A tökéletes Tökéletlenség - 16. rész (2. oldal)

***

Ami azt illeti, Nortonnál nem pont az fogadott, mint amire számítottam…

Általában ennél később szoktam hozzá menni, vagy éppen hogy előbb, mert mint mondtam, ilyentájt Leonnal szoktam lenni. Mégis úgy gondoltam, mivel úgysincsen mit csinálnom, elmegyek ma hamarabb Nortonhoz. Azt kívántam, bár ne tettem volna, mégsem tudom, mi lett volna, ha nem megyek akkor oda.

Vagy 1 óra gyalogút volt még így betegen a sötét fák közt, míg megtaláltam Norton füstölgő kéményű kunyhóját. Egy rétre kiérve már láttam a felfelé szálló füstcsóvát, s el is mosolyodtam. Nehézkesen átbotorkáltam az azt körülvevő fenyves egy részén, majd bekopogtam a házba. Nem jött válasz, hát benyitottam, és végig mentem a folyosón, míg meg nem pillantottam a kandalló mellett ücsörgő öregurat. Mosolyogva köszöntem a teázó férfinak, aki meglepetten kapta felém a fejét. A szemei ijedtek voltak, és a szemem sarkából egy másik mozdulatot figyeltem meg. Oda néztem és nagyon meglepődtem. Szemeim tágra nyíltak, mikor megláttam Leon riadt tekintetét, ahogy engem fürkész. Ráadásul a sarokból a két sárkányunk szinte világító szempárja meredt rám.

- Öhm… sziasztok... – kerestem a megfelelő szavakat. Halkan köszöntek.

- Ti… - nevettem bele idegesen – Ti ismeritek egymást? Mióta? – néztem értetlenül. Krizokoll szomorúan lekonyuló fülei pedig felerősítették bennem azt a rossz érzést, ami egész nap bennem volt, főleg a délutáni rémálmom óta.

- És te mit keresel itt? - néztem ekkor rá. – Mi ez az egész? – kérdeztem előre félve.

- Alinda… beszélnünk kell. – sóhajtott Norton és egy mellette álló székre mutatott, hogy üljek le. Lassan bólintottam, majd leültem közéjük. Feszengve, kezeimet az ölemben tartva ültem és fel sem néztem rájuk.

- …Kérsz teát? – nyújtott felém egy csészét Leon, de megráztam a fejemet. – Nem – köhögtem egyet. – Miről van szó?

- Álmodtál ma délután, igaz? – nézett rám szomorú szemekkel Norton. Rá néztem és némileg meglepetten elgondolkodtam.

- Igen… Honnan tudod?

- Gyémánt mondta nekem… Ahogyan mindannyiunknak.

- Gy-gyémánt? – lepődtem meg. Én sosem meséltem egyikőjüknek sem az álmaimról Gyémánttal…

- Igen. Ami azt illeti jól kijátszott minket. – nevetett zavarodottan.

- Na jó, mond el ezt az egészet az elejéről… De nincs több titkolózás!! Mindent tudni akarok! Honnan ismeitek egymást? És honnan tudod, ki az a Gyémánt? – vesztettem el végleg a fonalat és némileg dühös is voltam. Éppen ideje, hogy elmondjanak mindent.

- Rendben… - sóhajtott lehunyt szemekkel a férfi, majd mikor kinyitotta letette a csészéjét. – Ismered a Drágakövek legendáját, igaz?

- I-igen, egyszer Krizokoll elmesélte, hogy az elemi sárkányok őket teremtették a béke megtartására… De miért fontos ez? – néztem értetlenül.

- Fontosabb, mint hinnéd… - motyogta Leon, de velem ellentétben, ő nem nézett rám.

- És a Harcosról is mesélt neked? – nézett Krizokollra, ezzel gyakorlatilag neki címezve a kérdést. Én is rá néztem a sárkányra, aki bűnbánóan lesütötte a szemét.

~ Azt nem említettem… - hangzott egy halk morgás. A mellette fekvő Pirit halkan felnyüszített majd letette a fejét a földre.

- Mit hallgattál el előlem? – néztem rá hitetlenkedve. Nem kicsit éreztem átverve magam.

- Akkor én most elmesélem… - sóhajtott Norton mégegyet, míg a tűz kellemesen ropogott a kandallóban.

- Miután a Levegő sárkány a drágakövekből életre keltette a sárkányokat, hogy azok együtt békét hozzanak az emberek világára is, a dolgok nem éppen úgy alakultak, mint számított arra...

A sárkányok lementek az emberek közé, és véget vetettek a fegyveres harcoknak, de az emberek korántsem nyugodtak meg. Még mindig haragudtak a többi emberi népre, és az Elemi sárkányokra is. Csupán harcolni nem mertek a Drágakövek miatt, de szóban ugyanúgy újra és újra kitörtek a viták, néha kisebb verekedésekbe torkolló veszekedések.

Akkoriban a Drágakövek a Levegő sárkány otthonában, a Föld akkori legmagasabb hegyén laktak, együtt az elemi sárkánnyal, akit az anyjuknak neveztek. Minden elemi sárkányt a felmenőjüknek tartottak.

Szerettek volna segíteni, hiszen ezért is születtek meg, de nem tudtak mit tenni, mert az emberek nem bíztak már a sárkányokban. Nem akarták rájuk bízni a világuk irányítását, többet akartak! Maguknak akarták a hatalmat, amiből a sárkányokat és a többi emberi népet is kitagadták volna.

A Levegőnek ki kellett találnia a megoldást. Sokáig törte a fejét álmatlan éjszakákon át, míg végül meghozta a helyesnek vélt döntést. Egyik reggel maga elé hívta az összes Drágakövet, és így szólt hozzájuk:

- Gyermekeim, nem maradhat ilyen a világunk tovább! Holnap minden meg fog változni. De mivel a béke megteremtésére születtetek, és nem lehet úgy sem béke, hogy ti nem vagytok boldogok, most megkérdezem, elfogadjátok-e a sorsot, amelyet nektek szánok?

- Mondd csak, Anyánk! – vették körbe őt. A köveik csak úgy csillogtak a fényben.

- Többet nem jöhettek majd fel ide… Más lakóhelyet jelölök ki nektek. Van messze egy kis sziget, igazi sziklafallal körbevett éden, felszentelt föld. Ott nyugszik másik 3 társam, és ott fogok majdan egyszer én is. – mondotta – Lakjatok ott, kérlek. Menjetek is minél hamarabb, ha elfogadjátok a sorsotokat, és éljetek ott, boldogan. Pár nap múlva pedig egy új társatok fog érkezni hozzátok. Fel fogjátok őt ismerni. Vegyétek magatok mellé, és tartsatok össze, bármit hoz a jövő.

- Biztos vagy ebben, anyánk? – kérdezték tőle, de csak aprót bólintott.

- Így lesz a helyes.

- Rendben… Hiszünk neked! – fogadták el egyöntetűleg a dolgot, és még aznap elrepültek arra a kis szigetre, amit azután csak úgy hívtak: A Mag. A nevét onnan kapta, hogy azután azt tekintették a világunk közepének… - Mesélt Norton folyamatosan, én pedig csak úgy ittam a szavait.

- Másnap a Levegő összehívta a hegye lábánál az összes emberi törzs fő embereit. El is jött minden nép vezetője, és már türelmetlenül várták, miért kellett annyit utazniuk lovaik és szamaraik hátán, vagy akik közelebb éltek, éppen gyalog.

A Levegő eléjük állt az egyik sziklán, majd beszélni kezdett hozzájuk:

- Emberi népek! Tudom, hogy nekem már nem hisztek, és tudom, a haragotok jogos, amiatt, ami a fivéreim közt történt… - állt meg egy pillanatra, majd folytatta – Én a békét akarom köztetek. Azonban, mivel ti már nem bíztok a sárkányokban, egy ajánlatom van a számotokra, amivel talán mindannyian jól járnánk.

- Hazudik, megint csak be fognak csapni minket!

- És ha jó az ötlet?

- Legalább hallgassuk meg!

- Én nem figyelek egy sárkány beszédére! – méltatlankodott a tömeg.

- Ha meghallgattok, azzal nem vesztetek semmit… - mosolyodott el fáradtan a sárkány. A z emberek susmorogtak még egy ideig, majd elhallgattak, és a sárkányra figyeltek.

- Halljuk hát! – kiáltotta valaki. Levegő megkönnyebbülten szusszantott, majd elmondta, amit kigondolt.

- Napnyugtáig válasszatok magatok közül egy igaz szívű embert, akit mind elfogadtok magatok közt. Állítsátok elém ezen a szent sziklán, és én felruházom a sárkányok varázslatával. Azután elválaszthatatlan lesz a sárkány és az ember, egybeolvad majd a lelkük. Azután már csakis együtt lesznek képesek a világon segíteni, az egyik nem harcolhat a másik nélkül. Talán a saját társatokban jobban bíztok, mint a sárkányokban… - fejezte be ezzel a mondandóját, majd elment.

Estig hagyott időt az embereknek, hogy eldöntsék, elfogadják-e ezt, és kiválasszák azt az embert. Persze azt nem tudhatta, hogy ez sem volt egy könnyű döntés, mert kevés igaz szívű ember létezett, olyan, akiben az összes nép a képviselőjét láthatta. Végül estére meglett az ítélet, az emberek összegyűltek a szikla alatt. A Levegő is eléjük lépett, majd így szólt:

- No, választottatok-e hát?

A tömegből két fiatal férfi lépett elő. Az egyikük magas, helyes arcú, de egészen gyenge ember volt, akinek a szeme azonban csak úgy csillogott. Sugárzott belőle az értelem, és a jót akarás. A másikuk egy fél fejjel volt csupán alacsonyabb. Erős testalkatú volt mosolya gyermetegen kellemes.

- Rám esett a választás, kérlek, vigyél magaddal Levegő elem! – térdelt le a magasabbik férfi, és meghajtotta a fejét is. Levegő gyengéden elmosolyodva hajtotta kicsit meg a fejét, majd a másik emberre nézett.

- És te, fiam?

- Segíteni akarom a barátomat mindenben, kérlek, vigyél el engem is! – hajolt meg ő is. A Levegő tudta, hogy ez két nagyon jó ember, de a turpisságra is rájött. Az emberek féltették a társukat egyedül küldeni egy tucat sárkány közé.

- Rendben, jöjjetek hát velem! – egyezett végül bele, és elvitte őket magával a hegy legmagasabb csúcsára, ahol már a levegő is ritka volt, amelyet csak a sárkányok tűrhettek sokáig. A tájat a felhők takarták ki.

A két ember letérdelt a sárkány előtt, és bár kűzdöttek a magasság levegőjével, tűrték, hogy az Elem még szemügyre vegye őket.

- Készen álltok hát? – kérdezte aztán halkan.

- Igen, készen! – hangzott egyszerre a válasz. A Levegő lassan széttárta hatalmas, némileg bundás szárnyait, melyek között lágyan sütött a két emberre a sárga napfény.

- Esküsztök, hogy a békét szolgáljátok? Hogy amíg csak éltek, bármi áron összetartotok? A Drágakövekben megbíztok, és odaadóan védelmezitek a gyengét? – susogta a hangja a szélből újra meg újra.

- Esküszünk! – harsogták amazok, pedig már fulladoztak ott, a magasban.

- Akkor ennek értelmében én, a Levegő sárkánya, ezennel rátok ruházom a sárkányok ősi varázslatát! – fordult lehunyt szemekkel a leendő Őrző felé és az orrlyukain látszott, hogy valami világítani kezd a torkában.

- Légy mától hát a Drágakövek vezetője! Láss minden sárkány fejébe, légy mindegyikük páratlan barátja, védelmezője és igazságos vezére! Hatalmad generációdról generációdra szálljon, és más el ne vehesse tőled! Szolgáld a jót, és élj boldogan új társaid között! – nyitotta ki a száját és rálehelte a kékes fényű füstöt. A férfi immáron gond nélkül tudott levegőt venni odafent, mert a lelkének egy darabja magába szívta a sárkányvarázst. Ekkor az elem a másik férfi felé fordult:

- Te pedig légy barátod hű őrzője! Társaid soha el ne áruld, és az életed árán is megvédd! A te hatalmad csak is a tiéd legyen, az utódod kiérdemelje a jogát! A Drágakövek első számú sárkánya jelölje ki őt. Sose hagyd el a társaidat, és mindig tudd, mi a helyes nekik! – mondotta neki, és zöld füstöt fújt rá. Immáron neki sem okozott gondot levegőt venni a magaslati szirten.

A nagy sárkány még egyszer a levegőbe fújt, hogy aztán az a szellő az emberek és a Mag felé elszállva, hírét vigyék a szertartás megtörténtének.

Ezután mindannyian meghajoltak egymás előtt és a Levegő egy felhőre ültette a két embert.

- Minden jót! – mosolygott rájuk és elfújt a felhőt a Drágakövek irányába.

Ott aztán egy magas sziklán szálltak le és a felhőcske szertefoszlott. Egy része harmatként telepedett a ruhájukra. Szétnéztek a hatalmas, varázslatos helyen, amely magas sziklafallal volt körbevéve. Olyan meredekkel, amelyet csak a sárkányok repülhettek át. A völgyben egy erdő feküdt, hatalmas fákkal, indákkal. Mellette egy tó is helyet kapott, amit egy folyó táplált, ami a sziklák közül tört elő, majd magasról zubogva esett alá.

A z emberek elbámultak a sziklafalban lévő, hatalmas barlang járatokon, amelyek mindegyike egy sárkánynak adott otthont.

~ Kik vagytok?? – morgott ekkor rájuk hátulról egy sárkány. Megfordultak, az összes Drágakő mögöttük állt.

- A Levegő küldött minket… Én vagyok az új harcostársatok! – mondta az egyikük és meghajoltak. Gyémánt, aki a legerősebb volt a Drágakövek között, mivel mind a négy elem erejét magában hordozta, végig mérte őket, majd aprót biccentett.

~ Vegyétek hát szemügyre őket ti is, testvéreim! – intett a többieknek, és mind óvatosan végigszaglászták a két embert.

~ A Levegő hegyéről származik a pára a csizmájukon… - jelentette ki nyugodt hangon Kékkvarc. Mind bólintottak, ők is érezték.

~ Köszöntünk titeket magunk között… Harcos és Védelmező.

Ezzel fejezte be Norton a történetet és elhallgatott. Megnyálazta a száját, mert kicsit kiszáradt a sok beszédben. Senki nem szólalt meg, csak hallgatott, nézett maga elé, vagy éppen rám. Én magam elgondolkodva hallgattam az idő közben eleredt eső kopogását az ablakokon. Feldolgoztam magamban a történetet… Szép mese, de még mindig nem tudtam értelmezni ezt az egészet. Az egyetlen, ami feltűnt, az Gyémánt volt. Gyémánt a mesében pont olyan volt, mint az álmaimban. Mintha egy és ugyanaz az állat lett volna.

- Mi köze ennek hozzám? – kérdeztem végre suttogó hangon. Nortonra néztem, aki kényelmetlenül elmosolyodott, majd így szólt:

- Gondolom emlékszel, hogy tegnap nem hegedültünk, mert későn értem haza…

- Igen… - köhintettem ismét egyet.

- Én tegnap a Magra mentem… - vallotta végre be.

- M-mégis… miért mentél oda? – nevettem fel kínosan. Azonban hamar lefagyott az arcomról a zavart mosoly, mert mindenki komoly arccal nézett vissza rám. Egy pár perces hatásszünet után folytattuk:

- Gyémánt szólt álmomban, hogy meg akarja mutatni, mi történt ott… Rettenetes dolgokat műveltek, Alinda… a legjobb barátommal és a családjával.

- Sajnálom… - mondtam együttérzően, bár az összefüggést nem értettem.

- Emlékszel, hogy meséltem róla?

- Igen, persze…

- Eliotnak hívták… Eliot White-nak.

- W-Withe? Mint engem? – hűltem el. Túl nagy volt az egybeesés, túl különös, ez nem lehet véletlen. Teljesen elfehérdtem.

- Eliot White volt a legutolsó Drágakő harcos, Alinda… - mondta és nem kellett folytatnia ahhoz, hogy kitaláljam a következő mondatot. A szívem hevesen vert, úgy, mint még életemben soha, és szaporán vettem a levegőket, alig bírtam kinyögni:

- Ő volt az édesapám, i-igaz? – tátogtam, és nehézkesen bólintott.

Szédülni kezdtem és ájuldozni. Ez túl sok volt. Körül-belül 10 éves koromig bármit megtettem volna, hogy megtudjam, kik a szüleim. Azután feladtam és azon merengtem, remélem, soha nem is kell már megtudnom. Ne fájdítsa tovább a szívem, inkább elfelejtem, ahogy elfelejtettek biztosan ők is engem! És most kiderült, és olyan mondta el nekem, aki fiatalkorától ismerte az apámat, és hónapok óta engem, és tudom, hogy Leon is tudta és Krizokoll is, és egyikük sem mondta el!! Ez nem egy olyan dolog, amit hetekig, hónapokig el lehet titkolni az ember elől! Ez nem kis dolog!! Egy árvának megmondani, hogy ki az apja, egyáltalán nem játék! Elég nagy dolog akkor is, ha csak holmi halász vagy barkácsoló, de még ha ilyen fontos feladat birtokosa?? A szívem belül összetört és szinte hallottam darabokra hullani. Átvertek engem. Mindannyian.

- Miért… csak most mondtátok ezt el nekem…? – kezdtem erőtlen, remegő hangon, miközben felemelkedtem a székről. – És ti? Ti honnan tudtátok? – néztem hátra Krizokollra, majd Leon engem kerülő szemeibe meredtem. – Neked mi közöd ehhez az egészhez?

- Leon a te védelmeződ, Alinda… Gyémánt választotta ki. – mondta halkan Norton. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, majd ismét a fiúra.

- Ez igaz, Leon? – kérdeztem esdeklő hangon. A lelkem tudta az igazságot, mégis azért fohászkodtam, ez csak egy rossz vicc legyen.

- Igaz…- szúrt szíven a válsz. Az ajkaim sarka fájdalmas vigyorra húzódott.

- Az a sok kedvesség… Hogy folyton utánam jársz és segítesz… - kezdtem, és szemében láttam a fájdalmat, ahogyan sorolom. – Hogy nem hagyod, hogy bajom essen, és hogy azt mondtad kedvelsz… hogy érdekesebb vagyok számodra, mint a falu többi lánya… Ez mind csak egy hazugság, egy ürügy volt?  - nevettem el magam, és a szememben könnyek gyűltek.

- Nem, Alinda, tévedsz! – csattant fel erőteljesen a hangja. Teljesen el is felejtettem, hogy nem csak mi ketten beszélgetünk, ahogyan egymás szemébe néztünk.

- Gyémánt mondta nekem egy álmomban, hogy segítenem kell neked… Ez igaz. És akkor még nem tudtam, ki vagy te igazából… Segítettem, mert ez volt a feladatom… De aztán beszélgettünk és megismertelek és… - megállt egy pillanatra és szinte remegett a hangja, mikor újra megszólalt. – Tényleg megkedveltelek, Alinda… Sosem kedveltem még lányt úgy, mint téged… - mondta némileg elpirulva és halványan elmosolyodott. – Mit gondolsz, ha nem lenne igaz, repültem és beszélgettem volna ennyit veled, minden ok nélkül, minden délután?

A hangja őszíntén csengett, de a fájdalom, hogy becsapott, elvakította a szívemet. Nyeltem egy nagyot és lehunytam a szememet. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, és háttal fordultam nekik. A folyosó végén lévő egyetlen, rozoga ajtóra meredtem. A kinti, viharos szél erősen nyomta az ajtófélfák közé, és a kutya se akarna ilyen időben kimerészkedni. De én mégis szívesebben lettem volna odakint, hogy bőrig ázzak, minthogy itt álljak azok között, akikben most mélységesen csalódtam.

De mégsem ez volt a legnagyobb baj. Hiszen magamban is csalódtam… Csak álltattam magam. Álltattam magam, hogy lehet normális életem, hogy lehetnek olyan barátaim, akik nem holmi beteljesítendő végzet miatt ismernek meg engem… És abban is csalódtam, hogy ilyen múlt ellenére nem lett több belőlem egy cselédnél. Nem, az nem én vagyok. Én nem vagyok cseléd. De nem vagyok vezető sem. Csak egy magányos lány vagyok, aki nem is akar most több lenni annál.

~ Alinda, mire készülsz? – visszhangzott a fejemben Krizkoll hangja, aki megsejtette a bajt.

Lassan, fapofával fordultam hátra feléjük. Arcukon rémültség ült, ahogy engem néztek. Elég ijesztő lehettem.

- Becsaptatok… de nem csak engem. Magatokat is. – mondtam rezzenéstelen arccal. – Én nem vagyok hős, mint ahogy gondoljátok. Magamtól sosem leszek több egy elárvult lánynál, aki nap, mint nap egy pékségben takarít. Becsaptátok magatokat, ha többnek hittetek, és ha azt gondoltátok, hogy hajlandó leszek ezek után boldogan Gyémánthoz sietni. – fordultam előre és fájdalmasan szusszantottam. – Vagy amit vártatok tőlem… - indultam meg az ajtó felé, de Leon felpattan és megragadta a kezemet.

- Alinda, hová akarsz menni?? – kérdezett ijedten, de én dühösen leráztam magamról a kezét.

- Oda megyek a hová akarok! Vagy talán megtiltod, Védelmező? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. Az utolsó szó erőteljesebb volt, mint számítottam rá, kényelmetlen és erőszakos, egyszerűen megvető. Leont egészen biztosan szíven találta, mert meg sem tudott szólalni. Kihasználtam a pillanatnyi gyengeséget és kirohantam az ajtón, bele az esőbe.

Csak futottam a fenyők között, az eső esett, villámlott, csak ekkor láttam foltokban valamennyit az erdőből, vaktában futottam a sötétben. Hallottam magam mögött Leon kiáltásait és Pirit morgását, a fejemben pedig Krizokoll szavai visszhangzottak.

~ Alinda…gyere….kérlek, ne….Sajnálom!! – szakadozott a hangja, ahogyan kűzdöttünk egymás ellen, hogy megszakadjon-e a kapcsolat.

Én csak rohantam, újra és újra felbukva egy-egy rönkben, míg az ágak és szúrós tűlevelek az arcomat és a karomat karcolták. Nem törődtem vele, pedig nem mondanám, hogy egyáltalán nem fájt.

Addig futottam, míg a többiek hangja el nem halt, én pedig átvágtam egy sártengerré ázott réten. Mindenemről csurgott víz, nem volt olyan porcikám, ami ne ázott volna át, habár ebbe sűrűn hulló könnyeim is besegítettek. Csupán az égzengéstől nem hallatszott, ahogyan zokogtam.

Felbuktam egy kőben és elestem, kicsit mindenem sáros lett. Még az orrom hegye is. Bele töröltem a ruhámba, s mikor kinyitottam a szememet megpillantottam a nyakamban lobogó sálat. Ebben töröltem meg sáros mivoltamat az előbb, de most rá sem bírtam nézni. Egyszerűen csak nem akartam, hogy nálam legyen, hogy közöm legyen hozzá! Lerángattam magamról és egy éles kiáltás kíséretében elhajítottam, ahogyan csak tudtam. Belekapott a szél és jó pár méterrel odébb vitte, ahol egy ágra tekeredett és csak lobogott fáradtan tovább.

- Miért?? Mondd meg, miért alakult mindez így? – kiáltottam utána, majd nagy nehezen felkeltem és lassan elbicegtem a tengerpartig. A homokban összerogytam és a felhők mögül előbújó Holdra pillantottam. Könyörgő hangon beszélni kezdtem hozzá, és egyre hangosabban kiabáltam.

- Elemek!! Igaz ez mind?? Igaz, lenne, valóban ő lett volna az apám? Ilyen hős lett volna? – sírtam közben megállás nélkül. – Akkor én miért csak ennyi vagyok?? Miért ragadtam ezen a helyen, miért nem vagyok most is velük?? Hogy hagyhattátok, hogy a legjobb barátaim egy ilyen dolog miatt becsapjanak? Hogy kérhettétek tőlük, hogy csak azért, hogy engem megvédjenek, mindent eltitkoljanak?? HOGY HAGYHATTÁTOK, HOGY ÍGY ALAKULJON??? – ordítottam, és négykézlábra estem. Jó pár percig zokogtam, mígnem végre úgy éreztem, némileg enyhül a fájdalmam.

- Én voltam a bolond… - szipogtam és a hangom akadozott. – De mostmár nem tudok a szemükbe nézni… Nem fogok visszamenni… - néztem ismét az égre és a térdeimre ültem. – Sajnálom, de nem vagyok képes arra, amit tőlem kértek… Miattam fog a véna örökre kihalni….. – suttogtam és lefeküdtem a homokba. Vizes hajam elterült a fejem alatt, és a kezeimet óvón az arcom elé tartottam, lábaimat felhúztam. Mintha védeném magamat valamitől, ami nem létezik. Ami nem kézzelfogható, de mégis fáj.

Erőtlenül meredtem magam elé, és egyre csak azon járt az eszem, hogy sosem érinthetem már meg Krizokoll fényes pikkelyeit… Sosem fogok megtanulni rendesen hegedülni….. és soha többé nem láthatom azt a ragyogó, sötétzöld szempárt, aminél jobban még semmi nem melegítette fel a szívemet. ”

Alinda White

A tökéletes Tökéletlenség - 16. rész (1. oldal)

„Sosem éreztem még ilyen zavarosan magam. Tudtam, hogy valami történt. Mikor reggel felébredtem Krizokoll mellett a nagy fűben, az a kedves napfény nem simogatta meg olyan gyengéden az arcomat, mint szokta. Kinyitottam a szememet és a kissé felhős, mégis világos égre néztem. Összeráncoltam a homlokomat, mikor megsejtettem a bajt.

- Krizokoll, ébren vagy?­ – suttogtam erőtlenül.

~ Igen… - emelte fel lassan a fejét. A hangja szomorkás volt.

- Te is érzed?

~ Én csak azt érzem, amit te… de az éppen elég nyomasztó. – dörgölte az arcomnak az orrát.

- Rosszat sejtek… Vagy nem is tudom... valami különöset. – néztem ismét az égre, majd felálltam és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. A nyakam kicsit meg is fájdult az éjjel.

- Szerintem menjünk. – néztem ismét a sárkányomra, aki nehézkesen felkelt, majd kedvesen megnyalta az arcomat.

~ Nyugi, minden rendben lesz. – sugallta, majd felmásztam a hátára és egyenesen haza repültünk.

Ahogyan suhantunk a fák felett, a borongós égen, ahol a füleim mellett hidegen süvített a szél… egyszercsak eltüsszentettem magam.

~ Egészségedre! – mosolygott Krizokoll.

- Köszi. – mosolyodtam el, és figyeltem, ahogyan a horizonton feltűnik a falu.

Azonban ahogy teltek a percek, egyre többször kellett Krizokollnak egészséget kívánnia nekem. Két kezemet fázósan karba tettem, és a nyakamat minél jobban a kabátom alá igyekeztem rejteni. Nagyon jó, hogy már vagy másfél hónapja nincs meg az a szakadt kis sálam...

~ Nem érzem túl jól magam… - remegtem, de direkt nem szóban mondtam, mert rosszul esett beszélnem.

~ Igen, érzem én is… - nézett hátra rám a szeme sarkából a sárkány. A tekintete aggodalmas volt.

~ Talán el kéne menned az orvoshoz.

~ Nem lehet, akkor kiesek a munkából, meg az időből, és nem lesz pénzem sem. – mondtam határozottan.

~ Az egészséged fontosabb annál. – felelte, s lekanyarodott az ég útjáról, ezzel egyenesen leszállva az árvaház előtt.

Nehézkesen leugrottam róla, majd bementem, megmosakodtam és átöltöztem. Ezután hamar mentünk is reggelizni. Finom magvas kenyér és némi sajt volt az étel. Olyan élvezettel ettem, mint nagyon ritkán. Ez újabb aggodalomra adott okot, mert akkor szokott ilyen jól esni egy kis egyszerű élelem (azt leszámítva, mikor napokig nem eszek rendesen), mikor beteg vagyok…

De próbáltam figyelmen kívül hagyni, nem akartam beteg lenni. Inkább elmentem a Pékségbe, hogy nekilássak dolgozni. Lassan sétáltam, közben a körülöttem lévő embereket figyelve. Éppen egy hatalmasat tüsszentettem, mire valaki hátulról a vállamra tette a kezét.

- Egészségedre! – hallottam a fiú hangját, mire mosolyogva felé fordultam, bár erősen szipogtam.

- Köszi, Leon… - mondtam kicsit köhögve.

- Te jó ég, jól vagy? – hervadt le a mosoly az arcáról, és tekintetével végigmért. Szánakozó arcából ítélve, elég borzalmasan festhettem.

- Igen, köszi, talán egy kicsit megfáztam… - vettem elő a zsebkendőmet és kifújtam az orrom.

- Tudtam, hogy nem lett volna szabad abban a vizes ruhában mászkálnod az ünnepségen… - túrt a zsebébe és egy kis edényt húzott elő, ami egy madzaggal össze volt kötve a fedelével, hogy nehogy kiboruljon.

- Elfogadsz egy kis orvosságot egy baráttól? – kacsintott rám.

- Attól függ, mi az? – néztem meg. Leon kicsit arrébb húzott az egyik útszéli ház mellé, hogy ne álljunk az útban. Kinyitotta az üvegcsét. Valamiféle krém volt benne.

- Ez… - kezdtem, de félbeszakított a mondatomat, hogy Leon belemártotta az egyik ujját, majd játékosan az orromra kente a világoszöld trutymót, aminek elég erős, és kevésbé kellemes szaga volt.

- Ha-ha, nagyon vicces! – nevettem fel, és ő is csak mosolygott.

- Szerintem is. – vigyorgott és kicsit jobban elkente. Szemeimmel az övéit fürkésztem, míg észre nem vette, hogy őt figyelem.

- Mi az? – mosolygott.

- Semmi – kuncogtam – De amúgy én is meg tudtam volna csinálni. – kentem el magamon jobban, majd megszagoltam az ujjamon.

- Kitisztítja az orrodat, főleg menta van benne. – mosolygott és eltette a kenőcsét. – Most már mehet a hölgy.

- Köszönöm az engedélyt, uram. – nevettem, majd a mögöttem álló Krizokollra néztem. Várakozóan emelte rám a tekintetét, míg Pirit valami olyasmit mesélt neki nagy lelkesen, hogy milyen finomat evett reggelire.

- Azt hiszem, nekünk mennünk kell. Szia! – köszöntem el Leontól, majd mikor Krizokollhoz léptem, Pirit fejét is megsimogattam.

- Persze, majd látjuk egymást. – mosolygott.

Ezután a délelőttöm fárasztóan, és köhögéssel telt. A baj az volt, hogy Uzor egy idő után megelégelte, hogy minden pékárut összeköhögök, szóval ingerülten az ajtóra mutatott, kiadva az utamat.

- Alinda, menj most szépen haza, így csak hátráltatsz! – mondta hozzá, mire szomorúan néztem az ajtóra. Persze nem ellenkezhettem… Fogtam magam, levettem a kötényemet és egy gyors, erőtlen köhögés után már mentem is hazafelé.

~ Nem az orvoshoz kéne menned? – segített fel Krizokoll a szárnyával a hátára.

- Nem akarok orvoshoz menni… - szuszogtam, és otthon azonnal bedőltem az ágyba. Leonnak igaza volt, a gyógykenőcsének hála nem folyt annyira az orrom, és kaptam levegőt is gond nélkül, viszont köhögtem és a torkom egyre jobban fájt.

~ Azt hiszem, alszok egyet… hunytam le a szememet, és az orromig magamra húztam a takarómat.

~ Rendben… pihenj egy kicsit. – felelt lágyan Krizokoll, s el is aludtam.

~ Mi, mi folyik itt? – néztem körbe. Egy ágyban feküdtem, egy egészen kicsi ágyban. Furcsállóan ültem fel és amennyire tudtam kinéztem a bölcsőszerű ágyból. Körülöttem fa deszkák álltak szépen egymás mellett, és sok növénnyel volt befuttatva. Egy kis kunyhóban voltam, amibe sok ablakon keresztül sütött be az esti, sárgás napfény.

Ám kintről borzalmas kiáltozások hangzottak. Emberi kiáltások, és sárkányok hangjai. Morogtak, dühösen fújtattak a távolban, és egy hatalmas üvöltés is felbőgött valahol. Ijedtemben sírni támadt kedvem, nem értettem mi történik.

~ Ne félj, nem esik bajod! – hajolt ekkor fölém egy nagyobb macska méretű kis sárkány. Piszkos- , sárgás fehér testén fekete erezetszerű csíkok húzódtak, hátán egy sor visszafelé hajló tüske volt, s a fején két marháéra hasonlító kicsiny szarv. Világos sárga szemeivel kedvesen nézett az enyémbe, amitől némileg megnyugodtam. Úgy éreztem, ismerem őt, pedig nem emlékeztem, hol láthattam volna.

Gyengéden megnyalta az arcomat és az egyik mellső mancsával megcsikizett, amitől felnevettem.

~ Ki ez az aranyos kislány? Igen, te! – gügyögött velem, mire rájöttem, hogy én most valóban egy kisbaba vagyok. De ez álmomban még nem tűnt furcsának…

Hirtelen egy hatalmas csatakiáltás szerűség hangzott fel, majd ezzel együtt több másik is. Sárkányok kiáltása volt, és egy női sikoly.

~ Ne… Eliot, kérlek ne, ne hagyd magad! – hangzott a kis sárkány esdeklő hangja és úgy tűnt, kűzd valami ellen, ami fáj neki. Végül felemelte a fejét és a szemei narancssárgán felizzodtak. A marján lévő egy-egy drágakő szintúgy világítani kezdett, majd egyetlen szó nélkül kiviharzott az egyik ablakon.

~ NEE!!! – visszhangoztak a kiáltások a fejemben, és sírni kezdtem, egymagamban. Végre egy nő rohant be értem, és kedvesen kivett a bölcsőből. Az arca tele volt hegekkel, amiből vér folyt gyengéden az állára. Halványan, fájdalmasan mosolygott rám, majd kirohant az épületből. Ekkor láttam meg, hogy mindvégig egy fán voltunk! Az ágak között füstfelhőt és egy hatalmas foltot láttam a távolban, a nap előtt, amiből nem tudtam ki venni, mi is az.

A nő könnyekkel küszködve mászott le a fáról, majd egy férfi kezébe adott és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Vigyázz magadra, kedvesem! Szeretlek!  – mosolygott könnyezve, és egy nagy íjjal a kezében elrohant a hatalmas ricsajok felé. Tekintetemet az engem a karjaiban tartó férfire emeltem, aki szintén gondterhelt volt. A mellkasából neki is folyt a vér.

- Nem lesz semmi baj! – nyugtatgatott, mígnem egy ismerős fehér sárkány szállt le mellé.

- Gyémánt, el kell vinned őt innen, minél messzebbre, kérlek! – fordult felé könyörgően.

~ De rám itt van szükség!!

- Nem, Gyémánt… Neki van szüksége rád. – tette az egyik kezét a homlokán lévő égkőre.  A sárkány lehunyta a szemét és egy pillanat alatt valami fény süvített végig a testén, amitől mintha tisztulni kezdtek volna a sebei.

- Nem bízhatom másra. Benned bízom a legjobban. – mondta halkan a férfi, és a sárkány ismét kinyitotta a szemét. – Vidd el a legjobb barátomhoz… Vigyázni fog rá. – adott engem a ruhácskámnál fogva a sárkány szájába, aki puhán átvett, majd szomorú tekintete találkozott az emberével. Egy sós könnycseppje az arcomra hullott.

- Sajnálom Gyémánt… - mosolygott a férfi – Az elemek vigyázzanak rátok. – mondta és felkapott a földről egy hatalmas dárdát.

- Mire vársz még? MENJ! – kiáltott a sárkányra, aki riadtan repült fel és a sorra kidőlő fákat kerülgetve repült egyre messzebbre a gyönyörű helytől. Még hosszan hallottam a fejében, ahogyan a társai egymásért kiáltoznak, majd elnyelte őket a távoli mennydörgés zaja.

- NEEE, VIGYÉL VISSZA!!!! – kiáltottam és így ültem fel az ágyamban. Lihegtem és csorgott rólam a víz, körülöttem pedig nem egy árva ugrott meg ijedtében.

- Öhm… baj van, Alinda? – nézett rám a földön ülve, furcsállóan az a lány, akivel a múltkori ünnepségen beszéltem pár szót.

- Igen… rendben vagyok. – ráztam meg a fejemet és próbáltam megnyugodni. Nem tudtam, mi ez az egész, de nagyon felkavart. A szívem még mindig hevesen vert, mikor kimentem a ház elé, a friss levegőre. Hűvös volt, és sötétedett. Tudtam, hogy Leonnal ilyentájt szoktam találkozni, de még Krizokollt sem találtam sehol.

~ Krizokoll? Merre jársz? – kérdezgettem újra és újra, miközben sétálni indultam a falu utcáin. Kevés ember mászkált ott fel, s alá, de egyikük sem volt túlontúl ismerős.

- Most aztán hoppon maradtam… - motyogtam és egy szál fegyver nélkül elindultam az erdőbe. Miközben a találkozó helyünkre siettem, ahol mindig beszélgettem Leonnal, folyamatosan Krizokoll nevét ismételgettem, de sehogy sem jött válasz. Magamra maradtam. Egyedül, ebben a kihalt erdőben, ahol hamarosan teljesen lemegy a nap, és senki sem fog róla tudni, ha eltűnök…

Lassan, fájó torokkal, fázósan lépdeltem a fák között, mígnem vagy fél óra néma séta után odaértem arra a kis tisztásra, ahol mi 4-en már jól kitapostuk a füvet. Szemem előtt volt, mikor a két sárkány játékos fogócskáját figyeltük. Azaz hogy Krizokoll lehet, hogy kevésbé volt játékos, mikor Pirit elrohant a zsákmányával: egy üregi nyúllal.

Egy fának dőlve néztem a helyet a félhomályban, mert nem volt ott senki. Üres volt. Mindenki eltűnt. Mindenki otthagyott. Krizokollra ráfogtam, hogy vadászni ment, Leonra pedig, hogy túl sok dolga volt, és nem engedték csavarogni… De akkor is… Mit kezdjek most magammal?

- Nem pont így terveztem ezt a napot… - suttogtam magamnak, fintorszerű mosolyt vágva, mikor is a szemem megakadt valamin. Lassan léptem ahhoz a rönkhöz, amin a fiúval ülni szoktunk. Egy kis barna dobozka volt a kidőlt fán, és egy cetli volt alatta. Értetlenül néztem körbe, de valóban senki nem volt ott. Óvatosan nyúltam ekkor a dobozhoz, majd elvettem alóla a cetlit és elolvastam.

- Egy kis „csak úgy” ajándék, hogy nehogy még jobban megfázz! Leontól. – olvastam fel, majd érdeklődve kinyitottam a dobozt. Egy világoszöld sál volt benne. Pontosabban az a zöld sál... az, amit már olyan régóta nézegetek a piacon.

- Te gaz… - mosolyodtam el. Tudtam, hogy már megint utánam settenkedett, onnan tudta, hogy meg akarom venni. Óvatosan kiemeltem és megtapogattam a puha anyagot. Az arcomhoz szorítottam, és bele is szippantottam. Melegség áradt belőle, én pedig elmosolyodtam. Azonnal felvettem, és máris éreztem, hogy sokkal jobb a nyakamnak. Mikor megmozdítottam a dobozt, mégegy lapot találtam benne, amin pedig ez állt:

- Bocsáss meg, hogy nem tudtam személyesen átadni, ma nem tudunk találkozni, akadt egy nagyon fontos dolgom. Kérlek, ne haragudj, és remélem, tetszik!

- Még szép, hogy tetszik… - mosolyodtam ismét el, majd gondoltam egyet, és elindultam Norton háza felé.

***

Miraculous ~ Hogyha kwami vagy...

Sziasztok, az én nevem Tikki! Én vagyok a Katicabogár talizmán kwamija. A mi kis különleges és varázslatos életünkről szeretnék elmesélni néhány dolgot…

De hogy meddig fog tartani a kis mese, azt még nem tudom, mert itt körülöttem most nagy ünnepség van. Végre egyetlen napig mindannyian együtt lehetünk, mielőtt ismét szétszóródnánk: talán ismét dobozba kerülünk, talán az embereinkkel kötött barátságunk elég ahhoz, hogy továbbra is maguk mellett tartsanak minket, ébren… De talán ezen törjük most a fejünket a legkevésbé. Hiszen győztünk! Mienk a végső csata győzelme, és minden szuperhős és minden kwami együtt ünnepel. Nincs több titok, mindenki tudja, ki a másik. Fiatalok és öregek együtt beszélik át a küzdelmes, olykor hosszú, olykor nevetségesen fárasztó harcokat. Közben nem törődünk azzal, hogy a hajnali napfény már közel jár, egy új kezdet első napjára figyelmeztetve minket.

Régen volt a perc, mikor utoljára láttam a többi kwamit. Örömmel tapasztalom, hogy az évezredek alatt sem változtunk semmit. A többiek éppen sajttorta-evő versenyt tartanak, és mind sejthetitek, ki áll nyerésre…

Örülök, hogy újra együtt vagyunk. Már a kezdetek kezdete óta őrködünk az erőn, a szuperhősök felett, a béke felett. Erre születtünk, és tudjuk jól. Mégsem könnyű.

Több ezer év, több ezer Katica… Több ezer barát, akit újra és újra megismersz és aztán újra és újra látod elveszni… Mert mi nem halunk meg… de az emberek igen. És nekünk mindegyikük halálát végig kellett élni. Aztán nem kaptunk persze együttérzést… Visszakényszerültünk hosszú évekre a dobozainkba, várva a következő barátra. Ki tudja, egy-egy alkalommal mennyi idő esett ki, míg valaki ismét magára vette a talizmánunkat. De mi mindig bizalommal fordultunk a következő hősünk felé. Minden ember kicsit más, és különleges. Soha nem volt két ugyanolyan Katica, és nem is lesz. Ahogyan nem lesz Macska, Páva, Róka, Pillangó, Teknős és Méh sem. És mivel ők emberek, ők is hibázhatnak. Ezt el kell fogadnunk. Tanulni az elődeik hibáiból, erre meg kell tanítanunk őket. Vigyáznunk kell rájuk, hiszen nem akarjuk idő előtt elveszteni őket…

Néha csak egy kis pihenésre vágyunk… egy kicsit kimozdulni a mindennapi csatákból, de ez a dolgunk. És nem jobb gazdátlanul sem… A doboz sokszor puha, és pihentető, de sokszor rideg és sötét.

És még valamire nagyon kell vigyáznunk… A hősök nem ismerhetik egymás kilétét. Hülyeségnek tűnhet, de ez csak az ő érdekük. Néha ez csapatokat és barátságokat… sőt, szerelmeket rombol össze, majd állít fel újra, és ez kezdődik elölről. És sajnos jól tudjuk milyen, mikor pont az ismeretségek miatt, bomlik fel a csapat... De sajnos ez nem csak az emberekre vonatkozik…

Hét kwamit alkottak meg. Akik heten barátok voltunk. Akkor, aznap megesküdtünk egymásnak, hogy mindig segíteni fogjuk egymást és kűzdeni fogunk a jóért. Hogy barátok leszünk... az idők kezdetétől az idők végezetéig. De akkor még nem tudtuk, hogy ezerévente egyszer, ha láthatjuk egymást… Néha csak száz év telik el, néha vagy tízezer… És néha eszembe jutnak, azok a régi, közös csaták, amiken mind jelen voltunk, és tudtuk, hogy ott a másik, és mégsem tudtunk beszélni egymással a talizmánokból soha. Az első generáció katasztrófája óta nem voltunk mindannyian együtt… Akkor még nem volt meg a „senki nem tudhatja, ki a másik” szabály… éppen miattuk kreáltuk. Túl hamar vesztettük el őket… Ügyetlenek voltunk és tudatlanok, de a problémák is mások. Nem tagadom, a mi hibánk volt… Ezért esküdtünk meg, hogy megtiltjuk, hogy a hősök megtudják a másik énjét. Nem is értem, most hogy sikerült, hogy kiderült. – nézek végig a boldog társaságon. Elmosolyodom, ahogy a boldog arcok egymásra néznek. Melyikek barátságosan, melyikek szerelemtől fűtve. – Azt hiszem, az idők változnak… És néha jobb, ha úszunk az árral.

Én most csak örülök, hogy bár enyém az egyik legnehezebb feladat, eddig mindent meg tudtunk oldani. Tűzön, vízen, néha másik, gonosszá lett hősökön át, foggal-körömmel harcolva, de mindig vettük az akadályt. Sosem fogom elfelejteni ezt a napot… És éppen ezért, azt hiszem, most megyek és kihasználom az időt. Visszamegyek Marinette-hez és a többi hőshöz és kwamihoz, és nevetek velük egy jót. Remélem megértettétek, hogy mikről beszéltem az előbb… És talán már beleláttok abba, milyen is egy kwami élete, egy másik szemszögből… Igen, sokszor nehéz, de mindig öröm újból neki látni… Mindig bíztat az új kaland és a jó célért való kűzdelem ígérete. Segítőkész, céltudatos, óvatos, erős, bizakodó, és makacs. Azt hiszem, ilyen az, ha kwami vagy…

Tudom, hogy nem teljesen (kb semennyire) sikerült eltalálni Tikki karakterét... De azt nagyon remélem, hogy az üzenet átjött. Én ilyennek képzelem, milyen lehet kwaminak lenni. Remélem tetszett! :)

~A fekete unikornis

Sziasztok!

Csak annyit, hogy megtaláltam egy régi, talán 2 évvel ezelőtti versikémet... Ez a legjobb és egyben leghosszabb,amit valaha írtam, szóval... gondoltam megosztom veletek, hátha érdekel. Csak egy helyen javítottam, ahol nagyon zavart valami, mert nem akartam megmásítani. Remélem tetszik :)

A fekete unikornis

Feketeség

Csak az éj,

Csak a setét.

Ez ma a szép.

Nincs se fény,

Se mágia

csak elsorvasztó mánia

hogy szép, ami komor.

De egy világban

hol a depresszió jár nadrágban

nem csak az utca sötét

de az emberlélek is.

Fekete úton

Fekete járgány,

Mellette súlyos ármány

Egy fekete árny.

Egy fekete árny,

ami átszalad az úton

mert nem érdekli se szabály

se feketeség.

Mi volt az?

Kérdezi az utas

De te csak legyintesz,

Saját dolgod végzed,

S nem érted.

Pedig az ott

A fekete unikornis,

Hát nem tudod?

Nem is nézted...

A fekete unikornis.

Mágikus lény ő.

Megszökött a pokolból,

És már csak az életnek

Parányi szikráját viszi.

Merről jön, merre tart?

Senki sem kérdezi...

Miért véres a patád

senkit se érdekli.

Rossz, gonosz,

Galád és gyilkos.

Voltál már minden

Csak ez épp nem pontos.

Nem látnak, ha néznek,

S ha mégis: nem

Téged látnak.

Csak az írhádat.

Gondolnak mindent,

Csak épp minden rosszat,

Hogy miért vagy olyan,

Amilyen, nem gondolkoznak.

Megjártad már a poklot,

Az ördögé voltál soká

De megszöktél onnan

És most várod a csodát.

Várod hogy talán,

Talán ő befogad!

S patádról lemossa

Véres múltadat.

De nem fogad be ő sem,

De a következő sem...

Halálra vagy ítélve

A feketeségben.

Pedig a sötét külső,

És rendezetlen bunda megett,

Ha felfednéd lelkedet,

Jóllehet megszeretnének.

Csak egy kis kedvességre,

Szeretetre vágysz

Úgy mint ezen a világon

Akárki más.

Arany a szíved, tudom,

De ha nem ápol gazdagon

A nép, ez mind kevés

És előjön a sötét.

Feltör a sok harag

És a meg nem értés

Szül szörnyet

Saját maga felé.

Lenne itt sok bosszú,

Lángok és vér,

Hogyha te nem mented meg

Még ezen az éjjel...

Még tűri a lelke,

Tudom, hogy tűr

Mert vakon remél,

Hogy a világ fehér.

Ha egy is van,

Ki miatt van értelme

Tűrnie, az te vagy:

Vigyázz hát rá!

Addig él,

És addig remél,

Amíg van tudat,

Mi utat mutat,

Hogy van még aki segít,

Aki neki él

És megbocsájt neki

A bűneiért.

De ha ő meghal...

Vele a remény

És meghal ő is:

Nem jó a széttört szív.

Nem is tört szív

Inkább lélek.

Szívtelenül lehet élni,

De a lélek nem pótolható.

Inkább csak menj tovább...

Ne sajnáld a tegnapot

Éld a mát

És bízd a holnapot.

Menj előre és ne nézz hátra.

Mindig lesz akik utálnak

És olyanok

Kit melléd szántak.

Ne búsulj hát pajtás

Talán pont te töröd meg

Ezt az ázott,

Rozoga átkot

Ami szíveket tör

Embereket öl

Jó lelkeket elsöpör

És elnyújtózik a szomorúság.

Fekete árny utazik a fák közt.

Téged keres kis pacsirtám

Hogy elsusogd neki

A szeretet szelét.

Mert tudja hogy élsz,

Tudja hogy ki vagy

De messze a nyugat,

Lassacskán odabaktat.

Addig is csak sétálj,

Míg oda nem érsz.

Hisz oly sok világunkban

A meg nem értett lény...

Fekete unikornis...

Ez vagyok én.

~W.SZ.V.