A kollégium gyilkosa - 3. nap (nappal)

3. nap

(napközben)

Főhőseink szinte alig aludtak el, máris keltette őket a telefonok ébresztője, majd az egyik nevelő próbált benyitni az ajtón. De csak akart volna bejönni, mert az zárva volt. Farkas becsukta, mikor visszaosont az ő emeletükre.

- Lányok, miért zártátok kulcsra az ajtót?? Valaki nyissa ki! – kiáltott be, mire a két lány álmosan felült és Regina a kulcsaival az ajtóhoz lépett. Kinyitotta és próbált nem csukott szemekkel köszönni.

- Jó reggelt… - ásítottak.

- Jó reggelt, igyekezzetek, késésben vagytok! Már megint sokáig voltatok fönt, rémesen néztek ki?!

- Nem, annyira nem voltunk fent sokáig, csak…

- Jól van, ezt még megbeszéljük, most siessetek! – legyintett és kiviharzott.

- Ennek mi baja? – nézett Regi az ágyról leugró barátnőjére.

- Fogalmam sincs, de annyira nem is érdekel… - vonta mega vállát és nekiláttak felöltözni.

Éppen 3 perccel becsöngetés előtt rohantak fel az iskola lépcsőjén, majd Zora gyorsan intett a többieknek és rohant is az ő osztályához. Regi Farkas mellé állt és fáradtan rámosolygott.

- Szia. Jól vagy?

- Hát fogjuk rá. – mosolygott rá a fiú – Egész éjjel csak agyaltam, miután visszafeküdtem.

- Az szar…  - állapította meg a lány és bementek a terembe.

Egész nap csak az unalmas órák, amin 3 főhősünk agya csakis egy valamin kattogott: a kollégium gyilkosán. Nem tudták ezt az egészet hová tenni. Paranormális jelenségek? Szellemek és horrorba illő démonszerű alakok? Ugyan, itt többről volt szó ezeknél. Mintha nem lenne ennyi is elég persze, hogy valaki egy életre megiszonyodjon a sötét folyosóktól.

De mégis… Ki az az árny? Na és a macska? Honnan került elő, miért vannak itt, mire megy ki a játék? Csak sportra megy a gyilkolás, vagy többről is lehet szó? Túl sok kérdés és túl kevés válasz. Nem tudtak tovább jutni rajta.

Farkas arca gondterhelt volt attól, amit ekkor még nem mondott el a lányoknak: ő már beleolvasott a következő jegyzetbe.

„Következő napra terveztem, hogy egyszerűen bemegyek az igazgatóhoz és megmondom neki, hogy nem vállalok éjszakai műszakot a kollégiumban! Aznap még nem volt ott, szabadságra ment, így meg kellett várnom a holnapot. Ez a kis idő is elég volt arra, hogy a sötétség kihasználja az alkalmat!

Ahogyan egy kis lámpával magam mellett üldögéltem a helyemen és szorongva vártam az éjjel végét, a tenyerem egyre jobban sajogni kezdett. Tudtam, éreztem, hogy ez nem normális, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, mígnem erősen bele nem nyilalt. Levettem a kezemről a fél kesztyűt és nagyon megrémültem. Megint folyt belőle a vér. De olyan erősen, ahogy még sosem ezelőtt. És egy sikoltást hallottam a fejemben. Az volt az érzésem, hogy valaki a pince felé lépked, és tudtam, hogy meg kell néznem, így is tettem! Lassan lementem a lépcsőkön, és közben óvatosan újra és újra körbenéztem, mert nagyon ijesztő volt. Az érdes sötétség szinte súrolta az arcomat.

Odalent 2 ajtó volt. Az egyik a bojlerhez és az áramellátás kapcsolóihoz vitt, a másik ajtó régóta le volt zárva, de sosem mondta senki, miért. Az volt kiírva, hogy felújítás alatt, de legalább 10 éve dolgoztam ott, nem is foglalkoztak vele. Viszont mikor először megmutatták, már akkor éreztem, hogy oda nem szabad bemennem.

Azonban most, mikor megnéztem, a kapcsolóknál nem volt senki… így a másik ajtóhoz fordultam. A megfelelő kulccsal kinyitottam a zárat és bementem. Sötét volt, egy sor kis ablak volt a szemközti falon, de az feketére volt festve, hogy ne lehessen se ki-, se belátni. A padlón szétszórt újságok és fecnijeik hevertek és pár nagy gép volt még a falak közt. Mellettük egy nagy asztal, rajta írásokkal, jegyzetekkel, és kémcsövekkel. Mintha ez egykoron egy kutató labor lett volna. Beljebb jöttem és megnéztem közelebbről. Minden dohos volt és régi, mintha azóta állt volna ott, hogy megépítették az iskolát. Az egyik újságon ez a szalagcím állt: 2 öngyilkosság ugyanabban az iskolában.

Arról írtak, hogy egy tanárt és egy diákot egymás mellett találtak holtan: a fiú felakasztotta magát, míg a férfit egy szikével a szívében találták meg. Az elkövetőt nem tudták beazonosítani, úgy tűnt az áldozatok megtervezték a saját halálukat.

Mikor ezt elolvastam, hirtelen az ajtó becsapódott mögöttem. Hátra fordultam, de nem láttam senkit. Körbenéztem a zseblámpámmal és ekkor pillantottam meg, hogy a lapok halmaza alatt egy holttest körvonala van megrajzolva a padlón. Az egyik áldozat testének helye.

Egyszercsak nagy zúgással beindult az egyik régi gép! Pöfögött és fújtatott, olyan hangja volt, mint egy mérges rozmár és egy oroszlán keverékének. A legijesztőbb az volt, hogy nem volt áramforrásra kötve, én pedig a szoba túloldalán álltam!

- Van itt valaki? – kiáltottam át a szobán, mire mintha megláttam volna egy fekete alakot. Nem volt arca, de felém közeledett és egy pillanatra két sárga villanást láttam onnan, amerre a szeme lehetett volna.

A következő percben arra nyitottam ki a szememet, hogy a 2. emeleti mosdóban fekszem és Bucó, a cirmos macskám megnyalja az arcomat.

- Mi történt Buci? – indítottam felé a kezemet, de az csupa vér volt. Ahogyan én magam is. A másik kezemben egy késsel átszúrt patkány volt, amit azonnal el is hajítottam ijedtemben. Mikor felkeltem, a tükörre az volt írva vérrel:

- A következő áldozat nagyobb lesz!

Ő irányított. Nem tudtam ellene semmit tenni és nem is emlékeztem semmire! Vajon mit csinálhattam és ebből látott-e valaki valamit? Gyilkossá tett, még ha egyellőre az csak egy rágcsáló volt is. De lesz legközelebb, és ha betartja az ígéretét, nem soká talán embert is ölet velem… Mostmár nem tudok megfutamodni, ez már személyes, becsületbeli ügy.  Nem tudom ki, vagy mi csinálja ezt velem, de meg fogom találni. És el fogom pusztítani. Bármi áron.”

- Jól vagy, Farkas? – bökte meg ekkor Regina. Aprót ugrott ijedtében és megborzongott.

- Igen, bocsi, minden oké. – mosolygott erőltetetten. Mindketten tudták, hogy ezzel nem vernek át senkit.

Farkas az este mohón olvasta a füzetbeli szavakat, és csakis azért hagyta abba, mert azok csak a holdfénynél látszódtak, ami a napfelkeltével eltűnt.

Nagyon idegesítette ez az ügy, most már tudta, hogy tényleg nagy bajban vannak, és senkinek nem tudják megmagyarázni sem. Nekik kell megvédeni magukat, pedig fogalmuk sincs, hogy mit tehetnének. Az az alak az ablak résein is átfúrta magát. Elbújni nem tudnak. És nem tudják a fegyvert ellene, már ha van olyan. Azt sem tudják, miért történik ez, hogy talán az alapján tudnának tenni valamit. Nincs mit tenni, többet kell megtudni.

Farkas elhatározta, hogy aznap éjjel lemegy a pincébe. Körül kell néznie. Lehetőleg a lányok nélkül. Legalább őket védje meg. Igen… de előbb meg kell szereznie a kulcsokat.

Ekkor szólalt meg váratlanul az iskolában a csengő. De ez nem a szokott kicsengetés volt. Ötször szólalt meg egymás után a hang, amire mindenki felfigyelt.

- Gyerekek, azonnal álljatok sorba, ez tűzriadó, kimegyünk az iskolából, maradjatok nyugodtak!! – beszélt a tanár, ami azt illeti, elég idegesen.

Mindenki felpattant, kik ijedten, kik nevetve és az ajtóhoz csődültek, majd a tanár vezényletével kisereglettek az udvarra. Az összes osztály sorban jött ki, nagy tömeg állt odakint. Regina Farkas karját markolászva próbált lábujjhegyre állni, hogy lássa Zorát, ám ő sehol nem volt.

- Farkas, te látod??

- Nem… Nézd, onnan jön a füst! – mutatott az emeletre. Kövér füstcsóva szállt kifelé az egyik ablakon.

Mikor kijöttek a tűzoltók, az egyik tanár rögtön odarohant, és mondta:

- Kérem, az egyik lány még biztosan bent van, kiment a mosdóba, és azóta nem tudom hová lett! – beszélt idegesen. Farkas és Regina összenéztek.

- Zora!! – mondták egyszerre és Farkas rögtön befutott az épületbe, bár vagy 6 tanár kiáltott utána.

Mindenhol szállt a füst, de meg kellett találnia barátját, és tudta, hogy ez nem egyszerű tűzeset. Ez miattuk van. Az az árny már nappal sem hagyja békén őket. Zora nem veszne el ilyen könnyen az épületben, annál keményebb csaj, ha nem jött még ki, valami baja eshetett!

- Zora, hol vagy??? – kiabált, és futott a lépcsőn az emeletre. Sehol nem volt senki, nem tudta elképzelni, hol lehet. Egyszer csak a semmiből macskanyávogást hallott meg. Mikor oda pillantott a sovány cirmos macska szellemet látta.

- Bucó, hol van Zora?? – futott oda hozzá és a macska elrohant. Farkas követte, míg meg nem találta a lánymosdó kövén, összeesve. Úgy nézett ki, elájult.

A fiú gyorsan megnézte, hogy lélegzik-e, s mikor megállapította, hogy még él, gyorsan felkapta és igyekezett kifelé az épületből. A macska egészen addig vezette kifelé, míg egy tűzoltóval szembe nem találkozott, aki kivitte őket. Odakint Zorát egy hordágyra tették, és szinte amin kiért, köhögve felébredt. A füst ellepte a tüdejét, de amint kiürült belőle, jobban lett, csak a feje fájt nagyon. Regina odaszaladt és megölelte.

- Istenem, ugye jól vagy, mi történt??

- Igen… minden oké. – mosolygott. – hála neki. – nézett az udvar túl felébe. Regina és a mellettük ácsorgó Farkas is odanézett. Elmosolyodtak, mikor tekintetük találkozott a halott macska zöld szempárjával. Nélküle, talán mindketten meghalnak. Farkas szélesen mosolygott és azt tátogta a csakis számukra látható állatnak:

- Köszönöm…

 ***

A tűzoltók még legalább egy fél óráig vizsgálták az épületet, de végső soron tüzet nem találtak, csak nagy mennyiségű füstöt. Nem is csoda: Zora tudta a magyarázatot.

Mikor jobban lett, és már engedték, hogy felkeljen, ő nem is habozott, barátait karon ragadta és átrángatta őket a tömeg túlfelére, az udvar egy olyan sarkába, ahol senki nem állt.

- Srácok, ő volt!! Megint ő volt, meg akart ölni!!

- Zora, miről beszélsz?? Mondj el mindent! – riadt meg Regina.

- Oké… annyi volt, hogy kimentem wc-re. Aztán a telefonom egyszercsak furcsán kezdett viselkedni. Hangosan megszólalt, hogy jött egy hangüzenetem. Mondom, megnézem, de mikor be akartam kapcsolni a képernyő fekete volt, és időnként felvillant valami fehér szöveg, de túl gyorsan tűnt el, nem tudtam elolvasni! Aztán hirtelen szikrázott egyet és elkezdett füstölni. És akkor tök fura hang jött belőle, mint valami nevetés… Aztán csak arra emlékszem, hogy elterülök a földön, aztán macska nyávogás, és kint ébredek…

- Ezt mégis hogy csinálta volna?? – képedt el Regi. Nagyon nem állt össze neki a kép. Azonban Farkas szeme megcsillant a felismeréstől.

- Zora, emlékszel, mi történt, mikor éjjel megtaláltuk a 2. füzetet?

- Igen, megjelent az az alak és el akarta venni tőled. – biccentett.

- Igen, és azutááán…? – mutogatott, hogy gondolkodjon tovább.

- Nem eresztett, ezért valamit tennem kellett és rácsaptam… a…

- A telefonnal!! – mondták mind egyszerre.

- Biztos azért tudta megbabonázni, mert hozzáértettem! Ahj, idióta vagyok! – csapta magát homlokon.

- Nyugi, legalább nem esett bajod! – mosolyodott el a fiú. A szellem cica közben észrevétlenül melléjük sétált és hozzájuk dörgölőzött. Regina lehajolt és megsimogatta, majd felállt és úgy kérdezte:

- Akkor hogyan tovább?

- Figyeljetek… Van egy ötletem, hogyan derítsünk ki erről az egészről többet… - vakarta meg Farkas a tarkóját – De nem fog tetszeni, Regi…

- Életveszélyes lesz? – kérdezte kapásból Zora és karba tette a kezét.

- Az tuti fix! – mosolyodott el.

- Ahj, rendben… megadom magam! – emelte fel a két kezét Regi. Barátai meglepetten néztek egymásra.

- Ezt hogy érted?

- Nem menekülök többet. Egyértelmű, hogy ennek nem lesz vége, míg nem teszünk ellene valamit. Szóval, hajrá, mondd azt az ötletet! – mondta nem kis haraggal a hangjában. Regina alapvetően egy nyugodt ember volt, de miután legjobb barátnőjét majdnem megölte egy lelketlen fekete füstcsóva, nagyon dühbe jött. Ennél ők erősebbek, nem hagyja magát ilyen könnyen legyőzni!

- Rendben… - mosolyodott el Farkas, akinek meg kell hagyni, tetszett a bátor Regina.

Intett, hogy hajoljanak közelebb, és még a macska is felugrott Zora vállára, hogy hallja a megbeszélteket. Farkas egy pillanatra barátaira mosolygott, majd mégegyszer átgondolva a tervet, komoly hangon magyarázni kezdett.

- … és este felderítő útra indulunk, a suli pincéjébe!

A látszat néha csal, igaz Lux?

Szeles éjszaka, és a csendes, csillagos ég. Ott terül el felettem az égbolt, míg én egymagamban ülök a verandán. Aurandélon régen volt ilyen nyugodt az éjjel, és ilyen kellemesen meleg a levegő. Pont olyan, amilyennek egy nyári estén lennie kell.

A sárkányok alszanak, még csukott ajtón keresztül is hallani a szuszogásukat. Ezen elmosolyodom, és csak nézem egy köntösben a csillagokat. Mellettem egy pohár forró kakaó, ami lassan kezd kihűlni, mert már jó pár perce ülök vele a szabad ég alatt.

De nem akaródzik bemennem. Ábrándozok, gondolkodok, a holdat és csillagokat figyelem, miközben a fejemben időnként felcsendül egy dallam. Nyugodt boldogságot érzek, mégis szinte sírni lenne kedvem. Túl régen voltam ilyen nyugodt.

A kerítésen túl, az úton halk léptek közelednek a kavicsokon, majd az egyik bokor rezzen meg. Oda sem nézek, csak elmosolyodom.

- Szervusz Lux… meleg van a vulkánotokban, nem igaz? – nézek tovább magam elé nyugodt pillantásokkal, míg mellém nem lép. Ekkor nézek végre rá. Állva szinte magasabb, mint én ülve, sötét szőre borzas, rendezetlen, itt-ott kiégett, látszik a csontja is. A hatalmas farkas szemei pedig szintén nyugodtak, akár az enyémek, egyáltalán nem olyan vadak, mint szoktam őket látni. De persze, igen, most is vörösen izzanak és a szája most is úgy vigyorog, mint egy démoné, de nem is vártam mást. Nem tehet róla, hiszen félig az. Félig farkas, félig sárkány, és félig démon is. Varázslat útján még ez is lehetséges. Mindkét felében van démoni rész.

- De még milyen meleg. – horkan fel rekedt hangon – Idefent kész téli hideg van ahhoz képest. – fordítja hátra füleit és arcán semmi féle érzelem nem látszik. Egy halovány mosollyal nyugtázom és ismét a csillagokra nézek. Szemem sarkából látom, mikor ő is oda fordítja a fejét.

- A csillagokat nézem. – felelem, mintha már ismerném a kérdést. Bólint és hümment egyet.

- Sosem értettem, ti emberek mit esztek annyira a csillagokon. – ásít egyet és kényelmetlenül topog egyhelyben. Mintha nem tudná eldönteni, maradjon-e még egyáltalán.

- Azt, hogy gyönyörűek. Van bennük valami varázslatos, és rejtélyes. Olyan messze vannak, mégis idáig elér a fényük! És talán sosem tudjuk meg, vajon mi zajlik éppen a felszínükön. – csillog a szemem, majd az értetlen arcára nézek. Kissé félre dönti a fejét, furcsállja. Megpaskolom magam mellett a füves helyet.

- Gyere, ülj le. – mosolygok és ő megvonja vállát, mint akinek teljesen mindegy, mégis fülei egy pillanatra előrébb mozdulnak, mikor lehuppan mellém. Tudom, hogy örül neki.

- Semmi rejtélyes nincs bennük. Én mindnek tudom a „titkát”. – vigyorodik kicsit el. Élvezi a fölényét.

- Csakugyan? – mosolyodok én is el, majd egy véletlenszerű csillagra bökök az égen – Arról mit tudnál mondani?

- 5000 fényévre van, a neve Gumantra, és csak egy élőlényfajta él rajta: a huvadák. – néz oda és az arca teljesen komoly. Nem mintha láttam volna már úgy igazán viccelődni.

- Wow, te tényleg sok mindent tudsz. – nevetek fel halkan. – De mégis honnan?

- Tudod, a démonok mindent tudnak. – mosolyog rám a szeme sarkából.

- Biztos ez? – húzom fel a lábaimat és átölelem a két karommal.

- Biztos sosem lehetsz benne. A látszat sokszor csal, Vera. – mondja rám sem pillantva, és valamiért átfut rajtam a hideg, mikor kimondja a nevemet. Miért olyan furcsa ez? Talán… Még sosem szólított volna így? Igaz! Még sosem mondta ki a nevemet! De hát mikor is mondta volna, sosem beszélgettünk még így. Lux egyetlen célja az volt, hogy ijesztgessen, bugyuta rémisztgetős játékot játszott velem, nem az, hogy megismerjen. Vagy talán már ismert volna engem? Amit nem tudott, hogy én úgy éreztem, pontosan ismerem. De mi van, ha mégsem?

Lux kicsit mindig távolinak tűnt, még akkor is, mikor a tulajdon folyosóm végén bámult rám vörösen izzó szemeivel, amik miatt éjszaka Drágakővel kellett kimennem a fürdőbe. De ha pár méterre volt is tőlem, bizonyos értelemben soha nem tudtam megérinteni. Volt benne valami, amit nem akart megmutatni. Ijesztő külseje ellenére, egyben biztos voltam: az a belül lévő, jól becsomagolt szív, ha csak egy kicsiny foltban is, de bizonyosan fehér, érzékeny és tiszta.

A szél fújja hajamat és borzolja a szőrét. Szárnyai az oldalához simulnak, csonka fél füle mereven néz hátra, és meg sem mozdul a szellő érintésétől. Elmosolyodok és kezembe veszem a kakaómat, lassan kortyolni kezdem.

- Azt hiszem, ebben egyet értünk. – iszok bele, és ő meglepetten néz rám.

- Mire gondolsz?

- Mire? Például ránk. – mosolygok és lenyalom a szám széléről a kakaót. – Azok után, mennyit viaskodtunk, mert te folyton zaklatsz a saját házamban, ki gondolta volna, hogy most ilyen nyugodtan fogunk ücsörögni egymás mellett?

- Akinek van esze. – húzódik mosolyra a szája, de rögtön elfojtja. Mintha tudná, hogy milyen ijesztően néz ki ilyenkor, s nem akarná, hogy azt lássam. – Egyébként csak körbe akartam nézni a faluban. Nem hozzád jöttem elsősorban, de éreztem a könnyeid szagát. – mondja és megköszörüli a torkát, hátha kevésbé lesz rekedt. Nem válik be.

- Te még azt is érzed? – hökkenek kicsit meg. Biccent.

- Szóval, miért sírtál? Azt hittem, csak én vagyok olyan ijesztő, hogy könnyeket csaljak az arcodra. – vigyorog önelégülten. Felkuncogok, mert tudom, hogy egy csak egy rosszul megfogalmazott vicc.

- Ami azt illeti, nem sírtam. Csak kicsit megkönnyeztem az éjszakát. Hogy kijöjjön belőlem a szomorúság… Tudod, sokszor felgyülemlik, ki kell valahogy eresztenem. – markolászom kissé idegesen a bögrémet. Az alján van még egy picike kakaó, de nem akarom most meginni.

- Tudom, érzem benned. – mondja ismét komoly hangon. A tekintete lágy és a nyakláncomra mered.

- De tudod… Ha az érzelmektől nem is, a démonoktól megvédhetlek.

- Ezt hogy érted? – vonom fel az egyik szemöldököm.

- Ugyan, ha én nem jönnék el néha téged ijesztgetni, sokkal több démon lakna nálatok. – mosolyog. – És sokkal veszélyesebb alakok lennének, akik nem csak ijesztgetnek.

- És miért nem engeded őket ide? – faggatom.

- Ismerősöket nem bánthatnak. – néz a szemembe könyörtelenül – Amelyik megpróbálja, széttépem. Titeket csak én terrorizálhatlak. – lágyulnak el a vonásai és ismét a nyakláncomra néz.

- Az a nyaklánc több egy egyszerű ékszernél. Mikor a közelében vagyok, a kő feltelik a kisugárzott erőm egy részével. Ami elriasztja a többi démont. Megvéd téged, érted?

- M-megvéd? – veszem a kezembe és megnézegetem. Semmi különöset nem érzek vagy látok rajta, de valamiért mégis hiszek neki – Ezt eddig is tudtad igaz? Ezért jársz hozzánk olyan sokat? Hogy újra töltsd az energiával? – kerekedik el a szemem, mikor megértem – Miért… Miért akarsz megvédeni engem?

A szemei szinte könyörögnek, hogy ne tegyem fel a kérdést… Visszafordul a csillagok felé és úgy mondja:

- Mert tartozom neked ennyivel, Vera… Elnyomott gonosz voltam, míg nem jöttetek ti és a sárkányaitok. Romba döntöttétek az akkori életem, de ezzel építettétek fel az újat, amire szükségem volt. – A szeme sarkából rápillant megdöbbent arcomra és a szája vége elmosolyodik. – Te is megmentettél, érted?

- Értem… Mortiferum Lux. – mosolyodom el meghatottan. Sosem gondoltam volna ezt Luxról… de éreztem, hogy igazat mond. Ezért éreztem mindig úgy, hogy ha bár előszeretettel ijesztget, soha sem bántana engem. Bár Lux nem volt a barátom, mert neki alapvetően nincs senkije… nem volt az ellenségem sem. És ez éppen elég volt nekem.

Arcomat széles mosoly takarja be, s hirtelen széttárom a két karomat.

- Nah gyere ide, te nagyúr! – nevetek és átölelem a nyakát. Arcomat kócos bundájába fúrom, és magamba szívom annak kevésbé kellemes, égett szagát. A teste megfeszül egy percre, majd lassan ernyed el és hagyja, hogy öleljem. A szőre durva, de sokkal puhább, mint vártam, és elmosolyodok attól, hogy nem ráz le magáról. Megérzem a fél szárnyát a hátamon, ahogy tétován viszonozni próbálja.

- Ezt nem érdemeltem ki, remélem tudod. – mondja nyugodt hangon, mint akit kicsit sem érdekel a dolog. Lassan eresztem le a karjaimat, de még nekidőlök kicsit.

- De igen. A szememben igen. – mosolygok, majd felállok és felveszem a bögrémet is. Belepillantok, majd a szintén feltápászkodó farkas felé nyújtom.

- Kéred?

- A démonok nem szoktak emberi étkeket enni. – szorítja hátra a füleit és az orránál ráncolódik a bőr, épp mint mikor vicsorog.

- Nem, de te csak részben vagy az. – vonom meg vállam és leteszem a bögrét az ablakpárkányra. – Hátha valami állat még megissza. – kacsintok és nyitom az ajtót. Egy szó nélkül elfordul és indul az utca felé, hogy ő is elmenjen, de még utána szólok:

- Hé, Lux! – kiáltom, és ő megáll. Hátra fordítja a fejét, és a szeme sarkából rám figyel.

- Köszönöm… Nem hiába jelent fényt a neved. – mosolygok, majd integetek. Biccent és előre fordulva tovább sétál, míg alakja el nem halványul a sötétségben. Elmosolyodva lépek be házba, s beosonván a szobába, a meleg takaró alá bújok, és szinte rögtön alszok is.

Aznap éjjel csillagokkal álmodok, és az alakjuk egy farkas fejét adják ki. Reggel pedig, mikor kilépek a ház elé, a bögrém üres. Nem tudom ő itta-e meg, vagy egy erre járó vad sárkány… De tudom, hogy tudja, hogy neki hagytam ott. Mert valahonnan nézve ő a megtestesült gonoszság… Igazi ellentétek vagyunk, és mégsem tudjuk utálni egymást. Azt hiszem, Luxnak igaza van: mindig szükség van egy kis sötétre a fényben. És egy kis fényre a sötétben… Ezért van szükségünk a másikra.

Miraculous - Macskából lett szőke herceg

Sziasztok!! ^^
Ez a rövid kis irományocska a Miraculous fanoknak szól, bár igen, kissé (szerintem) összecsapott lehet, mert eredetileg nem ezt akartam kihozni belőle XD Valahol elkalandoztam, sodortak az események, és nem volt vissza út... *megvonom a vállam* Szerintem azért annyira nem vészes (hisz kimerem tenni xd), szóval remélem tetszeni fog :))
Jó olvasást! :*





- Nincs menekvés, Bogárkám... - a vigyorom gonoszul támadja a lány lelkét, s bár nekem is furcsa, a hangom kicsit sem remeg meg - Az enyém leszel te, és a talizmánod is!
- Macska, kérlek hagyd abba! Ez nem te vagy! - kiabál velem a tető túlfeléről, miközben jojóját vadul pörgeti.
Copfba fogott hajából régen kihullott a szalag, fekete zuhataga a vállára omlott, most csak kócos volt és rendezetlen. Arcán tehetetlenség, szemében pedig szomorúság csillant. Szinte éreztem magamban, ahogyan remeg a fáradtságtól.
A szám ijesztő vigyorra húzódott, pedig legbelül egyszerűen teljes szívemből sírtam.
Igaza van, ez nem én vagyok!! Ez csak a gyűrűmbe bújt akuma. Mégis hogy kerülhetett oda? Hogy engedhettem, hogy belemásszon?? Halálfej elkapott engem is, és túl szomorú voltam, hogy nemet mondjak neki. Lehet egyáltalán nemet mondani?
Fekete jelmezem kifakult, hófehér színt öltött, maszkom alakja inkább egy pillangó szárnyára hasonlított most.
Idétlenül felvihogva Katica felé csaptam a botommal, de ő elugrott onnan. A fogam csikordult, mikor elvétettem az ütést.
Én mindig csak őt akartam. Senki mást, csak őt, hogy szeressen, hogy átölelhessem, vele lehessek... Engedjen legalább egy kicsit közelebb magához! És ő mintha átsétált volna rajtam, minden egyes alkalommal, mikor visszautasított. Rám lépett és a szívemet a földbe taposta, még ha nem is szándékosan tette. Az utolsó csepp az volt, mikor végre rávettem magam... Szerelmet vallottam.

- Mi az a fontos, Macska, miért hívtál engem ide? - lépett mellém az éjszakai, kivilágított Eiffel torony egyik gerendájára. Azonnal felpattantam és kezet csókoltam a hölgyemnek.
- Örülök, hogy itt vagy, Bogaram! - hajoltam meg, s felemelkedtem, mikor némileg kipirulva felkuncogott és elvette a kezét.
- Ne kábíts Macska. - mosolygott rám gyönyörű kék szemeivel, melyekben minden pillantással egyre jobban elveszek. - Térj a tárgyra, kérlek!
- Rendben... - vettem mély levegőt, és idegesen elmosolyodtam.
- Tudod Katica, aznap, mikor az első bevetésünkön összefutottunk... pontosabban te rám estél... - mosolyogtam, s ezzel próbáltam oldani a feszült hangulatot.
- Jahj hagyd már, bele kellett jönnöm! - legyintett szégyenlősen.
- És ez sikerült is. - vigyorogtam és felbátorodva közelebb léptem hozzá. Erősen felfelé kellett néznie, hogy a tekintetünk összeérjen. Két kezemet összefontam a hátam mögött.
- Aznap egy angyal repült felém a semmiből... És ezt rövid időn belül fel is fedeztem. - nyúltam tétován az arca felé és gyengéden kisöpörtem a frufruját a szeméből. Meglepetten nézett rám, de nem mozdult.
- Katica... csak annyit szerettem volna mondani, hogy... Szeretlek... - pirultam el és éreztem, hogy a szívem hevesen ver. Vártam, mit fog mondani rá. Féltem, de egyben boldog voltam, hogy végre be tudtam vallani neki. De ez csak egy röpke érzés volt csupán...
- Oh, Macska... - húzta fáradt mosolyra a száját. Ez nem jó. Nagyon nem... Hát persze...Ő nem érez semmit. Egy kicsiny érdeklődést sem, semmi vonzalmat... Miért is gondoltam, hogy így van? Már is megrepedt a szívem.
- Annyira sajnálom, de... - lépett kicsit hátrébb, és a homloka rosszallóan ráncolódott. - Én már valaki mást szeretek... Ez nem a te hibád. - nézett rám bocsánatkérően. Szinte hallottam darabokra hullani a szívemet. Mégis próbáltam nem kimutatni: fájdalmas mosolyra húztam a szám szélét.
- Már jársz valakivel, igaz? - keserű volt a szám, ahogy kimondtam. Egy ilyen nagyszerű lánynál hiszen ez természetes... Én is beleszeretnék, ha minden nap a közelében lennék.
- Nem... - nézett a cipőm felé, majd egy fél perc múlva ismét a szemembe - Csak szerelmes vagyok...
- Éppen elég... - mosolyogtam tovább idétlenül. - És ha ő nem lenne?
- De van, Macska... nem szeretnék belegondolni abba, ha nem lenne.
- Értem... - fordultam el. Egy darabig csak álltunk némán egymás mellett, a szél borzolta a hajunk. Mindketten magunkba meredtünk, azt kívántam, bár tudnám, mire gondol éppen.
Nem hittem el neki, hogy semmit nem érez irántam. Tudtam, hogy valahogy mégiscsak szeret. És ezt nem csak azért gondoltam, mert társak voltunk, és egyben valahogy barátok is... Hanem mert láttam rajta. Éreztem. Valami megváltozott, mióta megismertem. Régen sokkal tartózkodóbb volt, már jobban bízott bennem. Hagyta, hogy fél méterre legyek csak tőle, minden ok nélkül, és elpirult, mikor közelebb hajolva eltűrtem a haját. Akkor meg mégis mire vár?
- Macska, jól vagy? - törte meg a csendet és a kezét a vállamra tette. A tenyere még a ruhán keresztül is puha volt, és meleg.
Rá emeltem a tekintetem, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Megleszek, my Lady! - fogtam meg a vállamon pihenő kezét és csókot leheltem rá. Szomorúan nézett rám és szánakozóan, ami bántott.
- Remélem, boldog leszel. - vettem a kezembe a botomat és ezzel leugrottam a toronyból.
Azóta sem tudtam elfelejteni az érzést, mikor a szavak elhagyták a száját: Már valaki mást szeretek...

Ez a gondolat még jobban feltüzel, és teljes erővel ugrok a hősnőnek, miközben már vagy egy fél órája kűzdünk szűntelenül, egyik térről a másikra, tetőről-tetőre ugrálva.
- Feladod végre?? - ordítom neki teljes erőből, és már csorog rólam a víz.
A lány arcán egy könnycsepp gördül le és a lábai összerogynak alatta. Erőtlenül ül a térdei közt a porban, míg jojóját maga mellé ejti. Lehajtja fejét, hogy ne kelljen rám néznie.
- Nem akarok veled harcolni, Fekete Macska...
- Fekete Macska nincsen többé, Szivi.... Az én nevem most már Hó Macska! - állok elé szinte vicsorogva.
- Engem választasz, vagy a halált?? - emelem fel botom végével az állát, hogy rám nézzen.
De olyan történik, amire valahogy nem számítok.... Az álarcát lecsurgó könnycseppek nedvesítik meg, s az állán keresztül pöttyös ruhájára hullanak. Könyörgő tekintettel bámul rám, amitől összeszorul a szívem.
- Nem tudom elengedni őt egészen Macska... Kérlek, ne kényszeríts választásra... - suttogja. Egy pillanatra teljesen összezavarodom, de hát mégis mit vártam?
- Ennyire borzalmas lennék? - húzom el a botomat és összeráncolom a homlokomat. Ha nem lehet az enyém, senkié nem lesz! - döntöm el fejben, és emelem a kezemet, közben az ismerős szót kiáltva, s a kezem körül fekete köd párolog.
- Mi az utolsó szavad, Bogaram? - tartom felette a kezemet. Készen állok a végső csapásra, ami végleg elporlasztja a szerelmemet és ezzel talán az én lelkemet is. Már az én szemeim is nedvesednek. El sem hiszem, hogy ezt akarom tenni. De mikor arra gondolok, hogy nem kéne, Halálfej megszólal a fejemben.
~ Ne bizonytalankodj, tedd meg Hó Macska, Katica nem érdemel meg téged!! - buzdít, s ökölbe szorul egy percre a tenyerem.
- Nos?? - rivallok rá a szipogó lányra. Fáradt szemekkel néz fel rám. Vonásai egy percre ellágyulnak, mikor szinte mosolyogva mondja:
- Hogy lehetnék együtt Hó Macskával, ha én a Feketébe szerettem bele?
A kezem reflexből megindul felé, hogy örökre elpusztítsa, de még időben állítom meg. Annyira ledöbbenek a hallottaktól, hogy meg sem tudok mozdulni, csak tartom a kezemet egy centire a lány fejétől. Összeszorított szemekkel várja a halálát, míg én tágra nyitott szempárral bámulok rá. Jól hallottam, amit mondott?
A szívem megremeg, hirtelen teljesen összezavarodok, a kezemet dühösen csapom neki az alattam elterülő háztetőnek, mire az szétporlad én pedig bezuhanok a lyukon.
- Macska!! - kiált utánam riadtan, és beugrik a résen a törmelékek közé. Résnyire nyitott szemeimmel látom, ahogyan lehajol mellém, de úgy hallom, mintha víz alól beszélne nekem.
Ébresztgetni próbál és meleg könnyei az arcáról egyenest az enyémre hullanak. Egy kisebb kő eshet le a szívéről, mikor halványan elmosolyodom.
- Bárcsak magamon használtam volna a Macskajajt... - buggyan ki pár kövér könnycsepp a szememből. Borzalmas, hogy mit műveltem... Ezt soha nem bocsájtom meg magamnak. Sajnálom, hogy a mennyezet nagy darabjai csak mellettem fekszenek és nem rajtam, mint pár kisebb társuk.
- Jahj Macska... - kezd zokogni - Te buta cica! - üt az öklével karon, majd rám borul és ajkát az enyémre tapasztja. A szívem hevesebben ver, ahogyan megérzem az édes csókját, és a fejemben ezer dolog kavarog. Az ajka meleg és a csókja egyszerűen megrészegít! Az egyik kezemmel tétován átölelem és ujjaimat kiengedett hajába bújtatom, még jobban magamhoz húzom és visszacsókolok.
Halálfej dühös hangja egy pillanat alatt eltűnik a fejemből, és hirtelen egyszerre érzek hatalmas megkönnyebbülést és mérhetetlen fájdalmat. Az akuma kirepült a gyűrűmből, hátrahagyva egy hollófekete ruhás fiút, aki a gonosz varázslata nélkül immáron sokkal gyengébbnek érzi magát. Minden sérülés jobban fáj, minden érzelem erősebb, és ismét sírni támad kedvem.
Katica lassan húzódik el, de még mindig olyan közel van, hogy az orrunk összeér. Kinyitjuk a szemünket és csak nézünk egymásra meglepetten. Halványan elmosolyodok.
- Kapd el gyorsan azt a kis férget, mielőtt újra megfertőz. - lököm kicsit el magamtól, hogy könnyebben felálljon.
Fel is pattan, és a jojójával egy pillanat alatt megtisztítja, majd elengedi a lepkét. Letérdel hozzám, és a fejemet az ölébe hajtja.
- Fel tudsz kelni, Macska?
- Nem hiszem... Úgy érzem, kissé elmacskásodtak a tagjaim. - nevetek fel erőtlenül. Halkan felkuncog, majd esetlenül az ölébe vesz és éppen akkor illan el velem a tetőn keresztül, mikor néhány ember beront a szobába.

Persze nem kell sok idő, hogy ismét megálljunk. Mikor kinyitom a szememet éppen letesz egy tetőterasz padlójára, hátamat a korlátnak támasztva. Körülnézek, és rájövök, hogy ez Marinette-ék háza. Marinette... Katica most csókolt meg, és a szívem mégis megdobog, mikor rágondolok a lányra. Döntsd már el, mit is akarsz, te őrült!
- Miért ide hoztál, Bogaram? - kérdezem inkább erőtlenül.
- M-mert itt találtam megfelelő helyre, és látom, hogy most nincsenek itthon a lakók... - habogja, majd leül velem szemben.
- Akarod, hogy elmenjek, míg visszaváltozol? - kérdi. Ránézek a gyűrűmre és valóban már csak 2 percem maradt.
- Nem... Maradj még, kérlek. - fogom meg az egyik kezét és finoman megsimítom. Látom, ahogy ettől elvörösödik.
- Katica... Azt akarom, hogy lásd, hogy ki vagyok álarc nélkül.
- Macska, tudod, hogy...
- Nem Bogaram... - szakítom félbe egy félmosollyal - Az imént csókoltál meg... Nem akarod megtudni, ki volt az igazából?
- Macska, ha tudnád, mennyire szeretném... De az úgy korrekt, ha én is megmutatom magamat... És azt nem akarom, hogy csalódj...
- Nem csalódom benned, My Lady. - mosolygok fáradtan, s a talizmánom csipog. - Bízz bennem... Bárki is légy a maszk nélkül, tudom, hogy az az ember ugyanaz, mint ez a pöttyös lány, itt előttem. Ugyanilyen csodálatos. - simítom meg a kezemmel az arcát. Halvány mosoly fut az arcára, és odahajol hozzám. Csupán fél centire van az orrunk.
- Akkor ez most az igazság pillanata, igaz Cicám? - súgja.
- Igen. - mosolyodok el és átölelem a derekát, míg ő ráül a lábaimra. - Csak ígérd meg, hogy nem hagysz itt, mikor meglátod ki vagyok.
- Ígérem, ha te is. - néz könyörgően. Látom, hogy izgul.
- Ne aggódj, Bogaram! - suttogom és csókot lehelek az ajkaira. Ez már sokkal magabiztosabb csók, mint az előző volt. Olyan, ami azt üzeni: sosem akarlak elengedni.
- Tikki... Pöttyöket le.... - suttogja két csók közt, s ugyanekkor csippan fel az én gyűrűm is. Megközelítőleg egyszerre változunk vissza.
Nem nyitjuk ki azonnal a szemünket, bár a szívem remeg az izgalomtól. Tudom, hogy a lány, akit a karjaimban tartok, már az az átlagos lány, aki Katica álarca mögött rejtőzött egészen idáig. És tudom azt is, hogy mostmár nem Macska öleli ezt a lányt, hanem Adrien Agreste. A tartása kicsit elernyed, ahogyan az enyém is. A ruha adta magabiztosság eltűnt, és már csak azt érzem, hogy egy átlagos fiú vagyok.
Lassan elhúzódunk és a homlokunkat egymásénak döntjük. Még nem merem azonban kinyitni a szememet, és azt hiszem, hogy ő sem. Kezeimmel óvatosan megtapintom a ruháját, s magamba szívom annak illatát. Ami egyszerűen... annyira ismerős.
- Nyisd ki a szemed, Bogaram... - suttogom, s hátrébb húzódunk, hogy lássuk egymást. Mikor félve kinyitom a szemem, pillantásom találkozik az övével, ahogyan elképedve bámul. Ő nyitotta ki előbb a szemét, és most meg sem tud moccanni.
Bár nagyon közel van még így is az arca, az apró, halovány szeplőiről azonnal felismerem... A szívem ismét megdobog, mikor tudatosul bennem: Marinette az, akit megcsókoltam.
- Marinette? - kérdezem és a meglepettségtől a szám idétlen mosolyra húzódik. A lány egyre fehérebb színt ölt és a szavaimra hirtelen hátraugrik az ölemből, egészen a terasz túloldaláig, ahonnan már nincsen messzebb.
- A-Adrien?? - lihegi. Egy piros kis lény lebeg mellé.
- Marinette, jól vagy? - kérdezi félve. A lány nem felel.
- Mari... - lehelem alig hallhatóan és egyre jobban mosolygok. Fel akarok állni és mellé lépni, de nagyon fáj a mellkasom. Marinette riadtan felém kap, de valami megállítja.
- N-ne mozdulj! - mondja végül egy nagy levegő után és a kis csapóajtót felemelve elsiet. Nem telik bele 5 perc és egy elsősegély dobozzal a kezében jön fel. Az arca vörös, és mindent, amit talál rápakol a feljáróra, nehogy valaki oda tudjon jönni.
- Engedd, hogy bekössem a sebed. - néz a szemeimbe erőltetetten komoly arccal, de mikor találkozik a tekintetünk, elkapja azt. Olyan szerelmesen nézek rá, mint még soha senkire azelőtt.
- Köszönöm, Marinette... - felelem, mire kinyitja a táskát és némileg felhajtja a felsőmet. Elfintorodik a vérző seben, de látom, hogy el is pirul, mikor hozzám ér.
- Tartsd így meg a pólódat, amíg bekötöm... - suttogja úgy, hogy alig hallom meg, és nekikezd a fertőtlenítésnek. A büdös szagú folyadék csíp, de pár halk szisszentésen kívül nyugodtan tűröm, hogy bekösse az oldalam. Közben halványan mosolyogva figyelem az arcát. Egészen addig vörös marad a feje, míg nem végez. Valamiért szórakoztat a zavara és tehetetlensége.
- Készen vagy... - rakja végül félre a dobozt és, megpróbál hátrébb ülni tőlem, de megragadom a kezét és magam mellé húzom.
- Ülj ide, kérlek... - mosolygok rá, mire az ő arcára is egy halvány mosoly költözik egy pillanatra.
- Figyelj Adrien, nem kell ilyen kedvesnek lenned velem, kérlek mondd meg, hogy csalódtál bennem!
- Csalódni? - ráncolom a homlokom - Miért mondod folyton ezt? Nem csalódtam benned! - nézek rá ellentmondást nem tűrően, ami mindkettőnket zavarba hoz.
- Marinette... - húzom magam mellé, és végre leül, de távolságot tart, és nem néz rám, a kezeit tördeli.
- Te egy csodálatos lány vagy... És ezt nem azért mondom, mert te vagy Katica... - nevetem el magam zavaromban - Gyönyörű és tehetséges... Mindig segítesz másokon, ahol csak tudsz. - indítom meg óvatosan a kezemet az arca felé, és összerándul kicsit, mikor hozzáérek és magam felé fordítom. - Szeretlek... - súgom, de fájdalmas pillantás a válasz csupán és arcát két tenyerébe temeti. Nem értem mi történt, segítséget várva Plaggra nézek, de ő csak megvonja a vállát. Nem igazán izgatja. A másik kwamival egy virágcserép mellett ülnek és aggódva figyelnek minket.
- Nem szeretsz engem igazán, Adrien... Te Katicát szereted... nem Marinettet... - szipogja a lány.
- És mi van azzal, hogy te valaki mást szeretsz? - mosolygok rá fáradtan. A szemembe néz és letörli a könnyeit.
- Azt hittem mást szeretek. De igazából te voltál az... Adrien volt az, akibe szerelmes voltam... - néz rám félve.
Akaratlanul is elmosolyodok, ahogy ezt hallom.
- És Macska?
Megvonja a vállát.
- Olybá tűnik, mégis szórakoztatnak a bugyuta szójátékai. - mosolyog. Aztán fel is nevet. Sőt én is nevetni kezdek vele. Azt hiszem ez már a végleges kiborulás. Már kínunkban nevetünk, mert nem tudunk jobbat tenni. Ez valahogy egyszerre borzalmas és isteni.
- Látod Hercegnő, neked is két szerelmed volt egyben. - hajolok oda és kisöpröm a szeméből a haját. - Hát én is így voltam Katicával és Marinette-el.
- Komolyan mondod? - mosolyog mostmár felszabadultabban.
- Komolyan. - nyomok puszit a homlokára, mire kuncogni kezd.
- Hajaj Adrien! - öleli váratlanul át a nyakamat és úgy szorítjuk egymást, hogy lassan mindketten fuldoklunk.
Hirtelen húzódik el és a szeme játékosan csillog.
- Várj, azt mondtad, Hercegnő?
- Azt. - vágok elégedett fejet.
- Mióta hívsz te így? - áll fel, és nagy nehezen engem is felhúz.
- Mióta tudom, hogy én vagyok a szőke herceged. - vigyorgok és erőtlenül tartom a kezemet Plaggnak, aki rá repül.
- Ja értem. - nevet és karba teszi a kezét.
- Marinette, bemutatom Plaggot. - bökök a fekete sajtzabáló cica felé. Mosolyogva biccent.
- Bonjour kishölgy!
- Szia Plagg. - simítja meg a kwami feje búbját a lány és az egy percre mintha dorombolna.
- Ő itt Tikki. Tikki, azt hiszem már ismered Adrient. - kuncog, s a kis katica elém reppen.
- Szia, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - mondja vékonyka hangon. Nyújtom az ujjamat és mintha kezet fognánk.
- Én is, Tikki! - sandítok most a lányra. Sosem láttam még ilyen boldog mosolyt az arcán. És ez most végre nem az az idétlen kis vigyor, amit a legtöbbször látok Marinetten. Ez igazi, szívből jövő mosolygás. Megremeg tőle a gyomrom.
- Kezd hűvös lenni... gyere be. - int a lány, vállán a talizmánnal, és követjük a szobájába. Mikor leérünk, feltűnik, hogy a falakon mindenhol a saját modell fotóim néznek rám.
- Azt is illett volna ám hozzá tenned, hogy a rajongóm vagy. - nevetek fel. Idegesen a hajába túr.
- Az csak egy apró részletecske... - kuncog és beharapja az ajkát.

Egészen estig nála vagyok aznap, mert a szülei sokáig vannak távol, és nincs szívem egyedül hagyni. Már sötét van, és gyanítjuk, hogy lassan megérkeznek a szülők, de mi még a lány ágyán fekszünk egymás mellett. Pontosabban én fél karommal ölelem, míg ő a mellkasomra hajtja a fejét. A kwamik közben az íróasztalon beszélgetnek és csokis, valamint sajtos sütiket majszolnak. Így pihenünk és beszélgetünk.
- Hogy mondjuk ezt mi el Alyáéknak? Mármint gondolom titkolni nem érdemes, de akkor hogy? - kérdi kuncogva.
- Mire gondolsz? - mosolyodok el.
- Hát hogy... mi... vagyis... - néz fel rám riadtan - Mi egyáltalán...? ha nem akarod nem muszáj ám csak hát a mai dolgok után én azt hittem...
- ...hogy járunk? - fejezem be a mondatát és az ujjamat a szájára teszem, hogy megálljon a dadogásban.
- Igen. Szeretném ha járnánk, hercegnőm.
- Én is sz-szeretném, kiscicám... - húz közelebb és ismét megcsókol. A pillanatot ajtózáródás nesze töri meg odalentről.
- Azt hiszem, megjöttek a szüleim. - mondja és azonnal felkelünk.
- Mondjam nekik, hogy itt vagy, vagy...? - kérdi de megingatom a fejem.
- Macskaként jöttem, Macskaként távozom. - felelem és felmegyünk a teraszra.
- Viszlát Plagg! - int a katica talizmán és Plagg is int neki.
- Szia Tikki!
- Plagg, karmokat ki! - mondom rögtön és átváltozok. Felugrok a párkányra és Marinette utánam hajol.
- Vigyázz magadra Macska... - mosolyog.
- Te is Mari! Holnap találkozunk. - adok egy gyors búcsú csókot és elillanok a sötét házak közt.


Sosem tudtam egészen kiverni a fejemből azt napot... Az emléke egyszerre sorvaszt el és gyógyítja be a sebeket a szívemen. Sosem fog semmi felérni az érzéssel, mikor Katica cicámnak szólít... Vagy éppen Marinette súgja oda az iskolapadban ülve: Minek az embernek béka, ha egy macskából is lehet szőke herceget varázsolni? ;)

A tökéletes Tökéletlenség - 16. rész (2. oldal)

***

Ami azt illeti, Nortonnál nem pont az fogadott, mint amire számítottam…

Általában ennél később szoktam hozzá menni, vagy éppen hogy előbb, mert mint mondtam, ilyentájt Leonnal szoktam lenni. Mégis úgy gondoltam, mivel úgysincsen mit csinálnom, elmegyek ma hamarabb Nortonhoz. Azt kívántam, bár ne tettem volna, mégsem tudom, mi lett volna, ha nem megyek akkor oda.

Vagy 1 óra gyalogút volt még így betegen a sötét fák közt, míg megtaláltam Norton füstölgő kéményű kunyhóját. Egy rétre kiérve már láttam a felfelé szálló füstcsóvát, s el is mosolyodtam. Nehézkesen átbotorkáltam az azt körülvevő fenyves egy részén, majd bekopogtam a házba. Nem jött válasz, hát benyitottam, és végig mentem a folyosón, míg meg nem pillantottam a kandalló mellett ücsörgő öregurat. Mosolyogva köszöntem a teázó férfinak, aki meglepetten kapta felém a fejét. A szemei ijedtek voltak, és a szemem sarkából egy másik mozdulatot figyeltem meg. Oda néztem és nagyon meglepődtem. Szemeim tágra nyíltak, mikor megláttam Leon riadt tekintetét, ahogy engem fürkész. Ráadásul a sarokból a két sárkányunk szinte világító szempárja meredt rám.

- Öhm… sziasztok... – kerestem a megfelelő szavakat. Halkan köszöntek.

- Ti… - nevettem bele idegesen – Ti ismeritek egymást? Mióta? – néztem értetlenül. Krizokoll szomorúan lekonyuló fülei pedig felerősítették bennem azt a rossz érzést, ami egész nap bennem volt, főleg a délutáni rémálmom óta.

- És te mit keresel itt? - néztem ekkor rá. – Mi ez az egész? – kérdeztem előre félve.

- Alinda… beszélnünk kell. – sóhajtott Norton és egy mellette álló székre mutatott, hogy üljek le. Lassan bólintottam, majd leültem közéjük. Feszengve, kezeimet az ölemben tartva ültem és fel sem néztem rájuk.

- …Kérsz teát? – nyújtott felém egy csészét Leon, de megráztam a fejemet. – Nem – köhögtem egyet. – Miről van szó?

- Álmodtál ma délután, igaz? – nézett rám szomorú szemekkel Norton. Rá néztem és némileg meglepetten elgondolkodtam.

- Igen… Honnan tudod?

- Gyémánt mondta nekem… Ahogyan mindannyiunknak.

- Gy-gyémánt? – lepődtem meg. Én sosem meséltem egyikőjüknek sem az álmaimról Gyémánttal…

- Igen. Ami azt illeti jól kijátszott minket. – nevetett zavarodottan.

- Na jó, mond el ezt az egészet az elejéről… De nincs több titkolózás!! Mindent tudni akarok! Honnan ismeitek egymást? És honnan tudod, ki az a Gyémánt? – vesztettem el végleg a fonalat és némileg dühös is voltam. Éppen ideje, hogy elmondjanak mindent.

- Rendben… - sóhajtott lehunyt szemekkel a férfi, majd mikor kinyitotta letette a csészéjét. – Ismered a Drágakövek legendáját, igaz?

- I-igen, egyszer Krizokoll elmesélte, hogy az elemi sárkányok őket teremtették a béke megtartására… De miért fontos ez? – néztem értetlenül.

- Fontosabb, mint hinnéd… - motyogta Leon, de velem ellentétben, ő nem nézett rám.

- És a Harcosról is mesélt neked? – nézett Krizokollra, ezzel gyakorlatilag neki címezve a kérdést. Én is rá néztem a sárkányra, aki bűnbánóan lesütötte a szemét.

~ Azt nem említettem… - hangzott egy halk morgás. A mellette fekvő Pirit halkan felnyüszített majd letette a fejét a földre.

- Mit hallgattál el előlem? – néztem rá hitetlenkedve. Nem kicsit éreztem átverve magam.

- Akkor én most elmesélem… - sóhajtott Norton mégegyet, míg a tűz kellemesen ropogott a kandallóban.

- Miután a Levegő sárkány a drágakövekből életre keltette a sárkányokat, hogy azok együtt békét hozzanak az emberek világára is, a dolgok nem éppen úgy alakultak, mint számított arra...

A sárkányok lementek az emberek közé, és véget vetettek a fegyveres harcoknak, de az emberek korántsem nyugodtak meg. Még mindig haragudtak a többi emberi népre, és az Elemi sárkányokra is. Csupán harcolni nem mertek a Drágakövek miatt, de szóban ugyanúgy újra és újra kitörtek a viták, néha kisebb verekedésekbe torkolló veszekedések.

Akkoriban a Drágakövek a Levegő sárkány otthonában, a Föld akkori legmagasabb hegyén laktak, együtt az elemi sárkánnyal, akit az anyjuknak neveztek. Minden elemi sárkányt a felmenőjüknek tartottak.

Szerettek volna segíteni, hiszen ezért is születtek meg, de nem tudtak mit tenni, mert az emberek nem bíztak már a sárkányokban. Nem akarták rájuk bízni a világuk irányítását, többet akartak! Maguknak akarták a hatalmat, amiből a sárkányokat és a többi emberi népet is kitagadták volna.

A Levegőnek ki kellett találnia a megoldást. Sokáig törte a fejét álmatlan éjszakákon át, míg végül meghozta a helyesnek vélt döntést. Egyik reggel maga elé hívta az összes Drágakövet, és így szólt hozzájuk:

- Gyermekeim, nem maradhat ilyen a világunk tovább! Holnap minden meg fog változni. De mivel a béke megteremtésére születtetek, és nem lehet úgy sem béke, hogy ti nem vagytok boldogok, most megkérdezem, elfogadjátok-e a sorsot, amelyet nektek szánok?

- Mondd csak, Anyánk! – vették körbe őt. A köveik csak úgy csillogtak a fényben.

- Többet nem jöhettek majd fel ide… Más lakóhelyet jelölök ki nektek. Van messze egy kis sziget, igazi sziklafallal körbevett éden, felszentelt föld. Ott nyugszik másik 3 társam, és ott fogok majdan egyszer én is. – mondotta – Lakjatok ott, kérlek. Menjetek is minél hamarabb, ha elfogadjátok a sorsotokat, és éljetek ott, boldogan. Pár nap múlva pedig egy új társatok fog érkezni hozzátok. Fel fogjátok őt ismerni. Vegyétek magatok mellé, és tartsatok össze, bármit hoz a jövő.

- Biztos vagy ebben, anyánk? – kérdezték tőle, de csak aprót bólintott.

- Így lesz a helyes.

- Rendben… Hiszünk neked! – fogadták el egyöntetűleg a dolgot, és még aznap elrepültek arra a kis szigetre, amit azután csak úgy hívtak: A Mag. A nevét onnan kapta, hogy azután azt tekintették a világunk közepének… - Mesélt Norton folyamatosan, én pedig csak úgy ittam a szavait.

- Másnap a Levegő összehívta a hegye lábánál az összes emberi törzs fő embereit. El is jött minden nép vezetője, és már türelmetlenül várták, miért kellett annyit utazniuk lovaik és szamaraik hátán, vagy akik közelebb éltek, éppen gyalog.

A Levegő eléjük állt az egyik sziklán, majd beszélni kezdett hozzájuk:

- Emberi népek! Tudom, hogy nekem már nem hisztek, és tudom, a haragotok jogos, amiatt, ami a fivéreim közt történt… - állt meg egy pillanatra, majd folytatta – Én a békét akarom köztetek. Azonban, mivel ti már nem bíztok a sárkányokban, egy ajánlatom van a számotokra, amivel talán mindannyian jól járnánk.

- Hazudik, megint csak be fognak csapni minket!

- És ha jó az ötlet?

- Legalább hallgassuk meg!

- Én nem figyelek egy sárkány beszédére! – méltatlankodott a tömeg.

- Ha meghallgattok, azzal nem vesztetek semmit… - mosolyodott el fáradtan a sárkány. A z emberek susmorogtak még egy ideig, majd elhallgattak, és a sárkányra figyeltek.

- Halljuk hát! – kiáltotta valaki. Levegő megkönnyebbülten szusszantott, majd elmondta, amit kigondolt.

- Napnyugtáig válasszatok magatok közül egy igaz szívű embert, akit mind elfogadtok magatok közt. Állítsátok elém ezen a szent sziklán, és én felruházom a sárkányok varázslatával. Azután elválaszthatatlan lesz a sárkány és az ember, egybeolvad majd a lelkük. Azután már csakis együtt lesznek képesek a világon segíteni, az egyik nem harcolhat a másik nélkül. Talán a saját társatokban jobban bíztok, mint a sárkányokban… - fejezte be ezzel a mondandóját, majd elment.

Estig hagyott időt az embereknek, hogy eldöntsék, elfogadják-e ezt, és kiválasszák azt az embert. Persze azt nem tudhatta, hogy ez sem volt egy könnyű döntés, mert kevés igaz szívű ember létezett, olyan, akiben az összes nép a képviselőjét láthatta. Végül estére meglett az ítélet, az emberek összegyűltek a szikla alatt. A Levegő is eléjük lépett, majd így szólt:

- No, választottatok-e hát?

A tömegből két fiatal férfi lépett elő. Az egyikük magas, helyes arcú, de egészen gyenge ember volt, akinek a szeme azonban csak úgy csillogott. Sugárzott belőle az értelem, és a jót akarás. A másikuk egy fél fejjel volt csupán alacsonyabb. Erős testalkatú volt mosolya gyermetegen kellemes.

- Rám esett a választás, kérlek, vigyél magaddal Levegő elem! – térdelt le a magasabbik férfi, és meghajtotta a fejét is. Levegő gyengéden elmosolyodva hajtotta kicsit meg a fejét, majd a másik emberre nézett.

- És te, fiam?

- Segíteni akarom a barátomat mindenben, kérlek, vigyél el engem is! – hajolt meg ő is. A Levegő tudta, hogy ez két nagyon jó ember, de a turpisságra is rájött. Az emberek féltették a társukat egyedül küldeni egy tucat sárkány közé.

- Rendben, jöjjetek hát velem! – egyezett végül bele, és elvitte őket magával a hegy legmagasabb csúcsára, ahol már a levegő is ritka volt, amelyet csak a sárkányok tűrhettek sokáig. A tájat a felhők takarták ki.

A két ember letérdelt a sárkány előtt, és bár kűzdöttek a magasság levegőjével, tűrték, hogy az Elem még szemügyre vegye őket.

- Készen álltok hát? – kérdezte aztán halkan.

- Igen, készen! – hangzott egyszerre a válasz. A Levegő lassan széttárta hatalmas, némileg bundás szárnyait, melyek között lágyan sütött a két emberre a sárga napfény.

- Esküsztök, hogy a békét szolgáljátok? Hogy amíg csak éltek, bármi áron összetartotok? A Drágakövekben megbíztok, és odaadóan védelmezitek a gyengét? – susogta a hangja a szélből újra meg újra.

- Esküszünk! – harsogták amazok, pedig már fulladoztak ott, a magasban.

- Akkor ennek értelmében én, a Levegő sárkánya, ezennel rátok ruházom a sárkányok ősi varázslatát! – fordult lehunyt szemekkel a leendő Őrző felé és az orrlyukain látszott, hogy valami világítani kezd a torkában.

- Légy mától hát a Drágakövek vezetője! Láss minden sárkány fejébe, légy mindegyikük páratlan barátja, védelmezője és igazságos vezére! Hatalmad generációdról generációdra szálljon, és más el ne vehesse tőled! Szolgáld a jót, és élj boldogan új társaid között! – nyitotta ki a száját és rálehelte a kékes fényű füstöt. A férfi immáron gond nélkül tudott levegőt venni odafent, mert a lelkének egy darabja magába szívta a sárkányvarázst. Ekkor az elem a másik férfi felé fordult:

- Te pedig légy barátod hű őrzője! Társaid soha el ne áruld, és az életed árán is megvédd! A te hatalmad csak is a tiéd legyen, az utódod kiérdemelje a jogát! A Drágakövek első számú sárkánya jelölje ki őt. Sose hagyd el a társaidat, és mindig tudd, mi a helyes nekik! – mondotta neki, és zöld füstöt fújt rá. Immáron neki sem okozott gondot levegőt venni a magaslati szirten.

A nagy sárkány még egyszer a levegőbe fújt, hogy aztán az a szellő az emberek és a Mag felé elszállva, hírét vigyék a szertartás megtörténtének.

Ezután mindannyian meghajoltak egymás előtt és a Levegő egy felhőre ültette a két embert.

- Minden jót! – mosolygott rájuk és elfújt a felhőt a Drágakövek irányába.

Ott aztán egy magas sziklán szálltak le és a felhőcske szertefoszlott. Egy része harmatként telepedett a ruhájukra. Szétnéztek a hatalmas, varázslatos helyen, amely magas sziklafallal volt körbevéve. Olyan meredekkel, amelyet csak a sárkányok repülhettek át. A völgyben egy erdő feküdt, hatalmas fákkal, indákkal. Mellette egy tó is helyet kapott, amit egy folyó táplált, ami a sziklák közül tört elő, majd magasról zubogva esett alá.

A z emberek elbámultak a sziklafalban lévő, hatalmas barlang járatokon, amelyek mindegyike egy sárkánynak adott otthont.

~ Kik vagytok?? – morgott ekkor rájuk hátulról egy sárkány. Megfordultak, az összes Drágakő mögöttük állt.

- A Levegő küldött minket… Én vagyok az új harcostársatok! – mondta az egyikük és meghajoltak. Gyémánt, aki a legerősebb volt a Drágakövek között, mivel mind a négy elem erejét magában hordozta, végig mérte őket, majd aprót biccentett.

~ Vegyétek hát szemügyre őket ti is, testvéreim! – intett a többieknek, és mind óvatosan végigszaglászták a két embert.

~ A Levegő hegyéről származik a pára a csizmájukon… - jelentette ki nyugodt hangon Kékkvarc. Mind bólintottak, ők is érezték.

~ Köszöntünk titeket magunk között… Harcos és Védelmező.

Ezzel fejezte be Norton a történetet és elhallgatott. Megnyálazta a száját, mert kicsit kiszáradt a sok beszédben. Senki nem szólalt meg, csak hallgatott, nézett maga elé, vagy éppen rám. Én magam elgondolkodva hallgattam az idő közben eleredt eső kopogását az ablakokon. Feldolgoztam magamban a történetet… Szép mese, de még mindig nem tudtam értelmezni ezt az egészet. Az egyetlen, ami feltűnt, az Gyémánt volt. Gyémánt a mesében pont olyan volt, mint az álmaimban. Mintha egy és ugyanaz az állat lett volna.

- Mi köze ennek hozzám? – kérdeztem végre suttogó hangon. Nortonra néztem, aki kényelmetlenül elmosolyodott, majd így szólt:

- Gondolom emlékszel, hogy tegnap nem hegedültünk, mert későn értem haza…

- Igen… - köhintettem ismét egyet.

- Én tegnap a Magra mentem… - vallotta végre be.

- M-mégis… miért mentél oda? – nevettem fel kínosan. Azonban hamar lefagyott az arcomról a zavart mosoly, mert mindenki komoly arccal nézett vissza rám. Egy pár perces hatásszünet után folytattuk:

- Gyémánt szólt álmomban, hogy meg akarja mutatni, mi történt ott… Rettenetes dolgokat műveltek, Alinda… a legjobb barátommal és a családjával.

- Sajnálom… - mondtam együttérzően, bár az összefüggést nem értettem.

- Emlékszel, hogy meséltem róla?

- Igen, persze…

- Eliotnak hívták… Eliot White-nak.

- W-Withe? Mint engem? – hűltem el. Túl nagy volt az egybeesés, túl különös, ez nem lehet véletlen. Teljesen elfehérdtem.

- Eliot White volt a legutolsó Drágakő harcos, Alinda… - mondta és nem kellett folytatnia ahhoz, hogy kitaláljam a következő mondatot. A szívem hevesen vert, úgy, mint még életemben soha, és szaporán vettem a levegőket, alig bírtam kinyögni:

- Ő volt az édesapám, i-igaz? – tátogtam, és nehézkesen bólintott.

Szédülni kezdtem és ájuldozni. Ez túl sok volt. Körül-belül 10 éves koromig bármit megtettem volna, hogy megtudjam, kik a szüleim. Azután feladtam és azon merengtem, remélem, soha nem is kell már megtudnom. Ne fájdítsa tovább a szívem, inkább elfelejtem, ahogy elfelejtettek biztosan ők is engem! És most kiderült, és olyan mondta el nekem, aki fiatalkorától ismerte az apámat, és hónapok óta engem, és tudom, hogy Leon is tudta és Krizokoll is, és egyikük sem mondta el!! Ez nem egy olyan dolog, amit hetekig, hónapokig el lehet titkolni az ember elől! Ez nem kis dolog!! Egy árvának megmondani, hogy ki az apja, egyáltalán nem játék! Elég nagy dolog akkor is, ha csak holmi halász vagy barkácsoló, de még ha ilyen fontos feladat birtokosa?? A szívem belül összetört és szinte hallottam darabokra hullani. Átvertek engem. Mindannyian.

- Miért… csak most mondtátok ezt el nekem…? – kezdtem erőtlen, remegő hangon, miközben felemelkedtem a székről. – És ti? Ti honnan tudtátok? – néztem hátra Krizokollra, majd Leon engem kerülő szemeibe meredtem. – Neked mi közöd ehhez az egészhez?

- Leon a te védelmeződ, Alinda… Gyémánt választotta ki. – mondta halkan Norton. Tágra nyílt szemekkel meredtem rá, majd ismét a fiúra.

- Ez igaz, Leon? – kérdeztem esdeklő hangon. A lelkem tudta az igazságot, mégis azért fohászkodtam, ez csak egy rossz vicc legyen.

- Igaz…- szúrt szíven a válsz. Az ajkaim sarka fájdalmas vigyorra húzódott.

- Az a sok kedvesség… Hogy folyton utánam jársz és segítesz… - kezdtem, és szemében láttam a fájdalmat, ahogyan sorolom. – Hogy nem hagyod, hogy bajom essen, és hogy azt mondtad kedvelsz… hogy érdekesebb vagyok számodra, mint a falu többi lánya… Ez mind csak egy hazugság, egy ürügy volt?  - nevettem el magam, és a szememben könnyek gyűltek.

- Nem, Alinda, tévedsz! – csattant fel erőteljesen a hangja. Teljesen el is felejtettem, hogy nem csak mi ketten beszélgetünk, ahogyan egymás szemébe néztünk.

- Gyémánt mondta nekem egy álmomban, hogy segítenem kell neked… Ez igaz. És akkor még nem tudtam, ki vagy te igazából… Segítettem, mert ez volt a feladatom… De aztán beszélgettünk és megismertelek és… - megállt egy pillanatra és szinte remegett a hangja, mikor újra megszólalt. – Tényleg megkedveltelek, Alinda… Sosem kedveltem még lányt úgy, mint téged… - mondta némileg elpirulva és halványan elmosolyodott. – Mit gondolsz, ha nem lenne igaz, repültem és beszélgettem volna ennyit veled, minden ok nélkül, minden délután?

A hangja őszíntén csengett, de a fájdalom, hogy becsapott, elvakította a szívemet. Nyeltem egy nagyot és lehunytam a szememet. Letöröltem a könnyeimet az arcomról, és háttal fordultam nekik. A folyosó végén lévő egyetlen, rozoga ajtóra meredtem. A kinti, viharos szél erősen nyomta az ajtófélfák közé, és a kutya se akarna ilyen időben kimerészkedni. De én mégis szívesebben lettem volna odakint, hogy bőrig ázzak, minthogy itt álljak azok között, akikben most mélységesen csalódtam.

De mégsem ez volt a legnagyobb baj. Hiszen magamban is csalódtam… Csak álltattam magam. Álltattam magam, hogy lehet normális életem, hogy lehetnek olyan barátaim, akik nem holmi beteljesítendő végzet miatt ismernek meg engem… És abban is csalódtam, hogy ilyen múlt ellenére nem lett több belőlem egy cselédnél. Nem, az nem én vagyok. Én nem vagyok cseléd. De nem vagyok vezető sem. Csak egy magányos lány vagyok, aki nem is akar most több lenni annál.

~ Alinda, mire készülsz? – visszhangzott a fejemben Krizkoll hangja, aki megsejtette a bajt.

Lassan, fapofával fordultam hátra feléjük. Arcukon rémültség ült, ahogy engem néztek. Elég ijesztő lehettem.

- Becsaptatok… de nem csak engem. Magatokat is. – mondtam rezzenéstelen arccal. – Én nem vagyok hős, mint ahogy gondoljátok. Magamtól sosem leszek több egy elárvult lánynál, aki nap, mint nap egy pékségben takarít. Becsaptátok magatokat, ha többnek hittetek, és ha azt gondoltátok, hogy hajlandó leszek ezek után boldogan Gyémánthoz sietni. – fordultam előre és fájdalmasan szusszantottam. – Vagy amit vártatok tőlem… - indultam meg az ajtó felé, de Leon felpattan és megragadta a kezemet.

- Alinda, hová akarsz menni?? – kérdezett ijedten, de én dühösen leráztam magamról a kezét.

- Oda megyek a hová akarok! Vagy talán megtiltod, Védelmező? – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. Az utolsó szó erőteljesebb volt, mint számítottam rá, kényelmetlen és erőszakos, egyszerűen megvető. Leont egészen biztosan szíven találta, mert meg sem tudott szólalni. Kihasználtam a pillanatnyi gyengeséget és kirohantam az ajtón, bele az esőbe.

Csak futottam a fenyők között, az eső esett, villámlott, csak ekkor láttam foltokban valamennyit az erdőből, vaktában futottam a sötétben. Hallottam magam mögött Leon kiáltásait és Pirit morgását, a fejemben pedig Krizokoll szavai visszhangzottak.

~ Alinda…gyere….kérlek, ne….Sajnálom!! – szakadozott a hangja, ahogyan kűzdöttünk egymás ellen, hogy megszakadjon-e a kapcsolat.

Én csak rohantam, újra és újra felbukva egy-egy rönkben, míg az ágak és szúrós tűlevelek az arcomat és a karomat karcolták. Nem törődtem vele, pedig nem mondanám, hogy egyáltalán nem fájt.

Addig futottam, míg a többiek hangja el nem halt, én pedig átvágtam egy sártengerré ázott réten. Mindenemről csurgott víz, nem volt olyan porcikám, ami ne ázott volna át, habár ebbe sűrűn hulló könnyeim is besegítettek. Csupán az égzengéstől nem hallatszott, ahogyan zokogtam.

Felbuktam egy kőben és elestem, kicsit mindenem sáros lett. Még az orrom hegye is. Bele töröltem a ruhámba, s mikor kinyitottam a szememet megpillantottam a nyakamban lobogó sálat. Ebben töröltem meg sáros mivoltamat az előbb, de most rá sem bírtam nézni. Egyszerűen csak nem akartam, hogy nálam legyen, hogy közöm legyen hozzá! Lerángattam magamról és egy éles kiáltás kíséretében elhajítottam, ahogyan csak tudtam. Belekapott a szél és jó pár méterrel odébb vitte, ahol egy ágra tekeredett és csak lobogott fáradtan tovább.

- Miért?? Mondd meg, miért alakult mindez így? – kiáltottam utána, majd nagy nehezen felkeltem és lassan elbicegtem a tengerpartig. A homokban összerogytam és a felhők mögül előbújó Holdra pillantottam. Könyörgő hangon beszélni kezdtem hozzá, és egyre hangosabban kiabáltam.

- Elemek!! Igaz ez mind?? Igaz, lenne, valóban ő lett volna az apám? Ilyen hős lett volna? – sírtam közben megállás nélkül. – Akkor én miért csak ennyi vagyok?? Miért ragadtam ezen a helyen, miért nem vagyok most is velük?? Hogy hagyhattátok, hogy a legjobb barátaim egy ilyen dolog miatt becsapjanak? Hogy kérhettétek tőlük, hogy csak azért, hogy engem megvédjenek, mindent eltitkoljanak?? HOGY HAGYHATTÁTOK, HOGY ÍGY ALAKULJON??? – ordítottam, és négykézlábra estem. Jó pár percig zokogtam, mígnem végre úgy éreztem, némileg enyhül a fájdalmam.

- Én voltam a bolond… - szipogtam és a hangom akadozott. – De mostmár nem tudok a szemükbe nézni… Nem fogok visszamenni… - néztem ismét az égre és a térdeimre ültem. – Sajnálom, de nem vagyok képes arra, amit tőlem kértek… Miattam fog a véna örökre kihalni….. – suttogtam és lefeküdtem a homokba. Vizes hajam elterült a fejem alatt, és a kezeimet óvón az arcom elé tartottam, lábaimat felhúztam. Mintha védeném magamat valamitől, ami nem létezik. Ami nem kézzelfogható, de mégis fáj.

Erőtlenül meredtem magam elé, és egyre csak azon járt az eszem, hogy sosem érinthetem már meg Krizokoll fényes pikkelyeit… Sosem fogok megtanulni rendesen hegedülni….. és soha többé nem láthatom azt a ragyogó, sötétzöld szempárt, aminél jobban még semmi nem melegítette fel a szívemet. ”

Alinda White