„Sosem éreztem még ilyen zavarosan magam. Tudtam, hogy valami
történt. Mikor reggel felébredtem Krizokoll mellett a nagy fűben, az a kedves
napfény nem simogatta meg olyan gyengéden az arcomat, mint szokta. Kinyitottam
a szememet és a kissé felhős, mégis világos égre néztem. Összeráncoltam a
homlokomat, mikor megsejtettem a bajt.
- Krizokoll, ébren vagy? – suttogtam erőtlenül.
~ Igen… - emelte fel lassan a fejét. A hangja szomorkás volt.
- Te is érzed?
~ Én csak azt érzem, amit te… de az éppen elég nyomasztó. –
dörgölte az arcomnak az orrát.
- Rosszat sejtek… Vagy nem is tudom... valami különöset. – néztem
ismét az égre, majd felálltam és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. A
nyakam kicsit meg is fájdult az éjjel.
- Szerintem menjünk. – néztem ismét a sárkányomra, aki nehézkesen
felkelt, majd kedvesen megnyalta az arcomat.
~ Nyugi, minden rendben lesz. – sugallta, majd felmásztam a hátára és egyenesen haza repültünk.
Ahogyan suhantunk a fák felett, a borongós égen, ahol a füleim
mellett hidegen süvített a szél… egyszercsak eltüsszentettem magam.
~ Egészségedre! – mosolygott Krizokoll.
- Köszi. – mosolyodtam el, és figyeltem, ahogyan a horizonton
feltűnik a falu.
Azonban ahogy teltek a percek, egyre többször kellett Krizokollnak
egészséget kívánnia nekem. Két kezemet fázósan karba tettem, és a nyakamat
minél jobban a kabátom alá igyekeztem rejteni. Nagyon jó, hogy már vagy másfél hónapja nincs meg az a szakadt kis sálam...
~ Nem érzem túl jól magam… - remegtem, de direkt nem szóban mondtam,
mert rosszul esett beszélnem.
~ Igen, érzem én is… - nézett hátra rám a szeme sarkából a
sárkány. A tekintete aggodalmas volt.
~ Talán el kéne menned az orvoshoz.
~ Nem lehet, akkor kiesek a munkából, meg az időből, és nem lesz
pénzem sem. – mondtam határozottan.
~ Az egészséged fontosabb annál. – felelte, s lekanyarodott az ég
útjáról, ezzel egyenesen leszállva az árvaház előtt.
Nehézkesen leugrottam róla, majd bementem, megmosakodtam és
átöltöztem. Ezután hamar mentünk is reggelizni. Finom magvas kenyér és némi
sajt volt az étel. Olyan élvezettel ettem, mint nagyon ritkán. Ez újabb
aggodalomra adott okot, mert akkor szokott ilyen jól esni egy kis egyszerű
élelem (azt leszámítva, mikor napokig nem eszek rendesen), mikor beteg vagyok…
De próbáltam figyelmen kívül hagyni, nem akartam beteg lenni.
Inkább elmentem a Pékségbe, hogy nekilássak dolgozni. Lassan sétáltam, közben a
körülöttem lévő embereket figyelve. Éppen egy hatalmasat tüsszentettem, mire valaki
hátulról a vállamra tette a kezét.
- Egészségedre! – hallottam a fiú hangját, mire mosolyogva felé
fordultam, bár erősen szipogtam.
- Köszi, Leon… - mondtam kicsit köhögve.
- Te jó ég, jól vagy? – hervadt le a mosoly az arcáról, és
tekintetével végigmért. Szánakozó arcából ítélve, elég borzalmasan festhettem.
- Igen, köszi, talán egy kicsit megfáztam… - vettem elő a
zsebkendőmet és kifújtam az orrom.
- Tudtam, hogy nem lett volna szabad abban a vizes ruhában
mászkálnod az ünnepségen… - túrt a zsebébe és egy kis edényt húzott elő, ami
egy madzaggal össze volt kötve a fedelével, hogy nehogy kiboruljon.
- Elfogadsz egy kis orvosságot egy baráttól? – kacsintott rám.
- Attól függ, mi az? – néztem meg. Leon kicsit arrébb húzott az
egyik útszéli ház mellé, hogy ne álljunk az útban. Kinyitotta az üvegcsét.
Valamiféle krém volt benne.
- Ez… - kezdtem, de félbeszakított a mondatomat, hogy Leon
belemártotta az egyik ujját, majd játékosan az orromra kente a világoszöld
trutymót, aminek elég erős, és kevésbé kellemes szaga volt.
- Ha-ha, nagyon vicces! – nevettem fel, és ő is csak mosolygott.
- Szerintem is. – vigyorgott és kicsit jobban elkente. Szemeimmel
az övéit fürkésztem, míg észre nem vette, hogy őt figyelem.
- Mi az? – mosolygott.
- Semmi – kuncogtam – De amúgy én is meg tudtam volna csinálni. –
kentem el magamon jobban, majd megszagoltam az ujjamon.
- Kitisztítja az orrodat, főleg menta van benne. – mosolygott és
eltette a kenőcsét. – Most már mehet a hölgy.
- Köszönöm az engedélyt, uram. – nevettem, majd a mögöttem álló
Krizokollra néztem. Várakozóan emelte rám a tekintetét, míg Pirit valami
olyasmit mesélt neki nagy lelkesen, hogy milyen finomat evett reggelire.
- Azt hiszem, nekünk mennünk kell. Szia! – köszöntem el Leontól,
majd mikor Krizokollhoz léptem, Pirit fejét is megsimogattam.
- Persze, majd látjuk egymást. – mosolygott.
Ezután a délelőttöm fárasztóan, és köhögéssel telt. A baj az volt,
hogy Uzor egy idő után megelégelte, hogy minden pékárut összeköhögök, szóval
ingerülten az ajtóra mutatott, kiadva az utamat.
- Alinda, menj most szépen haza, így csak hátráltatsz! – mondta
hozzá, mire szomorúan néztem az ajtóra. Persze nem ellenkezhettem… Fogtam
magam, levettem a kötényemet és egy gyors, erőtlen köhögés után már mentem is
hazafelé.
~ Nem az orvoshoz kéne menned? – segített fel Krizokoll a
szárnyával a hátára.
- Nem akarok orvoshoz menni… - szuszogtam, és otthon azonnal
bedőltem az ágyba. Leonnak igaza volt, a gyógykenőcsének hála nem folyt annyira
az orrom, és kaptam levegőt is gond nélkül, viszont köhögtem és a torkom egyre
jobban fájt.
~ Azt hiszem, alszok egyet… hunytam le a szememet, és az orromig
magamra húztam a takarómat.
~ Rendben… pihenj egy kicsit. – felelt lágyan Krizokoll, s el is
aludtam.
~ Mi, mi folyik itt? – néztem
körbe. Egy ágyban feküdtem, egy egészen kicsi ágyban. Furcsállóan ültem fel és
amennyire tudtam kinéztem a bölcsőszerű ágyból. Körülöttem fa deszkák álltak
szépen egymás mellett, és sok növénnyel volt befuttatva. Egy kis kunyhóban
voltam, amibe sok ablakon keresztül sütött be az esti, sárgás napfény.
Ám kintről borzalmas
kiáltozások hangzottak. Emberi kiáltások, és sárkányok hangjai. Morogtak,
dühösen fújtattak a távolban, és egy hatalmas üvöltés is felbőgött valahol.
Ijedtemben sírni támadt kedvem, nem értettem mi történik.
~ Ne félj, nem esik bajod! –
hajolt ekkor fölém egy nagyobb macska méretű kis sárkány. Piszkos- , sárgás fehér testén fekete erezetszerű csíkok húzódtak, hátán egy sor visszafelé hajló tüske volt, s a fején két marháéra hasonlító kicsiny szarv. Világos sárga szemeivel kedvesen nézett az enyémbe, amitől némileg megnyugodtam. Úgy éreztem, ismerem
őt, pedig nem emlékeztem, hol láthattam volna.
Gyengéden megnyalta az arcomat
és az egyik mellső mancsával megcsikizett, amitől felnevettem.
~ Ki ez az aranyos kislány?
Igen, te! – gügyögött velem, mire rájöttem, hogy én most valóban egy kisbaba vagyok.
De ez álmomban még nem tűnt furcsának…
Hirtelen egy hatalmas csatakiáltás
szerűség hangzott fel, majd ezzel együtt több másik is. Sárkányok kiáltása
volt, és egy női sikoly.
~ Ne… Eliot, kérlek ne, ne
hagyd magad! – hangzott a kis sárkány esdeklő hangja és úgy tűnt, kűzd valami
ellen, ami fáj neki. Végül felemelte a fejét és a szemei narancssárgán
felizzodtak. A marján lévő egy-egy drágakő szintúgy világítani kezdett, majd
egyetlen szó nélkül kiviharzott az egyik ablakon.
~ NEE!!! – visszhangoztak a
kiáltások a fejemben, és sírni kezdtem, egymagamban. Végre egy nő rohant be
értem, és kedvesen kivett a bölcsőből. Az arca tele volt hegekkel, amiből vér
folyt gyengéden az állára. Halványan, fájdalmasan mosolygott rám, majd kirohant
az épületből. Ekkor láttam meg, hogy mindvégig egy fán voltunk! Az ágak között
füstfelhőt és egy hatalmas foltot láttam a távolban, a nap előtt, amiből nem
tudtam ki venni, mi is az.
A nő könnyekkel küszködve
mászott le a fáról, majd egy férfi kezébe adott és egy puszit nyomott a
homlokomra.
- Vigyázz magadra, kedvesem!
Szeretlek! – mosolygott könnyezve, és
egy nagy íjjal a kezében elrohant a hatalmas ricsajok felé. Tekintetemet az engem a
karjaiban tartó férfire emeltem, aki szintén gondterhelt volt. A mellkasából
neki is folyt a vér.
- Nem lesz semmi baj! –
nyugtatgatott, mígnem egy ismerős fehér sárkány szállt le mellé.
- Gyémánt, el kell vinned őt
innen, minél messzebbre, kérlek! – fordult felé könyörgően.
~ De rám itt van szükség!!
- Nem, Gyémánt… Neki van
szüksége rád. – tette az egyik kezét a homlokán lévő égkőre. A sárkány lehunyta a szemét és egy pillanat
alatt valami fény süvített végig a testén, amitől mintha tisztulni kezdtek
volna a sebei.
- Nem bízhatom másra. Benned
bízom a legjobban. – mondta halkan a férfi, és a sárkány ismét kinyitotta a szemét. – Vidd el a legjobb barátomhoz… Vigyázni fog rá. – adott engem a ruhácskámnál fogva a
sárkány szájába, aki puhán átvett, majd szomorú tekintete találkozott az
emberével. Egy sós könnycseppje az arcomra hullott.
- Sajnálom Gyémánt… -
mosolygott a férfi – Az elemek vigyázzanak rátok. – mondta és felkapott a
földről egy hatalmas dárdát.
- Mire vársz még? MENJ! –
kiáltott a sárkányra, aki riadtan repült fel és a sorra kidőlő fákat kerülgetve
repült egyre messzebbre a gyönyörű helytől. Még hosszan hallottam a fejében,
ahogyan a társai egymásért kiáltoznak, majd elnyelte őket a távoli mennydörgés zaja.
- NEEE, VIGYÉL VISSZA!!!! – kiáltottam és így ültem fel az
ágyamban. Lihegtem és csorgott rólam a víz, körülöttem pedig nem egy árva
ugrott meg ijedtében.
- Öhm… baj van, Alinda? – nézett rám a földön ülve, furcsállóan az
a lány, akivel a múltkori ünnepségen beszéltem pár szót.
- Igen… rendben vagyok. – ráztam meg a fejemet és próbáltam
megnyugodni. Nem tudtam, mi ez az egész, de nagyon felkavart. A szívem még
mindig hevesen vert, mikor kimentem a ház elé, a friss levegőre. Hűvös volt, és
sötétedett. Tudtam, hogy Leonnal ilyentájt szoktam találkozni, de még
Krizokollt sem találtam sehol.
~ Krizokoll? Merre jársz? – kérdezgettem újra és újra, miközben
sétálni indultam a falu utcáin. Kevés ember mászkált ott fel, s alá, de egyikük
sem volt túlontúl ismerős.
- Most aztán hoppon maradtam… - motyogtam és egy szál fegyver
nélkül elindultam az erdőbe. Miközben a találkozó helyünkre siettem, ahol
mindig beszélgettem Leonnal, folyamatosan Krizokoll nevét ismételgettem, de
sehogy sem jött válasz. Magamra maradtam. Egyedül, ebben a kihalt erdőben, ahol
hamarosan teljesen lemegy a nap, és senki sem fog róla tudni, ha eltűnök…
Lassan, fájó torokkal, fázósan lépdeltem a fák között, mígnem vagy
fél óra néma séta után odaértem arra a kis tisztásra, ahol mi 4-en már jól
kitapostuk a füvet. Szemem előtt volt, mikor a két sárkány játékos fogócskáját
figyeltük. Azaz hogy Krizokoll lehet, hogy kevésbé volt játékos, mikor Pirit
elrohant a zsákmányával: egy üregi nyúllal.
Egy fának dőlve néztem a helyet a félhomályban, mert nem volt ott
senki. Üres volt. Mindenki eltűnt. Mindenki otthagyott. Krizokollra ráfogtam,
hogy vadászni ment, Leonra pedig, hogy túl sok dolga volt, és nem engedték
csavarogni… De akkor is… Mit kezdjek most magammal?
- Nem pont így terveztem ezt a napot… - suttogtam magamnak,
fintorszerű mosolyt vágva, mikor is a szemem megakadt valamin. Lassan léptem
ahhoz a rönkhöz, amin a fiúval ülni szoktunk. Egy kis barna dobozka volt a
kidőlt fán, és egy cetli volt alatta. Értetlenül néztem körbe, de valóban senki
nem volt ott. Óvatosan nyúltam ekkor a dobozhoz, majd elvettem alóla a cetlit
és elolvastam.
- Egy kis „csak úgy” ajándék,
hogy nehogy még jobban megfázz! Leontól. – olvastam fel,
majd érdeklődve kinyitottam a dobozt. Egy világoszöld sál volt benne.
Pontosabban az a zöld sál... az, amit már olyan régóta nézegetek a piacon.
- Te gaz… - mosolyodtam el. Tudtam, hogy már megint utánam
settenkedett, onnan tudta, hogy meg akarom venni. Óvatosan kiemeltem és
megtapogattam a puha anyagot. Az arcomhoz szorítottam, és bele is
szippantottam. Melegség áradt belőle, én pedig elmosolyodtam. Azonnal
felvettem, és máris éreztem, hogy sokkal jobb a nyakamnak. Mikor megmozdítottam
a dobozt, mégegy lapot találtam benne, amin pedig ez állt:
- Bocsáss meg, hogy nem
tudtam személyesen átadni, ma nem tudunk találkozni, akadt egy nagyon fontos
dolgom. Kérlek, ne haragudj, és remélem, tetszik!
- Még szép, hogy tetszik… - mosolyodtam ismét el, majd gondoltam
egyet, és elindultam Norton háza felé.
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése