A tökéletes Tökéletlenség - 16. rész (2. oldal)

***

Ami azt illeti, Nortonnál nem pont az fogadott, mint amire számítottam…

Általában ennél később szoktam hozzá menni, vagy éppen hogy előbb, mert mint mondtam, ilyentájt Leonnal szoktam lenni. Mégis úgy gondoltam, mivel úgysincsen mit csinálnom, elmegyek ma hamarabb Nortonhoz. Azt kívántam, bár ne tettem volna, mégsem tudom, mi lett volna, ha nem megyek akkor oda.

Vagy 1 óra gyalogút volt még így betegen a sötét fák közt, míg megtaláltam Norton füstölgő kéményű kunyhóját. Egy rétre kiérve már láttam a felfelé szálló füstcsóvát, s el is mosolyodtam. Nehézkesen átbotorkáltam az azt körülvevő fenyves egy részén, majd bekopogtam a házba. Nem jött válasz, hát benyitottam, és végig mentem a folyosón, míg meg nem pillantottam a kandalló mellett ücsörgő öregurat. Mosolyogva köszöntem a teázó férfinak, aki meglepetten kapta felém a fejét. A szemei ijedtek voltak, és a szemem sarkából egy másik mozdulatot figyeltem meg. Oda néztem és nagyon meglepődtem. Szemeim tágra nyíltak, mikor megláttam Leon riadt tekintetét, ahogy engem fürkész. Ráadásul a sarokból a két sárkányunk szinte világító szempárja meredt rám.

- Öhm… sziasztok... – kerestem a megfelelő szavakat. Halkan köszöntek.

- Ti… - nevettem bele idegesen – Ti ismeritek egymást? Mióta? – néztem értetlenül. Krizokoll szomorúan lekonyuló fülei pedig felerősítették bennem azt a rossz érzést, ami egész nap bennem volt, főleg a délutáni rémálmom óta.

- És te mit keresel itt? - néztem ekkor rá. – Mi ez az egész? – kérdeztem előre félve.

- Alinda… beszélnünk kell. – sóhajtott Norton és egy mellette álló székre mutatott, hogy üljek le. Lassan bólintottam, majd leültem közéjük. Feszengve, kezeimet az ölemben tartva ültem és fel sem néztem rájuk.

- …Kérsz teát? – nyújtott felém egy csészét Leon, de megráztam a fejemet. – Nem – köhögtem egyet. – Miről van szó?

- Álmodtál ma délután, igaz? – nézett rám szomorú szemekkel Norton. Rá néztem és némileg meglepetten elgondolkodtam.

- Igen… Honnan tudod?

- Gyémánt mondta nekem… Ahogyan mindannyiunknak.

- Gy-gyémánt? – lepődtem meg. Én sosem meséltem egyikőjüknek sem az álmaimról Gyémánttal…

- Igen. Ami azt illeti jól kijátszott minket. – nevetett zavarodottan.

- Na jó, mond el ezt az egészet az elejéről… De nincs több titkolózás!! Mindent tudni akarok! Honnan ismeitek egymást? És honnan tudod, ki az a Gyémánt? – vesztettem el végleg a fonalat és némileg dühös is voltam. Éppen ideje, hogy elmondjanak mindent.

- Rendben… - sóhajtott lehunyt szemekkel a férfi, majd mikor kinyitotta letette a csészéjét. – Ismered a Drágakövek legendáját, igaz?

- I-igen, egyszer Krizokoll elmesélte, hogy az elemi sárkányok őket teremtették a béke megtartására… De miért fontos ez? – néztem értetlenül.

- Fontosabb, mint hinnéd… - motyogta Leon, de velem ellentétben, ő nem nézett rám.

- És a Harcosról is mesélt neked? – nézett Krizokollra, ezzel gyakorlatilag neki címezve a kérdést. Én is rá néztem a sárkányra, aki bűnbánóan lesütötte a szemét.

~ Azt nem említettem… - hangzott egy halk morgás. A mellette fekvő Pirit halkan felnyüszített majd letette a fejét a földre.

- Mit hallgattál el előlem? – néztem rá hitetlenkedve. Nem kicsit éreztem átverve magam.

- Akkor én most elmesélem… - sóhajtott Norton mégegyet, míg a tűz kellemesen ropogott a kandallóban.

- Miután a Levegő sárkány a drágakövekből életre keltette a sárkányokat, hogy azok együtt békét hozzanak az emberek világára is, a dolgok nem éppen úgy alakultak, mint számított arra...

A sárkányok lementek az emberek közé, és véget vetettek a fegyveres harcoknak, de az emberek korántsem nyugodtak meg. Még mindig haragudtak a többi emberi népre, és az Elemi sárkányokra is. Csupán harcolni nem mertek a Drágakövek miatt, de szóban ugyanúgy újra és újra kitörtek a viták, néha kisebb verekedésekbe torkolló veszekedések.

Akkoriban a Drágakövek a Levegő sárkány otthonában, a Föld akkori legmagasabb hegyén laktak, együtt az elemi sárkánnyal, akit az anyjuknak neveztek. Minden elemi sárkányt a felmenőjüknek tartottak.

Szerettek volna segíteni, hiszen ezért is születtek meg, de nem tudtak mit tenni, mert az emberek nem bíztak már a sárkányokban. Nem akarták rájuk bízni a világuk irányítását, többet akartak! Maguknak akarták a hatalmat, amiből a sárkányokat és a többi emberi népet is kitagadták volna.

A Levegőnek ki kellett találnia a megoldást. Sokáig törte a fejét álmatlan éjszakákon át, míg végül meghozta a helyesnek vélt döntést. Egyik reggel maga elé hívta az összes Drágakövet, és így szólt hozzájuk:

- Gyermekeim, nem maradhat ilyen a világunk tovább! Holnap minden meg fog változni. De mivel a béke megteremtésére születtetek, és nem lehet úgy sem béke, hogy ti nem vagytok boldogok, most megkérdezem, elfogadjátok-e a sorsot, amelyet nektek szánok?

- Mondd csak, Anyánk! – vették körbe őt. A köveik csak úgy csillogtak a fényben.

- Többet nem jöhettek majd fel ide… Más lakóhelyet jelölök ki nektek. Van messze egy kis sziget, igazi sziklafallal körbevett éden, felszentelt föld. Ott nyugszik másik 3 társam, és ott fogok majdan egyszer én is. – mondotta – Lakjatok ott, kérlek. Menjetek is minél hamarabb, ha elfogadjátok a sorsotokat, és éljetek ott, boldogan. Pár nap múlva pedig egy új társatok fog érkezni hozzátok. Fel fogjátok őt ismerni. Vegyétek magatok mellé, és tartsatok össze, bármit hoz a jövő.

- Biztos vagy ebben, anyánk? – kérdezték tőle, de csak aprót bólintott.

- Így lesz a helyes.

- Rendben… Hiszünk neked! – fogadták el egyöntetűleg a dolgot, és még aznap elrepültek arra a kis szigetre, amit azután csak úgy hívtak: A Mag. A nevét onnan kapta, hogy azután azt tekintették a világunk közepének… - Mesélt Norton folyamatosan, én pedig csak úgy ittam a szavait.

- Másnap a Levegő összehívta a hegye lábánál az összes emberi törzs fő embereit. El is jött minden nép vezetője, és már türelmetlenül várták, miért kellett annyit utazniuk lovaik és szamaraik hátán, vagy akik közelebb éltek, éppen gyalog.

A Levegő eléjük állt az egyik sziklán, majd beszélni kezdett hozzájuk:

- Emberi népek! Tudom, hogy nekem már nem hisztek, és tudom, a haragotok jogos, amiatt, ami a fivéreim közt történt… - állt meg egy pillanatra, majd folytatta – Én a békét akarom köztetek. Azonban, mivel ti már nem bíztok a sárkányokban, egy ajánlatom van a számotokra, amivel talán mindannyian jól járnánk.

- Hazudik, megint csak be fognak csapni minket!

- És ha jó az ötlet?

- Legalább hallgassuk meg!

- Én nem figyelek egy sárkány beszédére! – méltatlankodott a tömeg.

- Ha meghallgattok, azzal nem vesztetek semmit… - mosolyodott el fáradtan a sárkány. A z emberek susmorogtak még egy ideig, majd elhallgattak, és a sárkányra figyeltek.

- Halljuk hát! – kiáltotta valaki. Levegő megkönnyebbülten szusszantott, majd elmondta, amit kigondolt.

- Napnyugtáig válasszatok magatok közül egy igaz szívű embert, akit mind elfogadtok magatok közt. Állítsátok elém ezen a szent sziklán, és én felruházom a sárkányok varázslatával. Azután elválaszthatatlan lesz a sárkány és az ember, egybeolvad majd a lelkük. Azután már csakis együtt lesznek képesek a világon segíteni, az egyik nem harcolhat a másik nélkül. Talán a saját társatokban jobban bíztok, mint a sárkányokban… - fejezte be ezzel a mondandóját, majd elment.

Estig hagyott időt az embereknek, hogy eldöntsék, elfogadják-e ezt, és kiválasszák azt az embert. Persze azt nem tudhatta, hogy ez sem volt egy könnyű döntés, mert kevés igaz szívű ember létezett, olyan, akiben az összes nép a képviselőjét láthatta. Végül estére meglett az ítélet, az emberek összegyűltek a szikla alatt. A Levegő is eléjük lépett, majd így szólt:

- No, választottatok-e hát?

A tömegből két fiatal férfi lépett elő. Az egyikük magas, helyes arcú, de egészen gyenge ember volt, akinek a szeme azonban csak úgy csillogott. Sugárzott belőle az értelem, és a jót akarás. A másikuk egy fél fejjel volt csupán alacsonyabb. Erős testalkatú volt mosolya gyermetegen kellemes.

- Rám esett a választás, kérlek, vigyél magaddal Levegő elem! – térdelt le a magasabbik férfi, és meghajtotta a fejét is. Levegő gyengéden elmosolyodva hajtotta kicsit meg a fejét, majd a másik emberre nézett.

- És te, fiam?

- Segíteni akarom a barátomat mindenben, kérlek, vigyél el engem is! – hajolt meg ő is. A Levegő tudta, hogy ez két nagyon jó ember, de a turpisságra is rájött. Az emberek féltették a társukat egyedül küldeni egy tucat sárkány közé.

- Rendben, jöjjetek hát velem! – egyezett végül bele, és elvitte őket magával a hegy legmagasabb csúcsára, ahol már a levegő is ritka volt, amelyet csak a sárkányok tűrhettek sokáig. A tájat a felhők takarták ki.

A két ember letérdelt a sárkány előtt, és bár kűzdöttek a magasság levegőjével, tűrték, hogy az Elem még szemügyre vegye őket.

- Készen álltok hát? – kérdezte aztán halkan.

- Igen, készen! – hangzott egyszerre a válasz. A Levegő lassan széttárta hatalmas, némileg bundás szárnyait, melyek között lágyan sütött a két emberre a sárga napfény.

- Esküsztök, hogy a békét szolgáljátok? Hogy amíg csak éltek, bármi áron összetartotok? A Drágakövekben megbíztok, és odaadóan védelmezitek a gyengét? – susogta a hangja a szélből újra meg újra.

- Esküszünk! – harsogták amazok, pedig már fulladoztak ott, a magasban.

- Akkor ennek értelmében én, a Levegő sárkánya, ezennel rátok ruházom a sárkányok ősi varázslatát! – fordult lehunyt szemekkel a leendő Őrző felé és az orrlyukain látszott, hogy valami világítani kezd a torkában.

- Légy mától hát a Drágakövek vezetője! Láss minden sárkány fejébe, légy mindegyikük páratlan barátja, védelmezője és igazságos vezére! Hatalmad generációdról generációdra szálljon, és más el ne vehesse tőled! Szolgáld a jót, és élj boldogan új társaid között! – nyitotta ki a száját és rálehelte a kékes fényű füstöt. A férfi immáron gond nélkül tudott levegőt venni odafent, mert a lelkének egy darabja magába szívta a sárkányvarázst. Ekkor az elem a másik férfi felé fordult:

- Te pedig légy barátod hű őrzője! Társaid soha el ne áruld, és az életed árán is megvédd! A te hatalmad csak is a tiéd legyen, az utódod kiérdemelje a jogát! A Drágakövek első számú sárkánya jelölje ki őt. Sose hagyd el a társaidat, és mindig tudd, mi a helyes nekik! – mondotta neki, és zöld füstöt fújt rá. Immáron neki sem okozott gondot levegőt venni a magaslati szirten.

A nagy sárkány még egyszer a levegőbe fújt, hogy aztán az a szellő az emberek és a Mag felé elszállva, hírét vigyék a szertartás megtörténtének.

Ezután mindannyian meghajoltak egymás előtt és a Levegő egy felhőre ültette a két embert.

- Minden jót! – mosolygott rájuk és elfújt a felhőt a Drágakövek irányába.

Ott aztán egy magas sziklán szálltak le és a felhőcske szertefoszlott. Egy része harmatként telepedett a ruhájukra. Szétnéztek a hatalmas, varázslatos helyen, amely magas sziklafallal volt körbevéve. Olyan meredekkel, amelyet csak a sárkányok repülhettek át. A völgyben egy erdő feküdt, hatalmas fákkal, indákkal. Mellette egy tó is helyet kapott, amit egy folyó táplált, ami a sziklák közül tört elő, majd magasról zubogva esett alá.

A z emberek elbámultak a sziklafalban lévő, hatalmas barlang járatokon, amelyek mindegyike egy sárkánynak adott otthont.

~ Kik vagytok?? – morgott ekkor rájuk hátulról egy sárkány. Megfordultak, az összes Drágakő mögöttük állt.

- A Levegő küldött minket… Én vagyok az új harcostársatok! – mondta az egyikük és meghajoltak. Gyémánt, aki a legerősebb volt a Drágakövek között, mivel mind a négy elem erejét magában hordozta, végig mérte őket, majd aprót biccentett.

~ Vegyétek hát szemügyre őket ti is, testvéreim! – intett a többieknek, és mind óvatosan végigszaglászták a két embert.

~ A Levegő hegyéről származik a pára a csizmájukon… - jelentette ki nyugodt hangon Kékkvarc. Mind bólintottak, ők is érezték.

~ Köszöntünk titeket magunk között… Harcos és Védelmező.

Ezzel fejezte be Norton a történetet és elhallgatott. Megnyálazta a száját, mert kicsit kiszáradt a sok beszédben. Senki nem szólalt meg, csak hallgatott, nézett maga elé, vagy éppen rám. Én magam elgondolkodva hallgattam az idő közben eleredt eső kopogását az ablakokon. Feldolgoztam magamban a történetet… Szép mese, de még mindig nem tudtam értelmezni ezt az egészet. Az egyetlen, ami feltűnt, az Gyémánt volt. Gyémánt a mesében pont olyan volt, mint az álmaimban. Mintha egy és ugyanaz az állat lett volna.

- Mi köze ennek hozzám? – kérdeztem végre suttogó hangon. Nortonra néztem, aki kényelmetlenül elmosolyodott, majd így szólt:

- Gondolom emlékszel, hogy tegnap nem hegedültünk, mert későn értem haza…

- Igen… - köhintettem ismét egyet.

- Én tegnap a Magra mentem… - vallotta végre be.

- M-mégis… miért mentél oda? – nevettem fel kínosan. Azonban hamar lefagyott az arcomról a zavart mosoly, mert mindenki komoly arccal nézett vissza rám. Egy pár perces hatásszünet után folytattuk:

- Gyémánt szólt álmomban, hogy meg akarja mutatni, mi történt ott… Rettenetes dolgokat műveltek, Alinda… a legjobb barátommal és a családjával.

- Sajnálom… - mondtam együttérzően, bár az összefüggést nem értettem.

- Emlékszel, hogy meséltem róla?

- Igen, persze…

- Eliotnak hívták… Eliot White-nak.

- W-Withe? Mint engem? – hűltem el. Túl nagy volt az egybeesés, túl különös, ez nem lehet véletlen. Teljesen elfehérdtem.

- Eliot White volt a legutolsó Drágakő harcos, Alinda… - mondta és nem kellett folytatnia ahhoz, hogy kitaláljam a következő mondatot. A szívem hevesen vert, úgy, mint még életemben soha, és szaporán vettem a levegőket, alig bírtam kinyögni:

- Ő volt az édesapám, i-igaz? – tátogtam, és nehézkesen bólintott.

Szédülni kezdtem és ájuldozni. Ez túl sok volt. Körül-belül 10 éves koromig bármit megtettem volna, hogy megtudjam, kik a szüleim. Azután feladtam és azon merengtem, remélem, soha nem is kell már megtudnom. Ne fájdítsa tovább a szívem, inkább elfelejtem, ahogy elfelejtettek biztosan ők is engem! És most kiderült, és olyan mondta el nekem, aki fiatalkorától ismerte az apámat, és hónapok óta engem, és tudom, hogy Leon is tudta és Krizokoll is, és egyikük sem mondta el!! Ez nem egy olyan dolog, amit hetekig, hónapokig el lehet titkolni az ember elől! Ez nem kis dolog!! Egy árvának megmondani, hogy ki az apja, egyáltalán nem játék! Elég nagy dolog akkor is, ha csak holmi halász vagy barkácsoló, de még ha ilyen fontos feladat birtokosa?? A szívem belül összetört és szinte hallottam darabokra hullani. Átvertek engem. Mindannyian.

- Miért… csak most mondtátok ezt el nekem…? – kezdtem erőtlen, remegő hangon, miközben felemelkedtem a székről. – És ti? Ti honnan tudtátok? – néztem hátra Krizokollra, majd Leon engem kerülő szemeibe meredtem. – Neked mi közöd ehhez az egészhez?

- Leon a te védelmeződ, Alinda… Gyémánt választotta ki. – mondta halkan Norton. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, majd ismét a fiúra.

- Ez igaz, Leon? – kérdeztem esdeklő hangon. A lelkem tudta az igazságot, mégis azért fohászkodtam, ez csak egy rossz vicc legyen.

- Igaz…- szúrt szíven a válsz. Az ajkaim sarka fájdalmas vigyorra húzódott.

- Az a sok kedvesség… Hogy folyton utánam jársz és segítesz… - kezdtem, és szemében láttam a fájdalmat, ahogyan sorolom. – Hogy nem hagyod, hogy bajom essen, és hogy azt mondtad kedvelsz… hogy érdekesebb vagyok számodra, mint a falu többi lánya… Ez mind csak egy hazugság, egy ürügy volt?  - nevettem el magam, és a szememben könnyek gyűltek.

- Nem, Alinda, tévedsz! – csattant fel erőteljesen a hangja. Teljesen el is felejtettem, hogy nem csak mi ketten beszélgetünk, ahogyan egymás szemébe néztünk.

- Gyémánt mondta nekem egy álmomban, hogy segítenem kell neked… Ez igaz. És akkor még nem tudtam, ki vagy te igazából… Segítettem, mert ez volt a feladatom… De aztán beszélgettünk és megismertelek és… - megállt egy pillanatra és szinte remegett a hangja, mikor újra megszólalt. – Tényleg megkedveltelek, Alinda… Sosem kedveltem még lányt úgy, mint téged… - mondta némileg elpirulva és halványan elmosolyodott. – Mit gondolsz, ha nem lenne igaz, repültem és beszélgettem volna ennyit veled, minden ok nélkül, minden délután?

A hangja őszíntén csengett, de a fájdalom, hogy becsapott, elvakította a szívemet. Nyeltem egy nagyot és lehunytam a szememet. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, és háttal fordultam nekik. A folyosó végén lévő egyetlen, rozoga ajtóra meredtem. A kinti, viharos szél erősen nyomta az ajtófélfák közé, és a kutya se akarna ilyen időben kimerészkedni. De én mégis szívesebben lettem volna odakint, hogy bőrig ázzak, minthogy itt álljak azok között, akikben most mélységesen csalódtam.

De mégsem ez volt a legnagyobb baj. Hiszen magamban is csalódtam… Csak álltattam magam. Álltattam magam, hogy lehet normális életem, hogy lehetnek olyan barátaim, akik nem holmi beteljesítendő végzet miatt ismernek meg engem… És abban is csalódtam, hogy ilyen múlt ellenére nem lett több belőlem egy cselédnél. Nem, az nem én vagyok. Én nem vagyok cseléd. De nem vagyok vezető sem. Csak egy magányos lány vagyok, aki nem is akar most több lenni annál.

~ Alinda, mire készülsz? – visszhangzott a fejemben Krizkoll hangja, aki megsejtette a bajt.

Lassan, fapofával fordultam hátra feléjük. Arcukon rémültség ült, ahogy engem néztek. Elég ijesztő lehettem.

- Becsaptatok… de nem csak engem. Magatokat is. – mondtam rezzenéstelen arccal. – Én nem vagyok hős, mint ahogy gondoljátok. Magamtól sosem leszek több egy elárvult lánynál, aki nap, mint nap egy pékségben takarít. Becsaptátok magatokat, ha többnek hittetek, és ha azt gondoltátok, hogy hajlandó leszek ezek után boldogan Gyémánthoz sietni. – fordultam előre és fájdalmasan szusszantottam. – Vagy amit vártatok tőlem… - indultam meg az ajtó felé, de Leon felpattan és megragadta a kezemet.

- Alinda, hová akarsz menni?? – kérdezett ijedten, de én dühösen leráztam magamról a kezét.

- Oda megyek a hová akarok! Vagy talán megtiltod, Védelmező? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. Az utolsó szó erőteljesebb volt, mint számítottam rá, kényelmetlen és erőszakos, egyszerűen megvető. Leont egészen biztosan szíven találta, mert meg sem tudott szólalni. Kihasználtam a pillanatnyi gyengeséget és kirohantam az ajtón, bele az esőbe.

Csak futottam a fenyők között, az eső esett, villámlott, csak ekkor láttam foltokban valamennyit az erdőből, vaktában futottam a sötétben. Hallottam magam mögött Leon kiáltásait és Pirit morgását, a fejemben pedig Krizokoll szavai visszhangzottak.

~ Alinda…gyere….kérlek, ne….Sajnálom!! – szakadozott a hangja, ahogyan kűzdöttünk egymás ellen, hogy megszakadjon-e a kapcsolat.

Én csak rohantam, újra és újra felbukva egy-egy rönkben, míg az ágak és szúrós tűlevelek az arcomat és a karomat karcolták. Nem törődtem vele, pedig nem mondanám, hogy egyáltalán nem fájt.

Addig futottam, míg a többiek hangja el nem halt, én pedig átvágtam egy sártengerré ázott réten. Mindenemről csurgott víz, nem volt olyan porcikám, ami ne ázott volna át, habár ebbe sűrűn hulló könnyeim is besegítettek. Csupán az égzengéstől nem hallatszott, ahogyan zokogtam.

Felbuktam egy kőben és elestem, kicsit mindenem sáros lett. Még az orrom hegye is. Bele töröltem a ruhámba, s mikor kinyitottam a szememet megpillantottam a nyakamban lobogó sálat. Ebben töröltem meg sáros mivoltamat az előbb, de most rá sem bírtam nézni. Egyszerűen csak nem akartam, hogy nálam legyen, hogy közöm legyen hozzá! Lerángattam magamról és egy éles kiáltás kíséretében elhajítottam, ahogyan csak tudtam. Belekapott a szél és jó pár méterrel odébb vitte, ahol egy ágra tekeredett és csak lobogott fáradtan tovább.

- Miért?? Mondd meg, miért alakult mindez így? – kiáltottam utána, majd nagy nehezen felkeltem és lassan elbicegtem a tengerpartig. A homokban összerogytam és a felhők mögül előbújó Holdra pillantottam. Könyörgő hangon beszélni kezdtem hozzá, és egyre hangosabban kiabáltam.

- Elemek!! Igaz ez mind?? Igaz, lenne, valóban ő lett volna az apám? Ilyen hős lett volna? – sírtam közben megállás nélkül. – Akkor én miért csak ennyi vagyok?? Miért ragadtam ezen a helyen, miért nem vagyok most is velük?? Hogy hagyhattátok, hogy a legjobb barátaim egy ilyen dolog miatt becsapjanak? Hogy kérhettétek tőlük, hogy csak azért, hogy engem megvédjenek, mindent eltitkoljanak?? HOGY HAGYHATTÁTOK, HOGY ÍGY ALAKULJON??? – ordítottam, és négykézlábra estem. Jó pár percig zokogtam, mígnem végre úgy éreztem, némileg enyhül a fájdalmam.

- Én voltam a bolond… - szipogtam és a hangom akadozott. – De mostmár nem tudok a szemükbe nézni… Nem fogok visszamenni… - néztem ismét az égre és a térdeimre ültem. – Sajnálom, de nem vagyok képes arra, amit tőlem kértek… Miattam fog a véna örökre kihalni….. – suttogtam és lefeküdtem a homokba. Vizes hajam elterült a fejem alatt, és a kezeimet óvón az arcom elé tartottam, lábaimat felhúztam. Mintha védeném magamat valamitől, ami nem létezik. Ami nem kézzelfogható, de mégis fáj.

Erőtlenül meredtem magam elé, és egyre csak azon járt az eszem, hogy sosem érinthetem már meg Krizokoll fényes pikkelyeit… Sosem fogok megtanulni rendesen hegedülni….. és soha többé nem láthatom azt a ragyogó, sötétzöld szempárt, aminél jobban még semmi nem melegítette fel a szívemet. ”

Alinda White