A tökéletes Tökéletlenség - 12. rész

„ Hamar vége lett ma a reggelinek, és nem is haboztam, hogy rendbe hozzam a mai napomat! Elsőnek Gundának szóltam, hogy ha tudna, kérem, adjon néhány gyógyfüvet Krizokoll sebére… Gunda szó nélkül megvizsgálta sárkányom sebét, aki ezúttal morgás nélkül tűrte ezt.

Gunda hozott is növényeket, bekente Krizokoll sebét, s egy anyagdarabbal be is takarta. Nagyot köszöntem neki, s ő csak biccentett, majd dolgára ment.

Nekem sem volt időm nézegelődni, rohantunk is haza. Rögtön átöltöztem, megmosakodtam, s kimostam a Leontól kapott törülközőt is, hogy mihamarabb visszaadhassam neki. Az ágyam támlájára terítettem ki száradni, hátha ott nem tűnik annyira fel a többieknek. Mi itt mindenki holmiját jól ismerjük, biztosan kiszúrják, hogy az nem az enyém, viszont meg kell, hogy száradjon…

Ezután siettünk is a pékségbe. Persze félve nyitottam be, de legnagyobb örömömre Uzor lisztből szinte ki sem látszódó arca fogadott. Nem egy boldog Uzoré, de egy becsületesen, keményen dolgozó emberé.

- Te meg mit mosolyogsz ott az ajtóban?? Dolog van! – szólt rám azonnal, de fel sem vettem sértő hangsúlyú szavait. Boldogan tettem le kabátomat, s vettem kezembe a seprűt. Egyetlen szó nélkül sepregettem a kemencék előtt, és szívesen segítettem még pár cipó kemencébe juttatásában is. Uzor nem igen értette jókedvem okát, de nem volt ellenére. Bármit mondott örömmel tettem, mert tudtam, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Például, ha Atosz parancsolgat nekem.

Amint végeztem rohantam is haza a cuccaimért, aztán pedig repültünk Norton házához. Kedvesen fogadott, mint mindig, és bár nem mondtam el neki semmit a tegnap történtekből, ő pontosan úgy beszélt, mintha már mindent tudna. Az egész emberben volt valami rejtélyes és különleges. Mintha mire odaérnék hozzá, már régen tudna mindent, ami történt azóta. És ez a tulajdonsága, a bölcsessége, a meséi, maga a jelleme, kisugárzása valahogy nagyon szimpatikussá tette számomra.

Egyre többet mesél, magáról és Jáspisról, a sárkányáról. Meg persze a legjobb barátjáról, akivel Jáspisra rátalált. Hegedülgetünk, tanulmányozzuk a kottáit, mesélünk egymásnak, és közben néha jókat nevetünk. Azt hiszem Krizokoll is jól érzi magát nála.

- Persze mikor először vittem haza Jáspist, mindenki félt tőle, és ki akartak tagadni az otthonomból… - mesélt a kanapén ülve.

- Ez szörnyű! Mi történt utána?? – hallgattam belemerülve.

- A barátom kisegített és elmagyarázta, hogy Jáspis nem fogja őket bántani, hiszen vele is egy kezes bárány volt. Jáspisnak nagyon jó természete volt. Türelmes volt az emberekkel, imádta a kisgyerekeket, és szeretett a meleg napokon a tavakban hűsölni. Igen bátor volt, vagy talán inkább vakmerő… Mindig ott volt, ha szükség volt rá. – emlékezett vissza.

- Hány évesek voltatok, mikor találkoztatok?

- Én 20 voltam, ő pedig talán akkor lehetett a 61. életévében.

- Olyan idős lett volna??

- Nála ez még nem volt semmi sem. – mosolygott – A sárkányok nagyon hosszú életűek, évszázadokig élhetnek.

- Hmm… - gondolkodtam el, és Krizokollra sandítottam. – Te hány éves is vagy Krizokollom? – mosolyogtam, mire ő is mosolyogva engedte hátra fülecskéit.

~ 27 vagyok.

- Valóban? – gondolkodtam el. – 10 lettél volna, mikor találkoztunk?

~ Valahogy úgy. – nevetett.

- Jó titoktartó vagy Krizokoll. – mosolygott Norton is. – Előnyödre válhat, de csak ha mértékkel használod.

~ Vannak dolgok, amikre jobb nem is emlékezni… - komorodott kissé el, és csak bámult maga elé. Egy percig senki sem szólt, éreztem valami féle feszültséget. De tudtam, hogy ezt rögvest meg is kell szüntetni.

- Nem szeretnél néha repülni egyet újra, Norton? Biztosan régen ültél már sárkány hátán… - vágtam a csönd közbe.

- Bevallom, néha elfog a vágy… de azok az idők már elmúltak. Nem nekem való már.

- Nincs olyan, hogy egyszer neked való, aztán már nem. Vagy illik hozzád, vagy nem. Több lehetőség nincs. – mosolyogtam.

- Igaza lehet a hölgynek. – állt fel. – Akkor álljunk neki játszani. Ez bizonyosan mindkettőnkhöz illik. – mosolygott s lehúzta a leplet arról a kis asztalkáról, amire mindig a hegedűt szokta letenni. És legnagyobb meglepetésemre kiderült… hogy az nem is egy asztal, hanem valami… valami teljesen más! 3 lába volt, és inkább hosszúkás volt. Azon az oldalon, ahol 2 lába volt, egymás mellett egy csomó fehér és fekete „billentyű” sorakozott. Norton felnyitotta a fedelét és egy pálcával kiékelte. Majd odébb lépett, s egy széket vitt mellé. Leült, megmozgatta az ujjait.

- Itt az ideje Alinda, hogy megismerkedj egy másik hangszerrel is. Ez itt a zongora. A második kedvenc hangszerem. – ütött le egy billentyűt lágyan. – Ezen fogom kísérni ma a játékod. De előbb megismertetem veled a hangját, ha nem bánod.

- Csak nyugodtan… - ültem vissza. Krizokoll is felé fordította füleit, érdeklődve várta a zenét.

Norton a billentyűk fölé emelte remegő kezeit. Egy pillanatig még csak pihent, talán ekkor képzelte el, mit fog játszani?

Majd leütött egy hangot…  mégegyet… S kezei nyomán ismét táncra perdült a zene.

Lehunyt szemmel hallgattam, mint mindig, mikor valami újat játszott el nekem. Az érzések magukkal ragadtak, csodálattal hallgattam, de meg nem szólaltam volna, bárki szólít fel erre. Egy lágyan fújó, szeles szirtre képzeltem magamat. Egy olyan helyen, melyet még sosem láttam élőben, de a képzeletemben mintha már évek óta ott éltem volna. Alattam a tenger hullámai fel-felcsaptak a sziklákra, magasra törtek, de minduntalan visszaestek. Mégis újra és újra próbálkoztak, hogy hűsítő cseppjeikkel az arcomat, s az eget érhessék. Szememet a nap vakította, de nem zavart kicsit sem, s nem volt a tengeren mérföldekre semmi sem előttem… csak a temérdek hullám, s pár ismerősnek tűnő sárkány a levegőben.

A fejemben olykor egyre hangosabban ordító problémák hangja most mintha mérföldekkel mögöttem lettek volna…. Csak én voltam…. Én, a zene, és az érzéseim. Egy pillanatra… mintha kitisztult volna minden!

Láttam magam előtt a falut. De csupán átlagos volt. Nem éreztem tőle fájdalmat.

Láttam magam előtt az erdőt, ahogyan fújta a szél…. nem éreztem ijesztő csöndet és magányt…. a nyugalmat éreztem.

Láttam Krizokollt. Fájdalmat láttam benne. Megannyi fájdalmat, amit nem akar nekem elmondani. Titkokat a szívében.

Láttam Nortont. Bölcsesség volt a fejében. Bölcsesség és a szívében megannyi szeretet. Olyanok felé, akiket én nem ismerhettem…

Gyémántot láttam. Lemondás volt benne. Lemondás és egy csipetnyi remény. A remény, aki én voltam.

Láttam ekkor Leont is… Düh volt a szívében és gondoskodás. Rám nézett és én elpirultam attól, ahogyan a tekintete az enyémhez ért.

És ekkor… beugrott egy kép:

Két embert láttam… Egy férfi volt és egy nő. Egy szőkésbarna hajú hölgy, és egy sötétbarna hajú, borostás férfi. Még sosem láttam őket. De engem néztek. Nem értettem mit néznek olyannyira. De ők csodálattal bámultak rám. A szemeik sírtak, de a szájuk mosolygott. Megérintettem volna őket, már nyúltam lágyan feléjük… de ekkor felriadtam…

Csak ekkor tűnt fel, hogy véget ért a zongoraszó… Értetlenül pillantottam körbe, s Norton fürkészve nézett engem.

- Gond van, Alinda?

- Nem, nincs… - kattogott ekkor az agyam – Csupán magával ragadott a zenéd…

- No igen… „A hegedű cselekvésre sarkall, a zongora kitisztítja az elmét…” - mondta komolyan, elgondolkozva.

- Ez…. ez mit jelent?

- Meg fogod érteni. Jól jegyezd meg, nagy szükséged lesz még rá! – állt fel a zongorától és lecsukta azt. – Vedd állad alá a hegedűt. Egyenlőre azt kell megtanulnod. Sietnünk kell, de még nem mindenre állsz készen… - mondta, s bár megkérdeztem volna, miről beszél, felesleges lett volna. Így csak fogtam magam... s játszottam a hegedűmön.

Bár már hetek teltek el azóta, mégsem tudom kiverni a fejemből ezt a délutánt…

Nortonnal egyre jobban haladunk, egyre szebben játszom, és egyre gyorsabban megy, egyre több fogást ismerek meg. Lelkesen játszom le, amit csak elém mutat. Mégis sokszor azt akarja, hogy fejből játszak. Azt szeretné, ha érezném a zenét, a saját zenémet. És nem másét játszanám le ezerszer. De sajnos ez nagyon nehéz. Sokszor úgy érzem, még magamat sem ismerem… honnan ismerném hát, milyen az én saját zeném?

Szerencsére Norton türelmes velem, bár mostanában úgy látom, nyomasztja valami. Megkérdezném, de sosem felel ilyenkor.

Sok estét töltöttem már nála, segítek neki, amiben tudok. Múltkor például Krizokollal megjavítottuk a tetőjét, és helyre tettük az ajtót. Megolajoztuk a sárkány bejáratot is, így már könnyen ki lehet nyitni. Lassan már olyan, mintha a tulajdon nagyapám lenne, úgy vigyáz rám. Ez el is gondolkodtatott... de nem mertem meg kérdezni tőle ilyesmit… Ő egyik este mégis, mintha tudná, mire gondolok, így szólt hozzám.

- Sajnálom, hogy nem ismerheted a szüleidet… Én is szívesen beszélgetnék velük rólad. Büszkék lennének rád, a helyükben én is az lennék. – mosolygott, s egy meleg teát iszogatott a kanapén ülve. Egy pléd volt ráterítve, s én Krizokoll mellett ültem.

- Köszönöm… de nincsen miért büszkének lenni rám… - álltam fel. – Csak taposnak rajtam… nem vagyok hős, csupán egy mihaszna, a tápláléklánc legalja… Biztosan ezért dobtak el…

- Most talán alul rekedtél… de még felkűzdheted magad… csak akarnod kell és tenni érte. – adta nekem üres csészéjét, ahogy nyúltam érte. – És ne feledd Alinda… nem mindenkit eldobnak… néha csak… ez a legjobb, amit tenni lehet… - csuklott el a hangja és nagyot nyelt. Meghökkenve néztem rá, és a szeme nedvesedni kezdett. De úgy tett mintha minden rendben lenne. Nem firtattam én sem. Csak fogtam magam, és kisétáltam a konyhába.

Na de nem csak Nortonnal barátkoztunk meg az eltelt hetekben… talán már egy hónapja is megvan mindez.

Bármerre megyek, folyton Leonba botlom. Ha bajba kerülök, valahogy folyton felbukkan, néha már akkor is, mikor csak éppen az erdőkben sétálunk. Egyszerűen nem akar nyugtot hagyni nekem. Krizokoll viszont már kezdi megszokni Piritet… és talán már én is őket.

- Gyere elő nyugodtan, tudom, hogy itt vagy… - kiáltottam mosolyogva a fák közé, miközben én egy forrás menti kövön ültem. A patak csörgedező hangját hallgattam, s a már virágzó rétet figyeltem, mikor ismét ismerős zajokat neszeltem meg.

- Dehogyis, itt nincs senki! – jött a válasz egy fa mögül, de Pirit már elő is rohant és üdvözölte Krizokollt.

- Ahj, miért buktattál le? – jött végre szórakozottan elő a fiú is.

- Lebuktatod te saját magadat is. – nevettem.

~ Hiányoztam Tollaska? – csípett Pirit játékosan sárkányomba.

~ Nem vagyok Tollaska, hányszor mondjam még el?! – rohant idegesen utána és kergetni kezdte a nála nagyobb nőstényt.

- Megint mi járatban erre, amerre csak én járok? – emeltem tekintetem Leonra.

- Csak éppen erre jártunk, tudod megbíztak, hogy szedjünk gombát, meg ilyesmik… - ült le egy másik kőre.

- Látom, még mindig szeretsz hazudni. – mosolyogtam – Már teljesen felesleges megjátszanod magad, régen tudom, hogy szeretsz követni.

- Akkor legközelebb nem tagadom le. – mosolygott.

- Amúgy… mióta vagyunk mi ilyen jóban?

- Amióta rendszeresen meg kell mentenem az életed. – válaszolta hencegve.

- Igen. Amióta rendszeresen figyelsz.

- Ennyire zavar?

- Leginkább csak az, hogy inkább sunnyogva követsz, minthogy megkérdeznéd, hogy repülünk-e egyet például?

- Úgyis nemet mondanál.

- Próbáld ki.

- Rendben… lenne kedved-

- Nem! – nevettem.

- Látod, még be sem fejeztem a mondatot! – nevetett fel ő is.

- Oké, oké… de nem bírom nevetés nélkül.

- Ilyen vicces lennék?

- Igen. – fogtam vissza a mosolygást – Nem értelek téged Leon. Annyi ember van a falunkban… miért pont velem akarsz beszélgetni?

- Mert a többi ember negyed annyira nem érdekes, mint te… - mondta halkan. Hirtelen melegséget éreztem és elmosolyodtam. Gúnyosan a szemébe akartam nézni, hogy elmondjam, miért nincs ebben igaza, de már nem tudtam a szemébe nézni…

- Azt hiszem, nekem mennem kellene mostmár. – álltam fel kínosan mosolyogva.

- Nem maradsz még? – nézett szomorúan utánam.

- Nem… még sok dolgom van. – hívtam magamhoz Krizokollt, aki közben letelepedett egy fa tövébe.

~ Baj van? Kicsit vörösebb a színed, mint máskor… - jött oda aggódva.

~ Nem, csak… mindegy is, menjünk haza! – ültem a hátára.

- Azért holnap még beszélünk? Még mindig nem adtad vissza a törölközőmet. – állt fel, és karba tette a kezét.

- Holnap elhozom. – feleltem kurtán. – Sziasztok, minden jót! – köszöntem el és repültünk is haza.

Aznap este igencsak furcsán éreztem magamat… csak feküdtem az ágyamban… és nem tudtam elaludni a gondolataimtól. Ráadásul ezúttal folyton Leon képe lebegett a szemem előtt.

~ Mi történik velem, ez nem normális dolog!

~ Mi a baj? – kérdezett Krizokoll.

~ Nem is tudom, csak…. azt hiszem kedvelem Leont….. szerinted ez baj?

~ Nem… végülis mostanában sokszor vagyunk együtt velük…

~ Téged zavarnak?

~ Kicsit… az az izgága nőstény sosem hagy nyugton…

~ Szerintem aranyos. – mosolyodtam el.

~ Biztosan… - fordult el. – Jó éjt….

~ Neked is Krizokoll… Talán a holnap érdekesebb lesz, még a mainál is….”

Alinda White

Csak írni és álmodozni

Itt vagyok hát. Ülök a gép előtt, nézem a képernyőt, és az ujjaim készenlétben állnak a billentyűkön. Gondolkodom, mit kéne most leírnom? De nem jut eszembe semmi...
Miről írjak most?  Egy szép napról? Sárkányokról? Emberekről? Titkokról? Életekről? Mi újat tudnék ma felmutatni?
Ülök, s még ha egyedül is lennék a szobában, ahol épp ülök, akkor sem érezném magamban magam. Akárhogy próbálnék fogalmazni, valaki közbe szól.
- Veraaaaa, adj halaaaaaaat!!! - lököd folyton Auróra.
- Au, most ettél... - hajtom el, s fel sem veszi, csak megy játszani a tömegben.
- Vera, dobd ezt nekem el!!! - rak az ölembe egy plüsshalat Aqua.
- Most nem Aqua, kérd meg Fagyit. - teszem puhán a szájába és elfut. Hátra nézek, s látom, ahogyan játszani kezdenek. Drágakő és Füsti éppen versenyeznek, hogy ki találja ki előbb a tárgyakat a szaguk alapján. Közben 3 fiatal, velem egy idősek, egy asztalnál egy füzetet néznek. Egy sötét cirmos, csont sovány macska dorombol mellettük a kis asztalkán.
- Szükségetek van még valamire Regina? - szólok oda mosolyogva.
- Nem, köszi Vera! - mosolyog vissza.
- Nekem hozhatnál egy limonádét! - szólt a kiizzadt Farkas.
- Macskának való eledeled van? - szólal meg Zora is.
- Hozok azt is. - állok fel mosolyogva, s kimegyek a folyosóra. Egy a combomig érő, különös, szőrős, szarvasra hasonlító, ámde szárnyas állatkába botlom ott, aki érdeklődve jön mellém és megszaglászik.
- Szerbusz, te kis Minwi... - paskolom meg az oldalát. - Lux még a házban van? - kérdezem, és ő biccent. Okos szemekkel bámul a szemembe, pedig olyan kicsi még.
- Mindjárt a körmére nézek, ne félj ;) - köszönök ezzel el tőle, s megyek is a konyhába. Ahogy limonádét készítek, kinézek a verőfényes udvarunkra az ablakon keresztül.
Egy szőkés barna lány áll ott, egy fekete sárkánnyal, kinek pikkelyei zöld fénnyel csillognak. Mellette egy barna hajú fiú, egy még nagyobb, sárga sárkánnyal. Olyan szép.
Beszélgetnek egy öregebb férfival, ki a kezében egy hegedűt fog.
Csak mosolygok, s a kész limonádéval és egy tál tejjel a kezemben indulok vissza a szobába. Ekkor egy csapat sárkány vágódik még be az ajtón.
- Szia Vera, Aurórához jöttünk! ^^ - köszön Karom, Starfire és Sapphire.
- Azt hiszem a fészerben van. - köszönök, s ők már mennek is. Ekkor a nappaliban mellettem valami felborul.
- Aaaaaa, Lux! - lépek oda. A derekamig érő, borzas szőrű, farkas szerű, démoni lény, csak gonoszul mosolyog, s így ugrik elém.
- Nem lesz szükséged a lámpákra, majd a démonjaim szemei világítanak neked. - vigyorog ijesztően a képembe.
- Csak tartsd a démonjaidat a birtokodon, te nagyúr. - forgatom meg a szemem. - Neked is ott lenne a helyed.
- Ha nem lennék itt, túl tökéletes lenne minden, egy kis árnyfolt mindig kell a fényességbe, nemde? - kezd el követni.
- Nincs szükségem a kíséretedre, menj vissza inkább, és borítsd fel a pótágyat. - mérgelődöm, s viszem is a kezemben lévő dolgokat a szobába. Leteszem a többiek asztalára, s épp mennék ki az udvarra, mikor látszólag magától kinyílik a fürdő ajtó.
- Nem én voltam! - kiált ki a nappaliból Lux. De nem hazudik, nem soká egy lány fut be a fürdőbe.
- Debby, gyere vissza!! - rohan be, s egy percen belül már jön is kifelé. Kezében mintha tartana valamit, de én semmit sem látok.
- Szia Klélia. - mosolygok a furcsa lányra.
- Szia Vera, ne haragudj, Debby szeret elkóborolni. - mosolyog szerényen. - Tudod, a cicám szelleme...
- Tudom :)
- Amúgy... Lux épp azon agyal, hogy nálad tölti az éjszakát.
- Gondolhattam volna, de engem nem fog kísérteni... - teszem karba a kezem.
- Ahj, utálom ezt a szellemekkel suttogó csajt... - morog Lux és el is tűnik, vissza a démon kastélyba.
- Köszi, de asszem én most megyek. Sziasztok! - köszönök el.
- Szia! - fordul el Klélia is, hogy a másik irányba menjen, s egy pillanatra mintha látnám az ölében fekvő macska kacsintó, zölden fénylő szempárját.
Kimegyek, s leülök egy kőre Alindáék mellé.
- Miről folyik a szó?
- Áh csak kérdezgetem őket, tudom, hogy van valami, amit nem mondanak el. - mondja mosolyogva a lány.
~ Nem tudom miről beszélsz... - húzza rá a kapucnit gazdája fejére Krizokoll.
- Ha-ha nagyon vicces! - nevetünk mind.
- Kölcsön vehetem egy kicsit a hegedűdet Norton? - nyújtom a kezem.
- Persze. - adja oda.
- Na halljuk. - néz rám Leon is.
- Csak figyeljetek és tanuljatok! - emelem az állam alá mint egy profi, s játszani kezdek.

*-*-*-*

Így álmodozom magamban egy gép előtt ülve. Mert ebből nem létezik más, csak én, és a gépem. Magamban mosolygok, úgy nyitom ki a szemem. S ha hátam mögött anyukám megszólalna:
- Min mosolyogsz kislányom? - kérdezné kedvesen. S én csak ennyit felelnék:
- Csak írok és álmodozom.

A tökéletes Tökéletlenség - 11. rész

" ~ Ne félj Alinda, a fájdalom, amit érzel, csak még erősebbé teszi a lelkedet. Nemsokára el fog múlni. - mondotta bölcsen egy hang álmomban a fejemben. Gyémánt képe lebegett a szemem előtt.
~ Ezt meg hogy érted? Tán jó, hogy szenvedek? - háborodtam némileg fel, de ő továbbra is nyugodt maradt. Mint mindig.
~ Senkinek sem tesz jót a szenvedés. De mindennek két oldala van. A megfoghatatlan dolgoknak... az élettelen, és az élő tárgyaknak.... az embereknek... a sárkánoknak is.
Ami nem öl meg téged, az erősebbé tesz, így szól a mondás. És már nem kell sokat várnod, hogy a te életed is a jobbik oldalára forduljon. Ígérem neked. - mondta, s ekkor felriadtam.

~ Kellett ennek itt maradni… Oh, Alinda, te ébren vagy? …Jól vagy? – nézett rám sárkányom és felemelte a szárnyát rólam, én meg nagyot nyújtózva keltem fel.

~ Igen, rendben vagyok… - tornáztattam meg elgémberedett karomat.

~ Valami gond van?

~ Nézem, ahogy ez a Leon épp ki akar esni a bejáraton a mélybe… - forgatta meg a szemét.

 ~ Mi? – néztem riadtan oda. Leon valóban egy ágba kapaszkodva próbált kinyúlni a barlang bejáratán. Nagyon igyekezett valamit elérni, Pirit meg le sem vette róla a szemét, nehogy leessen. Én meg nem mertem szólni neki, nehogy attól veszítse el az egyensúlyát, hogy meglepem.

- Megvan! – mosolyodott el, mire Pirit azonnal megfogta és letette a szilárd talajon idebent. A fiú kezében egy igen ritka gyógyvirág illatozott.

- Ez még jól fog jönni. – tette el, s ekkor látta meg, hogy őt figyelem.

- Jó reggelt. – köszönt kedvesen. – Lassan ideje lenne hazamennünk.

- Menjetek csak… - álltam fel és megnézegettem a kabátomat, hogy megszáradt-e. – De én itt maradok. – vettem fel végül a száraz kabátot és elszántan karba tettem a kezem.

- Ne viccelj… itt? – mosolygott. – Nem túl biztonságos környék.

- Látom szakértő vagy. – mondtam gúnyosan – De valamit nem tudsz rólam. Engem nem zavar az efféle veszély. Mintha a vadonban nőttem volna fel, fél életemet a fák közt, sziklákon és réteken töltöttem.

- Valahogyan sejtettem. – felelte. – Akkor inkább itt maradsz ebben az omladozó barlangban, és megvárod, míg a fejetekre omlik?

- Inkább nyomjanak össze kövek, minthogy a faluban haljak meg…

- És ha a sárkányod sebe elfertőződik? Rá nem gondolsz?

~ Teljesen jól vagyok! – állt fel mérgesen, de láttam, hogy nehézkesen mozog.

- Ne feledd, hogy érte is felelősséggel tartozol… és szerintem, ha miattad lesz baja, nem fogod megbocsátani magadnak… soha. – mondta fájdalmas pillantások között.

- Ez…. ez igaz. – gondolkodtam el, de most leginkább azon ahogyan nézett. Egy nagyon rossz érzésem támadt ettől. Viszont igaza volt, mert ha Krizokollnak nagy baja lesz miattam, abba én belepusztulok….

- Figyelj, minden rendben lesz otthon. – mondta bíztatóan és felült Piritre. – Gyere, menjünk! – mosolygott.

- Rendben… - hebegtem és én is Krizokoll hátára ültem, úgy léptünk melléjük, amikor feltűnt valami a velünk lévő másik pároson.

- Hátrébb nyergeltél? – böktem fejemmel a nyereg felé, ami immáron Pirit hátán ékeskedett, Leon pedig a szárnya mögé tette a lábait.

- Igen… egy kedves ismerős azt mondta, hogy így kényelmesebb a sárkányomnak. – mosolygott, s én is elmosolyodtam.

- Akkor megyünk?

- Még szép. – indult meg, S Pirit már itt megmozgatta szárnyait.

~ Ezt figyeld Tollaskám! – mosolygott Pirit kedvesen és kiugrott az ágak közt a barlangból, majd zuhanás közben széttárta a szárnyait, és a szél felemelte hatalmas testét.

~ Nem vagyok a Tollaskád!! – ugrott Krizokoll dühösen utána, s ugyanígy hajtotta végre a manővert. ~ Látod, nem csak te tudod megcsinálni. – tartotta büszkén a fejét.

~ Tudom, csak húzlak. – nevetett Pirit és én is elmosolyodtam.

~ Mi az? – fordította egyik fülét felém Krizokoll, miközben hazafelé siklottunk a levegőben.

~ Semmi semmi. – nevettem azon, milyen aranyosak.

Egyébként ekkor reggel már nem esett, ám a felhős ég miatt nem igazán lehetett volna megmondani, hány óra is lehet pontosan. Nagyon azt sem, éppen reggel van, vagy későeste felé közeledünk. Nem nézett ki úgy, mintha ma a világ túl boldog lenne, bár én sem voltam az. Minden méterrel, amivel közelebb kerültünk az „otthonhoz” , egyre feljebb kúszott a szívem a torkomban, hogy ott dobogjon idegesen tovább.

Csak néztem magam elé és előre féltem, mi lesz majd otthon. Közben szinte észre sem vettem, ahogyan Pirit és Krizokoll egymással „beszélgetnek”. Pirit próbált elbeszélgetni, Krizokoll meg egyszerűen nyesztetésnek érzékelte mindezt és csak morgolódott. Pirit azonban még így is élvezte, ha sárkányom szóba elegyedett vele. Azt hiszem ő nagyon barátkozós típus lehetett, és nem tudta elfogadni, hogy Krizokoll a magányhoz szokott hozzá, ezért (meg mert a falubeli sárkányok nem egyszer bántották szegényt) nem szeret más sárkányokkal beszélgetni. Így hát a kedves nőstény próbálkozott tovább…

-Minden rendben? – zökkentett ekkor ki Leon hangja, akinek úgy látszik feltűnt magamba merülésem.

- Persze, minden rendben van, csak kicsit izgulok, mi lesz ma, mert tegnap volt egy kis összetűzésem Gundával…

- Ő az, aki az árvaháziakért felel?

- Igen, pontosan ő… - sütöttem le a szemem.

- Párszor beszéltem már vele. Nem olyan borzalmas, mint az árvák leírják. Csak nagyon szigorú, de igazából ő legalább a szívén visel titeket. – mondta bíztató mosolya kíséretében. Bele bámultam a szemébe, mert ezen annyira meglepődtem, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Gunda… tényleg így vigyázna ránk? Az a sok verés valóban csak gondoskodás lenne? Nem… az lehetetlen… akinek van szíve, nem üthet meg ennyiszer egy árva lányt… Vagy… én nem illettem ennyire közéjük?

- Egek, te aztán sokat agyalsz. – ébresztet ismét ki.

- Sosem tud teljesen elnyugodni az agyam, ez már csak így van… - vontam vállat viszonylag nyugodt állapotban.

- Pedig néha tudnod kéne kicsit kikapcsolni, mert fel fog robbanni a sok gondolattól. – nevetett – hidd el, tudom.

- Nem is kételkedtem. – tettem karba a kezem szórakozottan – olybá tűnik, te mindent tudsz.

- Dehogyis, csak pár, számodra hasznos dolgot. – mosolygott és én itt elpirultam. És innentől én tovább nem tudtam beszélgetni vele. Egyre jobban kezdett olyan érzésem lenni, hogy félre ismertem Leont. Főleg azzal kapcsolatban, amit Krizokollnak mondtam. Hogy csak valami újdonságra vágyik, de amint kicsit beszélget velem, rám fog unni. Valamiért már most úgy érzem, tévedtem.

Persze ezen gondolatokat igyekeztem hamar elhessegetni, mert nem tudtam, mit kezdhetnék ezzel? Azt hiszem, nekem túl bonyolult ez a társasági lét, nem csodálkozom, hogy sok falubeli „átlagember” sem túl boldog, ha folyton összevesznek egymással a jó barátok, és ilyesmik. De persze az is igaz… hogy társak nélkül túlélni… egyszerűen…. nem lehet.

Míg én ilyesmiken, meg hasonlókon agyaltam, nem kellett túl sok idő, hogy hazaérjünk. Az alattunk elterülő tenger hullámait először homokos part, majd hatalmas fák és rétek váltották fel. Fürkészni kezdtem tekintetemmel azt a kis erdőt, ahol Norton háza kacsingat mindig rám. Láttam is merre van, de nem szóltam semmit, csak elmosolyodtam.

A faluba persze ismét külön repültünk be. Ezúttal engem engedett Leon előre, majd nem sokkal később ő is berepült, természetesen a település egy teljesen másik szakaszára. Igazából nem is csodálkozom, hogy az előtt szinte sosem beszéltünk, hiszen az árvaház a falu egyik végén van, az ő birtokuk meg az ellenkező végen terül el.

~ Ne félj, ha bármi van, én megvédelek! – bíztatott Krizokoll, mikor leugrottam a hátáról. Az árvaház bejáratánál álltam, és azon gondolkodtam, be merjek-e egyáltalán menni. Odabentről nagy gyerekzsivaj szivárgott ki, jó kedvük lehetett. Hogy ne lett volna, hisz nem voltam útban…

~ Ne ilyeneken törd a fejed… - lökött kedvesen meg Krizokoll. – Itt vagyok melletted. Csak menj, túl leszel rajta!

~ Igazad van… – vettem mély levegőt és kihúztam magam. ~ Túlesek rajta! – s ezzel benyitottam az ajtón. A többiek valóban ott beszélgettek, játszadoztak. Az egyik kisfiúra a szülei ráhagytak haláluk előtt egy pörgettyűt, azt imádta mindennél jobban, és mivel keveseknek volt játéka, sokszor együtt játszottak velük, vagy kölcsön kérték. Ez egy igen boldog fél óra volt ilyenkor számukra. Meg is értem őket.

Ám mikor beléptem, s a kinti hideg szél hajamat magával szállítva besüvített az ajtón, mindenki fel nézett rám. Csak néztük egymást… és nem szóltunk semmit.

~ Gyerünk Alinda, erőltesd meg magad…. – mondtam magamnak, s magam mögött behajtva az ajtót, közöttük egy folyosón, melyet nekem nyitottak, oda sétáltam az ágyamhoz. Az ágyam alá tettem az íjamat és a tegezemet és tiszta ruhát készítettem elő magamnak, hogy azt mindjárt átvegyem, s utána együtt indulhassunk reggelizni, ha Gunda megérkezik.

De ekkor olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam… Halk léptek közeledtek felém. Ismerős léptek. De én háttal álltam mindenkinek. Félve néztem magam elé az ágyra és a falamra, miközben azon füleltem, ki lehet az és mit akar tőlem?

- Csak… azt akarom mondani… - kezdte egy fiú hangja. – Köszönöm…. mindnyájunk nevében. – szorította ökölbe a kezét. Ekkor végre megfordultam és ránéztem. Ruben állt velem szemben.

- De mégis mit? – néztem értetlenül.

- Azt, hogy tegnap kimondtad Gundának az igazságot…

- Nem kell ezt megköszönnötök… nem miattatok tettem… - feleltem kissé talán ridegen.

- De megmentettél engem is a veréstől! – jött közelebb az egyik kislány. Őt Elizának hívták. – Miután elmentél kiderült, hogy engem is meg kéne ütnie, mert feleseltem a bácsinak, akinél dolgoznom kell… De Gunda néni azt mondta feküdjek le. – mosolygott. – Köszönöm Alinda.

- Igazán… nem tesz semmit… - lágyultam el, és átfutott rajtam a melegség.

Persze nem kellett sok, hogy Gunda is betoppanjon közénk, ám mikor meglátott, nem szólt semmit. A szemembe nézett és én az övébe, mígnem lesütöttem szememet. Ekkor ő is félre nézett és így szólt:

- Reggelt gyerekek! Örülök, hogy mind megvagytok. Gyertek, menjünk reggelizni! – s ezzel mind meg is indultunk kifelé.

Aznap igazán jól esett a reggeli, sült halat ettünk! Bár a cipó kissé túl lisztes volt, de ezt csak annak tudtam be, hogy Atosz egyedül csinálta. Ezen most nem tudtam nem mosolyogni.

A többiek és köztem nem történt nagy változás. Nem szóltunk egymáshoz. Mégsem nevettek ma egész reggel rajtam. Azt hiszem, tényleg értékelték, amit mondtam. Elgondolkodtam azon is, amit Leon Gundáról mondott. Talán azért nem szidott volna meg engem, mikor haza tértem, mert aggódott értem, és csak örült, hogy jól vagyok? Talán mégis van benne szív, azért nem verte meg Elizát? Igaz lenne, amit Gyémánt mondott nekem éjjel álmomban? Mindennek és mindenkinek két oldala van? Talán ez Gunda jó oldala… és ez a többieké. – sandítottam rájuk az asztalnál – De akkor én sosem akarom megismerni Krizokoll és Norton rossz oldalát… Sem Leonét. Viszont…. – gondolkodtam mélyen el – Vajon... nekem ez melyik oldalam? "

Alinda White

A tökéletes Tökéletlenség - 10. rész

" Haza értünk, ám kissé túl hamar is... Még ki sem gondolkodtam magam és már jött is a kőkemény valóság, és arcon köpött, egyenest a szemembe!

Ahogy hazaértem, Gundával találtam szembe magam. Egy feldühödött Gundával.

- Hát a fiatal hölgy meg mégis merre járt? - nézett mérgesen.

- Hát.. én csak.. kiszellőztettem  fejem.... - hajtottam le a fejemet ahogyan előtte álltam.

- Atosz azt mondta faképnél hagytad a pékségben, mikor segítened kellett volna!

- Kérem, ne higgyen neki, az az ember nagyon goromba volt velem!

- Mégsem jogosít fel arra, hogy csak úgy elmenj!

- Visszamegyek és felsöprök...

- Már nem kell, majd holnap bepótolhatod, és a mai fizetésedet sem kapod meg! Örülj neki, hogy nem kaptál egy rosszabb munkát, Atosz azt követelte!

- Atosz csak magával törődik, és úgy bánt velem mint egy cseléddel! - háborodtam fel.

- Hogy beszélsz? - hökkent meg. - Ahogyan a többiek, úgy te sem beszélhetsz így egy falubeli társadról! Tudod, hogy mi jár ezért!

- Nem érdekel, verjen meg bátran, vagy tudja mit, majd én elintézem maga helyett is! - rontottam be a házba nagy indulatosan. A többiek az ágyukon ültek, még beszélgettek és nagyon meglepődtek a belépőmön.

A sarokhoz léptem, és kezembe vettem a pálcát, amivel verni szoktak minket.

- Alinda, mi ütött beléd? - jött utánam a nő, de ahogy felé fordultam megtorpant a küszöbön.

- Hát nem veszi észre milyen igazságtalan ez? Senki nem veszi észre, csak mi? - kezdtem el szokatlanul hisztérikus hangnemben beszélni.

- Csak azért, mert mi árvák vagyunk, bárki mondhat ránk bármit.. Bárki tehet velünk bármit! Nem számít, hogy a szüleink nyomorban éltek-e vagy gazdagon, mindenki hajnaltól estig dolgozik, és még a többi ember is rajtunk köszörüli a nyelvét! De rendben, köszörülje csak, talán igazuk van, talán mindezt megérdemlem...

~ Alinda.... - nézett fájdalmasan odakint Krizokoll.

- De ha Atoszt nem veri meg senki, amiért fruskának nevez engem... akkor úgy érzem, én sem érdemlem meg, hogy megverjenek. - mondtam halál komolyan, és a legfurcsább még így is az volt, hogy mindenki néma csöndben figyelt engem. Még a többi árva is. Lehajtott fejjel bámultak maguk elé. Azt hiszem, életünkben most először, ebben egyet értettünk.

- De úgysem változik semmi majd, attól, hogy egyszer kimondtam... - sóhajtottam. - Kimondtam, amit mindenki tud, de senki nem akar rajta változtatni. - néztem ismét elszántan Gunda szemeibe és feljebb húztam a nadrágom szárát.

- Nem kell Alinda..... - mondta, mert tudta, mire készülök.

- De kell. Legyen hát hű a szokásokhoz.. Elvégre... a maguk törvényei szerint élek én is... - mondtam, s míg folyamatosan a szemébe bámultam... a lábamra csaptam vagy 5-ször. Persze nem túl erősen, mert azt nem bírtam megtenni... De akartam, hogy lássa, hogy képes vagyok fájdalomra az igazamért. Láttam a szemében, hogy ezúttal neki is fájt, amit én csináltam.... Reméltem, elgondolkodik majd ezen.

Ezek után egyszerűen ledobtam a pálcát, kimentem az ajtón... felültem az elhűlt Krizokoll hátára, és elrepültünk ismét a sötétségben.

Néma csöndben ültem Krizokollon, míg a nagy semmibe repültünk. Éppen jól éreztem magamat Nortonnál... és egyből jön ez... Azt hiszem... nekem talán nem szabad boldognak lennem....

- Igen... Azt hiszem... én sosem lehetek túl boldog.... - bámultam magam elé, míg körülöttem süvített a szél, ahogyan repültünk.

- Különben hirtelen mintha szíven szúrnának egy késsel... Talán az a sorsom, hogy olyan szomorúságban éljek mint egy lélegző halott....

~ Ne túlozz Alinda... - suttogta Krizokoll, mire nem szóltam semmit. Pár perc múlva ismét megszólalt halkan:

- Tudod... A nagyapám szerint... A Föld sárkánynak volt egy ősi "tanítása" .  A Föld elem szerint... Téves megnevezés a sors. Egy teljesen félre értett dolog. Nem lehet minden előre kitalálva a világon...  Hiszen akkor mi értelme lenne gondolkodni, és cselekedni?

Nem... a sors csupán egy ösvény, egy halovány csapás az élet erdejében... Ami útmutatást ad. Csak rajtad múlik, elindulsz-e rajta? Majd a következő elágazásnál merre mész tovább... Egy úthálózat van előttünk, és csakis mi tudjuk, melyik ágon fog folytatódni... Minden összefügg mindennel... Nem térhetünk olyan útra, amely tövét nem választottuk. - gondolkodott el, s engem is elgondolkodtatott. - Megvannak a lehetőségeid... és megvalósíthatod, hogy mit szeretnél. Ez a sors.....

- Gyönyörű gondolatok.... - suttogtam.

- Köszönöm, bár nem egészen az enyémek... - mosolygott halványan.

- De igencsak igaznak hatnak... - sóhajtottam. - Szerinted... nekem mit tartogat ez az ösvény?

~ Nem tudhatom Alinda... - sóhajtott nagyot. - Azt hiszem, talán nagy dolgokat.... De remélem, egyenlőre egy jó helyet, mert úgy látom, ma már nem megyünk haza...

- Nem... Ma kint alszunk Krizokoll.. ne haragudj, nem tudok senki szemébe nézni most odahaza.

- Megértem... Mit szólnál, ha a szomszéd szigetre mennénk?

- Melyikre?

- Arra a kicsire, amin az a kis fenyves van, tudod.

- Igen... az jó hely. - mosolyodtam el. – De van egy jobb ötletem… gyere!

Elrepültünk hát vezetésemmel egészen a Várhegyig. Ez egy egészen kicsi sziget volt, kb másfél óra repülésnyire Paradicsomtól. Az egész sziget hatalmas sziklákból és sziklahegyekből állt. A nevét onnan kapta, hogy ezt valamikor vízi sárkányok hordták össze mélytengeri kövekből egy picike, egy sárkánynak elégnyi partszakaszra. Ezután ez lett a közös helyük, ahová költeni és összeverődni, pihenni jártak. Mára már csak pár magányos állat jár oda, a békés pihenés reményében az egyik barlangban.

Oda vezetett most a mi utunk, hogy megfáradt vándorokként mi is ott töltsük a ma éjszakát.

Körberepültük a hatalmas építményt, hogy egy barlangot keressünk, ám a régi sziklafalak nagy része már beomlott, kevés olyan barlang volt, amelybe nyugodtan bemehettünk volna. Ráadásul közben még az eső is eleredt...
Végül egy meredek falon találtam egyet, ahová azonban pár fa és cserje miatt nem tudtunk azon nyomban berepülni.

-Ha leszállunk ezeken a biztonságosabb sziklákon – mutattam lentre - onnan talán fel tudunk mászni a barlangig! – gondolkodtam.

~ Elég kockázatosnak tűnik… - vonakodott Krizokoll.

~ Tudom, de máshogyan nemigen jutunk oda… - fintorogtam és oda vezényeltem magunkat az imént említett helyre. Krizokoll kelletlenül, ámde puhán leszállt a csúszós, vizes sziklákon. Óvatosan léptem le én is a hátáról és körbe pillantottam.

~ Azt hiszem, mehetünk! – mondtam és elkezdtem felmászni a szinte teljesen függőleges sziklafalon.

~ Talán inkább menjünk vissza, tudod, sok sziget van még errefelé… - nyújtotta utánam a nyakát.

~ De ez elég messze van.. és itt senki sem fog keresni…. Ezért akarok itt maradni. – feleltem és rendületlenül másztam tovább.

~ Pontosan… Akkor sem ha bajod esik. – hajtotta kérlelve le a fülét.

~ Nyugi, tudom, mit csinálok, és ráadásul te is mellettem vagy. - mosolyogtam - Gyere már!

~ Hajthatatlan… mint mindig. – sóhajtott és kelletlenül utánam mászott. Hangtalanul kűzdöttük egyre feljebb és feljebb magunkat, nagyon kellett koncentrálnom, nehogy leessek. A szerencsém az volt, hogy Krizokoll karmai tökéletesek voltak ilyesféle falak megmászására, s ennek tudatában énalattam jött, hogy támogasson, ha megcsúsznék. Tudtam, hogy szívesen felvenne a nyakába, hogy nagyobb biztonságban tudhasson, de én egyedül akartam megbírkózni az akadállyal. Részben talán, mert remekül levezethetem egy kis testmozgással az idegességemet…. de legfőképpen talán inkább azért, mert tudnom kell bízni, legalább önmagamban. Az egyetlen személy, akiben bízom, az Krizokoll. Minden helyzetben mellettem áll… De néha magamnak is meg kell tennem dolgokat, hogy ne érezzem magamat olyan elveszettnek.

~ Csak óvatosan… - figyelt árgus szemekkel.

~ Nyugi, Krizokoll, meg tudom csinálni! – mondtam kissé idegesen. Mondanom sem kell, hogy 2 percre rá, már ki is csúszott a lábam alól a vizes kő.

~ Alinda!!! – kapott ijedten utánam, és még éppen időben ragadta meg fogaival a kapucnimat, ezzel méretes lyukat hagyva rajta. Persze ez mind akkor cseppet sem zavart, hiszen épp a nagy mélység fölött lógtam, és egy hajszálon múlt, hogy nem zuhantam az engem ridegen hívogató kövek sokaságára.

-K-köszi…. – hebegtem, miközben a szívverésem éppen próbált normálisra lecsökkenni.

~ Pihenj egy kicsit… - tett le puhán egy kis szirtre, amin éppen, hogy meg tudtam állni.

~ Jó ötlet.. – fújtam ki magamat, míg ő nekem nyomta az orrát, hogy így nyugtasson. Rám is fért volna egy kis nyugodtság, rég nem éreztem ilyen pocsékul magamat: Semmire sem vagyok jó ebben a világban, mint a negativitás és balszerencse mintaképét eljátszani.

~ Alinda, vérzik a lábad… - szimatolta meg.

~ Tudom, feljött a verések miatti seb… - mondtam, mint akit egyáltalán nem izgat. Nem mintha, más lett volna a helyzet, sokszor volt már ilyen, miért zavarna éppen most...?

~ Ez mi? – kapta hirtelen hátra a fejét Krizokoll, és ugyanarra meredt füleivel is.

~ Mit hallasz, Krizokoll? – dobogott ismét riadtan meg a szívem.

~ Alinda… maradj itt, és meg ne mozdulj! – nézett mereven még mindig ugyanarra, majd lassú, halk léptekkel, szinte épphogy nem fordult fejjel lefelé a meredek sziklafalon, és arrébb mászott.

~ Krizokoll…! – feleltem kétségbeesetten, de közbe vágott.

~ Mindjárt jövök, ne mozogj!! – rugaszkodott el és szárnyra kapott, ezzel jópár követ a mélybe taszítva, tőlem körül-belül 10 méterre.

Alighogy szárnysuhogása elhalkult, s ő eltűnt a szemeim elől a sötétségben, egy másik nesz jutott a fülembe. A köveken kopogó esőn túlról most karmok egyre hangsodó csattogása hangzott, ahogy a sziklákhoz verődtek. Valami nagy mászott felém.

Megállt azon a helyen, ahonnan Krizokoll felrepült, s ott szimatolni kezdett. Oda fordította lassan a fejem, és mikor megláttam, azonnal ledermedtem.

Egy hatalmas méretű Szirti Csúszó fajtájú sárkány pillogott körbe tőlem nem messze. Ez egy mélytengeri sárkányfaj, gyakorlatilag olyan, mint egy vizi kígyó, csupán két mellső manccsal, melyeken rettentő erős és éles karmok sorakoznak! Ez a sárkány ugyanis előszeretettel mászik ki ilyesféle sziklás szigetekre. Az a baj velük, hogy rettentő nagyra meg tudnak nőni, és a vízben evickélő embereket korántsem vetik meg, ha élelemszerzésről van szó. Az egyetlen előnyöm az, hogy bár a tengermélyi sötétben is jól lát, de csak a mozgást tudja érzékelni, és én ezt tudom róla. Ahogy Krizokoll is. Érezte, hogy itt van, ezért mondta, hogy ne mozduljak.

~ Drágakövek segítsetek…. – nyeltem nagyot és mereven bámultam a nagy sárkányra, aki tovább szimatolt. Oldalt ülő szemeivel mereven nézett, egyenesen rám, de tudtam, hogy nem vett észre. Majd elindult Krizokoll szagnyomán, íg közeledett egyre inkább felém. Végül már éppen előttem volt, és épphogy nem dugta bele az orrát kócos, vizes hajamba, mikor mintegy csatakiáltás, úgy hangzott fel Krizokoll erős hangja.

A szirti csúszó hátra pillantott rá, de mire felfogta volna, mi történt, Krizokoll neki ugrott a levegőből, és karmai kígyószerű testébe, míg fogai a marjába mélyedtek. A szirti csúszó fülsiketítő, sikolyra hasonlító hangon üvöltött fel, mire teljesen megszédültem. Ott harapták egymást, ahol érték, Krizokoll próbálta a másik nyakát megragadni, hogy a sárkány apró, ámde halálos méregfogai ne juttathassanak mérget a testébe.

- Krizokoll, vigyázz!! – kiáltottam el magam, mikor megláttam, hogy a sárkány hosszú farkának hegyes végét akarja Krizokollba fúrni.  Ehelyett Krizokoll arrébb ugrott és a farka a sziklák közé fúródott. Éreztem ekkor, hogy megremegett alattam a rozogán áll szirt. Az azt tartó sziklák közé szorult be a másik farka. Elővettem a zsebkésemet és azt szúrtam a másik sárkány mellkasába, nem egy túl veszélyes helyre, de tudtam, hogy ettől már elege lesz a harcból, ezek a sárkányok általában a mellkasukat féltik a leginkább, mert ha a farkukat leharapják, néha még vissza is nő nekik.

Csakugyan fel is ordított, majd lerázott minket magáról, s Krizokoll hagyta, hogy vérző sebeivel eliszkoljon a sötétségben. Ám mikor hosszú, éles végű farkát kirántotta sziklákból, hirtelen a szirt, amin addig álltam, úgy ahogyan volt leszakadt, és én sikítva lezuhantam.

-KRIZOKOLL!!! – kiáltottam, és utánam ugrott, de túl messze volt. Felkészültem a sziklák kemény fogadtatására… S ekkor mégis valami puhán landoltam, csak a nyakam fájdult meg.

~ Jól vagy? – hallottam a kedves női sárkány hangot. Kinyitottam összeszorított szemeimet, és Leon kezeiben találtam magamat.

- Engedj el!!! – ijedtem meg és szabályosan kiugrottam a kezeiből, ám ekkor már Krizokoll elkapott.

- Miért követsz állandóan, menj innen!!!! – hadonásztam zavaromban a kezeimmel.

- Bocsásson meg a hölgy, hogy megmentettem az életét. – nézett rám morcosan.

- Hogy kerültetek ti ide?? – maradtam témánál.

- Piritet kérdezd, úgyis tudtok beszélni… - mondta.

~ Vérszagot éreztem, gondoltam, talán bajban vagy… - felelte kedvesen.

~ Te csak ne szagolgasd az én gazdám vérének szagát! – horkant fel Krizokoll véres pofával.

Leon ekkor előre repült és Pirittel nagy nehezen odébb tolta, lekaszabolta a nagy faágakat, így Krizokoll simán berepülhetett az imént kinézett barlangba. Ekkor már kicsit nyugodtabb voltam, csupán nagyon zavarban voltam, amiért pár perccel ezelőtt a fiú ölében ültem. Ez nem igazán illő dolog errefelé!!

Lángvörös fejjel szálltam le Krizokollról, de azonnal elvonta a figyelmem a véres teste.

-Istenem Krizokoll, jól vagy? – néztem meg, de a vér nagy része szerencsére az ellenfeléé volt. Közben Pirit is méltóságteljesen berepült, s mögöttük pár kisebb faág mesterien lendült vissza a bejárat elé. A barlangban egyébként elég hideg volt, és sötét. De legalább az eső nem esett, nagy cseppekben gördült le mindannyiunkról a ránk esett víz. Csontig át voltam ázva, Krizokoll és Pirit is nagy nehezen rázta le magáról az eső egy részét.

- Jól vagytok? – szállt le Leon is Piritről és felém lépett.

- Soha jobban… - fordultam riadtan el. – K-köszi a segítséget… - mondtam, mert tudtam, hogy ezzel még tartozok…

- Szóra sem érdemes. – lépett a nyeregtáskájához, és két törülközőt vett elő. Az egyiket nekem dobta oda, a másikkal ő törölte meg a haját és Pirit oldalát. Vonakodva fogadtam el tőle, s miután kifacsartam a hajamból a vizet, Krizokollt is megtörölgettem kicsit, mielőtt még megfázik.

- Köszi. – nyújtottam vissza neki, s ő semmit sem szólt, csak eltette. Kicsit furcsálltam, mi folyhat itt, nem tudtam hova tenni ezt a fiút. Ahogy egyre többet láttam, egyre kevésbé.

- Figyelj, nem muszáj ám itt maradnod… - kezdtem.

- Hozok pár ágat a tűzhöz. – felelte, mint aki meg sem hallotta, hogy szóltam hozzá, és a barlang bejáratához ment, onnan szakított le pár szárazabb ágat.

~ Ez süket? – morgott Krizokoll mancsát nyalogatva.

~ Hé, ne mondj ilyet a gazdámra! – csapta hátra füleit Pirit. – Megmentette Alindát!

~ Te hagyd békén az én társamat! – morogtak egymásra egyre hangosabban.

~ Nyugi, Krizokoll! – tettem a kezemet az oldalára, mire kicsit felszisszent.

~ Megsebesültél… - enyhült meg Pirit, ahogyan én is a kezemre tapadt vért szemléltem.

~ Semmiség… - húzta ki magát, nehogy gyengének tűnjön. Egy sárkány nem teheti meg, hogy gyengeséget mutat, főleg, ha a másik sárkány sokkalta nagyobb nála. De sajnos… én is kb így vagyok ezzel…

-Nyugalom, meg fog gyógyulni. – jött vissza Leon, és Pirit meggyújtotta az ágakat, amiket a földre tett.

- Nincs nálad valami, amivel beköthetném? – néztem ekkor rá.

- Sajnos az most nincs… - vágott keserű fintort. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem. – állt fel kínosan nevetve. – Ne haragudjatok.

- Miért haragudnék, hiszen megmentettél…. – gondolkodtam el, miről beszél. – Bár az igaz, hogy idegesít, hogy folyton utánam jössz… - tettem karba a kezem, miközben mind leültünk a tűz köré.

- Mondom, hogy nem téged követlek, nem csak te szerethetsz még ilyenkor is repülni. Nekem is ki kell néha szellőztetnem a fejemet… - mondta halkan.

- Értem… - hagytam ennyiben. Éreztem rajta, hogy vele is valami rossz történhetett.. de nem kérdeztem rá. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy figyel engem, különben nem tudná, hogy szeretek éjszaka repülni…

- Esetleg az egyik törölközővel bekötheted a sárkányod sebét, ha gondolod… - mondta rövid csönd után.

~ Nekem nem kell tőle semmi…

~ Sajnálom Kriztokoll, de jobban féltelek, mint amekkora a büszkeséged… - mondtam, mert tényleg eléggé vérzett.

Elfogadtam hát a törülközőt és gondosan bekötöttem a sárkány pikkelyes oldalát. Nagy csönd volt ekkor, senki nem szólt semmit, csupán a tűz pattogott halkan, s az eső kopogott odakint, ám nem kapott bebocsátást. A kabátjainkat kiterítettük egy sziklára a tűz mellé, s mi is száradtunk a melegben. Leon Piritnek dőlve bámulta sziklafalat, é valamin nagyon elgondolkozott, Krizokoll meg szinte szemrebbenés nélkül bámulta őket.

~ Tényleg egész éjjel itt fog ülni?

~ Gondolom aludni is fog. – feleltem szórakozottan.

~ Nekem nem tetszik, hogy itt van. – morgott kicsit.

~ Miért kell ilyen ellenségesnek lenned… - értetlenkedett Pirit.

~ Elővigyázatos vagyok. – húzta fel az orrát.

~ Túlzásba viszed… - horkantott kedvesen a nőstény.

- Téged is megkapott a másik sárkány? – mutatott Leon a lábamra.

- Nem… - néztem rá, majd vissza a fiúra. – Kisebesedett a veréstől.

- A… verstől? – kerekedett el a szeme.

- Téged még sosem vertek meg?

- De, de ennyire nem… - hallgatott el, s én csak vállat vontam, s halványan mosolyogva néztem rá. „Irigyellek” – mondták fáradt szemeim.

- Gondolom ezért mentél el otthonról…

- Mondhatjuk úgy is. – dőltem hátra, mikor befejeztem a kötést. Krizokoll mancsai gyengéden körém fonódtak, így védett engem, és közben szárnyaival próbált kicsit melegíteni.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe keveredtél… - mondta halkan, ami nagyon meglepett. Tényleg együtt érzett velem. Valahogy… nem számítottam erre.

- Ugyan... nekem már olyan mindegy, megszoktam. – hazudtam azt, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben mint egy teletűzdelt tűpárna, úgy éreztem magam.

- Senkinek sem mindegy... mindig van megoldás. – felelte.

- Akkor most mondd el, te miért jöttél kiszellőztetni a fejed? – váltottam éles kanyarral témát.

- Semmiség…. – vont vállat – Családi gondok.

- Az édesapád? – kérdezte halkan. Meglepetten nézett fel rám.

- Miből gondolod?

- Én csak… úgy láttam feszültség van köztetek…. – kaptam el a tekintetem.

- Igen…. sajnos van… - nézett ismét maga elé, s jó darabig meg sem szólalt. Fürkészve figyeltem az arcán fénylő halovány lángokat.

- Biztosan meg fog majd oldódni… - feleltem végül, mert láttam, hogy nagyon nehezen jut ki gondterhei útvesztőjéből.

- Tessék? – nézett fel meglepetten.

- Biztos kibékültök majd. – mosolyogta rá bíztatóan. Azt hiszem, nem igazán tudta ezt hová tenni, mert csak nézett rám, majd hirtelen félre nézett.

- Majd kiderül… - sóhajtott és elővett egy takarót, azzal indult meg felém. Valószínűleg nekem akarta adni, de Krizokoll hirtelen felmordult és farkával körülölelt, ezzel egyértelműen megszabva a határt, hogy bizony énhozzám ő nem jogosult nyúlni.

- Nyugi…. – simogattam meg.

- Köszönöm Leon, de inkább takarózz vele te, engem Krizokoll felmelegít majd. – mosolyogtam a megtorpant fiúra.

- Rendben. – mosolygott kissé kínosan és visszament Pirit mellé. Mellé feküdt, Pirit ugyanúgy körülölelte a testével és be is takarta a pléddel.

- Jó éjt. – mondta kurtán azután, és megsimogatta Piritet.

- Jó éjt… - feleltem én is, és Krizokoll is betakart engem a szárnyával. Pirit a farkával eloltotta a tüzet, láttam mikor elsötétült. A aárga színű csodás sárkány letette gazdája mellé a fejét, és elpihentek. Krizokoll azonban nem tette ugyanezt, ő még egy darabig idegesen figyelte őket. Én pedig hallgattam az esőt, és a 3 szuszogó személyt…

~ Hősies voltál… Nagyon köszönöm neked. – mondtam elismerően sárkányomnak.

~ Ugyan… nem tesz semmit… - mondta, de tudtam, hogy ebben sok lemondás is volt. Hiszen… Pirit és Leon nélkül szinte biztos, hogy így is meghalok…..

~ Ne haragudj, hogy túl lassú voltam… - szorította fájdalmasan össze a fogait.

~ Majdnem meghaltál miattam!

~ Kérlek ne rágd ezen magad… - bújtam hozzá. ~ Örülj, hogy jól vagyunk… mindketten.

~ Örülök… hogy te jól vagy. – felelte remegő hangon és végre letette a fejét.

~ Aludj jól, Alinda…

~ Te is Krizokollom… - simítottam meg bársonyos tollait. ~ A Drágakövek vigyázzák az álmod…… ”

Alinda White