A tökéletes Tökéletlenség - 16. rész (1. oldal)

„Sosem éreztem még ilyen zavarosan magam. Tudtam, hogy valami történt. Mikor reggel felébredtem Krizokoll mellett a nagy fűben, az a kedves napfény nem simogatta meg olyan gyengéden az arcomat, mint szokta. Kinyitottam a szememet és a kissé felhős, mégis világos égre néztem. Összeráncoltam a homlokomat, mikor megsejtettem a bajt.

- Krizokoll, ébren vagy?­ – suttogtam erőtlenül.

~ Igen… - emelte fel lassan a fejét. A hangja szomorkás volt.

- Te is érzed?

~ Én csak azt érzem, amit te… de az éppen elég nyomasztó. – dörgölte az arcomnak az orrát.

- Rosszat sejtek… Vagy nem is tudom... valami különöset. – néztem ismét az égre, majd felálltam és kinyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. A nyakam kicsit meg is fájdult az éjjel.

- Szerintem menjünk. – néztem ismét a sárkányomra, aki nehézkesen felkelt, majd kedvesen megnyalta az arcomat.

~ Nyugi, minden rendben lesz. – sugallta, majd felmásztam a hátára és egyenesen haza repültünk.

Ahogyan suhantunk a fák felett, a borongós égen, ahol a füleim mellett hidegen süvített a szél… egyszercsak eltüsszentettem magam.

~ Egészségedre! – mosolygott Krizokoll.

- Köszi. – mosolyodtam el, és figyeltem, ahogyan a horizonton feltűnik a falu.

Azonban ahogy teltek a percek, egyre többször kellett Krizokollnak egészséget kívánnia nekem. Két kezemet fázósan karba tettem, és a nyakamat minél jobban a kabátom alá igyekeztem rejteni. Nagyon jó, hogy már vagy másfél hónapja nincs meg az a szakadt kis sálam...

~ Nem érzem túl jól magam… - remegtem, de direkt nem szóban mondtam, mert rosszul esett beszélnem.

~ Igen, érzem én is… - nézett hátra rám a szeme sarkából a sárkány. A tekintete aggodalmas volt.

~ Talán el kéne menned az orvoshoz.

~ Nem lehet, akkor kiesek a munkából, meg az időből, és nem lesz pénzem sem. – mondtam határozottan.

~ Az egészséged fontosabb annál. – felelte, s lekanyarodott az ég útjáról, ezzel egyenesen leszállva az árvaház előtt.

Nehézkesen leugrottam róla, majd bementem, megmosakodtam és átöltöztem. Ezután hamar mentünk is reggelizni. Finom magvas kenyér és némi sajt volt az étel. Olyan élvezettel ettem, mint nagyon ritkán. Ez újabb aggodalomra adott okot, mert akkor szokott ilyen jól esni egy kis egyszerű élelem (azt leszámítva, mikor napokig nem eszek rendesen), mikor beteg vagyok…

De próbáltam figyelmen kívül hagyni, nem akartam beteg lenni. Inkább elmentem a Pékségbe, hogy nekilássak dolgozni. Lassan sétáltam, közben a körülöttem lévő embereket figyelve. Éppen egy hatalmasat tüsszentettem, mire valaki hátulról a vállamra tette a kezét.

- Egészségedre! – hallottam a fiú hangját, mire mosolyogva felé fordultam, bár erősen szipogtam.

- Köszi, Leon… - mondtam kicsit köhögve.

- Te jó ég, jól vagy? – hervadt le a mosoly az arcáról, és tekintetével végigmért. Szánakozó arcából ítélve, elég borzalmasan festhettem.

- Igen, köszi, talán egy kicsit megfáztam… - vettem elő a zsebkendőmet és kifújtam az orrom.

- Tudtam, hogy nem lett volna szabad abban a vizes ruhában mászkálnod az ünnepségen… - túrt a zsebébe és egy kis edényt húzott elő, ami egy madzaggal össze volt kötve a fedelével, hogy nehogy kiboruljon.

- Elfogadsz egy kis orvosságot egy baráttól? – kacsintott rám.

- Attól függ, mi az? – néztem meg. Leon kicsit arrébb húzott az egyik útszéli ház mellé, hogy ne álljunk az útban. Kinyitotta az üvegcsét. Valamiféle krém volt benne.

- Ez… - kezdtem, de félbeszakított a mondatomat, hogy Leon belemártotta az egyik ujját, majd játékosan az orromra kente a világoszöld trutymót, aminek elég erős, és kevésbé kellemes szaga volt.

- Ha-ha, nagyon vicces! – nevettem fel, és ő is csak mosolygott.

- Szerintem is. – vigyorgott és kicsit jobban elkente. Szemeimmel az övéit fürkésztem, míg észre nem vette, hogy őt figyelem.

- Mi az? – mosolygott.

- Semmi – kuncogtam – De amúgy én is meg tudtam volna csinálni. – kentem el magamon jobban, majd megszagoltam az ujjamon.

- Kitisztítja az orrodat, főleg menta van benne. – mosolygott és eltette a kenőcsét. – Most már mehet a hölgy.

- Köszönöm az engedélyt, uram. – nevettem, majd a mögöttem álló Krizokollra néztem. Várakozóan emelte rám a tekintetét, míg Pirit valami olyasmit mesélt neki nagy lelkesen, hogy milyen finomat evett reggelire.

- Azt hiszem, nekünk mennünk kell. Szia! – köszöntem el Leontól, majd mikor Krizokollhoz léptem, Pirit fejét is megsimogattam.

- Persze, majd látjuk egymást. – mosolygott.

Ezután a délelőttöm fárasztóan, és köhögéssel telt. A baj az volt, hogy Uzor egy idő után megelégelte, hogy minden pékárut összeköhögök, szóval ingerülten az ajtóra mutatott, kiadva az utamat.

- Alinda, menj most szépen haza, így csak hátráltatsz! – mondta hozzá, mire szomorúan néztem az ajtóra. Persze nem ellenkezhettem… Fogtam magam, levettem a kötényemet és egy gyors, erőtlen köhögés után már mentem is hazafelé.

~ Nem az orvoshoz kéne menned? – segített fel Krizokoll a szárnyával a hátára.

- Nem akarok orvoshoz menni… - szuszogtam, és otthon azonnal bedőltem az ágyba. Leonnak igaza volt, a gyógykenőcsének hála nem folyt annyira az orrom, és kaptam levegőt is gond nélkül, viszont köhögtem és a torkom egyre jobban fájt.

~ Azt hiszem, alszok egyet… hunytam le a szememet, és az orromig magamra húztam a takarómat.

~ Rendben… pihenj egy kicsit. – felelt lágyan Krizokoll, s el is aludtam.

~ Mi, mi folyik itt? – néztem körbe. Egy ágyban feküdtem, egy egészen kicsi ágyban. Furcsállóan ültem fel és amennyire tudtam kinéztem a bölcsőszerű ágyból. Körülöttem fa deszkák álltak szépen egymás mellett, és sok növénnyel volt befuttatva. Egy kis kunyhóban voltam, amibe sok ablakon keresztül sütött be az esti, sárgás napfény.

Ám kintről borzalmas kiáltozások hangzottak. Emberi kiáltások, és sárkányok hangjai. Morogtak, dühösen fújtattak a távolban, és egy hatalmas üvöltés is felbőgött valahol. Ijedtemben sírni támadt kedvem, nem értettem mi történik.

~ Ne félj, nem esik bajod! – hajolt ekkor fölém egy nagyobb macska méretű kis sárkány. Piszkos- , sárgás fehér testén fekete erezetszerű csíkok húzódtak, hátán egy sor visszafelé hajló tüske volt, s a fején két marháéra hasonlító kicsiny szarv. Világos sárga szemeivel kedvesen nézett az enyémbe, amitől némileg megnyugodtam. Úgy éreztem, ismerem őt, pedig nem emlékeztem, hol láthattam volna.

Gyengéden megnyalta az arcomat és az egyik mellső mancsával megcsikizett, amitől felnevettem.

~ Ki ez az aranyos kislány? Igen, te! – gügyögött velem, mire rájöttem, hogy én most valóban egy kisbaba vagyok. De ez álmomban még nem tűnt furcsának…

Hirtelen egy hatalmas csatakiáltás szerűség hangzott fel, majd ezzel együtt több másik is. Sárkányok kiáltása volt, és egy női sikoly.

~ Ne… Eliot, kérlek ne, ne hagyd magad! – hangzott a kis sárkány esdeklő hangja és úgy tűnt, kűzd valami ellen, ami fáj neki. Végül felemelte a fejét és a szemei narancssárgán felizzodtak. A marján lévő egy-egy drágakő szintúgy világítani kezdett, majd egyetlen szó nélkül kiviharzott az egyik ablakon.

~ NEE!!! – visszhangoztak a kiáltások a fejemben, és sírni kezdtem, egymagamban. Végre egy nő rohant be értem, és kedvesen kivett a bölcsőből. Az arca tele volt hegekkel, amiből vér folyt gyengéden az állára. Halványan, fájdalmasan mosolygott rám, majd kirohant az épületből. Ekkor láttam meg, hogy mindvégig egy fán voltunk! Az ágak között füstfelhőt és egy hatalmas foltot láttam a távolban, a nap előtt, amiből nem tudtam ki venni, mi is az.

A nő könnyekkel küszködve mászott le a fáról, majd egy férfi kezébe adott és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Vigyázz magadra, kedvesem! Szeretlek!  – mosolygott könnyezve, és egy nagy íjjal a kezében elrohant a hatalmas ricsajok felé. Tekintetemet az engem a karjaiban tartó férfire emeltem, aki szintén gondterhelt volt. A mellkasából neki is folyt a vér.

- Nem lesz semmi baj! – nyugtatgatott, mígnem egy ismerős fehér sárkány szállt le mellé.

- Gyémánt, el kell vinned őt innen, minél messzebbre, kérlek! – fordult felé könyörgően.

~ De rám itt van szükség!!

- Nem, Gyémánt… Neki van szüksége rád. – tette az egyik kezét a homlokán lévő égkőre.  A sárkány lehunyta a szemét és egy pillanat alatt valami fény süvített végig a testén, amitől mintha tisztulni kezdtek volna a sebei.

- Nem bízhatom másra. Benned bízom a legjobban. – mondta halkan a férfi, és a sárkány ismét kinyitotta a szemét. – Vidd el a legjobb barátomhoz… Vigyázni fog rá. – adott engem a ruhácskámnál fogva a sárkány szájába, aki puhán átvett, majd szomorú tekintete találkozott az emberével. Egy sós könnycseppje az arcomra hullott.

- Sajnálom Gyémánt… - mosolygott a férfi – Az elemek vigyázzanak rátok. – mondta és felkapott a földről egy hatalmas dárdát.

- Mire vársz még? MENJ! – kiáltott a sárkányra, aki riadtan repült fel és a sorra kidőlő fákat kerülgetve repült egyre messzebbre a gyönyörű helytől. Még hosszan hallottam a fejében, ahogyan a társai egymásért kiáltoznak, majd elnyelte őket a távoli mennydörgés zaja.

- NEEE, VIGYÉL VISSZA!!!! – kiáltottam és így ültem fel az ágyamban. Lihegtem és csorgott rólam a víz, körülöttem pedig nem egy árva ugrott meg ijedtében.

- Öhm… baj van, Alinda? – nézett rám a földön ülve, furcsállóan az a lány, akivel a múltkori ünnepségen beszéltem pár szót.

- Igen… rendben vagyok. – ráztam meg a fejemet és próbáltam megnyugodni. Nem tudtam, mi ez az egész, de nagyon felkavart. A szívem még mindig hevesen vert, mikor kimentem a ház elé, a friss levegőre. Hűvös volt, és sötétedett. Tudtam, hogy Leonnal ilyentájt szoktam találkozni, de még Krizokollt sem találtam sehol.

~ Krizokoll? Merre jársz? – kérdezgettem újra és újra, miközben sétálni indultam a falu utcáin. Kevés ember mászkált ott fel, s alá, de egyikük sem volt túlontúl ismerős.

- Most aztán hoppon maradtam… - motyogtam és egy szál fegyver nélkül elindultam az erdőbe. Miközben a találkozó helyünkre siettem, ahol mindig beszélgettem Leonnal, folyamatosan Krizokoll nevét ismételgettem, de sehogy sem jött válasz. Magamra maradtam. Egyedül, ebben a kihalt erdőben, ahol hamarosan teljesen lemegy a nap, és senki sem fog róla tudni, ha eltűnök…

Lassan, fájó torokkal, fázósan lépdeltem a fák között, mígnem vagy fél óra néma séta után odaértem arra a kis tisztásra, ahol mi 4-en már jól kitapostuk a füvet. Szemem előtt volt, mikor a két sárkány játékos fogócskáját figyeltük. Azaz hogy Krizokoll lehet, hogy kevésbé volt játékos, mikor Pirit elrohant a zsákmányával: egy üregi nyúllal.

Egy fának dőlve néztem a helyet a félhomályban, mert nem volt ott senki. Üres volt. Mindenki eltűnt. Mindenki otthagyott. Krizokollra ráfogtam, hogy vadászni ment, Leonra pedig, hogy túl sok dolga volt, és nem engedték csavarogni… De akkor is… Mit kezdjek most magammal?

- Nem pont így terveztem ezt a napot… - suttogtam magamnak, fintorszerű mosolyt vágva, mikor is a szemem megakadt valamin. Lassan léptem ahhoz a rönkhöz, amin a fiúval ülni szoktunk. Egy kis barna dobozka volt a kidőlt fán, és egy cetli volt alatta. Értetlenül néztem körbe, de valóban senki nem volt ott. Óvatosan nyúltam ekkor a dobozhoz, majd elvettem alóla a cetlit és elolvastam.

- Egy kis „csak úgy” ajándék, hogy nehogy még jobban megfázz! Leontól. – olvastam fel, majd érdeklődve kinyitottam a dobozt. Egy világoszöld sál volt benne. Pontosabban az a zöld sál... az, amit már olyan régóta nézegetek a piacon.

- Te gaz… - mosolyodtam el. Tudtam, hogy már megint utánam settenkedett, onnan tudta, hogy meg akarom venni. Óvatosan kiemeltem és megtapogattam a puha anyagot. Az arcomhoz szorítottam, és bele is szippantottam. Melegség áradt belőle, én pedig elmosolyodtam. Azonnal felvettem, és máris éreztem, hogy sokkal jobb a nyakamnak. Mikor megmozdítottam a dobozt, mégegy lapot találtam benne, amin pedig ez állt:

- Bocsáss meg, hogy nem tudtam személyesen átadni, ma nem tudunk találkozni, akadt egy nagyon fontos dolgom. Kérlek, ne haragudj, és remélem, tetszik!

- Még szép, hogy tetszik… - mosolyodtam ismét el, majd gondoltam egyet, és elindultam Norton háza felé.

***

Miraculous ~ Hogyha kwami vagy...

Sziasztok, az én nevem Tikki! Én vagyok a Katicabogár talizmán kwamija. A mi kis különleges és varázslatos életünkről szeretnék elmesélni néhány dolgot…

De hogy meddig fog tartani a kis mese, azt még nem tudom, mert itt körülöttem most nagy ünnepség van. Végre egyetlen napig mindannyian együtt lehetünk, mielőtt ismét szétszóródnánk: talán ismét dobozba kerülünk, talán az embereinkkel kötött barátságunk elég ahhoz, hogy továbbra is maguk mellett tartsanak minket, ébren… De talán ezen törjük most a fejünket a legkevésbé. Hiszen győztünk! Mienk a végső csata győzelme, és minden szuperhős és minden kwami együtt ünnepel. Nincs több titok, mindenki tudja, ki a másik. Fiatalok és öregek együtt beszélik át a küzdelmes, olykor hosszú, olykor nevetségesen fárasztó harcokat. Közben nem törődünk azzal, hogy a hajnali napfény már közel jár, egy új kezdet első napjára figyelmeztetve minket.

Régen volt a perc, mikor utoljára láttam a többi kwamit. Örömmel tapasztalom, hogy az évezredek alatt sem változtunk semmit. A többiek éppen sajttorta-evő versenyt tartanak, és mind sejthetitek, ki áll nyerésre…

Örülök, hogy újra együtt vagyunk. Már a kezdetek kezdete óta őrködünk az erőn, a szuperhősök felett, a béke felett. Erre születtünk, és tudjuk jól. Mégsem könnyű.

Több ezer év, több ezer Katica… Több ezer barát, akit újra és újra megismersz és aztán újra és újra látod elveszni… Mert mi nem halunk meg… de az emberek igen. És nekünk mindegyikük halálát végig kellett élni. Aztán nem kaptunk persze együttérzést… Visszakényszerültünk hosszú évekre a dobozainkba, várva a következő barátra. Ki tudja, egy-egy alkalommal mennyi idő esett ki, míg valaki ismét magára vette a talizmánunkat. De mi mindig bizalommal fordultunk a következő hősünk felé. Minden ember kicsit más, és különleges. Soha nem volt két ugyanolyan Katica, és nem is lesz. Ahogyan nem lesz Macska, Páva, Róka, Pillangó, Teknős és Méh sem. És mivel ők emberek, ők is hibázhatnak. Ezt el kell fogadnunk. Tanulni az elődeik hibáiból, erre meg kell tanítanunk őket. Vigyáznunk kell rájuk, hiszen nem akarjuk idő előtt elveszteni őket…

Néha csak egy kis pihenésre vágyunk… egy kicsit kimozdulni a mindennapi csatákból, de ez a dolgunk. És nem jobb gazdátlanul sem… A doboz sokszor puha, és pihentető, de sokszor rideg és sötét.

És még valamire nagyon kell vigyáznunk… A hősök nem ismerhetik egymás kilétét. Hülyeségnek tűnhet, de ez csak az ő érdekük. Néha ez csapatokat és barátságokat… sőt, szerelmeket rombol össze, majd állít fel újra, és ez kezdődik elölről. És sajnos jól tudjuk milyen, mikor pont az ismeretségek miatt, bomlik fel a csapat... De sajnos ez nem csak az emberekre vonatkozik…

Hét kwamit alkottak meg. Akik heten barátok voltunk. Akkor, aznap megesküdtünk egymásnak, hogy mindig segíteni fogjuk egymást és kűzdeni fogunk a jóért. Hogy barátok leszünk... az idők kezdetétől az idők végezetéig. De akkor még nem tudtuk, hogy ezerévente egyszer, ha láthatjuk egymást… Néha csak száz év telik el, néha vagy tízezer… És néha eszembe jutnak, azok a régi, közös csaták, amiken mind jelen voltunk, és tudtuk, hogy ott a másik, és mégsem tudtunk beszélni egymással a talizmánokból soha. Az első generáció katasztrófája óta nem voltunk mindannyian együtt… Akkor még nem volt meg a „senki nem tudhatja, ki a másik” szabály… éppen miattuk kreáltuk. Túl hamar vesztettük el őket… Ügyetlenek voltunk és tudatlanok, de a problémák is mások. Nem tagadom, a mi hibánk volt… Ezért esküdtünk meg, hogy megtiltjuk, hogy a hősök megtudják a másik énjét. Nem is értem, most hogy sikerült, hogy kiderült. – nézek végig a boldog társaságon. Elmosolyodom, ahogy a boldog arcok egymásra néznek. Melyikek barátságosan, melyikek szerelemtől fűtve. – Azt hiszem, az idők változnak… És néha jobb, ha úszunk az árral.

Én most csak örülök, hogy bár enyém az egyik legnehezebb feladat, eddig mindent meg tudtunk oldani. Tűzön, vízen, néha másik, gonosszá lett hősökön át, foggal-körömmel harcolva, de mindig vettük az akadályt. Sosem fogom elfelejteni ezt a napot… És éppen ezért, azt hiszem, most megyek és kihasználom az időt. Visszamegyek Marinette-hez és a többi hőshöz és kwamihoz, és nevetek velük egy jót. Remélem megértettétek, hogy mikről beszéltem az előbb… És talán már beleláttok abba, milyen is egy kwami élete, egy másik szemszögből… Igen, sokszor nehéz, de mindig öröm újból neki látni… Mindig bíztat az új kaland és a jó célért való kűzdelem ígérete. Segítőkész, céltudatos, óvatos, erős, bizakodó, és makacs. Azt hiszem, ilyen az, ha kwami vagy…

Tudom, hogy nem teljesen (kb semennyire) sikerült eltalálni Tikki karakterét... De azt nagyon remélem, hogy az üzenet átjött. Én ilyennek képzelem, milyen lehet kwaminak lenni. Remélem tetszett! :)

~A fekete unikornis

Sziasztok!

Csak annyit, hogy megtaláltam egy régi, talán 2 évvel ezelőtti versikémet... Ez a legjobb és egyben leghosszabb,amit valaha írtam, szóval... gondoltam megosztom veletek, hátha érdekel. Csak egy helyen javítottam, ahol nagyon zavart valami, mert nem akartam megmásítani. Remélem tetszik :)

A fekete unikornis

Feketeség

Csak az éj,

Csak a setét.

Ez ma a szép.

Nincs se fény,

Se mágia

csak elsorvasztó mánia

hogy szép, ami komor.

De egy világban

hol a depresszió jár nadrágban

nem csak az utca sötét

de az emberlélek is.

Fekete úton

Fekete járgány,

Mellette súlyos ármány

Egy fekete árny.

Egy fekete árny,

ami átszalad az úton

mert nem érdekli se szabály

se feketeség.

Mi volt az?

Kérdezi az utas

De te csak legyintesz,

Saját dolgod végzed,

S nem érted.

Pedig az ott

A fekete unikornis,

Hát nem tudod?

Nem is nézted...

A fekete unikornis.

Mágikus lény ő.

Megszökött a pokolból,

És már csak az életnek

Parányi szikráját viszi.

Merről jön, merre tart?

Senki sem kérdezi...

Miért véres a patád

senkit se érdekli.

Rossz, gonosz,

Galád és gyilkos.

Voltál már minden

Csak ez épp nem pontos.

Nem látnak, ha néznek,

S ha mégis: nem

Téged látnak.

Csak az írhádat.

Gondolnak mindent,

Csak épp minden rosszat,

Hogy miért vagy olyan,

Amilyen, nem gondolkoznak.

Megjártad már a poklot,

Az ördögé voltál soká

De megszöktél onnan

És most várod a csodát.

Várod hogy talán,

Talán ő befogad!

S patádról lemossa

Véres múltadat.

De nem fogad be ő sem,

De a következő sem...

Halálra vagy ítélve

A feketeségben.

Pedig a sötét külső,

És rendezetlen bunda megett,

Ha felfednéd lelkedet,

Jóllehet megszeretnének.

Csak egy kis kedvességre,

Szeretetre vágysz

Úgy mint ezen a világon

Akárki más.

Arany a szíved, tudom,

De ha nem ápol gazdagon

A nép, ez mind kevés

És előjön a sötét.

Feltör a sok harag

És a meg nem értés

Szül szörnyet

Saját maga felé.

Lenne itt sok bosszú,

Lángok és vér,

Hogyha te nem mented meg

Még ezen az éjjel...

Még tűri a lelke,

Tudom, hogy tűr

Mert vakon remél,

Hogy a világ fehér.

Ha egy is van,

Ki miatt van értelme

Tűrnie, az te vagy:

Vigyázz hát rá!

Addig él,

És addig remél,

Amíg van tudat,

Mi utat mutat,

Hogy van még aki segít,

Aki neki él

És megbocsájt neki

A bűneiért.

De ha ő meghal...

Vele a remény

És meghal ő is:

Nem jó a széttört szív.

Nem is tört szív

Inkább lélek.

Szívtelenül lehet élni,

De a lélek nem pótolható.

Inkább csak menj tovább...

Ne sajnáld a tegnapot

Éld a mát

És bízd a holnapot.

Menj előre és ne nézz hátra.

Mindig lesz akik utálnak

És olyanok

Kit melléd szántak.

Ne búsulj hát pajtás

Talán pont te töröd meg

Ezt az ázott,

Rozoga átkot

Ami szíveket tör

Embereket öl

Jó lelkeket elsöpör

És elnyújtózik a szomorúság.

Fekete árny utazik a fák közt.

Téged keres kis pacsirtám

Hogy elsusogd neki

A szeretet szelét.

Mert tudja hogy élsz,

Tudja hogy ki vagy

De messze a nyugat,

Lassacskán odabaktat.

Addig is csak sétálj,

Míg oda nem érsz.

Hisz oly sok világunkban

A meg nem értett lény...

Fekete unikornis...

Ez vagyok én.

~W.SZ.V.

Egy kis Miraculous

Halika emberek! :)
Bocsi, de most nem résszel jöttem hozzátok... Ezúttal a Miraculos-os történeteimre térnék ki egy kicsit xd Mindjárt meglátjátok, miről van szó.

Először is kezdem azzal, hogy aki olvasta a Fekete Macska egy napra c. külön részemet, azoknak hoztam pár képet a szereplőkről.
Csak mert miért ne, és lerajzoltam őket, és egészen elégedett vagyok, ahhoz képest, hogy én alapból 1. nem tudok jól embereket rajzolni 2. nem tudok színezni xdd

Íme a rajzok:

Nagyon remélem, hogy tetszenek, bár az biztos, hogy akárhányszor teszek ide fel olyan rajzot, amin én is rajta vagyok, egyiken sem hasonlítok XD
Ráadásul mindig lehagyom magamról a szemüveget X'D Amit egyébként nem tudok felfogni, hogy miért csinálok, hiszen nélküle vakegér vagyok, ami a távoli dolgokat illeti.
Bár Fekete Mauról nem véletlenül került le a szemüveg, mert egy macska jó szeméhez, minek még az? ;)


Szóval ez lett volna az egyik dolog. A másik pedig az, hogy van egy újdonságom... Megint xd
Vigyázat, önreklám következik!!!
Mondtátok, hogy szívesen olvasnátok még további Miraculous fanfikciókat is tőlem, és ezeken dolgozok is, vagyis van egy ötletem és azt még próbálom megírni, de ezen kívül eszembe jutott még több másik dolog is xd
Megfogadtam most magamnak, hogy addig nem kezdek egy új történetet, legalábbis úgy, hogy netre is kiteszem, míg nincsen meg abból annyi rész, hogy úgy érzem, ha kicsit leállok az írással, akkor sem fog hosszú hetekre megszakadni a történet.
Egyet viszont előre írtam, és elhatároztam, hogy csak bizonyos időközönként teszem ki az új részeket, hogy legyen időm írni, és közben talán a többit se hanyagoljam el. Nem tudom, hogy fog ez sikerülni, de bizakodó vagyok.

Nem szaporítom hát tovább a szót, itt az új blogom linkje:
http://miraculouscerf.blogspot.hu/


Remélem kedvetekre lesz, és nem kapok túl nagy lecseszést, hogy folytatnám inkább a többi történetet xdd
Túl sok ötletem van, néha meg túl kevés. De annyira izgatnak az újak, hogy muszáj írnom, csak nem minden van kint... (biza, lapulnak még dolgok a gépemen :33) De most tegyetek le róla, hogy betörjetek a házamba, 5 sárkánnyal őrzöm, hisz tudjátok xd

Oké, elkalandoztam. Azt hiszem ennyi lett volna...
A viszont olvasásra! :*

A tökéletes Tökéletlenség - 15. rész

„ ~ Norton..... Norton..! – szólította a férfit álmában egy ismerős hang.

~ Gyémánt? – hunyorgott, s álmában a rozoga kis kunyhója előtt állt, virágoztak a fák, az égből mégis mintha hó hullott volna alá. Nem is… inkább talán korom.

A fehér sárkány szelíden felé lépett, majd megállt előtte. Értelmes, ámde szomorú szemekkel bámult az övébe.

~ Mi hírt hoztál Gyémánt? – állt előtte összeszorult szívvel.

~ El kell jönnöd ide hozzám Norton… Tudnod kell… Látnod kell mit tettek itt velünk! – mondta megcsukló hangon, s az öreg férfi nagyokat nyelve, kezét ökölbe szorítva fordította tekintetét a föld felé.

Gyémánt könnyeit visszatartva hajtotta le egy percre ugyancsak fejét, majd megfordult, s halkan elballagott.

Norton könnyes szemekkel ült fel reggel az ágyában.

***

Persze akkor én ezekről még mit sem sejtettem. Én csak éltem a kis életemet, mint minden nap a faluban. Azzal a változással, hogy mostmár mosolyogva köszöntem az utcán Leonnak, ahogyan ő is nekem. És valahogy most egy cseppet sem zavart, hogy az egész falu minket nézett ilyenkor, és az öregek és fiatalok is egyaránt rólunk pletykáltak. Számomra ez annyira a külvilág volt csupán. Az árvaháziak nem csúfoltak többet, mint általában, a többi ember pedig énvelem nem áll szóba. Uzort nem érdekli igazán, Gunda pedig, ha tudja is, nem szól semmit rá.

Csupán Leon-t sajnálom. Mert hát… neki mégiscsak el kell viselnie, hogy mindenki azzal nyaggatja, hogy miért barátkozik velem… Pont velem… Nem mondja sosem, de biztos vagyok benne, hogy mondogatják neki. Az apja is biztosan előállt már vele, és egyszer éppen arra mentem, mikor a korabeli fiú barátaival beszélt.

Azonnal elbújtam egy fa mögött, nehogy észrevegyenek.

- És mi van azzal az árva lánnyal a falu túlfeléről? – dobott az egyik fiú egy labdát Leonnak. Valamiféle labdajátékot játszhattak, dobálták egymásnak a tenyérnyi kis bőrlabdát.

- Mi lenne? – dobta el a másikuknak a játékot.

- Tetszik neked, nem igaz?

- Ugyan, honnan gondoljátok? – nevetett. A nevetése olyan tiszta volt. Egek, sosem hallottam még így nevetni őt. Bele remegett a szívem.

- Hiszen ő egy árva. Mégis táncoltál vele. És láttuk, hogy rá is mosolyogtál.

- Ez még nem jelent semmit. – mosolygott tovább, s közben ment a játék.

- Azért lett vörös a fejed!

- És hogy tervezed? A szüleid megengedik, hogy elvedd? – dobta vigyorogva neki a labdát az egyik fiú, és bele talált a gyomrába. Bár ez részben azért lehetett, mert a kérdéstől Leon egy percre elbámult. Bár ami azt illeti az én színem is erős vörösre váltott.

- Hé! – kapkodott levegőért, miután annak nagy részét a labda kiszorította a tüdejéből. – Azért nem kéne előre rohannunk fiúk, egyébként is ő csak 17 éves!

- Te meg 19 vagy. Jövőre betöltöd a 20-at és akkor már felnőtt leszel. – emlékeztették a barátai.

- Az én szüleim már most el akarnak jegyezni.

- Mégis kivel? – nézett ekkor mindenki rá.

- Azt hiszem Jázminnal, a szomszéd utcából. – gondolkodik el halál nyugodtan. Hogy tud bárki így beletörődni, hogy a szülei mondják meg neki, kivel éljen együtt?

- Nah ne, azzal a copfossal? – nevettek a többiek, s itt elindult a beszélgetés abba az irányba, hogy a falu tehetősebb lányairól beszélgettek. Engem itt a dolog már kicsit sem érdekelt, de kicsit szégyelltem is magam, hogy hallgatóztam. Elsurrantam hát, a lehető legfeltűnés-mentesebben, s mentem a dolgomra.

***

Norton mindeközben hamar felkelt és felöltözött, még csak reggelit sem evett, mikor már csukta a kunyhó ajtaját. Csupán egy vadászkés lapult az övén lévő tartóban, így indult meg az erdőbe, méghozzá egy sárkányt keresett. És nem sokára talált is egyet.

~ Te meg ki vagy, ember?? Tűnj az utamból! – mordult Nortonra az erdőben egy hatalmas, vörös sárkány. Kétlábú volt, hátán hatalmas tüskékkel, orrán 2 nagy szarvval, téglavörös testtel, melyen itt-ott élénk tengerkék minta volt.

~ Nyugalom, nem akarok neked rosszat. Csupán el kéne jutnom egy szigetre. Tudnál segíteni nekem? – lépett elé bátran mosolyogva az idős férfi. A nagy sárkány meg is szeppent kissé.

~ Attól függ, hová utazol.

~ A Magra tartok.

~ A Magra? – vágott furcsa képet – Arrafelé már régen nem járnak a sárkányok. Emberek még kevésbé.

~ Nekem viszont ott van dolgom. Kérlek, vigyél el.

~ Na rendben… - egyezett végül bele, s mutatta az oldalát, hogy felszállhasson.

Norton nagy nehezen felmászott a hatalmas sárkány hátára, majd elrepültek az égen.

Hosszú ideig csak némán repültek az kék égbolton, végeláthatatlan tengervíz és hullámok felett szárnyaltak. Ám a sárkány kíváncsi teremtmény volt, mint a sárkányok általában.

~ Mi dolgod van azon a szent helyen? – kérdezett. Azonban Norton nem felelt.

~ Persze csak ha megkérdezhetem… Mert eléggé romos egy hely. – morogta halkan, szinte csak magának. Norton azonban felfigyelt rá.

~ Mikor jártál arra legutóbb?

~ Nos, mégis beszélgetünk? – mosolyodott el.

~ Igen, és ha akarod, utána én is mesélek egy kicsit. – enyhült meg.

~ Rendben. – bólintott a monstrum, s nagyokat csapott a szárnyaival. – Pár éve jártam ott legutóbb. Talán 3-4 éve lehetett. Az ősi szentélyt mentem felkeresni, bár minden társam azt mondta, az már nem létezik. Mégis elmentem felkeresni és leróni a kegyeletem. Ám amikor odaértem, már csak egy sziklahalmot találtam, meg néhány fát. Úgy nézett ki, mint amit leromboltak. Senki sem volt ott. A szentély sem…

~ A szentély már réges-régen eltűnt… - sóhajtott Norton fájdalmasan – De a helynek még rendben kéne lennie.

~ Te sem tudsz róla semmit, igaz?

~ Nem… Ki tudja mennyi ideje érhette támadás, és én nem is hallottam róla…

~ Miért indultál útnak oda? – kérdezett együtt érzőn a sárkány.

~ Egy régi barát hívott… - felelt kurtán.

~ Értem… - felelte, mikor látta, hogy a férfi nem akar többet elmondani.

Némán szárnyalt a mélykék tenger magas hullámai felett. A szél szemből fújt, és kicsit nehéz volt feléje repülni, mégis könnyen hajtotta előre magát. Végül halványan elmosolyodott, s így szólt:

~ Gránátnak hívnak.

~ Norton vagyok. Örvendek. – mosolyodott el Norton is, és megsimította a sárkány nyaka vonalát, ami felettébb jól esett neki.

~ Az a gyenge pontom. – borzongott meg.

~ Tudom. – mosolyodott el.

~ Itt vagyunk hát. – szállt le a sárkány a sziklafalon, éppen egy barlang előtt.

Norton lecsusszant a hátáról, és lassan lépett a sziklák felé. Fáradt szemekkel szemlélte meg a helyet, majd kezét gyengéden az egyik kőre tette.

~ Hát újra itt vagyok… - mosolyodott egy pillanatra el, majd bement a barlangba.

~ Kérlek, várj meg, nem maradok soká.

~ Rendben… 2 óra múlva visszajövök. – egyezett bele a sárkány és elrepült.

Norton lassú, komótos léptekkel ment végig a barlang sötét folyosóin. A beltér hol magasabb volt, mint egy igazi királyi bálterem, hol csak akkorka, hogy épphogy négykézláb át lehetett mászni. Az idős férfi nehezen, de átjutott az összes akadályt jelentő kövön, s végre fényt látott az alagút végén. Kezével takarta ki a napot, ahogyan kilépett a friss levegőre.

Lelki szemei előtt még élt a látvány, mikor először járt ezen a helyen. Akkor is épp ily ragyogóan sütött a nap, s a fákon madarak füttyögtek, sőt, sárkányok vihogtak és nyekegtek, hörögtek és prüszköltek. A világ összes elképzelhető sárkány hangján szuszogtak. Ahogyan a peremről, mellyen állt, lepillantott az eget rengető mélységbe, egy sziklafalak közé zárt medencét látott, tele hatalmas fákkal, és egy kis tóval, melyet a túloldali sziklák közül feltörő, és vízesésként alábukó folyó táplált. A levegő friss erdő illata pedig sárkányokéval keveredett.

De most… most nem volt ott semmi ragyogás, még ha ugyanúgy sütött is a nap. Lenézett, de a fák kidőlve hevertek. Mellettük már nőttek az új kis csemeték, ám ez valahogy mégsem volt ugyanaz.

Sem a madarak, sem a sárkányok nem dalolásztak és fújtattak a kövek és falombok között. A tó vize sem csillogott úgy a fényben.

Egyszerűen csak elhagyatott volt és lestrapált. Elpusztított álomvilág. Ami sosem lesz a régi már…

~ Itt vagy valahol, Gyémánt? – kereste a gondolatai hangját, ám csak az övéi cikáztak a fejében.

- Hol vagy Gyémánt??!! Mi történt itt?? Tudni akarom Gyémánt, mi az, amit évekig titkoltál előlem!!!! – kiáltott le a völgybe, s a hangja visszhangzott a falak közt.

- Hogy tehetted, hogy csak most hívtál ide… - szorította ökölbe a kezét, s most igencsak dühös volt. Haragot érzett, amiért ennyi ideig élt abban a tévhitben, hogy minden a legnagyobb rendben van. Ennek ellenkezőjére én, Alinda voltam az első jel, aki tudatlanul érkeztem meg hozzá.

~ Itt vagyok… - jött végre elő a fehér sárkány. Bűnbánóan lehajtva tartotta a fejét, onnan pillantott fel rá.

~ Gyémánt… - pillantott rá könnyező szemekkel a férfi és elé lépett. Nem tudott így már haragudni mégsem.

~ Mikor láttalak utoljára? Talán 18 éve?

~ Megvolt az 20 is… - nevetett halkan.

~ Jó újra látni. – ölelte most át a férfi az állat sudár nyakát, s ő szeretetteljesen tűrte.

~ De miért… miért csak most szólsz? Mi történt itt? – kérdezte, mikor elengedte.

~ Meddig tudsz maradni?

~ 1-2 óráig csupán. Alinda este jönni fog hozzám, nem szóltam neki, hogy eljövök.

~ Akkor gyere velem… - intett lángokban álló fehér farkával, s egy hosszú peremen elindultak lefelé, a völgy gyomrába.

...

Végül vagy 3 órával később jött ki Norton a barlangból, ami előtt Gránát várt rá. A földet nézte össze szorított öklökkel, és hangtalanul folytak a könnyei, még ha próbálta is visszafogni.

~ Minden rendben, Norton? – döntötte félre a fejét a sárkány, mikor meglátta az elkeseredett embert.

~ Itt kellett volna lennem…. – állt meg előtte némán. ~ Meghaltak. Ez a hely nem az többé, ami valaha volt. – nézett hátra, majd ismét a sárkányra.

~ Vigyél haza, kérlek barátom.

~ Rendben. – eresztette le nyakát, és ő felszállt rá. – Indulhatunk?

~ Igen. – felelt, és a sárkány felrepült. Ám nem telt el 5 perc és Norton egyre távolabb akart már lenni attól a helytől, sürgetni kezdte az állatot.

~ Kérlek, siess jobban, nem maradhatunk itt ezen a helyen!! Bemocskolták és meggyalázták a szent földet és a legjobb barátomat!!

~ Részvétem Norton… - suttogta a sárkány, mert a férfi gondolatai közt látta mi történt.

~ Az ő tiszteletükre üvöltünk ma a társaimmal a csillagoknak és az égi elemeknek.

***

Aznap soká tartott elköszönnöm Leontól, nagyon marasztalt. Nem tudtam, hogy mondhatnám el neki, hogy nem haza igyekszem ilyen nagyon. Mégis egészen megértőnek tűnt, s el is engedett.

- Rendben… akkor menjetek. – engedte el végre a karomat.

- Leon… azt tudnod kell, hogy nem miattad megyek el.

- Rendben, hiszek neked. Bízom benned. – mosolyodott el.

- Holnap találkozunk. – mosolyogtam én is rá, és átöleltem. Kedves és meleg volt az ölelése és szívet remegtető. Azt kívántam, bár ne kéne soha elengednem őt. Egyre többször gondolok ehhez hasonlókat. Először megrémültem, de talán már kezdek bele törődni. Mert… jól esik ezt éreznem.

- Sziasztok. – engedtük végül el egymást, s boldog mosoly ült az arcán.

- Sziasztok. Aztán nehogy lekésd a vacsorát. – ültem fel vidáman Krizokollra. Ezen felnevetett. Nem volt túl vicces, legalábbis én nem vagyok egy vicces ember… Ő mégis nevetett. Méghozzá nem is akárhogyan! Olyan gyönyörűen, mint mikor a barátaival rólam beszéltek. Imádtam azt a nevetést. Mert mindig csak akkor nevetett így, mikor velem, vagy rólam beszélt. Ezt a hangot csak nekem szánta, nekem és senki másnak.

Miután nagy nehezen elszakadtunk egymástól, a naplementében Norton háza felé repültünk. Krizokoll szórakozottan lebegett át velem a fák felett, s mosolyogva ugratott.

~ Ugye tudod, hogy nem illik így olvadozni egy fiú jelenlétében, főleg rajta. – mosolygott.

~ Krizokoll, te meg miről beszélsz? – nevettem fel. ~ Nem olvadoztam, de egyébként is, kit érdekelnek az illemszabályok, ha barátok közt vagyunk?

~ Barátok között?

~ Barátok között. Vagy talán nem a barátaink?

~ Én nem tudhatom, neked ki kicsodád. Csak hogy én sosem megyek el mellőled.

~ Én sem mellőled, Krizokollom! – vakargattam meg a nyakát. – De ha jól láttam, Ti is összebarátkoztatok Pirittel.

~ Mindig rám tapad. – mondta egészen közönyösen, ám egy halvány mosolyt nem tudott eltűntetni a pofijáról.

~ Nem mintha nagyon bánnád, nem igaz?

~ Egész kedves, ez igaz. Néha jó vele ellenni, de a legtöbbször csak az idegeimre megy.

~ Jól van kicsim. – nevettem fel, s innen már látszott Norton házának sziluettje, az éppen lebukó nap fényében. – Megérkeztünk!

Örvendésem azonban kissé korainak bizonyult, ugyanis mikor landoltunk a ház melletti füvön, a ház ablakain bekukkantva nem láttam fényt.

- Hogy-hogy nem égnek a gyertyák? – lepődtem meg, s leugrottam Krizokollról. – Gyere! – intettem neki, s beléptünk a sárkányajtón. Ám mikor beljebb jöttünk sem láttunk odabent senkit. Sötét volt, és hideg. A kandallóban rég nem égett tűz, és a szobák üresen álltak, a konyhában sem volt semmi élelem sem. Norton nem most ment el hazulról. Már legalábbis jó pár órája lehetett távol.

- Norton? Itthon vagy? – néztem körbe az összes szobában. A gyertyák hidegen ültek az ablakban, és mindent ellepett a kopott dohosság.

Visszaballagtam Krizokollhoz, aki az ablakon nézett éppen kifelé.

~ Nincs itt. – néztem rá, s ő is értetlenül mozgatta füleit.

~ Mi legyen?

~ Talán nézzük meg, hátha megtaláljuk az erdőben. – tessékeltem ki magunkat, s gondosan becsuktam az ajtót. Előre mentem a bejárati ajtóhoz, és körbe néztünk.

-Érzed a szagán, hogy merre mehetett?

~ Igen, az erdőbe tartott. – szimatolta össze az ajtófélfákat és a pár lépcsőt a sárkány. Ha zöldessárga szeme nem világít az enyémbe, egészen eltűnik fekete testével az ég csillagtengerében.

~ Akkor menjünk utána, hátha valami történt vele! – rugaszkodtam el, hogy felugorjak a hátára, de ő elmozdult, s így a talajra ugrottam vissza.

- Mi az? – nyújtogattam a nyakam arra, amerre ő is nézett.

~ Egy sárkány jön errefelé. – nézett mereven arra, s halkan morgott, hogy az orrán jött ki a füstnek kinéző lehellete a hidegben.

- Milyen sárkány? – füleltem én is, és már hallottam a lépteit, közben pedig már vettem elő az íjamat, de Krizokoll rám szólt.

~ Vele van Norton.

Elképedve néztem hol rá, hol arra, amerről hamarosan egy hatalmas sárkány feje tűnt elő. Hosszú nyakát egészen a fák lobjáig nyújtotta, mikor megpillantott minket. Ránk mordult, s tüzelni készült, mikor a hátáról jött az ismerős hangszín.

- Semmi baj Gránát, ismerem őket! – csitította le a bestiát, aki erre elnyugodott, s fejét felénk nyújtotta, úgy nézett minket. Hatalmas orrával megszimatolt, Krizokoll morgott rá, de én mozdulatlanul tűrtem.

~ Te vagy Alinda? – horkantott rám mély hangján.

~ Ez a nevem, igen. – feleltem. Egy pillanatig meglepetten húzta vissza az orrát, s eközben Norton nagy nehezen leszállt róla. Magasabban ült a hátán, mint Pirit az ég felé nyújtott nyaka.

- Köszönöm az utat kedves barátom. – veregette meg kedvesen a lábszárát, melyet felért, de arca gondterhelt volt.

~ Nagyon szívesen, Cimbora. – nézett rá, s egy pillanatra a feje búbjához értette az orrát. Ezután pedig felénk fordult.

~ Örvendtem a találkozásnak… - hajtotta meg előttem a fejét méltóságosan. Akár egy hercegnő előtt. S emiatt igencsak meglepődtem.

Eztán fogta magát és elillant vörös testével az erdőben.

- Minden jót! - intett neki még Norton, majd elé léptem.

- Hol jártál, Norton, aggódtam érted!? – öleltem egy pillanatra meg.

- El kellett mennem valahová, nem érdekes… - ölelt vissza majd a ház felé indult.

- És hogy találkoztál azzal a sárkánnyal? Én azt hittem, minden embernek csak egy társa lesz élete során… - mondtam halkan, mert azt hittem, épp bolondságokat fecsegek.

- Ez így is van. Csak találkoztam vele, és megkértem, hogy vigyen el… - ment az ajtóhoz, de ott megállt. Megállt és rám nézett.

- Ne haragudj Alinda, de ma este nem tudunk gyakorolni… nagyon kifáradtam, ugye megérted? – nézett rám szomorú szemekkel. Sosem láttam még ilyen elgyengültnek.

- P-persze, rendben… majd holnap. – mosolyogtam halványan rá, s ő még haloványabban viszonozta ezt.

- Jóéjt Norton.

- Nektek is. – köszönt el, s végül bement az ajtón. Még vártam egy kicsit, míg az ablakból néhány gyertya fényét láttam meg, s a kandalló feltűnő füstjét a kéményből.

- Menjünk haza… - ültem Krizokollra, s meg is indultunk gyalogosan.

~ Először te rázod le Leont, aztán Norton téged. Ironikus, nemde?

~ Ne szórakozz, én nem ráztam le Leont és Norton sem minket! Csak… így alakult.

~ Hát, ha így gondolod… - mondta halkan, s ahogyan egy nyílt mezőre értünk, hirtelen nem volt más előttünk, csak a nagy puszta, s az égen a Hold, mellette a tömérdek csillaggal.

Ahogy ott sétáltunk a minket felülről betakaró, fekete, apró fénypöttyökkel tarkított csillagos ég-búrára, Krizokoll szólalt meg alattam halkan.

~ Ott vannak mind…

~ Kicsodák? – néztem meglepetten rá.

~ A két Göncöl, Rená, Pium Draco, Hercules, Lyra, Ulua, Lucht Pinne… Mind ott vannak az égen a csillagképek. – nézett rájuk áhitattal.

~ Megmutatod őket? – mosolyodtam el.

~ Persze, ha szeretnéd. – lágyult el, s leültünk egy domboldalon a fűbe. Körülöttünk tücskök halk cirpelése hallatszott, s miközben fújt minket a gyengéd éjszakai szellő, magával hozva az arcomba távoli bokrok ribizli illatát.

~ Látod ott azt a pár csillagot? – bökött orrával az égre, mikor elhelyezkedtünk.

~ Igen, látom. – mosolyodtam el.

~ Az ott a Kis Göncöl. És ott mellette ott van a Hercules és az Ulua. És nézd, az ott a Lyra! – vette boldogan észre. – A Hold túloldalán pedig Lucht Pinne. A neve azt jelenti: A Levegő tolla.

~ Milyen szép neve van! És valóban olyan alakja van, mint egy tollnak! – gondoltam bele az alakzatot.

~ Igen. Állítólag akkor került oda az égre, mikor a Levegő sárkány a drágakő sárkányait teremtette. Egy tollát elhagyta, s az felrepült az égre, hogy megörökítse ezt a napot a jövőbelieknek.

~ Ez nagyon szép! Minden csillagképnek van saját meséje?

~ De még mennyire, hogy van. – lelkesült be és nagy beleéléssel mesélt róluk.

Hallottam egy történetet egy osonó róka alakú csillagképről, ennek a neve volt a Rená. Ő egy olyan róka volt, aki az elemi sárkányoknak segített vinni a híreket, leveleiket egymás közt, mert nem volt nála gyorsabb földi állat akkor, és az emberek sosem tudhatták merre jár, mert kiválóan rejtőzködött. Az elemek felruházták a joggal, hogy mindegyikük lakhelyére bejuthasson. Nappal vörös, éjjel sötétszürke bundájával észrevehetetlenül surrant át a házak között.

Mígnem aztán egy ember csapdája elkapta, s mire odaértek, a vergődésben meghalt. A sárkányok az égre emelték, hogy onnan figyelhesse tovább a 4-ük világát.

Hallottam még mesét a Pium Draco-ról is, ami annyit tesz: jámbor sárkány. Ő a Drágakövek egyike volt, az összes közül a legcsendesebb és gyengédebb. Ő volt Jáde.

Bár ő rendelkezett testvérei közül a legkisebb mágikus erővel akkor, mert ő volt a legkisebb, mégis a Levegő nagyra becsülte őt, mint mindegyiküket. Ám mikor ő meghalt, s az égbe távozott a lelke, a többiek kiutasították maguk közül a kis Jádét. Méghozzá mert egy kisebb csatában szimpátiát mutatott az egyik ellenféllel, aki emiatt majdnem megölte őt. A testvérei úgy gondolták, jobb lesz, ha többet nem megy velük harcba. De mikor Jáde elbújdosott egy sötét lelkű ember láncra verte, és a saját javára használta csöppnyi erejét. A sok év alatt pedig a varázsereje elfogyott, és megrepedt a drágaköve, amely az orra volt. Ekkor a szívét megfertőzte a gonoszság és puszta erejével harcolt az embere mellett, méghozzá a saját testvérei ellen. Mikor azok elkapták feltették az égre, hogy többet ne okozhasson nekik gondot. Jáde utolsó szavaival megesküdött, hogy fognak ők még egymás ellen harcolni. Majd megtisztulván csillagporrá vált és felrepült az égre.

Ezt a mesét követte az utolsó azok közül, melyet még valóban soha nem hallottam, azt hiszem azért lehetett ez, mert ezeket a képeket csak a sárkányok tudták belelátni az égbe, az ő hitük mutatta nekik ezeket.

Ez a történet pedig az Ulua csillagképé volt, ami egy az égre üvöltő sárkányt ábrázolt. A jelentése is annyi: Üvöltő / Ordító.

~ Ez a csillagkép pedig azt jelképezi, mikor az elemi sárkányok elhunytának első évfordulóján a drágakövek az ég felé üvöltve fejezték ki tiszteletüket. – suttogott Krizokoll ~ Senki nem tudja, mikor volt ez a nap pontosan, ezért a mai napig is, ha a sárkányok meglátják éjjel ezt a csillagképet, felüvöltenek rá, hogy tiszteletet és hálát adjanak. Azonban ez nagyon ritkán látszik az égen, csoda az is, hogy most látszik.

- Ezért üvöltenek hát néha a távolban sárkányok… - nyert értelmet ez számomra.

~ Igen. Én is szoktam néha, csak messzire megyek a falutól, mert különben rám szólnak az emberek. A falubeli sárkányok meg háziasították még a hitüket is, az emberek dolgaira jobban figyelnek, mint az ilyen ősi dolgokra. – mondta fintorogva.

- Kinek mi a jó, Krizokoll… - bújtam hozzá. – És te most miért is nem üvöltesz az égre? – mosolyodtam el.

~ Itt vagy mellettem, csak nem süketítelek meg… - mosolygott.

- Ugyan, én is üvöltök veled. – keltem fel és felléptem a hátára.

- Háromra!

~ Hát rendben. Egy…

-Kettő…

~ Három! – mondtuk egyszerre és mindketten felüvöltöttünk az égre. Krizokoll mély, reszelős és morgó sárkány hangon, én pedig, mint valami farkas hallattam a hangomat. És hamarosan a közelben élő sárkányok és felszólaltak. Mosolyogva hallgattuk őket, s közben visszafeküdtem Krizokoll mellé. Pihegve figyeltem, ahogyan a hangok elhalkulnak.

-Nem aludhatnánk itt? Olyan kellemes… - hunytam le a szemem, s már félig aludtam is. Azelőtt már legalább 3-szor majdnem elaludtam a hosszúra nyúlt beszélgetésben.

~ Igencsak meleg van ma éjjel, szóval, miért is ne… - tette le mellém a fejét.

- Jó éjt… - suttogtam álmomban, mosolyogva. ”

Alinda White