgott.
- Ki ez a lány, Kvarc? – ébredt fel a nő, és suttogva beszélt.
- Elnézést, a zavarásért asszonyom… - hajtottam ijedten le a
fejem. – Uzor uram küldött velem maguknak egy kosár süteményt, azonban...
eltévedtem a folyosókon.
- Semmi baj, lányom, tedd csak le ide az ágy sarkába. –
mosolyodott el kedvesen. A hangja olyan selymes volt.. olyan kellemes. Sosem
hallottam még ilyen kedves szavakat hölgytől.
- Hagyd csak Kvarc… - intette le kedvesen a sárkányát, s ő ekkor
abbahagyta a morgást. Óvatosan közelebb léptem, és letettem az ágy mellett a
kosarat, majd lassan indulni készültem, mikor a nő megállított.
- Hogy hívnak, kedvesem?
- Alinda… Alinda White.
- White… - ismételte elgondolkozva - Nem ismerős ez a családnév,
talán mostanában költöztetek ide?
- Nem asszonyom… - fordultam rendesen oda, de csak az ágy fehér
paplanját mertem nézni. – Én árva lány vagyok…
- Egy árva…? – gondolkodott el. – Részvétem a szüleid miatt.
- K-köszönöm…. – lepődtem meg. – Bár sosem ismertem őket…
- Nehéz lehet… Tudom, a faluban rosszul bánnak az árvákkal… - ült
kicsit feljebb, s közben valami fájhatott neki.
~ Óvatosan! – dugta oda fejét Kvarc, de a nő megingatta a fejét.
- Jól vagyok Kvarc. – simogatta meg. – Egyébként bocsáss meg az
udvariatlanságomért... Elina Masen a teljes nevem.
- Örvendek. – hajoltam kicsit meg és közben mosolyogtam. Ez a nő
falubeli volt, tudta, hogy árva vagyok... és mégis milyen kedvesen bánt velem. Igen intelligens asszonynak tűnt egyébként.
- De nem akarok zavarni… Azt hiszem lassacskán mennem kéne.
- Nem zavarsz kedvesem… végre valaki beszélget velem, és nem csak
a balesetem miatt látogat meg…
- Balesete volt? – lettem kíváncsi.
- Igen... de ne is beszéljünk erről kérlek. Ami történt, megtörtént.
Talán sosem épülök fel… de nem bánom, mert rosszabb is lehetett volna…
- Elnézést, hogy rákérdeztem…
- Semmi gond. – mosolygott összekulcsolt kezekkel a patyolat fehér
ruhában fekvő nő. Úgy festett így, mint egy földre leszállt angyal..
- Szia anya... – jött be ekkor a szobába a hátam mögött egy ismerős
léptű ember. Meglepetten odafordultam, s mikor a fiú felemelte a tekintetét, ő
is nagy szemekkel bámult az enyémbe.
- A-Alinda? – találtam szembe magamat Leonnal. Láthatóan nem tudta
elképzelni, hogy kerültem oda. Ami azt illeti nekem is furcsa volt ott lennem.
- Szervusz fiam. – mosolygott a nő – Talán ismeritek egymást?
- Úgyis mondhatjuk…. – hebegtem a padlót bámulva.
- Találkoztunk már egy párszor… - vakarta meg a tarkóját a fiú.
- Örömmel látom fiam, hogy te nem vagy olyan szűklátókörű, mint
oly sokan ebben a faluban… - nyugtázta kedvesen.
- Igen, anyám… - illetődött meg.
- Gyere Alinda, hagyjuk édesanyámat pihenni…
- R-rendben… A viszont látásra asszonyom. – köszöntem el
illedelmesen, s ő is mosolyogva intett nekünk.
Leon kikísért a szobából, majd miután becsukta az ajtót suttogva
kérdezett.
- Hogy kerültél ide??
- Uzor az édesapád után küldött, hogy hozzam el, amit neki küld.
- De neked nem lenne szabad ide bejönnöd!!
- A sárkánya segített…
- Micsoda? – akadt teljesen ki, és közben próbált feltűnés nélkül
kivinni az épületből.
- Majd elmondom, ha hajlandó leszel beszélni velem!
~ Alinda, merre vagy?? – szólalt ekkor meg Krizokoll is.
~ Jól érzem a szagodból, hogy a nemes negyedben jársz??
~ Igen, Leonéknál vagyok.
~ Hogy kerültél te oda?? – ijedt meg és már a ház előtt járkált
fel-alá, közel jártunk a kijárathoz, hallottam, ahogyan nyüszög.
- Most csak menjünk ki, mielőtt apám is szembe jön velünk! - vágott gondolataim közbe Leon.
- Neked is lesz ám mesélni valód, remélem tudod! – folytattam a
témát, nem törődve azzal, hogy ő terelni próbál arról.
- Rendben… - mondta végül, s kiértünk a friss levegőre. Rögtön
Krizokoll esett nekem.
~ Mit képzeltél, hogy csak úgy eltűnsz?? – szimatolt össze. ~
Miért jöttél ide?
~ Útközben elmagyarázom. – simogattam meg az aggódó sárkányt, majd
a küszöbön álló Leonra néztem.
- Legyél ma 5 körül a déli tölgyesnél. Beszélni valóm van veled! –
mondtam, s meg sem vártam mit mond, igyekeztem Krizokollal kifelé a nemesek
házai közül.
Krizokollnak persze nehéz volt úgy elmagyarázni a történteket,
hogy lenyugodjon, eléggé felzaklatta a dolog. Aztán végül megnyugtattam, hogy
nincs semmi bajom, senki nem szidott le, vagy ütött meg, sőt kedvesek voltak velem.
Ekkor még vissza kellett mennem Uzorhoz, aki elégedett volt, hogy elvittem neki
a süteményeket, így még aznap megkaptam a kevéske fizetésemet.
Hazafelé menet át is mentem a piacon, hogy megnézzem, ott van-e
még az a sál, amit már mióta nézegetek.
Az egyik árusnál van egy halványzöld, puha sál, amire már pár hete
szemet vetettem. Néha azon ábrándozok, hogy megveszem és büszkén fogom hordani…
de még sosem vettem meg, mert rosszul érzem magam, amiért a keservesen
megkeresett kis pénzemet ilyesmikre akarom költeni, ahelyett, hogy Krizokollnak
adnék élelmet.
~ Tudod, hogy nekem nem kell semmi, én jól megvagyok.
~ Tudom… tudom, hogy így érzel, nekem mégis bűntudatom van… -
szemléltem a kezemben lévő néhány érmét.
~ Na gyerünk, már van elég pénzed.. vedd meg!
~ Nem lehet… - eresztettem le ökölbe szorított kezemet és arrébb
mentem.
~ Miért nem? Tudom, mennyire vágysz rá…
~ Sok mindenre vágyok Krizokoll… de ezek fele sem lehet az enyém.
– álltam sorba egy másik asztalnál.
~ Ennyire nem kell önzetlennek lenned… - nézte végig, ahogyan
vettem pár darabot a kedvenc füstölt sajtjából, amit mindketten szeretünk, de ő
kiváltképp.
~ De én így akarom. – mosolyogtam, s az egyik darabot én ettem
meg, míg a másikat neki nyújtottam. Habozva vette el a kezemből, és lassan,
ízlelgetve megette.
~ És így maradt még pénzem. – indultam haza mosolyogva – Félre
teszem.. talán majd egyszer megveszem azt a sálat... talán egyszer.
Így ábrándoztam, s közben alig vártam, hogy eljöjjön az 5 óra, és Leon végre elmondja, amit
mostmár tényleg tudnom kell. Már jóval előtte elindultam az erdőbe, s egy
rönkre leültem. Krizokoll az ölembe fektette a fejét, én pedig lassan simogatni
kezdtem. Ahogyan egyesével simogattam a pikkelyeit az orrán, neszeket hallottam,
ágreccsenéseket. Felnéztem, és legnagyobb meglepetésemre Leon volt az. Már
ilyen korán. Pedig gyalog jöttek.
- Szia. – köszönt röviden, s leült mellettem, kis távolságot
tartva, mint mindig.
- Szia.. – köszöntem én is, míg Krizokoll felállt és kicsit
távolabb ült le. Pirit mellé sétált, de ezúttal ő sem volt olyan ugrálós
kedvében. Rámosolygott Krizokollra, s tőle nem messze lefeküdt.
- Hogy vagy? – kérdeztem hosszú csönd után. Jobban nem is
kezdhettem volna… Ilyen balfácánt, mint én.
- Fogjuk rá, hogy jól… Te?
- Én is… - lóbáltam feszélyezettem a lábaimat. – Ne haragudj, ha
mérges lettél rám, amiért beszélgettem az anyukáddal…
- Nem, nem haragudtam érte… - sóhajtott – Csak azt hittem titokban
tudom tartani, de úgy látom mégsem sikerült…
- Akkor… mostmár elmondod mi történt?
- Igen… de előbb te mondd el, hogy kerültél a házunkba. – mosolygott
szórakozottan.
- Az nem érdekes dolog. – mosolyodtam el egy percre. – Deli a
pékségben járt, de Uzor elfelejtette odaadni neki a nektek szánt süteményes
kosarat, ezért velem küldte utána. Találkoztam Pirittel, aki odavezetett
hozzátok, de bent eltévedtem a konyha felé menet… Ekkor az anyukád sárkánya oda
vezetett a hangjával a szobába, ahol aztán találkoztunk… - hadartam le – Nagyon
meglepődtem… hogy anyukád milyen kedves volt velem.
- Igen, ő nagyon kedves… mindenkivel…
- Igen… de nagyon szomorúnak látszott… pont mint te. – néztem rá. –
Nem akarok tolakodó lenni… mostmár megértettem, hogy nem haragudhatok rád, ha
valamit nem akarsz elmondani… csak tudod… mostanában elég sok a titok
körülöttem.. Azt hiszem, nem is igazán rád voltam dühös… csak már végre látni
szerettem volna, hogy valaki megbízik bennem…
- Alinda… - lepődött meg.
- De mégis… Elmondanád, mi történt az édesanyáddal? – néztem a
szemébe könyörögve. Meglepetten nézett vissza… Majd nagyot sóhajtva kezdte:
- Kirándulni voltunk Pirittel… A falu környékén sétálgattunk.
Nagyon jól éreztem magam… Pirit egyszercsak kikapta a kezemből a szendvicset,
amit anyám csomagolt nekem. Nevetve utána futottam, és kergetőzni kezdtünk.
Észre sem vettem, milyen messzire keveredtünk a falutól. – mesélt és némán
hallgattam…
- Egyszer csak már azon kaptam magamat, hogy egy alvó sárkány
fészkében ülök. Megcsúsztam és oda pottyantam. Sosem láttam még akkora állatot,
mint az. Akkora magas volt kinyújtott nyakával, mint Pirit 6 szor és hosszabb,
mint a falu összes sárkánya együtt! … Vörös volt a szeme és élénk narancssárga
a teste. – emlékezett vissza - Mondanom sem kell, hogy mikor mellé estem,
rögtön felébredt. Rám nézett azokkal a borzalmas, lélekölő szemeivel. –
szorította ökölbe a kezét.
- Pirit berepült a fészekbe értem, de mikor felemelt a nagy
sárkány, mint egy legyet csapta le a farkával, én pedig visszaestem. Már
tátotta a száját, hogy egy falásra megegyen… és ekkor termett ott édesanyám
Kvarccal.
Közénk ugrott és egy lándzsát dobott le a sárkány torkán. Az állat
fájdalmasan kiköhögte és egy kevés vér folyt ki a száján, mert megsértette a
torkát. Ezután pedig éles karmaival édesanyám felé csapott… Ők pedig lezuhantak.
- Egek…. – hűltem el.
- Ekkor értek oda a falubeliek is, és apámék kimentettek. Pirit
harciasan ugrott elő egy fa mögül és boldogan megöleltem. Szerencsére nem lett
komoly baja. Anyukámra azonban ráesett egy hatalmas ág, és Kvarc is ijedten
próbálta ébresztgetni. A falusiak levették róla a nagy rönköt... De engem nem
akartak oda engedni… Haza mentünk, nekem az ijedtségen és pár karcoláson kívül
semmi bajom nem lett… A sárkányok is hamar felépültek… De édesanyám… neki
mindkét lába lebénult… és a belső szervei is megsérültek… Kevésen múlott, hogy
túlélte… Majdnem… majdnem meghalt… csakhogy megmentsen engem…. – szorította mégjobban
az öklét, és hallottam, hogy már megcsuklik a hanga. – És járni sem fog többé
tudni… És ez mind az én hibám!! – kezdett el egyre hangosabban sírni, bár vissza
próbálta fojtani.
- Oh Leon… - kezdtem el én is könnyezni. Pirit is halkan hullatta
könnyeit.
~ Ha meg tudtam volna menteni… nem lett volna ekkora baj….
~ Ugyan, te megpróbáltad…. – nézett rá kedvesen Krizokoll, amin
Pirit is meglepődött.
~ De ha erősebb lettem volna… - sírt, mire Krizokoll gyengéden
meglökte a fejével.
~ Megtetted, ami tőled telt.. nem okolhatod magad…. – emelte fölé
a szárnyát védelmezés képpen.
- Nem, nem a te hibád Pirit… hiszen engem akart megmenteni… és
sikerült is neki… De milyen áron??
- Leon… - kezdtem én is – Nem tudom, mit mondatnék… Mit mondhatnék
én, akinek sosem voltak szerető szülei? – mondtam halkan.
- Az édesanyád egy nagyon jó ember… és tudom, hogy neki is fáj a
tudat, hogy talán sosem járhat újra… De tudja, hogy helyesen cselekedett, és ez
vígasztalja… Nagyon szeret téged… De ő sem akarná, hogy magadat okold azért,
ami történt…. Nem te tehetsz róla. – tettem a síró fiú vállára a kezem.
- De… ne haragudj, hogy felhoztam ezt….
- Se… semmi baj... – törölte meg az arcát. – Te ne haragudj... Nem
igazán illő egy fiúnak sírni.
- Emberi dolog… Én is szoktam… És ez akkor is így lenne, ha fiú
lennék... – feleltem mosolyogva.
- Köszönöm… jobban érzem magam, hogy meghallgattál… - mosolyodott
el.
- Szívesen… - vettem végül le a kezemet a válláról, de ő utána
nyúlt és megsimította. Teljesen lefagytam és kikaptam a kezei közül.
- Kérlek ne… M-mit csinálsz? – beszéltem zavartan és arrébb
húzódtam.
- Magam sem tudom, ne haragudj… - jött zavarba ő is.
Mindeközben pedig ránk sötétedett. Már alig lehetett látni.
~ Mennünk kéne… - nézett rám Krizokolll, a kevéske fényben szinte
világító szemeivel.
- Igen, ideje hazamennünk. – álltam fel.
- Igazad lehet. – kelt fel Leon is. – Mégegyszer köszönöm, hogy
meghallgattál…
- Én köszönöm, hogy elmondtad. – mosolyogtunk össze, majd a
feltápászkodó sárkányokhoz léptünk.
~ Minden jót nektek, és nyugalom Pirit. – mondta kedvesen
Krizokoll a másik sárkánynak, majd felültem a hátára, Leon pedig Piritre.
~ Köszönöm… sziasztok!
- Sziasztok, még találkozunk! Remélem….
- Biztosan összefutunk még. – mosolygott a fiú és én visszamosolyogtam. És ahogyan így álltunk, emberek és sárkánok egymás szemébe nézve... s a szél fújni kezdett... Valami nagy dolgot láttam készülőben. Lesz még nekünk kalandunk együtt... Érzem.
- Sziasztok...! - köszönt végül el a fiú, majd ketten két felé repültünk fel, s míg ő tett egy nagy kört, én
egyenesen haza repültem.
Otthon pedig beestem az ágyba és egy boldog mosollyal
az arcomon befordultam a fal felé. Kicsit sem volt persze feltűnő…
- Mi ütött beléd? – nézett rám furcsállóan Ruben.
- Nincs közöd hozzá. – feleltem gorombán a goromba kérdésre, s
hagytam, hogy főljön a saját levében.
~ Jól vagy? – feküdt le kint Krizokoll.
~ Igen… - sóhajtottam. – De azért… sajnálom Leon édesanyját.
~ Én is… - tette le fejét.
~ Remélem, majd még beszélhetek vele... talán egyszer. De… most
mindenesetre boldog vagyok, hogy Leon mégis elmondta… de legközelebb
türelmesebb leszek, ha ilyesmiről van szó. Tudom, hogy egyszer te is elmondod,
amit tudnom kell rólad.
~ No igen… - mosolygott kínosan – De most aludj jól Alinda… szép
álmokat.
~ Neked is Krizokollom… - hunytam le a szememet. Még egy utolsó
gondolat Leonról… és már jöhet is Gyémánt és a sziklaszirt, amin mindig látom
őt.
- Szia Gyémánt… készen állok! ”
Alinda White
