A látszat néha csal, igaz Lux?

Szeles éjszaka, és a csendes, csillagos ég. Ott terül el felettem az égbolt, míg én egymagamban ülök a verandán. Aurandélon régen volt ilyen nyugodt az éjjel, és ilyen kellemesen meleg a levegő. Pont olyan, amilyennek egy nyári estén lennie kell.

A sárkányok alszanak, még csukott ajtón keresztül is hallani a szuszogásukat. Ezen elmosolyodom, és csak nézem egy köntösben a csillagokat. Mellettem egy pohár forró kakaó, ami lassan kezd kihűlni, mert már jó pár perce ülök vele a szabad ég alatt.

De nem akaródzik bemennem. Ábrándozok, gondolkodok, a holdat és csillagokat figyelem, miközben a fejemben időnként felcsendül egy dallam. Nyugodt boldogságot érzek, mégis szinte sírni lenne kedvem. Túl régen voltam ilyen nyugodt.

A kerítésen túl, az úton halk léptek közelednek a kavicsokon, majd az egyik bokor rezzen meg. Oda sem nézek, csak elmosolyodom.

- Szervusz Lux… meleg van a vulkánotokban, nem igaz? – nézek tovább magam elé nyugodt pillantásokkal, míg mellém nem lép. Ekkor nézek végre rá. Állva szinte magasabb, mint én ülve, sötét szőre borzas, rendezetlen, itt-ott kiégett, látszik a csontja is. A hatalmas farkas szemei pedig szintén nyugodtak, akár az enyémek, egyáltalán nem olyan vadak, mint szoktam őket látni. De persze, igen, most is vörösen izzanak és a szája most is úgy vigyorog, mint egy démoné, de nem is vártam mást. Nem tehet róla, hiszen félig az. Félig farkas, félig sárkány, és félig démon is. Varázslat útján még ez is lehetséges. Mindkét felében van démoni rész.

- De még milyen meleg. – horkan fel rekedt hangon – Idefent kész téli hideg van ahhoz képest. – fordítja hátra füleit és arcán semmi féle érzelem nem látszik. Egy halovány mosollyal nyugtázom és ismét a csillagokra nézek. Szemem sarkából látom, mikor ő is oda fordítja a fejét.

- A csillagokat nézem. – felelem, mintha már ismerném a kérdést. Bólint és hümment egyet.

- Sosem értettem, ti emberek mit esztek annyira a csillagokon. – ásít egyet és kényelmetlenül topog egyhelyben. Mintha nem tudná eldönteni, maradjon-e még egyáltalán.

- Azt, hogy gyönyörűek. Van bennük valami varázslatos, és rejtélyes. Olyan messze vannak, mégis idáig elér a fényük! És talán sosem tudjuk meg, vajon mi zajlik éppen a felszínükön. – csillog a szemem, majd az értetlen arcára nézek. Kissé félre dönti a fejét, furcsállja. Megpaskolom magam mellett a füves helyet.

- Gyere, ülj le. – mosolygok és ő megvonja vállát, mint akinek teljesen mindegy, mégis fülei egy pillanatra előrébb mozdulnak, mikor lehuppan mellém. Tudom, hogy örül neki.

- Semmi rejtélyes nincs bennük. Én mindnek tudom a „titkát”. – vigyorodik kicsit el. Élvezi a fölényét.

- Csakugyan? – mosolyodok én is el, majd egy véletlenszerű csillagra bökök az égen – Arról mit tudnál mondani?

- 5000 fényévre van, a neve Gumantra, és csak egy élőlényfajta él rajta: a huvadák. – néz oda és az arca teljesen komoly. Nem mintha láttam volna már úgy igazán viccelődni.

- Wow, te tényleg sok mindent tudsz. – nevetek fel halkan. – De mégis honnan?

- Tudod, a démonok mindent tudnak. – mosolyog rám a szeme sarkából.

- Biztos ez? – húzom fel a lábaimat és átölelem a két karommal.

- Biztos sosem lehetsz benne. A látszat sokszor csal, Vera. – mondja rám sem pillantva, és valamiért átfut rajtam a hideg, mikor kimondja a nevemet. Miért olyan furcsa ez? Talán… Még sosem szólított volna így? Igaz! Még sosem mondta ki a nevemet! De hát mikor is mondta volna, sosem beszélgettünk még így. Lux egyetlen célja az volt, hogy ijesztgessen, bugyuta rémisztgetős játékot játszott velem, nem az, hogy megismerjen. Vagy talán már ismert volna engem? Amit nem tudott, hogy én úgy éreztem, pontosan ismerem. De mi van, ha mégsem?

Lux kicsit mindig távolinak tűnt, még akkor is, mikor a tulajdon folyosóm végén bámult rám vörösen izzó szemeivel, amik miatt éjszaka Drágakővel kellett kimennem a fürdőbe. De ha pár méterre volt is tőlem, bizonyos értelemben soha nem tudtam megérinteni. Volt benne valami, amit nem akart megmutatni. Ijesztő külseje ellenére, egyben biztos voltam: az a belül lévő, jól becsomagolt szív, ha csak egy kicsiny foltban is, de bizonyosan fehér, érzékeny és tiszta.

A szél fújja hajamat és borzolja a szőrét. Szárnyai az oldalához simulnak, csonka fél füle mereven néz hátra, és meg sem mozdul a szellő érintésétől. Elmosolyodok és kezembe veszem a kakaómat, lassan kortyolni kezdem.

- Azt hiszem, ebben egyet értünk. – iszok bele, és ő meglepetten néz rám.

- Mire gondolsz?

- Mire? Például ránk. – mosolygok és lenyalom a szám széléről a kakaót. – Azok után, mennyit viaskodtunk, mert te folyton zaklatsz a saját házamban, ki gondolta volna, hogy most ilyen nyugodtan fogunk ücsörögni egymás mellett?

- Akinek van esze. – húzódik mosolyra a szája, de rögtön elfojtja. Mintha tudná, hogy milyen ijesztően néz ki ilyenkor, s nem akarná, hogy azt lássam. – Egyébként csak körbe akartam nézni a faluban. Nem hozzád jöttem elsősorban, de éreztem a könnyeid szagát. – mondja és megköszörüli a torkát, hátha kevésbé lesz rekedt. Nem válik be.

- Te még azt is érzed? – hökkenek kicsit meg. Biccent.

- Szóval, miért sírtál? Azt hittem, csak én vagyok olyan ijesztő, hogy könnyeket csaljak az arcodra. – vigyorog önelégülten. Felkuncogok, mert tudom, hogy egy csak egy rosszul megfogalmazott vicc.

- Ami azt illeti, nem sírtam. Csak kicsit megkönnyeztem az éjszakát. Hogy kijöjjön belőlem a szomorúság… Tudod, sokszor felgyülemlik, ki kell valahogy eresztenem. – markolászom kissé idegesen a bögrémet. Az alján van még egy picike kakaó, de nem akarom most meginni.

- Tudom, érzem benned. – mondja ismét komoly hangon. A tekintete lágy és a nyakláncomra mered.

- De tudod… Ha az érzelmektől nem is, a démonoktól megvédhetlek.

- Ezt hogy érted? – vonom fel az egyik szemöldököm.

- Ugyan, ha én nem jönnék el néha téged ijesztgetni, sokkal több démon lakna nálatok. – mosolyog. – És sokkal veszélyesebb alakok lennének, akik nem csak ijesztgetnek.

- És miért nem engeded őket ide? – faggatom.

- Ismerősöket nem bánthatnak. – néz a szemembe könyörtelenül – Amelyik megpróbálja, széttépem. Titeket csak én terrorizálhatlak. – lágyulnak el a vonásai és ismét a nyakláncomra néz.

- Az a nyaklánc több egy egyszerű ékszernél. Mikor a közelében vagyok, a kő feltelik a kisugárzott erőm egy részével. Ami elriasztja a többi démont. Megvéd téged, érted?

- M-megvéd? – veszem a kezembe és megnézegetem. Semmi különöset nem érzek vagy látok rajta, de valamiért mégis hiszek neki – Ezt eddig is tudtad igaz? Ezért jársz hozzánk olyan sokat? Hogy újra töltsd az energiával? – kerekedik el a szemem, mikor megértem – Miért… Miért akarsz megvédeni engem?

A szemei szinte könyörögnek, hogy ne tegyem fel a kérdést… Visszafordul a csillagok felé és úgy mondja:

- Mert tartozom neked ennyivel, Vera… Elnyomott gonosz voltam, míg nem jöttetek ti és a sárkányaitok. Romba döntöttétek az akkori életem, de ezzel építettétek fel az újat, amire szükségem volt. – A szeme sarkából rápillant megdöbbent arcomra és a szája vége elmosolyodik. – Te is megmentettél, érted?

- Értem… Mortiferum Lux. – mosolyodom el meghatottan. Sosem gondoltam volna ezt Luxról… de éreztem, hogy igazat mond. Ezért éreztem mindig úgy, hogy ha bár előszeretettel ijesztget, soha sem bántana engem. Bár Lux nem volt a barátom, mert neki alapvetően nincs senkije… nem volt az ellenségem sem. És ez éppen elég volt nekem.

Arcomat széles mosoly takarja be, s hirtelen széttárom a két karomat.

- Nah gyere ide, te nagyúr! – nevetek és átölelem a nyakát. Arcomat kócos bundájába fúrom, és magamba szívom annak kevésbé kellemes, égett szagát. A teste megfeszül egy percre, majd lassan ernyed el és hagyja, hogy öleljem. A szőre durva, de sokkal puhább, mint vártam, és elmosolyodok attól, hogy nem ráz le magáról. Megérzem a fél szárnyát a hátamon, ahogy tétován viszonozni próbálja.

- Ezt nem érdemeltem ki, remélem tudod. – mondja nyugodt hangon, mint akit kicsit sem érdekel a dolog. Lassan eresztem le a karjaimat, de még nekidőlök kicsit.

- De igen. A szememben igen. – mosolygok, majd felállok és felveszem a bögrémet is. Belepillantok, majd a szintén feltápászkodó farkas felé nyújtom.

- Kéred?

- A démonok nem szoktak emberi étkeket enni. – szorítja hátra a füleit és az orránál ráncolódik a bőr, épp mint mikor vicsorog.

- Nem, de te csak részben vagy az. – vonom meg vállam és leteszem a bögrét az ablakpárkányra. – Hátha valami állat még megissza. – kacsintok és nyitom az ajtót. Egy szó nélkül elfordul és indul az utca felé, hogy ő is elmenjen, de még utána szólok:

- Hé, Lux! – kiáltom, és ő megáll. Hátra fordítja a fejét, és a szeme sarkából rám figyel.

- Köszönöm… Nem hiába jelent fényt a neved. – mosolygok, majd integetek. Biccent és előre fordulva tovább sétál, míg alakja el nem halványul a sötétségben. Elmosolyodva lépek be házba, s beosonván a szobába, a meleg takaró alá bújok, és szinte rögtön alszok is.

Aznap éjjel csillagokkal álmodok, és az alakjuk egy farkas fejét adják ki. Reggel pedig, mikor kilépek a ház elé, a bögrém üres. Nem tudom ő itta-e meg, vagy egy erre járó vad sárkány… De tudom, hogy tudja, hogy neki hagytam ott. Mert valahonnan nézve ő a megtestesült gonoszság… Igazi ellentétek vagyunk, és mégsem tudjuk utálni egymást. Azt hiszem, Luxnak igaza van: mindig szükség van egy kis sötétre a fényben. És egy kis fényre a sötétben… Ezért van szükségünk a másikra.